Népújság, 1961. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-01 / 1. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÄSÄBAN

A zt a nevet csak úgy akasztottuk Gáli

^ Pista bátyámra, mint viselős gúnyát Vak Bálintra szokás. Ha megáll rajta, hordja, ha nem, attól sem dűl össze a világ. Hanem azért nem kaparja azt már le senki, szenteltvíz se fogja, nyakába nőtt, akár a feje. Ügy kell a vén pipaszutyongatónak, minek nyakas- kodik még akkor is, ha igazsága nincsen. Tudhatná pedig: öreg ember szava gyakran szal- macséplés, könnyen pergő szeptemberi levél, nem kell annak szél se.

Igaz, nem nagy ideje annak, amikor lábra kapott a szó falunkban, és megkereszteltük az öreget. Voltaképpen azon múlt az egész, hogy asszony parancsol a házban, ahogyan ő fütyül, úgy táncol az ember. Jobban inkább táncolna, poharazina, de nincs miből. Jóllehet, télen tíz hízót hajtottak a piacra, ám az asszony kötényébe takarta a százasokat, azóta se látott belőlük. Valahol pedig ott rejtőzködnek a sifo- nérban, csakhogy tilos az Gáli István bánatára. Néhanapján egy-egy húszast mégis lajbi- zsebébe csúsztat poharazásra a feleség, de milyen az a nóta, amelyiknek számolják az árát.

Szóval, ha adott is, nem ad most már többször Juli néném, mert nincsen lett a neve a sok szép forintjuknak, jobban inkább hamu. Bolond dolog volt, de megesett sopánkodhatnak utána eleget. Hiába, nem minden imádság válik arannyá, lehet abból más is. A Gáli- nééből hamu maradt, ej,ej,nem valami szépen imádkozhatott akkoriban. Minek is ment a templomba, maradt volna veszteg. Mert hajnalban, este, harang ha kondult, Juli nőném imádkozni indult. Azon az estéin is misézett, emberére ráparancsolva, tetőtől talpig megmosakodjék. Amint aztán Pista bátyám ki- pocskolta a lavórból a vizet, eszébe ötlött, tisztát kellene magára vennie. Mivel kint szorongtak ilyentájt a konyhában, beballagott a nagy szobába. Igenám, csakhogy Pista bátyám se volna Gáli Pista, ha a pipa egyszer szájából kimaradna. Ott füstöl az már idestova negyven esztendeje, bajusza alatt, derék szolgálatban. Hallatlanul büszke rá az öreg, mitsem bánva, hogy fogai rámentek a szipákolásra.

jVI o, de ne szaporítsuk a szót, ahogy őki^ ' gyelme a sifon aljából előkotorta fe- hémeműjét. egy csipetnyi tűzszikra pipájából kipattant. Olyannyira parányi, hogy észre sem vette, dolgát végezve, beledőlt az ágyba. Fújta a kását, mint a parancsolat. Arra ébredt, hogy hazatért asszonya markolássza üstökét, ránci- gálja kegyetlenül.

— Kelj fel, bolond Gáli, odavan a pénzünk, elégett a pénzünk.

Bezzeg mitsem ér már iparkodásuk, hamu lett a tíz hízó árából. Nosza, járta másnap faluhosszat a beszéd, kereszteltetés.

— A makacsságának köszönheti. Hányszor mondtuk, vigye pénzét takarékba — locsolták fejére a .keresztvizet a jó szomszéd Csikósék, amiből aztán könnyen makacs Gáli maradt.

Pista bátyám másképpen is rászolgált e titulusra. Néha úgy megkötötte magát makacsságával, hogy nem tudtuk, bosszankodjunk-e, vagy nevessünk rajta. Ott volt lám az aratásnál. Mindenki jóváhagyta, hogy kombájnnal dolgozzunk, csak ő ellenkezett váltig, hajtogatta egyre-másra:

■ — Minek ide kombájn, elpocsékolja a búzát. Akkora tarlót hagy, hogy elvész benne a borjú, szétszórja a magot, akár jövőre ne is vessünk, mégis terem.

Ili ár az öreg szavára sokat adtunk, hiszen

^ értett a gazdálkodáshoz, keze alatt akkorára nőttek a hízók, mint a szamarak, gyorsan gömbölyödtek, miképpen sárgadinnyék a napon; az idén mégis nagyobb részét a területnek kombájnnal arattuk. Több se kellett neki. Amikor tanyája körül duruzsolt a gép, kijött megnézni, hogyan munkálkodik. Álltunk ott többen, de rossz síét nem mondhattunk, még Pista bátyámnak is leesett az álla a csodálkozástól, az elismeréstől. Ennek ellenére kis idő múltán odaállított a brigadéroshoz.

— Hallod-e, Pali fiam, meg tudnád-e csinálni, hogy a tanyám körül ne kombájn arasson?

— De hiszen a jó előbb még saját fülemmel hallottam, hogy agyondicsérte maga is.

— Az igaz, csakhogy gondolnom kell a jószágaimra, mert ahol ez arat, azon a tarlón a galambok is éhen halnak.

Szóval, ilyen az én Pista bátyám. Maga feje után megy, többre becsüli a „van”-t, mint a „majd lesz”-t, s ami egyszer tulajdonába kerül, ahhoz szörnyen ragaszkodik. Persze, azért szeretjük. Akkurátus kis ember, mindig jókedvvel, dallikózva. Hetyke, hegyes kalapot hord és lábméreteihez viszonyítva hatalmas gumicsizmákat. Danol, fütyül állandóan, talán mert otthon „hallgass” a neve. Vagyis inkább valaki a háznál. Ha bármit csinálni kell, mindig azonképpen példálódzik az asszony: valaki elmehetne a kútra, valaki megcsinálhatná ezt, vagy amazt. Ebből aztán már érti Gáli Pista bátyám.

M

int mondtam, megférünk a szövetkezetben vele. Különösen akkor nőtt meg becsülete, amikor a tizenöt hold krumplit vetettük. Csak úgy véletlenségből járt arra, hiszen szíve-lelke, no meg a beosztása is a ú rácokhoz, hízókhoz húzza. Éppen egy koc-i vetőgumót hoztunk, nagy szemű, fekete krumplikat, amelyek úgy ragyogtak, mintha pocsolyából szedtük volna össze és a hozzáértő szem rögtön észrevette, befüllött gumók

LUKACS IMRE:

A MAKACS GÁLI

azok, nem lesz róluk termés, minek földbe rakni. Szólt is a fiatal agronómusnak, de jói megkapta, ilyenféle választ tehetett zsebre: „Nem ért maga ahhoz, mit lázit a szakvezetés ellen”.

Csendes ember Pista bátyám, egy szóból értő, mérgét befelé fordítja, ha eszi is magát vele. Mert a bánkódás lerakodott szívébe, miképpen elillant ifjúsága. Esténként előkerülték, kikezdték oldalát a gondok, nyugodni se hagyták hajnalig. Hiszen nem cselédnek, gazdának léptünk a közösbe valamennyien, márpedig akkor vigyáznunk kell itt minden szem búzára, minden szem krumplira, minden forintra. S lám, még azt mondták rá:lá- zító, mert ért a dologhoz. Méghogy nem ért! De a kutyafáját, majd megválik, mennyit ad az a föld. Ezzel eltemetődött az eset, koporsójának vitte füttyös jókedvét is.

Hanem a krumpliból semmi sem lett. A vetőmag is alig került ki belőle. És bár beigazolódott Pista bátyám szava, nótázó hajFARKAS ANDRÁS:

Szilveszteri vers

Nincsen a réten ezernyi virág, csak a földek Barna hadában a néma homály tekerödzik, Jégcsapok alszanak állva, fagyottan, a szélben,

És a virág jegesen szaporítja ma szirmát Ablakaink üvegén, ha kopogtat az új-év,

Mégis a lelkesedés, meg a büszke vidámság Harsog a szívemen át; a manó szavaimban Játszani hajtja fölénk a derűt, a szivárványt, Csattog egünkön az egykori-régi madárdal, Szép, delelő barikák legelésznek a felhőn, Boldog anyánk fiatal szemeit megidézzük,

Mert van a percben, a tömzsi-arasznyi dióban Léha öröm, arany éle, a remény meg az emlék.

Dal van a percben, Igaz mese és csoda-szépség, Csobban a mámor, ahogy lepihen ma az ó-év, Hóra kifekszik, öreg mosolyát kiteríti,

Mint a pilléi a világra leszórja, elalszik,

S meghal örömmel, a szó kikacagja halálát,

Mert jön az Ifjú titán, aki gyors erejével Feltöri jég zugait, odahajlik az aszony Csöppnyi füléhez, a dallal, amit neki szánt csak, És kacagás színesíti az asszony! arcot,

És odalibben a marcona férfi füléhez,

Rázza lihegve-nevetve a cifra kolompot, Medve-magánya jegét odatolja a mának,

Hogy poharakba ömölve, kimérje a bort már, Annak, akit szeretünk. —

íme, ennyi, de több is,

Mind, amit én akarok, ami dal ma mibennünk? Múljon a múlt, a jövő nevetőn idejöjjön,

És derekunkat a tánc kerekítse örömre,

S húzza a szívbéli szél fenemód a vitorlát,

Mit csak a végtelen és a remény szele rázhat.

I960,

ANTALFY ISTVÁN:

Vidd, vidd jánosbogárka fényét...

A töltésen még léptek zaja hallott, figyeltek rá a töltésmenti fák,

„Ö jön”, adták a hírt egymásnak át, s megállt a szél is, mely már ott csavargóit.

Jánosbogárkák lepték el a partot, fényükkel kísérték a lábnyomát, kinek szívében vágyként élt tovább a fény, melyet már tenyerében tartott,

s míg vitte, vitte, szíve, vágya, lába, elvinni azt a fényt a kis szobába, hogy nyúljanak érte a csöpp kezek,

Vidd, vidd a fényt, jánosbogárka fényét, szívednek édes, boldog költeményét, s ragyogjon mindig éltetek felett!

MOLNÁR JENŐ:

Falusi este

A domb tetején bóbiskol a Nap, egy perc, s lebukik: álom nyomja el. Zörög a szekér, por száll nyomában, a szellő nyájat, árnyékot terel.

Mozog az udvar. Lovat itatnak, malac visít és fehér tej csurog.

Kútgém csikorog, azután csend ül mindenre: szelíd, fekete burok.

Hűvös az este, borzong a ház is, a gazda bent, a kémény kint pipál, nagyapó öreg lócán melegszik az emlék szelíd, halk szavainál.

Fáradt az ember, elakad a szó,

Iekoppan a szem, hamvad a parázs: álmot, békét és nyugalmat őriz csendes éjben a kutyaugatás.

lama úgy odamaradt, mint bizodalma. Azt tattotta, ahol 15 hold termését kihajítja az agronómus az ablakon, melléfoghat 100 holdon is. Még akkor sem oldódott meg a jókedv zsinórja, amikor láttuk, annyi búzánk, árpánk termett, hogy nem tudjuk hova teregetni. A padlásokat is teleszórtuk, vetőmagra cseréltünk, s mégse akart fogyni. Jutott mindenkinek bőven előlegbe is, nem lehetett panasz.

Czerda reggel kezdtük az osztást. A ma^ jor szérűjén tömérdek zsákban szorult a szem. Pista bátyám elsők között került sorra velert} együtt. Oda fordítottam a két szürkét az eperfa alá, közel a mázsáláshoz. A raktáros Módra János, jegenyefa ember, két Gáli is kitelne belőle, no, meg Józsa Gyurka, a fiatal agronómus irányították a mérést. Megnézték a kimutatást és egymásra huppantak a teli zsákok, mígnem öt mázsa búza, három mázsa árpa kocsiderékba került Pista bátyám jussa címén. Aztán az enyém. Sokan

VVWWVWW

FORGÁCS KAROLY:

A felszabadult hűsége

Hiába rémít csorda, vad, liánok karja fűzhet össze ősi fatörzseket, s bár ág-függöny "kiűz innen égő napot és holdat, s a sötétség, mint rikácsoló majom-had, szőrös tenyérrel ölel magához, tüdőm fullad, s ereim megdagadnak a félelemtől, ha lépek és lesíklik talpam a kígyók nyálkás pikkelyéről: büszkén járom s szeretem ezt a földet! Hazám ez és — tudom, néhol sötétség hullámai duruzsolják fülembe: öl az erdő, — csodás világ él környetlen körül: percenkint nő az élet egy arasznyit, s hol a penészt sohsem űzte a nap, most ultraviola sugár-őzön ragyog, s hol nincs tető még: mélyül az alap már és sikoltanaka köszörűk: fejszéket éleznek és sorba döntik az őserdő-világ fatörzseit.

Ollók csattognak: faltörő kosok dúlják szét fészkét vadnak, viperának, s a Nap, mint derékhad nyomul előre, mocsarat szárít, fagyöngyöket sorvaszt, s mellem dagad: öröm feszíti szét: míg rémülnek köröttem mind a rongyok, mert rongyságukra ráderül a Nap, én hívom, szívom a sugarakat: aradj szét, világosság, rendre, rendre!

PAPP MIKLÓS:

A vers születése

P Ä D

A földbe ástak le; a Napba nézek

és behálóznak rezgő idegek.

Szív—szín vagyok: a létben kis keret, de ölemre mindig visszatértek: úgy fussatok, hogy (emberek) az élet lepkés örömű l'egyen, egyre szebb: értetek kerek, s megelégedett, s fonjatok át, mint fenyőt a kéreg; madár-jómat mind nektek adom, és veletek lesz sokszínű dalom, mozgás, megnőtt sors; egy-szemünk ragyog: megnyúlok, hogy ülhessen mindenki, kézt-kéz, kart-karba: együvé szeretni, így akarom: szárnyas pad vagyok.

HARGITAI ISTVÁN;

Reinkarnáció

Menekül anya és a gyermek.

Császári parancs üldözi.

Zsoldos katonák énekelnek —

Kongó vérgőzös partja mellett,

S a földet könnyár öntözi ...

Az őserdő borul fölé most,

S védi a szakállas lián,

S öreg varázsló, mint a prépost,

Félve nyúl ahhoz, aki fényt oszt —

A szolga rendnek Afrikán ...

Pálma kunyhóban fekszik véres Arccal egy néger kisfiú, —

S lándzsás hadak futnak a mérges Mocsarakból, s a hegyek kékes Vonalú nagy útjairul.

Tankágyú vakkantása, tam-tam, Surranó fúvócső sikong.

Örvény kisért és csapda csattan,

S forrong a forró alkonyaiban A háborús, s a béke-front;

Fekete gyermeki szemekben A rettegés nem alszik ott.

S a századokig üldözötten Felnőtt világrész, önfeledten Várja a Születésnapot.

álltunk a mázsa körül, az emberek egymás hátára billentették a zsákokat, léptek vele párat, majd belecsúsztatták a kocsikba. Volt, akivel asszonya is eljött és ott mosolygott ácsorogva, mint távolabbi bokorból az őszirózsa. Mink, akik télen, tavasszal vittük földjeinket a közösbe, most úgy vetettük le magunkról a bizalmatlanságot, mintha nem is hozzánk tartozott volna. Kiesett gondunkból a megélhetés, hiszen most raktuk szekérre az első közös esztendő kenyerét. Bizony, nagyon vártuk, hosszú volt a kitartás. Csak Gáli bátyám arcára nem reménykedett mosoly. Mérges pillantásokkal nézegette a búzacsomót, mintha kevesellné. Pedig előttünk mérték le, de nyilván úgy vélte magában az öreg, ki tudja, hogy jár az a mázsa, hova húz az a mérleg. Meg hát az agronómus mérte, őbenne pedig már nincs bizodalma Pista bátyámnak. Oda is szólt útközben hozzám:

— Hej, Marci fiam, kicsi csomója van ennek a búzának, fene a magját Bezzeg tavaly nem fért egy kocsira, annyi termett, most meg lásd, tán még öt mázsa sincs, ahogy így saccol- gatom. Mert ki tudom én nézni ezt is, ha már a disznókat eltalálom. Szóval amondó lennék, kanyarodjunk csak ed a malomhoz, nehogy egy kilóval is csalatkozhassunk!

A lisztes Bagi molnár közömbösen hányta mázsára a zsákokat. De Gáli bátyáin arca ki- színesedett a várakozásban, szeme úgy oda- fénylett a mutatóra, mintha egész életének boldogsága azon dőlne el: öt mázsa lesz-e, vagy kevesebb a búza. Nem lett annak híja egy gramm se. Még tán többre mutatott valamivel, de ki törődött vele. Pista bátyám any- nyira elmerült magában, azt se bánta volna, ha menten leszakad a malom teteje. A molnár meg se szó, se beszéd, csak üríti egymás után kifelé a zsákokat és csatolja a lefolyócső alá, hogy zuborogjon belőle a finom fehér liszt. Mire aztán magunkhoz eszméltünk, már vihetjük is hazafelé sütéshez az egész rakományt. No, de sebaj. Mielőtt befordítom a lovakat Gálák bekötő útjára, még egyszer szóba rakja gondolatait az öreg.

— Azt hittem, becsap, kevesebbet mér • kölyök. Tudod, a krumpli eset miatt. De úgy látni, nem rossz indulatú, ha tapasztalatlan is. Süttetek Julisommal egy cipót és megkínálom estére az első kenyérből. Gyere el hamarabb te is, különben is vezetőségi gyűlés lesz.

A ztán még motyorász valamit, miköz*

^ ben behordom kamrájába a lisztet. Oda se ügyelek, indítom a kocsit. Szeretnék már otthon lenni. Kíváncsi vagyok, mit szól az asszony a járandóságomhoz. Biztosan örülni fog. Amikor kicsalja a kocsizörgés, boldog mosoly rándul az arcán. Elébem röpdös, tapogatja a teli zsákot, tenyerébe markolja a fehér port. Szólok hozzá:

— Hallod, Gáliéit friss kenyeret esznek vacsorára. Sütnél-e te is?

Fejével bó’int, s már fordul a munkához. Kihallani a konyhából, amint csattog kezében a szita, s tálba szelei a liszt. Gondolom, segíteni illenék, és friss, jószagú szalmával befű- tök. Mire a búbos bemelegszik, dagasztva, kiszakítva, sütőlapátra gömbölyödik a tészta. Amikor kiszedi a cipókat az asszony, kenyérszag csapódik orrunkhoz, arcára párosság. Kezembe kerül a kés, nézem, hol szeljem a kenyeret. Tudom, gyerekkoromban szokás volt, hogy anyám a cipó belét kacsazsírral kente meg, amikor asztalhoz telepedtünk. De előbb apám kezébe vette a kést, mint most én, mert csak az ő joga volt megszegni az első cipót. Jó pillényit kanyarított belőle, míg elhadarta: „Isten adta, ember szegte”. Ó, de ritkán adta, azt is feketére, kevésre. Olyankor anyám tisztelettel nézte és az új kenyér öröme szerteáradt a szobában. Nálunk nincs ilyen ceremónia. Azonban nem zsírt, hanem csirkepörköltet ehetünk a kenyérhez, amennyi jólesik. Tanyánk körül aprójószágot tartunk, futja kiadásra. Határozottan érzem: boldog vagyok, s különben is a „van”-nak csak örülni lehet. És a kapott búzából szép fehér lett a liszt, szegett kenyerünk meg mint a harmat, könnyű, üde, éltető.

ste megyek a gyűlésbe. A termelő- szövetkezetünk központjában világító ablakok már messziről elébem hullatják fényüket. Ahogy beteszem mögöttem az ajtót, elcsendesednek. Gáli bátyám, az agronómus, az elnökünk és Tarr Marci már ott ülnek az asztal körül. Arcukon olyan a pirosság, az öröm, mint az asztalon domborodó három cipóé. Három érintetlen cipó. Az agronómusnak nincs felesége, kivel süttethetett volna? Előveszem a negyediket. Asztalra teszem. Aztán egymásra nézünk és csak nevetünk, mintha bolondok lennénk. Már Gáli bátyám is nevet, bajusza alól úgy kúnkorodik elő a jókedv, mintha az egész ember abból volna. Várjuk a többieket. Ügy látszik, ketten későbben jönnek. Pista bátyám megszólal:

— Jövőre a krumpligumót együtt válogassuk, nehogy annyit adjon, mint az idén.

Ezen ismét nevettünk valamennyien. Már miért ne nevetnénk? Hiszen boldogulásunk útját megtaláltuk a közösben, és az első esztendő kenyere fehér lett, jobban fehér, kívánatosabb, mint reméltük. Derűs kedvünk röppen, mint pitypang bolyha a szélben.

E*