Népújság, 1961. április (12. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN ANTALFY ISTVÁN versei: HARGITAI ISTVÁN: 1945 április hava Balaton és Somogy megye Térképén feküdtem a padlás Homályában, s az Űr kegye Éhséget küldött, s kürtrivallás Sem enyhítette, bár a vallás Böjtöt ír sok jeles napon, S járhat érte: becses javallás — Ott fent — a személyi lapon... Balaton és Somogy megye Térképén megelevenedve: Hullámzott hazám tengere 5 friss szellők zúgtak a hegyekre. — Halraj csillámlott és felette Riadt csend állt a partokon 6 pernyeszínű köpenyekbe Cipót hoztak gépkocsikon. Balaton és Somogy megye Villogott onnan a tetőről. Németek megvert serege Futott a barna írott K,őről. Egy ország népe a jövőről Tanácskozott Dunán, Tiszán Innen, — s elveszett kedveséről Érdeklődött a partizán.^. PAPP MIKLÓS: Beszélgetés barátaimmal Vérembe habzik ember, sors-folyó: „Ne játssz a könnyű ég felhőivel, megedzett vésők véstek: írni kell, örömünk legyen friss fiad: a Szó” — Ember vagyok, örülni lenne jó és nem küszködni vers-magasba fél, vigyázni inkább: ne guruljon él a boldogság: a legszebbik golyó. —• „Szolgálni kell, amennyire érted mi dolgoztunk, s a sarkantyú® élet hadd hasogasson, egyre többet adj tűz égessen, feszítsen indulat s boldog leszel: ember, költő egyben — kezek fonódnak össze a szívedben. Az ember odvctból kilép. A háború hát végétért: e rettentő szerep ... De nem nyílnak már soha fel a halott, vak szemek. Az élő él, de félhalott, s gyász, könny, rom, merre néz. Az agyban új gond, s gondolat, s a karban ölelés ... Az ember odvából kilép, és indulhat tovább ... / ...s mahorkából rágyújtanak a fáradt katonák... Ügy jó élni... Ügy jó élni, ha nem remeg az ember állati sorstól, rossztól, gyötrelemtől, s az iszonyat, a vér, a jaj, az átok a múltból már csak emlékként dereng föl, ha értelme van már a holnapoknak, mik feledtetik tegnapok sötétjét, s ember lehet az ember, — mint vakondok, nem bujkál föld alatt, hajolva hétrét! Ha fontosabb a szeretet a harcnál, ha nem tör ember ember életére, ha fönn ragyog az áldott, éltető nap, s a szívekben, va legszebb nap; a béke. MOLNÄR JENŐ versei: ProSetáréneii 8 944-ben Élünk, mint a füvek, sorsunk áldozat: habzsoló étvágyra mindig jó vagyunk. A húsitnk hájassá hizlal másokat, nekünk meg éhesen mordul a hasunk... Embernek nem néz ma még senki sem, a jövő mégis mibennünk pihen! Anyagok vagyunk csak kövér torokhoz: zsírunkban sistereg minden pecsenye. Piros vérünk szent bor, könnyű mámort hoz, sós verítékünk az ételek leve... így van: embernek nem néz senki sem, a jövő mégis mibennünk pihen! Ma álszent beszédek dörögnek rólunk: húsunk kell, mert zúg a háborús malom. Fogat csikorgatva egyre sodródunk, ártatlanul hullunk szép fiatalon... Sírunkra nem néz aztán senki sem, a jövő mégis mibennünk pihen! Olcsóbbak vagyunk a hitvány anyagnál: az talán elfogy, de mi szaporodunk! Nálunk a halál hiába kapargál, a végtelenbe visz névtelen sorunk. Mégis: embernek nem néz senki sem, pedig a jövő mibennünk pihen! Tudjuk, a jövő a kapun dorombol, elkínzott testünk is megifjul tőle, új világ kél itt tűzből, koromból, tiprott proletár, most figyelj előre: nem voltál ember eddig senkinek, istenek jussa lesz most a tied! A népköztársasághoz Üdvözlégy új kor: fényt hoztál végre a népnek! Ezrek szent vágya szült, érted ver a szív. Hozd, ó hozd a jogot, bőven termőn a szabadság legfrissebb sarja! Üdv! Élj, áldva virulj! ■HOLD/ JÁNOS T IZACSKA! Lizácska! ■Lj Vedd halkabbra, szí­vem a rádiót, tudod, nemsoká­ra jöhetnek a vendégeink! Baranya Viktor, a fiatal férj, jóleső érzéssel vette tudomá­sul, hogy Liszt II. magyar rap­szódiájának dallamai elhal­kulnak. Nem a zene ellensége, ó, ilyesmire gondolni egyene­sen vétek, hanem a csengő rossz és ilyen hangorkán mel­lett semmi esetre sem halla­nák meg a lakásavatásra ér­kező meghívottak kopogását. Igaz, figyelmeztette őket, kü­lönösen a kissé nagyothalló Máté Jancsit, a gyár egyik legjobb kazánkovácsát és régi pajtását, hogy zörögjön kéz- zel-lábbal, de hát amilyen bo­garas, még arra gondol — nem szívesen látják. Dúdolni kezdett: — Szép tavasz, ó, jer hoz­zám, ügy várok rád a tél után... Hirtelen abbahagyta dolgo­zószobájának rendezését, le­tette kezéből Goncsárov Pal- lada fregatt című könyvét, amelyet éppen a polcra akart elhelyezni és hosszúkás ujjai­val homlokát ütögetve töpren­gett: hol is hallottam ezt a dalt, az ördög, a memóriám, valahol találkoztam vele, még­pedig ... mégpedig... hopp, megvan! Tavaszi séta a Gorkij- parkban. Pável és Marjuska, igen ők, a két bolgár, a két szerelmes, ahogy hívtuk őket, persze, mindkettőnek jó hangja volt, az egyetemen a színielő­adások fő-főszereplői... Baranyit a dal, Pável és Mar­juska emléke visszavitte Moszkvába, az egyetemre, ahol négy évet töltött. Mennyi em­lék; mennyi arc ötlik fel benne egy pillanat alatt! Hogy zsu­gorodik egyre a távolság a je­lenlegi lakás és a moszkvai Majakovszkij út között? Hány ezer kilométer is? Nos, ez nem fontos! A gondolat sebesebb mindennél, olyan, mint a me­sebeli óriáscsizma: „hipp-hopp, máris ott vagyok, ahol aka­rok!” Pedig elég régen haza­tért, hanem az emlékek, azok nem fakulnak! — Viktor, Viktor! Megint el­gondolkoztál, kedves? Hol jár az eszed? Baranyi hátrafordult és a tettenérés kis zavarával az arcán elmosolyodott: — De Lizácska, hiszen isme­red a vendég egyetemisták versét, hogy: Moszkvában mily csodás len­ni, Feledni többé nem tud senki. A FIATALASSZONY, hogy ** bebizonyítsa mennyire ismeri, pirosra gyúlt arccal folytatta: Az emberi boldogság városa vagy, Köszönök mindent, Moszk­vám, te nagy! — Bizony, mondom önnek, Baranyi Viktomé asszonyság, hogy megint arrafelé kalandoz­tam... — Rögtön gondoltam, kedves Baranyi elvtárs, hogy ezért me­rengett munka közben. Persze, ezért a munkáért nem adnék egy koronát sem. — Jól van, Lizácska, ígérem, hogy ábrándozásaimat egyelő­re félreteszem és szorgalmasan folytatom, sőt mihamarabb be­fejezem dolgozószobám helyre- állítási munkáit. Ennek azon­ban ára van! Lizácska, aki kékmintás pon­gyolájában, szőke, csigákban göndörödő hajával a fiatal technikus előtt a világ leg­szebb és legbájosabb asszo­nyának számított, hátrálni kez­dett a másik szoba felé. Az aj­tónál azonban megállt. Gro­teszk pukedlit csinált és apró, de nagyon ennivaló grimasszal az arcán nevetve kérdezte: — Szabad lesz tudnom, hogy mi légyen az az ár? — Nem, Lizácska — tiltako­zott Baranyi a visszavonulás miatt —, nem, ilyen messziről képtelenség erről tárgyalni. Tessék a visszavonulást be­szüntetni, különben... Viktor kettőt ugrott (egy dolgozószoba olyan kicsi, hát még ha szerelem van a do­logban) és máris karjaiban tartotta a feleségét. Hiába iz- gett-mozgott a kék pongyola, hiába szabadkozott, hogy „hagyd, belátnak az ablakon, a rolló nincs leeresztve”, bi­zony Baranyi nem törődött most a külvilággal, csókolta az édes kis piros szájat, egyre csó­kolta .. i ÜSTÉ HÉT ÖRÄRA azon- •*"* ban, mire a vendégek megérkeztek, rendben volt minden. Nyoma sem volt a késő délutáni évődésnek (a sze­relmes csókok csak a szívben okoznak galibát), ragyogott a szoba, a pici kis konyha, a ki­lincsek, még a „kétugrásos” dolgozóhelyiség, Viktor külön birodalma is. Egyenkint érkeztek a meg­hívottak. Először Lányi Terus jött. Terus, vagy ahogy barátai hívták, Tusi, Lizácskával együtt dolgozott a vegyimű­vekben. Kissé szeleburdi, örö­kösen kérdező teremtés. Most is, miután össze-vissza csókol­ta Lizát, azonnal birtokába vet­te a lakást. Lehuppant a reka- miéra, hintázott a székeken, kinyitotta a szekrényt és köz­ben csacsogott — kérdezett: — Mikor adtátok be a lakás­igénylést, hogy földszinten kaptatok helyet? — Bizony, elég régen, mikor elvettem Lizácskát — felelte Viktor, miközben fél karjával átölelve feleségét, ide-oda kí­sérték Terust. — És mennyibe került az íróasztal, mondjátok, gyere­kek? — ötszáz forint! — Hogy-hogy ötszáz! De Viktor, hiszen ez használt! — No, igazán alig látszik rajta — védte szerzeményét a fiatal asszony. Kissé bántotta, hogy egyetlen darab, éppen az ő választéka ócska holmi. De hát Tusitól nem kell felvenni, ő már ilyen, ami a szívén, az a száján. , Szerencsére betoppant Máté Jancsi, utána mindjárt Ungár Sándor, a gyár egyik legöre­gebb dolgozója, Viktor régi tanítómestere. Megölelte mind­nyájukat, Terusnak szeretettel megcsipkedte az állát. Tudta, hogy az örök „kérdező” a leg­szemrehányóbb pillantásokkal tekint rá. T IZÁCSKA MÄR nem volt a szobában. A konyhában ütögette egyre- másra a tojást, egy piros zo- máncos lábasba, előtte kis kö­tény, egyszóval: benne volt nyakig a sütögetésben. Ezalatt Viktor újra a lakást keizdte mutogatni, s mire végeztek, már terítve volt. Az öreg Un­gár, ahogy meglátta, felkiál­tott: — No, nézd csak azt a lányt, miből lesz a cserebogár, mint­ha tízéves asszony lenne, úgy ellát bennünket. Hanem azért mégis elfelejtettél valamit, Lizácska! A fiatalasszony ijedten pis­logott az öregre, kunkorodó bajuszára: — Mit, drága Ungár bácsi, van itt minden, ami.. s — Hát a dugót az üvegben hagytad. Elfelejtetted kihúzni. Vagy csak dísznek tetted az asztalra a bort? — Ö, ezan könnyen segíthe­tünk, hozom máris a húzót... Jó volt a rántotta, még jobb a bor, a hangulat pedig kitűnő. Az öreg beszélt, kicsit vonta­tottan s minduntalan a régi időket hozta elő: — Azt mondom én nektek, gyerekek — kezdte a második pohár bor után —, hogy néha- néha nem akarok hinni a sze­memnek. Mert, lám, itt vagy­tok ti, Lizenka és Viktor, két fiatal ember. Tacskók hozzám képest, ne is haragudjatok meg érte, hiszen ketten annyi idő­sek vagytok, mint én. Máris külön lakás, biztos állás, mi kell még egyéb? A férjed négy évig Moszkvában tanult. Az apjával — nyugodjék békében — valamikor még a munka- nélküli piacon kódorogtunk, egy évből négy-öt hónapot. — És miből éltek akkor Un­gár bácsiék? — kérdezte Te­rű s. — Ez már nehéz kérdés Tu- sikám. A gyerekek iskola után az állomás és a piac környé­kén siettettek, hordták a nagy­ságák után a szatyort, a cek- kert, a bőröndöket. De tudjá­tok mit, nem rontom el ezt az estét, beszéljetek már ti is va­lamit, vagy kapcsoljátok be a rádiót. A zenét mindég nagyon szerettem. 1VI Aténak KÖZISMER­1VJ. ten bot füle volt, így azután élénken tiltakozott a zene ellen: — Nem is tudom, hogyan juthatott Ungár bácsi eszébe éppen a zené. Inkább beszél­gessünk, van miről. Viktornak pedig különösen van. Biztosan akad még emléke Moszkvából! — ■ Igazat mondasz, te bot­fülű — helyeselt beleegyezően az öreg is —, rajta, Viktor, be­szélj ! Terus is csatlakozott a ké­réshez. Magában duzzogott ugyan Jancsira és elhatározta, hogy alkalomadtán megránci- gálja a fülét, de ez a meghitt baráti összejövetel lehűtötte és elraktároztatta vele hirtelen haragját. Lizácska gyorsan leszedte az asztalt, csupán az üveget és a poharakat helyezte vissza. Ké­nyelmesen elhelyezkedtek. Viktor és felesége ketten kuncogtak egy fotelben. A fi­atal technikus nem válaszolt mindjárt. Arcán alig észreve­hető mosoly szaladt át, amikor megszólalt: — Rendben van, tisztelt ven­dégsereg. Engedelmeskedem az erőszaknak, de előre kijelen­tem, hosszú és felerészben régi történettel hozakodom elő. 1945 januárjában kezdődött. — Amikor elhurcoltak ben­neteket, mint leventéket — kotnyeleskedett közbe Tusi; — Stop! Egy pillanatra, gyerekek — emelte fel kezét Ungár bácsi —, egy kikötésem van! Ne szóljon közbe senki, különösen te;.. te;.! bőbe­szédű! Felnevettek. Terus megadó- an hajtott fejet. — Jó, nem bánom, csak..: — Semmi csak — mordult tréfásan Máté. Viktor cigarettára és beszélni kezdett: gyújtott — 1945 január elején Lo­sonctól alig három kilométer­re egy erdőben levő tanyára vittek a nyilasok. Lehettünk vagy ötvenen. Mindnyájan „öreg” leventék voltunk. A me­netirány: Gácson keresztül Zólyom, majd Németország. A szokásos útirány volt, hetekig tartott, hideg vagonok, napi negyven-ötven kilométeres gyaloglással tarkítva. Sok, na­gyon sok fiatal járta meg ezt az utat, fele elpusztult, s csu­pán egy része került haza a háború után. O OGY IS FOLYTASSAM? Nehéz ú visszaemléke­zés, annyi arc, barát, ellenség elevenedik meg az ember előtt, hogy nehéz róla beszélni. Ezért inkább csak a leglényege­sebbre térek ki, ami okvetlenül szükséges a történet megérté­séhez. Tehát ott voltunk a tanyán egy szűk istállóba zsúfolva. A fegyveres, Árpád-sávos nyila­sok csak egyenkint engedtek ki bennünket a legszükségesebb esetben. A koszt, arról jobb nem beszélni. Hideg és éhség! Ez a kettő bántott legjobban bennünket. A felettünk sűrűn átsuhanó messzehordó ágyúk lövedékei már nem igen izgat­tak. Fásultak, törődöttek vol­tunk, és a bizonytalanság kín­zott. Nem tudtuk, miért hoz­tak a tanyára. A lövedékek napról napra közelebb csapód­tak, s ebből arra következtet­tünk, hogy a front nincs mesz- sze, esetleg 4—5 kilométerre, De miért nem menekülnek ak­kor ezek a brigantik? Egy reggel favágásra vittek. Méteres hóban bukdácsoltunk. Ott volt közvetlen az erdő 8—10 méterrel a tanya kukori­caszárító épületétől. Hárman voltunk és három fegyveres nyilas kísért. Alig kezdtünk a munkához, megsérült a kezem. Erősen vérzett. Ahogy ott ta­nakodtunk hogy mivel kössük be, a tanyaudvaron egy fiatal, szőke, kendőbe bugyolált ron­gyos kis parasztlányt vettünk észre. Felénk nézett. Nagyot kiáltottam néki: — Hé, kislány, hozzál egy darabka tiszta rongyot. — Minek az maguknak — kérdezte, de már szaladt is. Persze nem sok remény volt hozzá, mert a tanya gazdája, egy sovány, ösztövér, haragos, kupecpofájú ember, nem tűrte,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom