Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

1960. december 25., vasárnap NÉPÜJSAG t Fények a tanyán F Idugott, — úgynevezett 'isten hátamögötti — kis település Hatrongyospuszta a. Tisza mentén. Már a neve is rosszat enged sejtetni az isme­retlen előtt, -úrsaságban lévén valahányszor működési helyem iránt érdeklődött valaki, félve ejtettem ki e kis település ne­vét, miután már több alkalom­mal előfordult, hogy a nevet halló egyén szájaszélén félre­érthetetlen mosoly jelent meg. Űgyannyira, hogy az utóbbi időben inkább falumat, Pély községet neveztem meg műkö­dési helyemül. Majd óvatosan körülírva a dolgot közöltem a makacs érdeklődővel, hogy nem a faluban, hanem attól kissé tá­volabb egy tanyán, de vigyázva arra, hogy a nevét még csak véletlenül se ejtsem ki. Mit tudtam róla mondani? Nem sokat, és az is kétségbe­ejtő. Elég arra, hogy elrémül­jön mindenki, aki látni óhajtja. Rogyadozó cselédházak, pa­rányi ablakokkal, hová még véletlenül sem tudna besütni a tájat lát maga előtt. Azóta büszke vagyok tanyámra, szinte kérkedem és hencegek mint egy pajkos gyermek. És joggal! |\/l i történt itt? — kérdezi egy régi ismerője a ta­nyának. — Ez nem Hatrongyospuszta ez szemfényvesztés, csalóka álom, ábránd. Valóban az? Nem! Új felvo­nás, valóság, boldogság, öröm ... Nézzünk körül e kis telepü­lésen. Az első látogató vr'őban azt hiszi, hogy nem ott jár ahol 10 évvel ezelőtt. A régi, omladozó cselédlaké- sok helyén hófehérre meszelt falu, cseréppel fedett új házak emelkednek. Az egészségtelen, kis ablakú, nyomorúságos vis­kók helyén új, világos, egészsé­ges, tágas épületek. Az épüle­tek körül kerítés, a verendák előtt virágos kertek. Űj mun­kásszállás. A tanya központi helyén szépen berendezett föld­művesszövetkezeti bolt, vezető­szélgettek, — mert mást nem igen csinálhattak — ma a vil­lanyfénynél olvashatják a napi sajtót, könyveket, folyóiratokat. A jövő? Talán meccs, televí­zió, kulturház... Talán? Lesz! Biztosan lesz! Mert akik ennyit nyújtottak egy kis tanyának, képesek arra is, hogy többet is nyújtsanak. Mi bízunk abban, hogy elősegítik a további fej­lődésünket. Köszönet pártunknak, rend­szerünknek, s köszönet a Kis­körei Állami Gazdaság vezető­ségének, akik segítettek eltün­tetni a múltat. És köszönet vé­gül, de nem utolsósorban, a gazdaság villanyszerelőinek, akik fáradságot nem ismerve, szívvel, lélekkel dolgoztak azért, hogy fényt adjanak ne­künk. Az egész tanya lakosai nevé- véfcen: Futász István tanító Eltűnt Scott kapitány zsebórája A londoni repülőtérről, egyelőre kideríthetetlen körül­mények között, eltűnt az a történelmi nevezetességű zseb­óra, amelyet Robert Scott ka­pitány utolsó délsarki expedí­cióján viselt és amelyet Sir Vi­vian Fuchs is magával vitt, amikor 3 évvel ezelőtt keresz­tül haladt a Déli-sarkon. A zsebórát készítő londoni Smiths-cég felhívást közölt, amelyben száz font jutalmat ígér az óra megtalálójának. A történelmi nevezetességű óra, amelynek kizárólag eszmei ér­téke van, Ausztráliában egy kiállításon került bemutatásra. Légi úton Londonba szállítot­ták, a londoni repülőtérről azonban nyomtalanul eltűnt. nap bármennyire szeretne is. Nyáron bokáig érő por, tavasz- szal, ősszel tengelyig érő sár, petróleum lámpa, üzlet csak 6 kilométerre a faluban, szegény­ség, kopott, foltos ruhák ... Ti­pikus megtestesülése egy kapi­talista társadalomnak, a cseléd­sorsnak. De mind ez már a múlté. Amit előbb mondtam az még egy színjáték első felvonása volt. Azóta legördült a föggöny, s mire ismét a magasba emel­kedik, a néző egy egészen más je azon fáradozik, hogy min­den nehézség ellenére is besze­rezze mindazokat az árufélesé­geket, amelyekre a dolgozók­nak szükségük van. C ötétség? Petróleumlám- pa? Ma már az is a múlté. December 10-én ünne­peltük szocialista rendszerünk újabb nagy győzelmét. Kigyulladt a villany! öröm­mámor a tanyán. Űj korszak kezdődik. Űj lehetősége a fej­lődésnek, a művelődésnek, öre­gek, fiatalok, kik eddig a pet­róleum lámpa rőt fényénél be­Nem ismerték a női lelket ügy amerikai gyár büszkén hir­dette, hogy rövi­desen olyan sze­mélymérleget hoz forgalomba, amely a méretkező sze­mély súlyát han­gosan kimondja. Amikor az első ilyen személymér­legeket üzembe ál­lították, a cégnek tapasztalnia kel­lett, hogy lélekta­ni szempontból alapos kudarcot vallottak vele. Megfigyelték, hogy a nők, nagy ívben kerülik, hiszen sze­mérmetlen indisz­krécióval közli a mérés eredményét. .,Akar-e fiatal ko­rától fogva embere­ket vezetni és felelős­séget vállalni?..." — teszi fel a kérdést a Saarbrücker Zeitung hirdetése, amely az újság egyik ofaalát teljes egészében ki­tölti. A kérdésre ma­ga a hirdetés szövege adja meg a választ: „Ha igen, legyen a Bundeswehr tiszt­je .. Ami a tisztek hir­detés útján való to­borzását illeti, ez ízlés és szokás dolga, ezen 1 vitatkozni, efelett meditálni nem lenne , sokat érő. El kell is- í I merni, hogy a Bun- deswehrnek joga van hirdetni, s a Saar-vi­déki napilapnak joga van ezért pénzt elfo­gadni. Ami elgondol­kodtató, az a hirdetés szövegének ama kité­tele, mely szerint a nyugatnémet hadse­reg tisztjének lenni: felelősségvállalás. Ennek a szónak használata már nem ízléstelen, ez már több annál: szemfor­gató hazugság. Mert, aki felelősséget akar és mer vállalni em­berekért, a világ sor­sáért, az nem akar­hat a Bundeswehr tisztje lenni. Az előb­bi és az utóbbi: tűz és víz. Csak egy nyugat­német lap hasábjain fér meg egymás mel­letti (—6—) Csá& egyjifi’ft'e... néztem ki az ablakomon, az időt kémlelve. Az ablakom előtt hatalmas gesztenyefa áll. mélybenyúló gyökerekkel s az idők múlásával megvastagodott derékkal. Tavasztól őszig dús lombsá­tor borítja az ágakat, s azért nem is láthattam azt a pici fészket, amely most, a levelek lehulftával előtűnt a csupasz ágak közt, ott hintázik egy ág­hegyen. Szél fújja a fát, hajlonganak az ágak, s a vékony gallyacs­kákból, apró fűszálakból épült fészek az ágak magasában, mint hullámzó tengeren az’ üres csónak emelkedik és süly- lyed, de mégis biztosan ül az ágon. Most még ugyan gyenge a fé­szektartó, villás ágacska, de jö­vőre már vastagabb és erősebb lesz és évről-évre fc:' bban fogja tartani a fészket. Az emberek jutottak eszembe erről. Az em^^rek. akik eleinte idegen' dnek az újtól és nem akarnak vékony, hajladozó ág­ra telepedni, fészket rakni. Ét érthető is. Ragaszkodnak a ré- g ez, az ismerthez. Idegenked­nek az ismeretlentől, s tartóz­kodással fogadják azt. Ragasz­kodnak a hagyományokhoz, a hagvor myos munkamódsze­rekhez, mégha azok a mai időkben elavultak is. A fejlődés azonban mérföl- des léptekkel átlépi azokat, akik nem tudnak szakítani a régivel, akik túlzottan ragasz­kodnak a megszokotthoz. Akik a jövő útját választot­ták, egymás kezét foghatják, egymásba kapaszkodhatnak, segíthetik és segítik is egy­mást. S ez így van jól. A fészektartó ág jövőre már mégegyszer olyan vastag lesz. mint ma és évről-évre erősebbé és biztonságosabbá válik. A szelek fújása már nem fogja veszélyeztetni, mert már a biz­tonságnak az érzése is erőt ad. S az erősödő,' egyre erősödő tartóágon nyugodtan ringhat a fészek. (Csg. L.) T KÉP. SZÖVEG NÉLKÜL HORVÁTH JÁNOS: Hazafelé A vaskos, olajjal itatott talpfákon nagyokat zökkent a vonat. Az öregasszony összekulcsol­ta a kezét és valami imafélét mormicolt az ülésen. A masiniszta nagyot sippantott moz­donyával, az éles hang kettéhasította a zörejt, majd meg szinte meggyorsította a vonat robo- gását. — Csak most segítsen haza a Isten — mor- micolta és fogatlan ajka megremegett. S ekkor belenyilallott a félelem. Haza? De hát hol van már az otthon. Hiszen tulajdonképpen azt sem tudja: lesz-e éjjeli szállása, befogadják-e; Riadtan gondolt mindenre. Mire beér a vo­nat, a kapuk zárva lesznek. Talán a kalauz — jólelkű fiatalember — segít majd a leszállás­nál. Aztán magára marad. Áttipeg majd a sí­neken, botladozva eljut a váróteremig, ott aztán meg kell állnia. Keresnie kell egy üres padot, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Megborzongott. Előre félt az éjszakától. Mit fog majd mondani, ha valaki megkérdezi: a néni hová utazik, kire, mire vár itt a váró­teremben. Bevallja, hogy a fiához jött, aki itt lakik a városban, nem messze az állomástól. Dehát, tulajdonképpen nem is biztos, hogy befogadja a fia. Nem, inkább behúzódik vala­melyik sarokba, elüldögél a pádon reggelig. Senki sem fogja észrevenni, mert ugyan ki törődik már egy hatvan éves öregasszonnyal, aki még rokkant is valamicskét. Az utóbbi időben alaposan megviselték az Idegeit a történtek. Nagy összevisszaságban jutott eszébe minden, mintha a gondolatok sima szálait hirtelen összeborzolta volna vala­ki. A legszívesebben elaludna — jutott eszébe. Valami mély, tompa álomba dőlne, amiből nem is kellene többet felébrednie. A kocsi teljesen üres volt. Egyedül utazott. Először a férje jutott eszébe. Mint mindig, ha nagyon egyedül érezte magát. Pedig már húsz éve nélküle él. Húsz éve, hogy sírba dőlt Karancs Mihály. A tüdejét kilyuggatta^ a vas­por, szuszogó, nehéz köhögéssel esett ágynak, de nem nyomta sokáig. Elvitte a betegség. Ka- rancsné egyedül maradt két fiával. Feri, az idősebbik egy év múlva bevonult katonának. Hamarosan kikerült a frontra. A fiatalabbik, Lajcsi, közvetlenül a front megérkezésekor hagyta magára. Levente volt, úgy vitték el mellőle, pedig alig serkent még a bajusza. A háború után Lajcsi jött haza először, Ak­kor már férfivá érett. — Ezután könnyebb lesz — vigasztalta az anyját. A gépgyárba járt dolgozni, oda, ahol az apja is leélte élete nagyob­bik részét. Jól éltek. A fiú keresetéből lassan pótolni tudták azt is, amit a háború elvitt, s azt is. amire azelőtt sohasem jutott. Egy év múlva megérkezett Feri is. öt éve volt már, hogy nem látták egymást. A háború és a fogság alaposan megviselte az idősebbiket, öt évvel öregebbnek látszott, mint amennyi a valóságban volt. Feri az építőkhöz került, segédmunkát vállalt, de elég jól keresett. Állomás következett. A rozzant szerelvény rángatózva állt meg és hirtelen megszűnt a csattogás, a lárma. Csak a mozdony szussza- násai hallatszottak és a gép sistergése szűrő­dött át a lehúzott ablakon. Aztán elindult a vonat. Karancs Mihályné letörölgette az abla­kot és kifigyelt a sötétbe. — Még öt megálló — számolgatta magában, miután kibetűzte az állomás nevét. Hol is tartott? Igen, igen, tudja már... Feri ment el először. Húsvét napján hozta el bemutatni Vilmát. — ö lesz a menyed, mamuskám — mondta egyszerűen. A lány pirult egy kicsit és kéz­fogáskor megcsókolta az asszony fonnyadt arcát. — Mamuska — szaladt ki véletlenül a szá­ján, mert annyira tetszett neki, hogy Feri így hívta az anyját. Ekkor még a könnyek is ki­buggyantak Karancs Mihályné szeméből és aznap nagyon boldog volt. Délelőtt együtt mentek el a nagymisére. Vilma belekarolt jö­vendőbeli anyósába és úgy mentek, mintha máris el lennének kötelezve egymással. Nyáron végleg elköltözött Feri. Egerszegre került, mert ott lakott Vilma. Mindketten a ruhagyárba mentek dolgozni. Otthon a Lajcsi lett a minden. Naponta tiszta inget húzott rá az anyja, minden nap kitisztogatta a cipőjét. A fiú is szerette az any­ját. Néha együtt mentek moziba, színházba. Olyankor beugrottak egy-egy félórára a cuk­rászdába is. Esténként együtt voltak otthon. A fiú ritkán maradt ki. Tanult Beiratkozott az egyetem levelező tagozatára. Mérnöknek készült. Az anyja büszke volt rá. Lánykorában egy mérnöknél szolgált. Igen finom ember volt. Soha nem szidta, csak nagyon-nagyon sokat kellett dolgozni náluk. Ha csendes kézi­munka közben hosszan elnézte a fiút, amint a könyvek fölé hajolt, mindig ez a mérnök ju­tott eszébe. — Mérnök úr, nem óhajt egy kávét? — kér­dezte tréfásan. , Lajcsi elmerült a tanulásban, nem hallott, nem látott. — Mérnök úúúr — nyújtotta a szót Ka­rancsné; — De, akarok anyám — szólt a fiú. • S az asszony sebtiben odarakta a kávéfőzőt, hogy minél előbb teljesüljön a „mérnök” úr kíván­sága. — Én elszolgálnék melletted, míg csak élek — mondta egyszer az asszony, mikor egyedül voltak. — Ugyan, anyám! Miért mondja azt, hogy szolgálna? — Hát... hát, te úgyis úr leszel.-:: — Ne mondja ezt többet — kérte szelíden, de igen határozottan a fiú. Aztán elmosolyo­dott, majd meg hangosan nevetni,kezdjek, mindketten. Egy év múlva Lajcsi is megnősült. Karancsné a városban járt, késő délután ment haza. Ketten várták. — Ibolya vagyok — mutatkozott be a lány, és kicsit meghajolt az asszony előtt. Nem csókolta meg, de megille- tődve állt egy darabig, s csak nézte Karancs- nét. , Lajcsi csak állt a félhomályban, s mintha szégyenkezett volna valami miatt, enyhe pír virágzott az arcán. Karancsné nem tiltakozott. Pedig kezdet­ben ellenszenvet érzett Ibolya iránt. Utóbb egymáshoz szelídültek. A fiatalasszony hajlott, mint a vessző, megértették egymást. Karácsonykor pattant ki először a szikra. — Ma sem jössz el? — kérdezte reggel Ka­rancsné a fiatalasszonyt. — Hová? — kérdezte vissza gyanútlanul Ibolya. — Templomba! Lajcsi a szobából hallgatta őket. Tudta, hogy Ibolya nem vallásos, az esküvőnél sem okozott problémát, hogy ő nem akar templom­ban esküdni. Most kíváncsi volt, mit válaszol a felesége. — Lajcsi nélkül? — súgta Ibolya. — Hát... ha ő nem jön ,; i — Csak vele mennék.:; — Ugyan, te mozdulni sem tudsz nélküle? — Nem örülne neki Lajcsi, > Elhallgattak. — Nem megyek el — mondta végül is ha­tározottan Ibolya. Karancsné egyedül ment el a templomba, és egész nap egy szava sem volt. Nyár volt már, amikor megszületett a baba. Kislány. Elhatározták, hogy az anyja nevét fogja viselni. Karancsné izgatottan ké­szült a keresztelőre. Levelet írt Feriéknek ist jöjjenek haza a kedves családi ünnepre. — Mikor lesz? — kérdezte a fiától; — Micsoda? — Hát, a keresztelő! — Ugyan anyám, már megint:;; Karancsné belesápadt. — Nem akarjátok megkeresztelni? — Miért keresztelnénk? — Pogányok vagytok — kiáltotta magából kikelve., — Ha ezt megteszitek, itthagylak benneteket.:. — Senki nem érdekel — felelt Lajos. — Az én családomban én rendelkezem; — Én pedig nem lakom tovább veletek együtt! S másnap összeszedte holmiját; Elutazott a másik fiához. Lajcsi marasztalta; De hiába, Karancsnénak ugyan eszébe jutott, hogy Fe- riék nem élnek valami jól. Mégis elment; . Megint állomás következett; Rángatózva állt meg a vicinális. Az öregasszony letörölte az ablakot. A betűk elhomályosodtak a szeme előtt. Alig tudta elolvasni az állomás nevét: Amikor elindult a vonat, újra visszazuhant a magateremtette szakadékba. Fenéknél nem állotta ki sokáig; Naponta veszekedtek, s Karancsné nem találta a helyét; Már megbánta, hogy ott hagyta Lajcsiékat; Csak egyszer is hívnának, — jutott eszébe többször is. De nem hívták. Amikor már nem bírta tovább, Feriék tu­domására hozta, hogy visszautazik Lajcsiék- hoz. — Menjen, ha ott jobb lesz — mondta hi­degen Vilma. A vonat egyenletesen zakatolt. Feltűntek a városka fényei. Olyan volt távolról, mint a gyertyalobogás. Szedegetni kezdte holmiját; Kiballagott vele a peronra, hogy hamarabb tudjon leszállni. Már a váltókon csattogott a vonat. Karancsné nagyokat sóhajtott. Lajcsi ott állt az állomáson. A táviratot; amit egy órával azelőtt kapott Vilmától, a ke­zében szorongatta. A sürgönyben ennyi állt: „Az estivel érkezem, anyátok.” Csikorogva'állt meg a vonat. Lajcsi a har­madik kocsi peronján meglátta az anyját. Iz­gatottan szaladt oda. Lesegítette csomagját és őt magát is. Karancsné értetlenül nézett, s amikor megölelték egymást, potyogni kezdtek a köny- nyei. — Hogy van a kis... a kis Ibolya — érdek­lődött utóbb. — Nagy lány már — dicsekedett Lajcsi. Egymásba karoltak és vigyázva lépegették át a síneket. A megafon újabb vonat érkezését jelezte.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom