Népújság, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 13. szám

1961. január 15., vasárnap NEPCJSAG 5 Változások Gyöngyösön 2. Egy per, amelyet a felperes (az élet) és az alperes (Marosán Lajos) együtt nyert meg. Tanúk a kommunisták A z ünnepek hazacsaltak n Gyöngyösre. Egy kicsit lelkem be mart, megfogott is­mét a város. A város, ahol szü­lettem, éltem, ahol . .. Nem volt szép, fehér kará­csony, de a nosztalgia, ifjúsá­gom után, oly erősen tört rám, hogy lelkemben az emlékek mindent megszépítettek. Az éjféli misének éppen vé­ge lett a Szent Bertalan temp­lomban, amikor hazafelé tar­tottam egyik bará tornáktól, ahol több órát kártyáztunk volt, s közben megettünk, meg­ittunk mindent, amit az asszo­nyok körénk raktak a bárszék­ké rangosodott sámlikra, ho­kedlikre. Hogy azután egy óra lett, s a piros ultit már akkor is bemondtuk, amikor nálunk sem volt. — felei helőd tünk. Kinn az utcán, a templom felől áradt a nép, nagyrészt felső­részi parasztok. Én szembetar­tottam az árral, s a régi kará­csonyokra gondoltam... — Majd a tszcs-ben, szom­széd, majd ott... — valamit még mondhatott, de én már nem hallottam, csak azt a jó­ízű kacagást, amely a feltéte­lezhető szellemességnek szólt. Akaratlanul is figyelni kezd­tem. Nem, nem állítom, hogy úgy beszéltek, ahogyan mi sok­szor elképzeljük, akarjuk, aho­gyan mi éppen szeretnénk, vagy ahogyan sokszor, lakkoz­va. mi újságírók írjuk. Nem. Volt a beszédekben bizony gúny is, pesszimizmus is, ke­serűség is. Volt persze józan, reális beszéd is, bizakodás, előrenézés. De gondoljunk bele, emberek, az éjféli miséről ha­zafelé menet, a gyöngyösi pa­rasztok a termelőszövetkeze­tekről beszéltek, bárhogyan is, bármit is, de erről. S nem egy- ketten, hanem sokan, majd mind. Belül egy kicsit megremeg­tem. Ifjúkori emlékeim egy pillanat törtrésze alatt eltűn­tek, s mint ólmunkban szokta logikátlanul, egyik kép váltani a másikat, az új, friss benyo­más hatására az érzések és gondolatok bakkecske módjára kezdtek ugrálni lelkemben és agyamban. Csakhogy ez itt valóság. S ezt a valóságot a párt, a párt igazsága teremtette. A párt igazságát pedig emberek, első­sorban kommunista emberek vitték el a parasztokhoz. Meny­nyi energia, szív, józan, szolid szó, sok meggyőző tett kellett ahhoz, hogy a gyöngyösi pa­raszt karácsonykor az éjféli mise után a szövetkezetekről beszéljen. Komolyan mondom — már az áhítatot a világért sem szeretném elrontani —, de így volt. Nem szeretnék a naiv urbánus — városi ember min­dent lekicsinylő, vagy minden segítségen lelkendező, a falut, vagy éppen a városi parasztot idealizáló egyiigyűségében tün­dökölni. Valamelyest ismerem a parasztot, a gyöngyösieknek talán még a lelkét is. Épp ezért tartom komoly, nagy munkának, eredménynek az ott történteket és sorsdöntő válto­zásnak azt. hogy 1961 első nap­ját már mint termelőszövetke­zeti város, köszöntötték a gyön­gyösiek. Az ünnep után is a városban ragadtam egy jó hétre. Nem akartam, nem tudtam eljönni. Bár a csatában nem vettem részt, mégis úgy éreztem: üt­közet közben nem illik, nem szép a második vonalba hú­zódni. Igaz, kicsit úgy éreztem magam, mint Lev Tolsztoj Há­ború és béké-jében Pierre, a nagy borodinói ütközetben: ci­vilben. beosztás és puska nél­kül szaladgáltam egyik domb­ról a másikra, hogy jobban lássam a harcot. Dehát lehetett egy olyan, hát lehet egy ilyen csatában csak figyelni?! A győzelem, az igazság, a tiszta ész. a fejlődés győzelme ekkor már nem volt kétséges. Engem tehát ismét az emberek érde­keltek, akik győztek. Különö; győzelem ez. szinte tökéletes ellentétje a történelemből is­mert píruszi győzelemnek, ahol a győzők a legyőzöttekkel együtt buktak, véreztek el. Itt a legyőzöttek együtt nyertek a győzőkkel csatát, sőt: ők, a pa­rasztok nyertek igazán, hiszen az ő életükért, jövőjükért folyt • harc. Számtalan érdekes eset, em­beri sors került elém. Sok em­ber leikébe pillantottam, de arra semmiképpen sem gondol­tam, hogy az alábbi sorok fog­nak napvilágot' látni. ★ tgy utólag visszagondolva, tisztén látom, hogy a szálak gombolyítását bennem Sasvári János iskolaigazgató kezdte el a városi tanács ebédlőjében. Mint, a parasztok karácsony éjjelén, ő is leves előtt, hús után, de még fekete közben is a tsz-ről beszélt. Népet, parasz­tot nevelt, tsz-t szervezett, mint annyi sok tanár, tanító társa. Most azután nem fogy ki az "'élményekből, csak győz­zem hallgatni. Közben egy nevet említ. Először nem fi­gyelek oda, de később vissza­kérdezek. Igaz is, most kikí­vánkozik egy vallomás belő­lem. {Nem nagy titok, csak most éppen kapóra jön, hogy elmondjam.) Lehet, hogy többen is így vannak vele, én a pedagógusokat a poli­tikai élet jó és megbízható hő­mérőinek tartom. Nagyon so­kat tanultam tőlük, s ez nem közhely, mert nemcsak a betű­vetésre, a négy alapműveletre, még csak nem a sinus—eosi- nusra gondolok, de arra, hogy sokszor milyen jó volt meg­hallgatni véleményüket a ve­zetésről, az emberek hangula­táról egy-egy akció előtt, vagy után. Különösen emberek ér­tékelésénél tartottam és tartom ma is fontosnak véleményüket. Szóval Sasvári János emlí­tette először, hogy Marosán Lajos jói dolgozott. Szerényen, okosan vezette azt a körzetet, amelyet rábíztak a pártban. Jó taktikai érzékkel, a párt elvei­hez hűen, emberséggel, rövid két—három hét alatt, több mint 500 családot léptettek be a népnevelők ebben a kör­zetben, ahol Marosán volt a „parancsnok”. Amikor ezt hal­lottam még csak a kíváncsiság hajtott, s nem gondoltam arra, hogy a sors ismét nekem jut­tatja osztályrészemül e cikk megírását. Akkor, három év­vel ezelőtt, az első írásnál nem örültem a feladatnak. Le­váltott, bukott ember volt és nem szívesen taszítottam még egyet rajta — ka nem ő maga akarta volna Dehát most, évek múltán is, úgy érzem, úgy gon­dolom: az élet, az emberek bíztak meg, az ő véleményüket próbáltam kifejezni, minthogy a jelen cikkben is én csak a „penna” szerepét kaptam az élettől. Csakhogy most más a helyzet, örömmel hallottam, láttam, hogy az élettel — amellyel két—három éve még perben állt — kibékült, s az élet most cserébe rehabilitálta, s keblére ölelte őt. Amikor már ötödik—husza­dik ember dicsérte, s hozzáte­szem. többé-kevésbé ugyan­azok, akik pár évvel éppen­séggel elítélték magatartását, nos, ekkor még csak arra gon­doltam. hogy változnak az em­berek. S még hozzá gondoltam, hogy hosszú, nehéz és görön­gyös lehetett az út odáig. Bizony az élet néha fej bevág­ja az embert, s — ahogy mon­dani szokás: — a baj sohasem jár egyedül. Marosán Lajost üldözte az ellenforradalom, de régebbi, általános politikai, plusz egyéni hibáiért a becsü­letes emberek is szembefordul­tak vele. Leváltották, két hó­napig fizikai munkára sem al­kalmazták a városban. Később szembefordult a városi pártbi­zottsággal is, sokat bírálták, el­marasztaló cikk is jelent meg róla a megyei sajtóban. Több, mint elég, sok volt arra, hogy úgy érezze: a hullámok össze­csaptak a feje fölött, egy világ esküdött ellene össze. Borzal­mas lelkiállapot lehet, amikor az embert nemcsak az ellensé­gei, de elvtársai is elítélik. Föl­diéi, azok, akiikért, úgy érzi, életét adta, akikkel nem egy­szer jót tett, akiket esetleg ál­láshoz juttatott, azok is hátat fordítanak és még a köszönését sem akarják fogadni. Ilyen esetben kivétel né'kül minden ember, a legbátrabb, legkemé­nyebb is úgy érzi: egy egész életre kicsúszott lába alól a ta­laj. Ez a kommunista ember legnagyobb buktatója is. Talán nem mindig veszi észre, de mindenképpen keresztúthoz ér. S ki tudja, vajon az esze, szí­ve. indu’atai merre lökik? Jobbra-e, amely út önmagát kí­nálja, amely út kényelmesnek látszik, s itt leíeküdve a bokrok tövébe, nyaldossa a sebeit, s közben morog, füstölög — hátat 1 ordít a pártnak. Vagy balra-e, amely út ugyan nehezebb, amelyet ismét, szinte elölről ke'l kezdeni, amelyen a párt derék hada menetel, s amelyen esetleg az ember szé' gyelli magát, hogy egyszerű sorkatonaként ke'l újra beáll­ni a menetbe, „bakaun iformis- ban” — hiszen nemrégen még a sor elején ment, mint parancs­nok. Dehát a párt nagy jellem­formáló kohó. amelybe nem vasat, de mbert edzenek. Fel­tétlenül van abban valami, hegy va’akit saját hibáiért, de mások hibáiért is, ta'án már túlzásba is, üt-vág az élet és ő nem veszti el a hitét. Egy ki­csit, azt hiszem, ez jelenti, ez meríti ki, ez a tartalma annak a fogalomnak, hogy kommunis­ta karakter, s akit a munkás­élet, és a párt nevel, edz kom­munistává, igaz férfivá, ha be­lülről fáj is valami, dolgozik, harcol tovább. És hogy ilyen-e, vagy hitvá­nyabb fajta, úgy gondolom, ez is megadja az útirányt, de sze­rencsére a problémát, amely a lelket marcangolja, nem egye­dül kell megfejteni, megoldani. Ott vannak az emberek, akiket ugyan igazságtalan, rosszindu­latú, buta masszának hisz ta­lán az illető, de akik nagyon is igazságosak, jóindulatúak — sőt bölcsek és sokszor úgy is tudnak segíteni, hogy az em­ber észre sem veszi. Persze, jobbról is van segít­ség: gyere komám, fütyülj rá­juk. Minek neked a politika, az „igazi” munkás nem politizál. Gyere, megélsz te nélkülük is! De ennél sokkal rafináltabban, veszélyesebben történik sok­szor az agitáció, s Marosán La­jos becsületére váljék, hogy kevés ideig nézte fonákjáról az életet. Jó munkásösztöneitől, kommunista hitétől vezetve, el­indult újra a göröngyös úton, mint közkatona, de becsülettel, tiszta szívvel harcolt a szó legszorosabban vett értelmé­ben önmagával, s a környeze­tével. Hosszú ideig végzett fizikai munkát a gyöngyösi Vas- és Fémipari Vállalatnál, ahol el­nyerte a Kiváló dolgozó okle­velet és je'vényt. A párttól, a párt elvétől, gondolatától nem tágított egy millimétert sem. Sok emberre} harcolt. nem mindig igazságosan, sokszor ei- vaku'tan, a fájdalomtól diktált túlzásokkal. De lényére mind­inkább a munka, a pártmunka volt a jellemző. Fáradságot nem ismert, bármit bíztak rá, e'végezte. s tegyük hozzá: hoz­záértéssel, jól. Az emberek reálisak. Észre­vették ezt, újra kezdték becsű1 - ni őt, a vele együtt dolgozók, a hozzá közelebb állók már is­mét szeretik Marosán Lajost. S most, ismétlem, azok is, akik azelőtt elítélően nyilatkoztak Marosán hibáiról, magatartá­sáról, dicsérik őt, elsősorban azt a munkát, amit a szocialis­ta mezőgazdaság ügyéért telt Gyöngyösön, nem is kis terü­leten. Ezeket gondoltam végig, ha nem is ilyen folyamatosan, de mindenképpen hasonlóan, s ak­kor még csupán csak deren­gett egy gondolat, hogy vala­miféle cikket írjak újra Maro- sánról. De amikor Boros Vin- cp elvtárs egyik igen csúnya és pártszerűtlen kirohanásáról hallottam — szintén több em­bertől — Marosánnal szemben, elhatároztam, hogy a sók ösz- szegyűjtött tapasztalatbőL-első- nek ezt az ügyet, tehát ismét Marosán Lajosról szóló cikket kötelességem megírni, mint- ahogy három éve is kötelessé­geimnek tartottam a bíráló cik­ket megírni. Én úgy láttam, úgy tapasz­taltam Gyöngyösön, és jó vol­na, ha Boros Vince elvtárs is észrevénné: Marosán Lajost már rehabilitálta az élet. Lehet, hogy Boros elvtárs­nak úgy tűnt, amikor őt egy értekezleten Marosán Lajos megbírálta, azért, mert a leg­nagyobb munkaidőben két na­pot vadászassál töltött a Mát­rában, nos, lehet, hogy Boros elvtársnak a kritika úgy tűnt, mintha nem volna eléggé szo­batiszta es szalonaépes. Dehát a tények tények maradnak, s bárhogyan is adta elő ezt Ma­rosán, nem lett volna szabad úgy válaszolni, ahogyan Bo­ros elvtárs tette. Gúnynak is rossz volt a jelenlevő kommu­nistáknak azt hallani, hogy azért ment el két napra va­dászni egy hivatásos funkcio­nárius, mert akkor, hátha job­ban megy a tsz-szervezés. Minthogy — húzta meg az ördögi párhuzamot „önkritiká­jában” önmaga és Marosán csele között — .Gyöngyösön is jobban megy a politikai élet azóta, mióta Marosánt levál­tották. Ne hagyja Boros elvtárs, hogy elvtársai azt higgyjék, az isten vaksággal verte meg őt. A következőkben próbálja meg bebizonyítani, hogy ez a kiro­hanás csak pillanatnyi Indisz- ponáltság hatása volt, hogy ő nem ilyen, hogy nemcsak nézi, de látja is az életet, a válto­zást. Hogy az évekkel ezelőtt hibákat elkövetett kommunis­tákat nem priusz szerint osz­tályozza. Bizony, nekünk kom­munistáknak (bármilyen frá­zisnak is tűnik, épp e példa bizonyítja, hogy az ismétlés nem fölösleges) nagyon szeret­nünk kell az embereket. Nem szabad a nyomorék szemére vetni púpját. Még ke­vésbé a szeplőt is púpnak látni és elkiabálni! Szerencsére a párt erős, a kommunisták jó­zanfejű emberek, fejlett igaz­ságérzettel, ítélőképességgel, s ma már az ilyesmit nem hagyják, nem tűrik, mint ahogy az említett összejövete­len sem hagyták. Ez a tudat, egymás erejébe, becsületébe vetett, bizalom és hit ad erőt, ha az ember elfárad, — a to­vábbi küzdelmek újrakezdésé­hez. Ez, az emberek, a kommu­nisták lelkének, jellemének ilyen komoly változása — hi­tem szerint — az eltelt 16 év legnagyobb produktuma. Erre építenek az emberek, ösztönö­sen a gyöngyösi parasztember is, aki épp a napokban több ezred magával lépett arra az ,új útra, amelyet a kommunis- ; ták mutattak nekik. Erre gon- ; dőlt, erről írt József Attila is, : mert amikor ő magáról be- ; szélt, a pártra gondolt. Rám tekint pártfogón e '. század: rám gondol, szántván, a ■ paraszt: : Ne dobjuk hát el balgán leg- : erősebb fegyverünket, az em- I berszeretetet, a munkás, a • kommunista szolidaritást, mért • e fegyver nélkül könnyen •egyedül maradhat az ember, s | Egy ember badarság, ■ egy ember semmi • egymaga ; — bármily kiváló lehet — • öt hüvely vastag gerendát ; sem tud arébb tenni — ; hát még ; öt emeletet. (Majakovszkij) ; 1957. december 31-én: „Az ; élet — kontra Marosán Lajos” ; című cikkemben azt írtam: [ „Ez a mostani cikk is elég [szomorltó újévi ajándék. De... } sokan szeretnék, ha ez amo- |lyan optimista tragédiává vál- ;na. Hiszen a városi pártbizott- ; ságon minden ellenkező hír- í haranggal szemben, többször !ls leszögezték, hogy becsülik ; Marosán elvtársat. S maga í Marosán Lajos is egy hozzám ! írt levelében azt írja: ,... én ! nem vagyok haragban a párt- í tál, engem a párt tett ember- ! ré, és., én a párt erobere vol­• tam és leszek ezután is.” Ez jó I dolog, szép dolog, meg kell • tenni” — fejeztem be az ak­• kori cikkem. ; Az eltelt három év, a vég­ezett munka, az emberek, a ; kommunisták becsülése, s az a • tény, hogy Marosánt munkája ;és szorgalma jutalmaként vál- [lalati igazgatóvá léptette elő [a párt, bizonyítja, hogy Ma- [rosán Lajos leírt sorai nem [ pusztába kiáltott, szavak vol- ;tak. „...én a párt embere vol- I tam és leszek ezután is.” Erre } most. már a gyöngyösi kom- í munisták és e cikk írója is I tanú. Suha Andor lesz, a disznóról, amely nem] akar enni, pedig még ráférned egy kis szalonna, a macskáról] és a komáról, sőt újra és újra] kifejtette, hogy mennyire egyet-] ért a. szövetkezéssel — de alá-] írni az istennek sem írta alá. ] — Nézze, kedves Szabó bácsi: — adta fel végülis a harcot Ko-i ródi szégyenkezve — én most] elbúcsúzom, majd eljön magú-] hoz más, akivel jobban szót ért.] Nekem nem sikerült... '< — Ugyan már aranyos elv-] társ, ne sértsen meg engem...] már hogyne értenénk mi egy-] mással szót, amikor nagyonis] megértettük... Nincs nekünk] semmi bajunk egymással és< minek is jönne valaki ismeret-] len... ' ] — Dehát akkor, ha ennyire] szót értünkJ miért nem írja] már alá az isten szerelmére? — j fakadt ki most már nem lep-] lezve sem mérgét a kudarc fe-< lett érzett elkeseredését Kó- ] ródi... ] — Hát megmondom én őszin- < tén... Nem jött még haza “< legkisebb unokám... Aki ná-< lünk nevelkedik... Most tizen-] egyéves a lelkem, csuda egy< okos gyerek... Nagy ember< lesz abból, ha megnő... Nem is< tudom, hol csavaroghat ez a< gyerek — töprengett, egyáltalán] nem színészkedve Szabó... — Az unokája? — kerekedett] el Kóródi szeme, mert erre az-] tán tényleg nem számított. ] — Igen, az unokám... Na,< megmondom én kereken... Jár-] tam én egy iskolát, de mikor< volt az... Többre nem futotta,< hát hogy írjam én alá akkor...] Majd odahamisítja a gyerek...] Nem mindegy az...? Csak el] ne mondja már senkinek, ara-] nyos elvtársam, ha már ilyen jó] összemelegedtünk — kacsintott] egy kicsit szégyenkezve Szabó] és nem mert Kóródi arcába] nézni. ] Kár volt pedig, mert olyan] széles és megelégedett mosolyt] ritkán lát az ember egy észten-] dó ben. i vagy négyszer elzavartam a házból, de mindig visszajön, mintha csak tudná, hogy nem akármilyen portán eheti a fene a nagy jómódtól... Pontosan négy órája beszél­getnek. Kétszáznegyven perce, az annyi, mint kétszemegy- venszer hatvan másodperc ... De ha kell, itt ül reggelig, most már csakazért is, most már juszt is, rajta ne vigyo­rogjon senki, ha kihúzta a lá­bát, hogy na, ezt is jól kiagi­táltuk innen. Amikor ebéd- után bekopogtatott, kicsit fél­ve, kicsit félszegen, eszébe sem jutott, hogy itt valamiféle azonnali siker várhat rá. Szót ejtenek ma, visszajön holnap, beszélgetnek holnap­után, jön egyedül, másodmagá­val, vitatkoznak, érvelnek és milyen nagyszerű érzés is lesz az, hogy a tények, az érvek ere­jével ő tud meggyőzni egy em­bert, hogy régi élete helyett újat, jobbat válasszon. Így kép­zelte el, de már a második mondatnál tapsolni szeretett volna, ha elbújhatott volna egy pillanatra valahová, mert olyan nagyszerűen mentek a dolgok. Hogyne... persze... mi is úgy gondoltuk... ez az egyedüli he­lyes út... — bólogatott, magya­rázott Szabó István hatholdas gazda, s ekkor követte el, egé­szen biztosan ekkor követte el a hibát, mert már negyedórás beszélgetés után egyből előhúz­ta a belépési nyilatkozatot: — Hát akkor megértettük volna egymást, Szabó bátyám, itt van, írja alá... — Minek azt elsietni — je­gyezte meg az öreg és ennek már éppen négy órája. Azóta a papír úgy jár ki, s be a zse­béből, mint valami szemtelenül kiváncsi egér, beszélt már az öreg a filoxéravészről és az unokájáról, aki traktortervezö nyugdíj, hogy az emberfia öregségében sem marad véd­telen rabja a fiatalok önzésé­nek, már csak hülledezni • tud ... — Dehát akkor itt minden rendben van, akkor mi meg­értjük egymást Szabó bá­tyám, hát nem igaz? — Mi meg, aranyos elvtár­sam ... Mi nagyon meg. Egy kocsin ülnénk, én is a szocia­lizmust akarom, meg maga is. Két ilyen jó ember miért is ne értené meg egymást e vi­lágban — helyesel Szabó bá­tyám, hogy Kóródiból kisza­kad egy boldog sóhaj, na‘ta­lán most: — Tehát akkor aláírja most a belépési nyilatkozatot Szabó bátyám, igaz? — No... no, nem kell azt elsietni... Volt nekem egy komám, az isten nyugosztalja, még az első háború után halt meg — kap valami hosz- szú történetbe Szabó, hogy Kóródi kezdi úgy érezni ma­gát, mintha vasabroncsba dugta volna a fejét és csak félfüllel hallja, hogy a koma megúszta Doberdót, Piavet, de úgy falt mindig, mint egy megszállott, el is vitte a gyomra, azazhogy a nagy siet­ség. Meg kell ám jól rágni mindent, aranyos elvtársam —, szűrte le a szentenciát Szabó bátyám és csontos kezével akkorát ütött az asztalra fel­ugró macska fejére, hogy nyávogva, eszét vesztve ug­rott ki az ajtón. — Szemtelen dögje, már kétszer zabálta meg a tejfölt a kamrában, de az egerek ott mászkálhatnak az orrán, ak­kor sem fogna egyet sem ... Látja, aranyos elvtársam, így útálom én a léhütöket, in­gyenélőket ... Ki nem állha­tom őket... Ezt a macskát is Ef óródi, már az aprószen- tekét leátkozta az ég­ből, s talán századszor túrt bele tüske hajába. Hogy az is­ten akárhová tegye az ilyen makacs embert, mert neki is ilyen a szerencséje, lám, olyan gazdát fogott ki, akit az első pillanatban megcsókolt volna, most meg talán legszíveseb­ben megfojtana. De károm­kodni sem lehet hangosan, kia­bálni sem, csak vigyorogni, szuszogni, elölről kezdeni, az­tán hülledezni, hogy voltakép­pen többet mond el ez a hat- vanegynéhány éves kálomista nyakú tömzsi emberke neki, az agitátornak, mint amennyit ő el tud mondani annak, akit pedig éppen neki kellene be­agitálni a szövetkezetbe ... Mondja az, mint a vízfolyás, még annál is jobban... Most is, hát ebbe bele lehet bolon­dulni .., — Tudom én azt, hogyne tudnám ... Ami a nagyurak­nak jó volt, az miért ne lenr^e nekünk jó. kisparasztoknak. . — Na. ugye, Szabó bátyám — kapja el a szó végét, de Szabó bátyám lélegzetvétel nélkül folytatja, mintha ő tanulta volna ki a népnevelő mester­séget ... — ... a traktort kis parcel­lán kihasználni nem lehet, sok az önköltség, a gép meg se tud fordulni... Tudom én azt jól — sorolja az öreg immá­ron hetedszer is rendületle­nül, hogy micsodás sok jó do­log van a szövetkezésben ... Kóródi összehúzza a szemét, úgy nézi emberét: az anyját, csak nem gúnyolódik vele, csak nem valamiféle paraszti furfang ez, hogy szóhoz nem ; engedi a népnevelőt, elmon­dani helyette minden érvet, mígnem a népnevelő valóság­gal beagitáltatik a szövetkezet- 1 be, akiről meg szó van, az '•jót nevet a markába. De nem, '■az öreg nagyon komolyan ve- ' szí a dolgát, s amikor arról • beszél, hogy nagy dolog ám a GYURKÓ GÉZA: AZ ALÁÍRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom