Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-10 / 35. szám

1961. február 10., péntek

NÉPOJ8AG

»

Eger farmoson járt as újságíró • • .

HÉTFŐ DELUTÁNj £örül°ra hatalmas tömeg vonult fel Egerfarmos termelőszövetkezeti község főutcáján. Emberek jöttek csoportokban a vasútállomástól, hangos lármájuk messzire elhallatszott. Az út két oldalán kíváncsi gyerekek, férjek, feleségek várták a kiskapukban a füzesabonyi vásárból hazatérő párjukat, a gyerekek pedig szüleiket. Nagy volt minden háznál az öröm, hiszen legtöbb helyen már a küszöbön előkerült a vásárfia: csizma párjával, zsírosbödön, lavór, ruhanemű, bútordarabok, tükör, táska, és ki tudná mindazt felsorolni, ami ezen a napon hazakerült a vásárról.

— Julis! — szólítja meg az egyik idősebb férfi az előtte menetelő kissé kövér asszonyt.

— Hát te, nem hozol semmit?

— Dehogyis nem — fordul hátra a megszólított — a férjemmel vettünk két malacot.

— Hogy volt? — kíváncsiskodik tovább a férfi.

— Elég drága ... ezerhét- százötven... a férjem ott maradt velük, estére itthon lesz a vonattal.

.. t Es mennek tovább, kicserélik a vásári tapasztalatokat, érdeklődnek, ki mit vett, vagy adott el, és lassan elfogy a tömeg, ahogy mindinkább beljebb kerülnek a faluba —

A KÖZSÉGI TANÁCS épü~

_______________________ lete

el

őtt jó megjelenésű, idősebb férfi áll, nézi a vásárból hazatérő falubelieket. Ö a község tanácselnöke: Tóth Illés. Mondom neki, hogy annyian voltak Farmosról a füzesabonyi vásárban, mint egy nagyszabású majálison.

— Akinek van pénze, mehet — válaszol ő mosolyogva, s mikor beljebb kerülünk az irodába, „alaposan” megindokolja előbbi kijelentését.

— Három termelőszövetkezet van a községben, és a napokban voltak a zárszámadások. Épp tegnap számoltuk, hogy községi szinten egy-egy munkaegységre átlagosan 52 forint jutott. S egy-egy szövetkezeti tag havi átlagkeresete 2700-----2900 forint között mozgo

tt az elmúlt évben, amihez természetesen nincs hozzászámítva a háztáji gazdaság után

eredő jövedelem. S bizony ilyen kereset mellett lehet vásárolni, mert volt nem egy

olyan szövetkezeti dolgozó, aki 4—5 ezer forint körül is keresett egy-egy hónapban.

— Csak még annyit — jegyzi meg az elnök is elégedetten —, hogy községünk a megyében első a takarékosságban. Gyűjtik az emberek a pénzt a bankban. Mi több, országos viszonylatban is a 4. helyen állunk a takarékosságban. Egy egy házra a faluban 1000 forint betét jut. Ezért ne csodál kozék senki azon, hogy a füzesabonyi vásárban annyian voltak falunkból, és annyian vásároltak, hiszen jutott bőven a zárszámadásból, és emellett a bankban is maradt még mindenkinek jócskán.

— Nem panaszkodhat itt senki — veti közbe Boda István, a községi általános iskola igazgatója —, mert nem lehet találni a faluban olyan embert, akinek az istállójában legalább 2 tehén, egy-egy bika, 2—3 hízó ne volna. S aztán az az egyezer forint bejön a tejcsamokból is ... Tudja, sok kicsi sokra megy! — így tartja a közmondás, nálunk pedig lassan azt is el lehet mondani, hogy sok nagy, még többre halad.

hallotta m,

MAR A VONATBAN

hogy Egerfarmoson a Kossuth Termelőszövetkezet osztott a legkevesebbet: 43 forintot egy munkaegységre, a többiek meghaladták az 50 forintot.

— Vajon mi lehet ennek az oka? — ezzel a kérdéssel nyitottam be a Kossuth Termelő- szövetkezet irodájának ajtaján, mert azt is hallottam, hogy egy évvel ezelőtt 68 forint esett egy-egy munkaegységre zárszámadás napján.

Csörgő ^intalnéval beszélgetünk erről, s ő bizony azt mondja: lehetett volna jobb is.

— Sokan vagyunk, és sokfelé Jcell — magyarázza.

— Nézzük meg, a múlt évben hogyan keresett? — javaslom az asszonynak és ő elfogadja. Gyorsan előkerül a „nagy könyv” és mi máris számolunk.

— 509 munkaegységet teljesítettek a férjével — írom az adatokat jegyzetfüzetembe —, kaptak 16 mázsa 57 kg búzát,

13 mázsa 76 kg kukoricát, 2 mázsa 51 kg cukrot... stb, összértékben több • mint 23 000 forintot.

Egy pillanatig összenézünk, s aztán elneveti magát az asz- szony, s csendesen, mosolyogva megjegyzi, hogy ehhez még nem is számoltuk hozzá a háztáji után eredő jövedelmet.

S aztán, hogy kezemügyébe került a munakegységkönyv, és látom, hogy Tóth Ignác fo- gatos 805 munkaegysége után mint tiszta jövedelmet 33 268 forintot, Tóth Pál pedig 479 munkaegység után 20 391 forintot tett zsebre a zárszámadás napján.

— Jutott bőven mindenkinek, aki dolgozott — mondja mellettem az egyik szövetkezeti asszony —, pedig a múlt évben rengeteget építettünk, vásároltunk. Ügy tudom, hogy a beruházás értéke, amit saját erőből végeztünk, meghaladja a 170 000 forintot.

— így van! hagyja helyben a magyarázatot Csörgő Antal főkönyvelő —, de hát az emberek mindennap többet és többet akarnak. * 1

A „LEGJOBB”

termelőszö________________ vetkezet a

fa

luban a helybeli Űj Barázda Tsz. Legalábbis így emlegetik a falubeli emberek, s a kíváncsiság hamar odavezetett. Előbb Juhász Lajosné főkönyvelővel beszélgetünk, majd megérkezik az elnök: Joó Miklós, akiről sok szépet hallottam már a vonatban is. Az első kérdésem ez volt:

— Hogyan érték el ezt az eredményt?

— Azt, hogy egy év alatt

1 127 835 forinttal tudtuk emelni a múlt évihez képest a szövetkezet vagyonát és a tagok között .59 forint 38 fillért oszthattunk ki egy munkaegységre — válaszol —, annak köszönhetjük, hogy ügyesen szerveztük meg a munkát. A szövetkezeti tagok között kiosztottuk a kukorica- és cukorrépa-földeket, és nem utolsósorban megadtuk a kellő trágyát és művelést is a földnek.

— Nem ördöngős eredmény ez — kapcsolódik a beszélgetésbe Dobó Marika termelőszövetkezeti tag —, hiszen sokat dolgoztak ezért az eredményért az emberek. A munkájuknak meg is lett a gyümölcse. Dobó Miklós állatgondozó 849 munkaegysége után 50 429 forintot kapott. Igaz, az

egész faluban elismerik, hogy ő dolgozott a legtöbbet a szövetkezetben

____________

HA OSZTÁLYOZNI aHanr‘

a község három termelőszövetkezetét, akkor valószínű a második helyre kerülne az eger- farmosi Rákóczi Termelőszövetkezet. Tanyájuk — ahol tartják az állatokat — nem messze van a falutól. Távolról kisebb erődítménynek nézné az ember, még a középkori várakra jellemző patak is kör- bebástyázza. Igenám, de tél van, s a kis patak be van fagyva, könnyebben meg lehet közelíteni a szövetkezet központját.

Hamarosan találkoztam a szövetkezet főkönyvelőjével: Veres Jánossal. Vele beszélgetek, mert este van már, s ilyenkor otthon vannak az emberek. Hamarosan közelebbről is megismerem a termelőszövetkezet életét. Kevesen vannak, de igyekeztek dolgozni.

— 1000 munakegységet takarítottunk meg — magyarázza nekilendülve a főkönyvelő —, úgy hiszem, ezzel meg is mondtam mindent. 112 000 forint értékben' építkeztünk, egy munkaegységre 56 forint 11 fillért fizettünk. A számok tükrözik az emberek hétköz- napi lelkes munkáját.

IaKI EGERFARMOSOhf iar

tanában, és a falu élete után érdeklődik, tapasztalhatja, hogy megelégedettek az emberek életükkel. Bizakodóak, és büszkén emlegetik munkájuk eredményeit. Nem verik foghoz a forintot, de takarékosak, megnézik jól, mire költik el pénzüket, s azt is, miből lehet még többet előteremteni.

Este, amikor a vasútállomás felé tartottam, velem szemben emberek jöttek, asszonyok és gyerekek. Valamennyiük kezében egy-két kanna volt, csurgásig frissen fejt tejjel.

A tej csarnok felé tartottak, ahol csoportba álltak már

azok, akik előbb jöttek. Hangjuk, nevetésük, tréfájuk mesz- szire elhangzott.

Fazekas István

Válassoínah az illetékesek

Január 20-i lapszámunkban Embertelenség címmel közlemény jelent meg, amelyben a cikkíró a postát bírálja, és okolja azért, hogy Egerben, a Mártírok terén levő hírlap- pavilonban nincs fűtés és világítás.

A Miskolci Postaigazgatóság a cikkel kapcsolatban közölte, hogy a kérdéses pavilon nem a posta tulajdona, használatáért a Posta Vezérigazgatóság a Belkereskedelmi Minisztérium Kölcsönző Vállalatának megfelelő összegű bérleti díjat fizet. Tehát azért, hogy fűtési, illetve világítási berendezés nincs felszerelve, nem a posta, hanem a Belkereskedelmi ■ Minisztérium a felelős. Az újon- nak készülő, állandó jellegű postai pavilonok megfelelő villamos fűtési és világítási berendezéssel vannak ellátva.

A szimpla bádogfalú pavilon fűtése és világítása nehéz probléma, az országban sok ilyen pavilon van, de megnyugtató módon sehol sem sikerült még megoldani. A baleseti veszély miatt a villamos világítást csak törpefeszültségre való áttéréssel lehetne biztosítani. A törpefeszültséghez szükséges berendezést idejében megrendelték, de azt hosszas levelezés és utánjárás során csak december végén sikerült a beszerelést elvállaló ktsz- nek beszereznie. Felszerelését különböző műszaki nehézségekre hivatkozva, a közeljövőben ígérte meg.

A pavilon belső térfogata annyira szűk, hogy kályhát elhelyezni benne nem lehet* pillanatnyilag egy faszéntüzelésű kályhával kísérleteznek, amit a napokban fognak felszerelni. Eddig nem a postán múlott, hogy a fűtés és a világítás még nincs meeoldva.

**

Bátor és Vidéke Körzeti

Földművesszövetkezet a január 29-i vasárnapi szám Levelezőink írják című rovatában megjelent, Jónás Mártonná aláírású cikkre válaszol. Jónás Mártonná a rendszertelen kenyérszállítás, illetve eloszlást kifogásolta Hevesaranyos községben.

A földművesszövetkezet vezetője ezzel kapcsolatban megírta, hogy mindennap 100 kiló kenyeret szállít Hevesaranyosnak boltegységük, ennek a kiszállítása annál is inkább biztosított, mert a hevesaranyosi Űj Élet Tsz szerződött kocsisa végzi, aki hevesaranyosi és mindennap hazatér falujába. Fentnevezett panaszos valószínűleg későn ment kenyérért, amikor már a bolt beszüntette az árusítást, s ezért fordulhatott elő, hogy kenyér nélkül maradt.

**

Január 12-i lapunk Széljegyzetében a Figaro márkájú bo- ’•otvapengével kapcsolatosan a hatvani 81-es, 77-es és 65-ös számú árudáknál tapasztaltak alapján a hiányos csomagolással foglalkoztunk.

AZ Észak-magyarországi Rövid- és Kötöttáru Nagykereskedelmi Vállalat egri lerakata a cikkel kapcsolatban közölte, hogy „minthogy a kiskereskedelmi boltegységek részére a nagykereskedelmi vállalatoktól, így tőlünk is, eredeti (ori- ginál) százas, vagy kétszázas csomagolásban nyer kiszállítást a Figaro penge, így részünkre a hiányos csomagolásról csak a kiskereskedelmi egységek adhatnak tájékoztatást.

Ilyen természetű reklamáció ez ideig hozzánk egyetlen esetben nem érkezett. Egyébként, amennyiben beérkezne, ugyanúgy, mint eddig, a reklamációt a gyár felé azonnal továbbítjuk.”

Kávéi felszolgáló atom robotember

A? angliai Watfordban a Nuclear Equipment gyár bemutatta atommeghajtású robotemberét, amely sok más tudománya mellett kávét is tud felszolgálni. Az N. E. 9. jelzésű készülék komoly hivatása persze nem az, hogy a

kávéscsészét egy csinos színésznő szájához emelje — bár a televízió riportban ezzel mutatkozott be —, hanem az, hogy négy kg súlyig terjedő radioaktív anyagokat kezeljen a legnagyobb angol és amerikai intézetekben.

LACZIK JANOS:

„A ohvkker”

Ki ne ismerné őt, a nagy drukkert, a szurkolók koronázatlan királyát, a futballpályák harsonáját. Ha hangja orkánként végigzúg a viadaltér fölött, még a Sárhegy is respektálva veri azt vissza. A csatárok pedig maradék erejüket megsokszorozva vetik magukat a ficánkoló „bőr” után. A hétköznapi szurkolók szürke tömege áhítatosan függeszti rá szemét, és alig látható intésére megszámlálhatatlan száj rőf- nyire tárul. Ugyancsak ember legyen a talpán az ellenfél, akit ez a hangvihar meg nem tör testben és lélekben egyaránt.

Először a Totózó kegyeletteljes falai között találkoztam a nagy emberrel. Asztala körül olyan sorfalat álltak a tippre éhes szurkolók, mint az „isteni Lolló” villája előtt az olaszok. Hangja itt, az áhitatos templomi csendben úgy dorombolt, mint ama kandúré a kemence padkáján.

Második esetben egy enyhe napsütéses tavaszi délután hozott össze bennünket a sors asszonyosan szeszélyes keze. Fülemmel már messziről érzékeltem, hogy ő is a pályán tartózkodik. O, micsoda balga beszéd! Ha 6 nem lenne itt, talán még a mérkőzést is elhalasztanák. Hangja mennydörögve szállt az azúrkék ég felé, és a szurkolók adták hozzá a refrént, kizárólag csak aláfestésként. Körülöttem néhány gyöngébb szívű remegve suttogta:- Itt van O, a nagy drukker!

Szemüket olyan csodálattal emelték a pálya legmagasabb pontjára, miként a hasznosi búcsúsok a kivirágzott rózsa- füzérre. A magasztos láz enyém is magával ragadott, és elszántan csörtettem feléje, hogy dicsőségének fényében megmeríthessem magam.

Egy magaslaton állt, körülötte tekintélyes körzetben népiéiért a domb. Kegyhely volt ez, amelyet csak a nagy ember lába taposhatott. Ügy hallottam, a játékosok hordták ösz- sze „futball-csukákkal”, és a nép száján „drukker halmának” nevezik. De honnan tudhattam volna akkor még én ezt? Fürgén másztam meg a dombot, és közelségétől áthatva, belerikkantottam örömömet a mindenségbe. A körül- állók megbotránkozva néztek rám, mint egy kegyeletsértőre, ö elnézően mosolyogva végigmért, és ez a mosoly többet jelentett nekem egy öttálálatos lottószelvénynél.

Az egyik játékos taccsra tolta a labdát, ó, bár meg se születtél volna, te, szerencsétlen, hiszen kihívtad magad ellen a nagy drukker haragját!

— Marha! — bődült el ö, és én kéjesen ujjongva, tercet süvöltöttem hozzá.

Csapatunk támadásba lendült. ö a kezében szorongatott csibukjával, mint valami mar- sallbottal, előreint. Orditás rázza meg az eget és a földet, amelynek tetején hangja harsonaként szárnyal. Az ellenfél megrendül. Talán az égboltozat kárpitjai szakadoznak? Vagy a Sárhegy cserél helyet a méltóságteljes Kékessel? A zavart kihasználva élelmes csatárunk, olyan „dugót” lőtt, hogy a labda kánkánt táncolt a kapuban. Hallott már nyári orkánt, dobhártyát repesztő mennydörgéssel és sisteregve lecsapó istennyilával? Az ellenfél egérlyukat keresett! Azonban büszkén

kijelenthetem, hogy a mi pályánkon ilyesmik nincsenek. De vannak olyan rejtett bütykük, amelyben az ellenfél úgy megreked támadás idején, mint valami tankcsapdában.

ö nem vett részt a rivalgás- ban, csak mellét kifeszítve, szétvágta szálfa karjait, amely- lyel, mivel mellette álltam, úgy vágott mellbe, hogy bordáim eltört gyufaszálhoz hasonló hangon pendültek meg, és tüdőmből, mint valami ócska kovácsfujtatóból, sípolva tört elő a levegő. Meginogtam, de sikerült talpon maradnom. Csatáraink ismét támadásba csaptak át, de a labda üres lyukat vágva, zúgott el a kapu fölött ő egyszer-kétszer elbődül' majd derekát megtekerve, lőcs lábával kirúgott oldalra. Ezt már nem bírtam ki talpon. Las san, méltóságomat féltve, gu rultam a domb mögé. Sajgó lábamat tapogatva ültem a földön, és ‘mérlegeltem, vajon törést szenvedett-e lábam,

vagy csak repedést.

Itt a domb mögött nem álltak „drukkerek”. Az elszórt köveken négy—öt fogatlan agg üldögélt. Szemüket fekete

szemüveg takarta, és aszott kis fejüket fürgén kapkodták a hangok irányába. Sziszegéssel vegyes sóhajaimból konstatálták, hogy társuk érkezett. Az egyik, aki mellett mankó is hevert a gyepen, öregesen remegő hangon megszólított.

— Maga is vak?

— En sánta vagyok. Es maguk kik?

— !Vít vakok vagyunk, kérem, de minden mérkőzésre kijövünk, hogy halljuk őt, a nagy drukkert. Amint látja, nekem még a fél lábam is hiányzik.

— Talán hadirokkant? — Es láttam magam előtt az öreget a nagy attakon, amint karddal a kezében, szilaj pejparipán vágtat az ellenség felé. Az öreg sértődötten húzta ki magát.

— Hogy gondol ilyet? Mérkőzésen ütötték el a lábamat, karóval. De nem sajnálom,

mert azon a bizonyos napon fényes győzelmet arattunk.

A kíváncsiság felajzotta képzeletemet.

— Látom, mind a négyen vakok.

— A szemünket szintén mérkőzésen verték ki, de csak azért sajnáljuk, mert nem láthatjuk őt, a nagy drukkert.

— Így nem nagyon tudják élvezni a mérkőzést, ha a hangokat hallják.

— Sajnos, most csak a gólokat tudjuk számlálni az ordítás után. De nem mindig volt

tölthetné az ő helyét.

— Nekem nem hiányzik sem karom, sem lábam.

Vigasztálóan intett.

— Hangja után ítélve, még fiatal, és ami késik, nem múlik.

Az öreg szavai úgy megnyugtattak, hogy mozdulni sem mertem a helyemről, pedig nadrágomon keresztül már éreztem a föld nedvességét.

— Nem kívánjuk ingyen — biztatott az öreg. — Van egy kis sarokházam, van mit aprítanom a tejbe. Ha helyt tud állfántcsorda idején.

vezérbikája vész

ez így! Egy ötödik társunk, akinek csak a fél karja hiányzott, a nagy „drukker” mozdulatai alapján tolmácsolta nekünk a mérkőzést. Sajnos, két héttel ezelőtt idegen szurkolók agyonütötték. Isten nyugosztalja, szép halált halt! Az utolsó szavai is ezek voltak: „Hajrá, fiúk!" Most itt ülünk közvetítő nélkül.

En megtört hangon fejeztem ki részvétemet a szerencsétlenség fölött.

— Hogy most maga lesántult — élénkült föl az öreg —, be-.

ni, akkor magára íratom.

Az apritanivaló kissé felcsigázta érdeklődésemet, de született szerénységem tiltakozott.

— Én nem ismerem a „nagy drukker” mozdulatait.

— Nem baj! Maga elmondja, hogy mit csinál, a többit bízza ránk!

Beleegyeztem, mivel meggyőződtem, hogy a nagy ember rúgása sípcsontomban csak repedést okozott.

Ordítás vágott felénk, az ő hangja trombitált, mint az eleAf öreg izgatottan lökött oldalba mankójának szöges végével, amely vinklit hasított- vadonatúj, divatos zakómon.

— Mondja már, mit csinál 6?

Így tolmácsoigattam a nagy

ember mozdulatait, és annyi hasznom kerekedett belőle, hogy biztos helyről, ülve élveztem végig a mérkőzést.

A mérkőzés vége felé közeledve, városunk egyik tekintélyes embere sétált el mellettünk. Udvariasan köszöntöttük egymást, de arcára írva, láttam a csodálkozást, amiért a vakok társaságában heverészek a gyepen.

— Kinek köszönt? — érdeklődött a mindenre kíváncsi öreg.

Megmondtam.

— Futballista?

— Dehogy. A város egyik vezetője.

— Akkor nem ismerem — legyintett lenézően. — Azt hittem. a nagy tizenegy közé tartozik. vagy legalábbis az ifibe.

Mindig birizgálta bensőmet a hírnév lehetősége. Az öreg ..drukker” egyetlen mondatával fényes távlatokat tárt most elém. Be kell jutnom legalább az ifibe! Akkor szárnyára kap a hírnév, és mindenki szürke egérként kullog majd mögöttem. Már a gondolatra is elér- zékenyültem. Láttam magamat, amint a nagy „drukker” intésére szügyembe vágott fejjel vágtázom a pálya négyszögén. Hálából viharosan öleltem át az öreget, ö valószínűleg ellenfelet sejtve bennem, mankójával úgy derékon rittyentett, hogy alig bírtam hazavánszorogni.

Azóta abbahagytam az írást, a tanulást. Szabad időmben egy rongylabdát hajszolva, keringek a 80-as lakótelep körül. Már az utolsó pár zoknimból is labdát csináltam, de vezérel az a szent hit, hogy a következő fordulón ő, a „nagy drukker” talán kezet fog velem.