Népújság, 1961. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-05 / 31. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE ~ A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN PAPP MIKLÓS:^ HARGITAI ISTVÁN: ISZLAI ZOLTÁN: BERECZKY ZSOLT: ÖRÖM Hogy eggyésimult, kemény lett a föld és megálltak a futó patakok: fehér csipkét aggattak a táblák szélére és ezüst-jég szalagot; jóság és öröm tiszta ennyire s fény-magok hulltak; de a szél bőszen hadonászott, csak nevettem rajta, ünnep csendült a friss levegőben; tavasz lesz itt és tapinthatóan megéreztem a hólés föld-szagot, zöld szálak kúsztak, kalászos erdők és felzümmögtek apró motorok, aztán a nagyok: s szalmaszín kévék halomba gyűltek és pergett a szem a gép-torokból, szoknyák libbentek leány-ravaszul és szemérmesen... Tavasz lesz itt! Végtelen nyugodtság s az összenőtt föld ölelt át; kerek hógolyót hajítottam a naphoz, mint egy nagyon boldog kisgyerek, MOLNÁR JENŐ: Verebek Ablakunkhoz el-eljámak koldulni a verebek, bús sorsukat panaszolják: tél van, éhen döglenek. Ellobbant piros tüzéveS lakomák kora, a nyár, és ma nem terített asztal, üres kamra a határ. Gubbasztanak a párkányon, csőrük kopog éhesen, hullott morzsa csak az élet, ajándék az élelem. Hosszú az út a szegénynek:' ember, madár, egyremegy. Kegyetlen, nagy úr az éhség: üres gyomor, üres begy. Kopog a csőr az ablakon, s ne várjon hiába már, Kenyeremet morzsolgatom: egyél proletármadár! ANTALFY ISTVÁN: Az ulolsó levél Eső verte a kicsi házat, a ház szemében mély alázat, szél járta végig a kis utcát, s hogy itt az ősz — már szerte tudták. Még néhány mondatot megírtam, éreztem, vér van a papírban. Eső verte az őszi kertet, s az utolsó levő lepergett... FORGÁCS KAROLY: A berentei gő%* Apám a tűz és anyám a jó kazán. A vízből jöttem én és a víz a Sajóból. Erőm előtt minden erő meghódol, S a rabság növel meg csak igazán. Előttem megperdülnek a turbinák; Mit ember-kéz meg nem lendít, mert gyenge: Veszetten sír, pörög lehelletemre A sok kerék. És dob millió szikrát, Hogy teljék meg az áramszedő gyomra: Zúgjon szerte az elektromosság, Derüljön ember és föld, gyár: az ország! S én fáradtan se térek nyugalomra, Csöveken át futok még friss erővel A Vegyikombinátig. Ott is vár a Munka rám. S ha végeztem: a pára Még mindig forró lendülettel tör fel Az Űjvárosba. Neon, csillár lágyan Fény-pólyát fon sok fáradt arcra, kézre; S hogy ne csak fényes: meleg legyen fészke: Szétáradok a munkás otthonában; KOVÄCS SÁNDOR: A cementgyár felett... A völgyben nyögő drótkötélen Apró vagonok a csillék. Mintha nehéz álmok bamaföld Bánatát hordanák, vinnék... Koccanó kövek vannak bennük: Pár lépés innen már a gyár, A nyugtalan csille-karaván Terhét lerakni odajár. Majd visszatérnek üresen, Diadalt zeng a vad kötél, És a dalt csúcsra emeli A suhanc-kedvű völgyi szél... Virágének (kritikusoknak ajánlva) Kötnek, mint folyondárt a fák A ritmus és a rímek. Vallom: nem üres formasága Ütni a forma nyersvasát, Amíg kiforr az ének... .1 Nem fogadom el semmiképp. Hogy könnyebbség okából Szabad kiadni versikét — Jó bácsikák, meg nénikék Kegyes indulatából. Láttam: szánalmas figurát, Ki bürköt, meg katángot Szagoltatott: — ahol virág Nyílik vadon, s az illatát Őrzik szeles határok. EGEDI1EGY Az ég a hegy fölött Sugárzó kék üteg, Völgy-körben megkötött Villámló lendület. Felforrtak egykor ott Vad, gőzölgő vizek, S rombolva kőfokot A vízesés esett, Most langyos hajlaton Tök kúszik. Megpihen Szemünk és senki sem Látja: rom vár a domb Melyből elmúlt erő Az égre visszalő! Éjjeli műszak SZEMES PIROSKA: A modell A nna nemegyszer csípte azon a gyerekeket, hogy ott settenkednek a műterem ajtaja előtt és egymást taszigál- va kukucskálnak be a kulcslyukon. Amióta ott lakott, a második emelet tetején, a manzard-szobában, az asszonyok gyakrabban járogattak fel a padlásra és elmenőben lehalkították léptüket s akár a gyerekek, ők is kíváncsian leskelődtek. Már régen megszokta, hogy munka közben nézzék. A művésztelepeken, ahova főiskolás korában nyaranta járt, ecsetvonást sem húzhatott bámész kíváncsiak nélkül. De nem bánta, még örült is neki, mert a nézelő- dők közül mindig könnyű volt rábírni valakit arra, hogy modellt üljön. Az illető boldogan szívta magába a műterem olajfestékszagú levegőjét, így- úgy elviselte a mozdulatlanságot, s a pihenő-szünetekben izgatottan nézegette a vásznon alakuló mását. Az a puszta tény, hogy a házban festőnő lakik, megmozgatta a tizenegy lakó fantáziáját. Mindenki tudott valami rejtélyeset Annáról. A legtöbbet azonban Takácsné, a ház rendjének éber őre. Ö ugyanis rendszeresen járt a kis műterembe. Anna neki fizette a lakbért, s őt kérte meg néha egy alaposabb takarítás elvégzésére, apróbb bevásárlásokra. Végül £gdig arra is hogy modeHC üljön. Takácsné szabadkozott, hogy nem mondja, régebben, fiatalabb korában ... de már nem olyan szép, el is hízott, talán valaki mást keressen a házból, ha akarja, még segít is utánanézni. De Anna nem mondott le arról, hogy a gombóc-formájú asszonykát lencseválogatás közben megfesse. lVTagy gondot fordított a kezek megmunkálására. Műterme fala tele volt különböző mozdulatokat végző karokkal, kézfejekkel. Takács- nét valami furcsa félelem fogta él, amiért Anna négyszer rajzolta meg külön a kezét, amíg végre a vászonra is felfestette. A harmadik hét végén, amikor elkészült a kép, nem állta meg szó nélkül: — Nehéz dolog kezet festeni, igaz-e? Anna mosolygott és megpróbálta elmagyarázni, hogy a kéz sokszor többet fejez ki, mint az arc. — A festő is kézzel fest, az író, az orvos is azzal dolgozik, Takács néni is a kezével válogatja a lencsét... A kéz éppen olyan fontos, mint a tekintet, vagy a mozdulat: sok mindent elárul az emberről és a festő nagyon tud vele jellemezni. Hiába sikerül jól a fej, ha a kéz nincs vele összhang-' ban... Takácsné bólogatott, hogy igen, ez így van. Anna pedig érezte, hogy nem tudta elég alaposan megmagyarázni, miért olyan nagyon fontos számára a kéz, de mert látta, hogy a házmestemét zavarja ez a fejtegetés’ nem folytatta. Hanem annál többet beszéltek most már a kezek jelentőségéről a házbeli asszonyok. Még a gyerekek is azzal ugratták egymást, ha valamelyik körme alatt több fekete volt, mint amennyit feltűnés nélkül el lehetett viselni: — Na a tiedről má’ csak a koszt lehetne megfesteni! 'T'akácsné annyira felcsi- gázta az asszonyok érdeklődését, hogy többen elhatározták, fölmennek Annához. Miért is ne, hiszen ha Takácsné bejutott abba a titokzatos, kezekkel telerajzolt műterembe... Véblemé, akinek a férje fodrász volt a szövetkezetben, arra gondolt, megkéri majd Annát, hogy fesse le a kisfiát. Darnainé abban reménykedett, hogy mivel szép kezei vannak, esetleg róla is csinál majd egy képet „Annácska művésznő”, ahogy a házban hívták. Tervezgettek, de a látogatáshoz mégsem volt bátorságuk. Különösen amióta látták, hogy két asszony jár fel minden délután a kis műterembe. Valahogy nehezteltek Annára, amiért máshova ment modellért, nyilván mert közöttük nem talált megfelelőt. Hogy az a két asszony modell volt, Takácsnétól hallották, aki továbbra is feljárt a lakbérért és takarítani, ö újságolta el, hogy „Annácska művésznő” most egy gazdasszony-körről fest képet, ahol kézimunkáznak az asszonyok, azért jár hozzá az a két nő minden délután. Sőt, azt is elárulta, hogy azon a képen sok ismeretlen nő is szerepel. Van köztük egy érdekes, „hét szűkesztendő” formájú. — Olyan sovány, mint az ujjam! — és dundi mutatóujját feltartotta. — De képzelje csak Véblemé, már az egész asszony készen van, csak a keze helye üres. — Üres? — csodálkozott el Véblemé. — Aztán miért? — Nem tudni... — felelte sejtelmesen Takácsné. A kis Véblemé napköz- ben többször beszaladt a házmesternéhez. Egy gyereke volt, nem járt dolgozni és gyakran nem tudta, mit csináljon az idejével. Valami kulcs-ügyben men,t le ebéd Után és öt órakor, amikor Anna benyitott a házmesterlakásba, még mindig ott ült a konyhaasztal mellett a hokedlin. Ott volt a házmesterné unokahúga is, egy harminc körüli szép özvegyasszony. Anna már többször látta a konyhában és úgy maradt meg emlékezetében ez az asszony, mint Manet „Bár a Folies Bergé- res”- ben című képe nőalakjának hasonmása. Rövidre- nyírt, fiús haja, lágy, kissé lassú mozdulatai, valahányszor meglátta, Manet-t idézte fel. Szomorú kék szeme mindig zavart volt, mintha mentegetőznék valamiért. Divatos, francia ruhája jó szövetből készült és tartózkodó eleganciával vonta be karcsú alakját. Arcán semmi festék, csak szépen ívelt száján volt egy kevés halványlila pirosító. Kesztyűt viselt itt a konyhában is. Anna ezt rögtön észre-' vette. A puha bőrkesztyűből! csak csuklója világított ki,' amelyen látszottak a vékony,' kék erek. — Az unokahúgom — mu-. tatta be Takácsné és mintha valami nagy kinccsel dicsekednék: — vegyészmérnök.. .■; Szegénykém, nagyon egyedül; van. Nincs senkije rajtunk kívül... Anyáskodva, sajnálkozva, de; kicsit hivalkodva is mutatta, milyen bensőséges kapcsolat van közte és e vonzó asszoily; között, s hogy ő mennyire szereti, mennyire hozzátartozik. Anna a nőt nézte, még inkább az ölébe ejtette kezét. — Egy képemhez keresek modellt — szólította meg a; fiatalasszonyt. — Már a múltkor meg akartam kérni Takács nénit, ismertessen össze ben- ! nünket. Nem tudom, milyen elfoglaltsága van, de én al-! kalmazkodnék, amennyire le-' hét... A fiatalasszony mosolygottj és kékesszürke szemében vala- j mi fájdalmas 'homály deren- gett, amikor fejét megingatta: — En erre nem vagyok al- kalmas. A háziasszony zavartan állott közéjük és Véb- lemére mutatott: — Tessék megpróbálni inkább őt... Nagyon szeretné, ha Annácska művésznő a kisfiát lefestené... — A házbelieket könnyebben el tudom érni — nevetett; Anna. Előbb a kedves unokahúgával egyeznék meg. Nekem egy éppen ilyen formájú karra lenne szükségem a mostani képemhez... Egy himző asszony igen törékeny kezét: kell megfestenem... Csak a ! kezet, nem fog soká tartani,' megígérem. — En tudom, hogy nem íe- lelnék meg... — rázta meg fejét • ismét a manet-modell és arcán felvillant újra a fájdalom. Bágyadtan lehúzta bal kezéről a fekete kesztyűt. A hüvelykujja kivételével minden ujja hiányzott. Kézfején hatalmas vöröslila forradás. Takácsné egy tiltakozó mozdulatot tett, mintha el akarná takarni húgát Anna elől. De a festő szeme rátapadt a kézcsonkra. Ajka megmerevedett és nem tudott beszélni, pedig : érezte, hogy valamit mondani kellene. — Bocsánat... — nyögte ki: és szédüléssel küzdött. Kint a házmesterné fogta: meg a karját: — Ne haragudjon rá ... de mit csináljon szegény? Még a háború alatt vitte el egy gránát. A férje ott volt mellette... meghalt. Kitanulta a mérnökséget és jól keres. Férjhez is j mehetne, de nem akar... Eddig sem akart. Talán most majd... Van egy kollégája... az akarná elvenni..; De még vár. En nem is értem, hogy miért? A nna nem figyelt a ház- mesternére, Már túl volt az első szorongáson, gondolatai egy nagy kép körül jártak. Szőke nő fekete kész-; tyűben»,. Erdő alszik a hegytetőn, S lejjebb, hová gyökereik nyúlnak, Sokkal lejjebb vagyok én, Fölöttem még kő- és szénrétegek, Tőlük támfák védenek, A csizmám alatt kis patak csobog, Altatót mormol, nehéz a pillám, De ébren kell lennem! S míg az aknából a robbanás Füstje oszlik, lámpám fényében Bámulom, hogy csobog a patak. Fenn éjszaka van, tán már éjfél is Elmúlt, alszol már, kicsi múzsám, Álmod a napfény, vagy e patak Párja, mely fenn csobog, az erdő Szélén kanyarog, tükrében fény, árny Cikázik egyaránt... — így szektád nézni —* Tudom. Álmodhatsz télről, fűtött szobáról, Mert én küldöm fel a szenet, Álmodhatsz fényről, gépről, mely Villanyt termel, a vonatról, Mely messzi tájra repít, ha akarod, Mert én küldöm fel a szenet: Neked, nekik, nekünk... Csobog, csörög a kis patak, Altatót mormol, nehéz a pillám, De nem alhatok! Füst, s álmom eloszlik, Engem a szén vár, mit a paxit robbantott le Nekem és most visszatérek: Vár a lapátnyél, üres a csille... De álmod őrzöm itt lenn, > És arcod is látom, húnyt pilláidat, Legyen édes az álmod, S míg alszol, én a szénben küldök fel Szunnyadó erőt, fényt, meleget, Hogy legyen: neked, nekik, nekünk... HÄFIZ verseiből: (Sems-ed-Din Mohamed Hafiz, a perzsák legnagyobb lírai költője, született Sirázban 1318-ban, meghalj ugyanott 1389-ben). (Rakovszky József fordítása.) INTELEM Fülemilécske, bár a rózsa szelíden fád nevet, Szépen, mégis azért hiú reménnyel ne csald meg nótás szívedet! Noha a rózsa a világnak báját magában hordja is, mit ér, ha nincs szívében hűség? Mosolya meddő és hamis! Szerelem múltán Emlékszem, ott ült éjjelente az ágyam szélén, kedvesem. Kócos fejét párnámra tette, s versemből dúdolt csendesen. Aztán fülembe súgta lágyan: Ősz költő, űzd el álmaid! Nézd, itt a serleg, s leld a borban kedvednek szép virágait. És én feledve mindent, mindent, ittam a bort, s a csókokat. Szívem szerelmes táncra libbent, s elhagyott száz bölcs gondolat. Ö, bornak ékes, szép edénye, Ö, kócos fürtű, szép leány! Sok versem foszlott szét az éjbe miattatok! Ki tudja, hány? FARKAS ANDRÄS versei: A hó hull... A hó hull és a dajka csend Ringatja lázas álmaink, S az álom mindig visszaring, És meg nem unjuk, nem, sosem. A táncterem... A táncterem most még kopár, sík, A fény alig «hévül, alig sugárzik, De már fent, ott, a sok papírszalagnál Az áramok reménye száll-szaladgál, És a zene megindul, összehajtja A párokat s táncolnak. Menny’ fajta, Ó, mennyi lejtés, csók és mennyi pára! Itt minden zeng és olvad nemsokára. Merülök melléd... Eddig úgy hittem, hogy szelíd s üres keretnek Használhatom sorsod ledér érzéseimhez. De már tudom, az életem csalása mindez, Mert mindenen túl, s jobbik énemért szeretlek. Barátaim, akik rég ismertek, nevetnek, Nem értik, férfi, nő között mi lenne kincses Öröm, mely eddig képzelt értékeimhez , Nagyobb vagyon, s nem szab határt a képzeletnek. Pedig van, itt vagy, szürkébben, szentül, álmodóbban, Mint az a perc, amelyben meg kellett születnem. dalt kihallom bordáid közül, ha dobban, S merülök melléd, mint a kínzó tengerekben Egyik halott a másikhoz le, a fenékre, Hogy végtelen nyugalmát megtalálja végre.
