Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-21 / 68. szám
1981. március 21., kedd NÉPÚJSÁG 3 KOLACSKOVSZKY LAJOS: Kavarodás a Venus körül* Mottó: tlonnl Solt qui mai y pen se (Szégyen arra, aki rosszat gondol) — az angol térdszalag- rend jelmondata. A megyei könyvtár rendezése közben véletlenül kezembe került Herman Ottónak az északi madárhegyek tájékáról írt könyve. Régen olvastam, még diákkoromban. Azóta nem egy részlete a könyvnek teljesen elhomályosodott . emlékezetemben. Ezért például a Hell pátér vardői szereplésével foglalkozó részt úgy élveztem, mintha először olvastam volna. Hell páter burokban született; a szoknyás Habsburg-ki- rály idejében a híres bécsi csillagda igazgatója. 1768—69-ben járt a madár- hegyék tájékán, a messze északon. A Venus bolygó akkor (1769. június 3-án) -mnult el a napkorong előtt és ezt a tüneményt Európában a ■ Skandináv kutyafej legészakibb pontjáról, Vardából lehetett jól megfigyelni. Kellett pedig az észlelet a Nap parallaxisa helyes kiszámíthatósága céljából. Hell másodmagával a dán király egyenes meghívására utazott az éjféli nap országába. Kutya-kutyánszki, macska-macskánszki, ez bizony nagy megtiszteltetés! Ennyit a lexikonból, akárki megtudhat. Herman könyve azonban közli egyszersmind a vardői utazás részleteit is. Es csak most — ezek olvasása közben — kezdtem ráeszmélni a vállalkozás nagy- szerűségére. Ehhez az utazáshoz, mint Herman helyesen megállapítja, akkora önfeláldozás és bátorság kellett az akkori gyatra közlekedési eszközök és a sarki tél támasztotta szenvedések figyelembevételével, amilyent csak nemes lélek és a tudomány valóban komoly és rajongó sze- retete szülhet. — A szoknyás király sejtette, mire vállalkozik a két tudós. Meg is kérdezte tőlük a búcsúkihallgatás alkalmával: — De kedveseim, nem fog-e megártani a nagy hideg? Viszont a trónörökös (a későbbi kalapos király), ki nem szerette a papokat — __ így mondta — Ö bizony kettőt se lépne a Venusért. — Csakhogy égi, s nem földi Venus ám ez, felség! — magyarázkodott Hell Miksz. Mind egyforma ravasz macska! — legyintett a trónörökös. — Egyik szőke, a másik barna, a harmadik vörös, a negyedik csillagfényű, már amilyenre festi a haját! Es a trónörökösnek lett igaza! A páter haláláig sajolta a ragyogó szemű égi asszonnyal való ismeretségét. A tudós 1776 májusának a második felét töltötte Egerben. A püspök dúsan terített asztalnál sok érdekeset mesélt északi útjáról. Valóságos diadalmenet volt az! Ámbár a támadásokat sem hallgatta el, amikben része volt a Vardő- ből való visszatérése után. Ellenségei azért, mert észleléseit csak hónapokkal a Venus átvonulása után tette közzé, ráfogták, hogy megfigyelései tévesek, számításai hibásak, úgyhogy beszámolója tulajdonképpen a mások eredményei nyomán bejavított adatokon nyugszik, tehát hamisítvány. Talán nem is állott módjában megfigyelni a tüneményt! Akármilyen kacér Venus, meglehet, hogy a kritikus időpontban a felhők spanyolfala mögé rejtőzött. Hellt igen bántotta a gyanúsítás. A püspök vigasztalni próbálta: — Isten is úgymond — szenvedésekkel, mint érdemjelekkel szereti kitüntetni kedveseit. • Kolacskovszky Lajos elvtárs január 2-án lett volna 70 éves és 1961. január 8-án volt halálának hetedik évfordulója. Mint 1919-es kommunista részt vett a Tanácsköztársaság Heves megyei harcaiban, s amire életében is nagyon büszke volt: ő volt Heves megye első vörös alispánja. A fehér terror idején itt, Egerben, tiz társával együtt halálraítélték, de ezt később börtönbüntetésre változtatták. A fent közölt kis írás tőle maradt ránk, melynek leközlésével most tiszteletünket és kegyeletünket fejezzük ki Kolacskovszky Lajos emléke iránt. A líceum tornya 1779-ben már igen kész, hogy felrakhatták rá a forgatható kupola rézsüvegét. A bécsi Magyar Hírmondó persze nincs ki a dicsekvésből (1781.) ... „Ennél különb Néző-tornyot — úgymond — nem igen látni Európában. Mellyel is a mostani Püspök Ur ő Exellentiája (gróf Eszterházy Károly) nevezetes dicsőséget szerzett soha el nem enyésző hírének- nevének.” A megyei levéltár (a „Csillag”) ablakán keresztül csak ezt a tornyot láthatni az egész líceumból. Máig áhítattal nézem. Es akkor is áhítattal bámultam, mikor én ugyanebben a helyiségben nem mint levéltáros időztem, hanem mint politikai fogoly. A torony mint óriási ujj mutat az ég felé! Én — a rab — megértettem ezt a figyelmeztetést! Csak fölfelé, mindig fölfelé! Azért, mivelhogy kitagadtak a Földről, merészen hatalmamba kerítettem a csillagos égboltot. Könyveket kértem be, s nekifeküdtem tanulmányozni az égi mechanikát. A hármas ablakrács mögött hosszú éjszakát töltöttem' virrasztással; a szférák zenéje mint édes álom szűrődött tompa gondolataim közé. Kedvemre álmodozhattam. Fogolytársaim csendes elnézéssel honorálták plátói rajongásomat. Egyik forró nyári napon jól kikent-kifent bajuszú, erőteljes öreg urat tuszkoltak be a zárkánkba. Ismerősnek tetszett. Hol láttam én ezt az urat? Bizony sok víz elfolyt azóta a Dunán, míg kisütöttem, hogy ptóln mintázták Arany János budapesti szobrának Toldi Miklósát. Segédjegyzőnek, Hoitsy Lászlónak mutatta be magát. Eredetileg nem szocialista. Egyszer Vámosgyörkön azt találta mondani borozgatás közben: — A keresztény kurzus olyan, akár a Reguiem. Nincs benne Gloria, nincs benne felajánlás, de nincs is rajta Be- nedictio (áldás). A lovastengerész uralkodása alatt egy ilyen megjegyzés éppen elég volt ahhoz, hogy az illetőt mellém csukják be adeptusnak. Mert rögtön adeptusnak fogtam be az öreg urat. Hát persze! Hoitsy László édestestvére Hoitsy Pálnak, a híres 48-as politikusnak és a még híresebb csillagásznak! Pálról ragadt Lászlóra a csillagásztudomány. Hiába no, aki molnárral utazik, lisztes annak a kabátja! Ettől, fogva aztán kettesben hallgattuk a szférák zenéjét. Ketten őriztük a csillagásztornyot, hogy el ne lopják. Az pedig nap mint nap lezárt szemhéjakkal, némán, magába roskadva, de a fönség nemi bájával ékesítve álmodozott a tetők, a kémények, s a szélkakasok tömkelegén túl. Egyszer mégis mintha halvány gyertyafényt láttunk volna felcsillanni az egyik toronyablakban! A teli Hold visszfénye tett-e bolonddá kettőnket? Avagy valakinek incselkedni támadt volna kedve? Hátha maga Hell páter jött elő még egyszer végigmustrálni a csillagda berendezését? — Deiszen nincs annak mersze itt mutatkozni! — így az öreg Hoitsy. — Es miért nincs? — Kíváncsi vagy? Hát keresd az asszonyt! — Az asszonyt? — Azt bizony! Hozzá a szép asszonyt: Venust! Tudtam már, hova céloz a selyma! Felbosszankodtam. — Csak nem gondolod, kedves bátyám, hogy e páter a cigányok lován szántott a Ve- nus-vitában? — Nekem nincs vele dolgom! De komoly csillagászok becsmérlik, mint Lalande, Littrow. Nem hagytam magam. Tromfra tromf! — Hát S. Newcomb? Le- verrier? Lám, egyik se bántja a pátert! Pedig a csillagászatban vannak olyan potentátok, mint Lalande, vagy Littrow! — Kiki a magáét hajtja! Én mindenesetre furcsállom, hogy Hell annak idején - még csak védekezni sem próbál az ellene emelt súlyos vádak éllen. Haláláig úgy hallgat, akár a csuka. — Az ügy igazán nem szorul magyarázkodásra. — Frázis! Én azt mondom: a hallgatás — beismerés! Szó szót követett, tűzbe jöttünk. Móst már nem suttogva vitatkoztunk, nem is félhangosan, de hangosan. Alvó szobatársaink íeléreztek a feleselésre, sóhajtoztak, sürögtek- forogtak nyomorúságos vackaikon. A vén Lukács Bógyi, egyike volt a poroszlói direktóriumnak, egyik pipát a másik után szívta el idegességében. Szólni azonban egyik sem szólt. Martuk egymást tovább. De • haliga csak! A börtön nagy éjszakájában egyszercsak valami különös, tompa hang szólalt meg messziről, a rom- badőlt rabkápolna irányából. — Alávaló kommunisták — így a hang —, még tőletek sincs nyugtom? Még ti sem átalltok meggyanúsítani Vé- nusz-szal? Hát mit tudhattok ti a vardői légyott felől? összerezzentünk, meglapultunk. Kitől való e szellemhang? Hell Miksától? Aligha. A porkolábtól? Nem lehet. Lépteit sem hallottuk sem jövet, sem menet. Kulcscsikor- dulást sem hallottunk. A vita rögtön végét ért, aludni tértünk. Másnap azért siettünk kérdőre vonni a töm- löctartót. De az mennyré- földre esküdözött, hogy az éjjel tájékán sem járt a zárkánknak, de még a csillagnak se, egész idő alatt a kómájával virrasztott a jó bor mellett, a Verőszalában. És ezt el kellett hinnem ékeimének. Az érett hüvelypaprikára elmékeztető orr mindennél ékesebben bizo- nyítá, hogy a jámbor inkább a pohár fenekén kereste Venust, azaz a csillagot, sem*' mint nálunk. Ám ha nem a porkoláb, akkor ki szólt mégis? Csak nagy sokára tudódott ki, hogy a vén Lukács Bógyi járatta velünk az április bolondját. Kiváló hasbeszélő volt a vén imposztor (mint lóápoló tanulta el valamikor a hasbeszélést a vándor cirkuszosoktól), sok társaságot megnevettetett már tudományával, közderültséget vélt támasztani most is a Venus-vitában. de hogy igen felpaprikázódtunk, jobbnak látta lapítani. Venust azontúl békén hagytuk. Ügy sem tudtuk volha eldönteni a vitát! Hej, ha akkor kezeim közt van Herman Ottó könyve! Hogy olvastam volna rá az igazat az öreg Hoitsy fejére! Mert a Venus- ügy Hermant nem kevésbé izgatta ám, mint bennünket és a szegény, még holtában is gáncsolt páter érdekében egyenesen a bécsi csillagvizsgáló intézethez fordult felvilágosításért. Onnan dr. E. Weiss tanár ezt írta Hermannak: — A Hell ellen emelt vád tarthatatlan... Csodálkozom, hogy ez a mese a folyóiratokban még mindig felmerül. Ez ismét világos bizonyítéka annak, hogy az újságíró urak kivált az úgynevezett pikáns dolgokat szeretik minden kritika nélkül egymásból kiírogatni... A Venus átvonulásának Helltől ránk maradt megfigyelését a korhoz képest én egészen jónak találom... Következik a tudós megoko- lás, de én azzal most nem szolgálok. ...öreg Hoitsy László, hal- lod-é, dr. E. Weiss mint vélekedik a dolog felől? Ah, de mit háborgatom a sírok békéiét efféle semmiségekkel. öreg csillagász barátom, a, tréfacsináló Lukács Bódoggal rég elment a másvilágra. deszkát árulni. összemosolyog a két jó öreg ember, ahogy engem hallanak, mondják is maguk közt: — Hogy volt, mint volt a vardői légyott, azt mi nálad jobban tudjuk! Hell páter ideát meggyónt mindent őszintén. Majd meg tudod a szín- igazságot, ha feletted is elzengik a gyászdalt: ' „In Paradisum deducant te angeli”. Veterán-emlékezés a dicső évfordulón I amtkör I megmondom az I AMIKOR | idős Bodó Antal bácsinak, hogy mi járatban kerestem fel, hellyel kínál háza egyik szobájában, cigarettára gyújt, elgondolkozva fújja maga elé az első szippantás füstjét, csak utána néz rám, s beszél tanácsköztársasági emlékeiről. — Még tizennyolcéves sem voltam, amikor az első világháborúban behívtak katonának, — mondja. — Hamarosan a frontra kerültem, aztán a 19. honvéd gyalogezred kötelékébe tettek át, Pécsre. Megjártam Piavét, fogságba estem, súlyos betegséggel kerültem haza nagysokára.. Itthon nem tudtak olyant mondani, ami örömöt okozott volna, ami vidámságot hoz a sok baj után. Mindenhonnan csak a kínlódásról hallottam, míg a betegágyban feküdtem. Mikor sok hét után végre lábadozni kezdtem, s bátyámmal beszéltem, megérlelődött bennem az elhatározás: ha egészségem helyreáll, vöröskatonának jelentkezem. Az egri laktanyában gyorsan elintézték felvételemet. Két hetet töltöttem a laktanyában, aztán egy századdal Putnokra indultunk. Itt tovább irányítottak minket Abafalvára, dé a vasúti szerelvényt, alig tettünk meg néhány kilométert, * tű-’ zérségi tűz támadta meg. Alig maradtunk harmincán ... Az idős ember szava elhalkul. Nem könnyű beszélni még több mint 40 esztendő múlva sem az akkori élményekről, a visszavonulás’ keserveiről, ismerős sebesültek megmentéséről, biztonságba helyezéséről, a Sajó-menti menetelésről. Az életkedvét, harci lázát, azért ezekben a nehéz napokban sem veszítette el Bodó Antal, vörös szakaszparancsnok egyetlen katonája sem. Egy géppuskákkal védett ellenséges hídfőt visszafoglalták Bánrévére vonultukban. Nem akartak, de nem is tudtak volna kitérni a harc elől, — mindenképpen át kellett kelniök a Sajón. A visszaemlékezések sorában most új helységnevek következnek. Sajónémeti, Özd, Borsodnádasd, Bélapátfalva, aztán ismét Eger. Ez volt Bodó Antal útja, — s a hazaérkezés öröme megint semmivé vált a felnémeti vámháznál. — Vagy huszonöt fegyveres nagygazda, kulákforma várt minket a város határában, — pereg a szó a veterán ajkán. — Körülvettek minket, aztán dulakodás kezdődött! Elvették a fegyvereinket, s elkergettek valamennyiünket. El kellett bújdosnunk az ellenforradalmárok elől, akik néhány napra hatalmukba kerítették Egert. De valóban csak néhány napra, mert vasárnap már jöttek értem: gyere a laktanyába, megjött Tormási elvtárs, újra felszerelünk. kis mosoly bújkál Bodó bácsi szája szögletében Meg is mondja, min derül. A város visszafoglalásának eseménye jutott eszébe. — Tormási elvtársék Kistá- lya felől közeledtek a városhoz. Tudták azt, hogy az ellenforradalmároknak van itt fegyverük, ezért taktikához folyamodtak. Kistályán minden taligát, szekeret, kocsit összeszedtek, egymásra raktak egy- egy csomót belőlük, aztán leborították ponyvával. Messziről mindegyik úgy nézett ki, mint a valódi ágyúk. Meg is rémültek az egriek, amikor a parlamenter felszólítása után kikémlelték a vörös katonák helyzetét. Beengedték a Tormási-katonákat engedelmesen, csakhogy ne kerüljön sor az ágyúzásra. így került Eger ismét a mi kezünkbe. Az „ágyúkat” meg néhány nap múlva szétszedték tulajdonosaik, s szépen hazavitték ismét. Azok már megtették kötelességüket. Bodó Antal, amint fegyvert kapott a kezébe, társaival ismét útnak indult. Bátor, Eger- bocs, Szúcs, 'Egeresein, Mikó- falva, Balaton volt harcaik színhelye, aztán éjszakai rajtaütéssel visszafoglalták Ózdot is. — Sok lenne elmondani, mi minden történt ezekben a harcokban velünk. Egyszer fáról lőttek ránk géppuskával, másszor egy erdőben bekerített az ellenség, s alig tudtunk kitörni, de a kövétkező alkalommal visszafizettünk mindenért: páncélvonatot zsákmányoltunk. Aztán visszaparancsoltak minket Putnokra, majd a Tiszánál harcoltunk, amíg a Tanácsköztársaság élt, s szükség volt ránk. De a Tiszánál már csak rövid időt töltöttünk. Elárulták azt, amiért szívesen ontottuk valamennyiünk a vérünket. huszonöt .évet esak néhány mondattal érdemes említeni. Először a bujdosás, utána a katonáskodás, majd a munkanélküliség, rettegés, házkutatás sötét korszaka volt Bodó Antal számára is. Az utolsó hetekben, a nyilasok rémuralma alatt a Bükkben bujkált az egykori vörös sza- kaszparáncsnok. — A szovjet katonák megérkezését azért1 már itthon értem meg. S néhány nap múlva dolgozni kezdtem. A Laka- tosárugyárban segítettem, mint villanyszerelő és lakatos, a termelés megindításában, az elektromos áram biztosításában. Itt is maradtam 1953-ig. Utána két évet Egercsehiben töltöttem — azt mondták, kell ott a szakember, oda helyeztek. Az utolsó esztendőkben azonban már a Dohánygyárban működtem, egészen 1959 novemberéig. Akkor nyugdíjba mentem, a ház* körül te- szek-veszek, amit kell, a megyei Népi Ellenőrzési Bizottságnak dolgozom, meg ha behívnak, a bíróságon ülnökös- ködök. Pihenni tehát még most sem tud. Pedig hatvankét évre megérdemelné. — Nem tehetek róla. Szervezett munkás voltam évtizedek óta, párttag vagyok, megkaptam a tanácsköztársasági emlékérmet, s ezek nem hagynak nyugodni. Dolgozom annak a rendnek az erősítéséért, amelyért 1919-ben is nagyon sokan harcoltunk. Ügy érzem, ezt így kell tennem. Az emlékek köteleznek... (W. L.) \ MOST EGY A KÖVETKEZŐ „Táncoló ifjúság” címmel mulatta be műsorát az egri kamarabalett-együttes Vasárnap mutatta be „Táncoló ifjúság” címmel új műsorát az egri kamarabalett- együttes. A Gárdonyi Géza Színház nézőterét, a délelőtti órák ellenére csaknem teljesen megtöltötte a közönség és elismerően tapsolt a fiatal fiúk és lányok táncprodukcióinak. Ismeretes, hogy az egri városi művelődési házban szakcsoportként működik a kama- raszerűen kicsiny, de szorgalomban és adottságokban jelentős táncegyüttes dr. Török Endréné irányításával. Az ő balettmesteri munkáját dicséri az a tény, hogy pöttöm ötévesektől az érettségire készülőkig, húszon felül van azoknak a száma, akik ezzel á nagy intelligenciát, muzikalitást és elsősorban rengeteg gyakorlást, szorgalmat kívánó művészeti ággal foglalkoznak. Törékeny táncfiguráktól a harsány jókedv kifejezéséig, a tragikus érzelmeket hangsúlyozó testmozgástól a komikumig mindent el* kell „mondania” játékával a táncosnak, hogy őszinte hatást érjen el. S úgy tűnik, hogy a balettmester ezeken a pontokon szilárdan tartja kezében a fiatalokat és nevelési rendszere sikeres. Nemcsak azért írjuk ezt le, mert a János vitéz balettbetéteivel már a televízióban is szerepeltek és nem minden hatás nélkül, hanem azért elsősorban, mert az együttes tagjai közül nyolcán, tízen több számban is felléptek és minden alkalommal más karaktert, más világot elevenítettek meg. A műsort Erkel Hunyadi e. operájának palotásával nyitották meg. Ezután tüzes spanyol táncot adtak elő (Metra) Udvarhelyi Anikó és Udvarhelyi Katalin, Henkel Gyula és Szélesi István. A finoman felépített, déli ritmusú kompozíció után az együttes Lortzing: Cár és ács c. operájából a hollandi táncot játszotta el, mindvégig hangsúlyozva a népi humort. A Csajkovszkij „Dal, szöveg nélkül” c. kompozíciójára írt koreográfiát Holló Éva és Sáliér Imre táncolták. A két fiatal mozgásintelligenciája megérdemelte a sok tapsot. Két lányka, Horváth Valéria és Fodor Edit a mórok táncát táncolta Verdi Aida című operájából, majd a balett minden tagja részt vett az Aida győzelmi táncának előadásában. A kórus mozgatása, a mondanivaló frissesége és a diadalérzés klasszikus fogal- mazású, egyiptomi motívumokból összeállított mozdulatsora kitűnően hatott. Kacsóh János vitézének balettszámait fogta égy csokorba a műsor második része. Ilus- kát Udvarhelyi Anikó, Jánost Henkel Gyula, a francia királylányt Iványi Csilla, a boszorkányt Péró F.dit táncolta. A műsornak ebben a részében nemcsak azt állapíthattuk meg, hogy a lányok, fiúk kitűnően táncolnak, hanem a játékkészséget, a hangulati motívumok átélését és kifejezését is nyugtázhattuk. Zongorán kísért dr. Konja Ferencné. Rontotta a művészi produkciók hatását, hogy a színház hangerősítő berendezését avatatlan kezek irányították. A sikeres műsort Pintér Dezső ismertetése vezette be, ő konferálta az egyes táncszámokat is. (farkas)
