Népújság, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-16 / 245. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODAIM! KÖR KIADÁSÁBAN GYURKO GÉZA: A próbatétel Ismerik azt a csendet, amely váratlanul, mint a moziban, ha elakad a hang, úgy torrá a beszélgető társaságra. Az imént még nevetés harsant, négyen is beszéltek és most, mintha varázslat bénította volna meg az emberek nyelvét, a cigaretta parazsának sercegése is zajnak tűnik. A társaság kicsit kínosan, kicsit értetlenül hallgatott, ki a cigarettáját nézte, ki sürgősen pohár után nyúlt, hogy gyors kortyintással teremtsen alibit maga számára ... — Hja... van ez így — jegyezte meg valaki. — Van ... van — bólintott rá lelkesen egy másik, hogy tehet, hogy szólhat, hogy megtörheti ezt az ólomnehezéksúlyú csendet. — Hallgatni arany... — mormolta hangosan és alig titkolt gúnnyal egy nő és sértődötten felhúzott szemöldökkel mérte végig a megtöppent nyelvű férfiakat, s hogy még mindig nem kapott rá választ, néhány üres, udvarias mosolynál, rögtön hozzátette... — De nagyon unalmas ... A háziasszony vékony, szinte lányos alakú nő, megpróbálta továbbgombolyítani a beszélgetés fonalát: — Van beszédes csend is... Hadd pihenjenek a fiatal urak. biztos belefáradtak a nagy udvarlásba ... Hát nem érdekes, addig be nem áll a szájuk a széptevésbe, míg meg nem nősülnek ... Utána? Uramisten, mintha elfelejtették volna a szép, a hízelgő, a kedves szavakat. Mint. .. mint — kereste a hasonlatot — a katonák, akik hősök a háborúban, de otthon gyáva nyulak ... — Ez nem volt éppen találó hasonlat — legyintett az egyik férfi, társai szemmellát- ható helyeslése mellett. — A háború az egy különleges és természetellenes állapot, ahol ölnek, hogy ne ölessenek meg ... Ott az ember sokszor objektíve lesz hős. igen, objektíve, pedig egyáltalában nem hős típus... Felesleges ilyen hasonlatokat hozni, már megbocsásson ... Hősök csak a háborúban vannak, s szerencsére mind kevesebb a háború, következésképpen a hősök száma is ... Egyáltalán nem apellálok a hősi címre... — Azt hiszem, hogy ez sem helyes megállapítás — szólalt meg egy másik hang. Harminckörüli férfi volt, inkább sovány, mint izmos, inkább kissé bizarr, mintsem kellemes arcvonásokkal. A háziak régi barátja volt, kevés beszédű ember, aid az est folyamán néhány kötelező közhelyen kívül nem sokat mondott. A háziasszony lelkesen kapott az ellentmondás után, amely megtörheti és véglegesen megsemmisítheti az ilyen összejövetelek legnagyobb ellenségét, a csendet. — Ez nem vélemény, Laci... így nem lehet vitatkozni. Tessék, mondd el, miért nem helyes ez a megállapítás ... A Lacinak szólított férfi kicsit meghökkent, hogy egyetlen pillanat alatt a társaság középpontjába került. Megrántotta a vállát, mintha csak ezt mondaná: jó, nem bánom, ti akarjátok, hogy beszéljek... — Hát elismerem, hogy ez így nem megalapozott vélemény ... De kicsit hosszas lenne kifejteni ellenkezőjét, amit Péter a hősökről mondott. Ha nem úntatom a társaságot, elmondanék egy rövid történetet... Azt mondom, hogy velem esett meg, mert ha másra hivatkoznék, úgyse hinnétek el... Akkor már inkább legyek én az esemény hőse, minthogy szei'intem az is volt az illető, azazhogy én ... Nos, a hősök nem a háború szülöttei... Ezt mondom én, s bár a történet katonaruhában játszódik le, mégsem háborús történet... Ha nem únjátok? — nézett körül a társaságon. — Nem, mondjad csak ... — Nyugodtan Lacikám ... — Meglátom, kinek lesz igaza, nekem-e, vagy neked? — No, jó. Szóval én vagyok a hős, mármint a történet hőse és félig katona. Már nem újonc, de még nem katona. Úgy értem ezt. hogy a rendfokozatokat már ismerem, tisztelegni és díszmenetelni is tudok, kis gondolkodás után elmondom a géppisztoly szerkezetét . .. Ma már különben elfelejtettem ... És többé kevésbé, ha nem is békéltem meg, de tudomásul vettem, hogy katona lettem, hogy ez is hozzátartozik az életünkhöz, hogy csak egy csavar vagyok valami óriás szerkezetben, amelynek parancsolnak és amely végrehajtja a parancsot. Alig rejtett unalommal hallgattam a politikai előadásokon, ti is hallottatok róla biztos, hogy ki, mikor, milyen hősies tettet hajtott végre és egykedvűen állapítottam meg magamban, hogy a hősiességet nem nekem találták ki és különben is, a férfit nem a mellén sorakozó kitüntetések, hanem biológiai tényezőik határozzák meg... Hogy finoman fejezzem ki magam. S egyáltalán, soha nem álltam még életemben valamiféle válaszút előtt, következésképp még csak fogalmam sem volt, hogy mi köze az ilyen esetben hozott döntésemnek ahhoz, hogy mennyire vagyok ember és mennyire nem... Igen, hiába csodálkoztok, itt emberségről van szó, amelynek a költők adhattak hősiesség nevet, de a lényeg, az emberség. S nem más. Ezt el kellett mondanom bevezetőnek, hogy megértsétek magát a történetet. Hadgyakorlatra vonult ki az alakulat, felmáiházva, mint a ló, valamiféle képzeletbeli • ellenséggel megküzdeni, aki állítólag meg akar ♦ minket támadni és akiket mi állítólag le ío- ♦ gunk győzni, — ha a parancsot rendesen tel- ♦ jesítjük. Magamban szélmalomharcnak nevez- ♦ tem az egészet, olyan donkihotei dolognak, ♦ hogy ott is óriásokat, ellenséget látunk, ahol • nincsenek, csak azért, hogy megfeleljünk an- J nak a szónak: katona. } Estére valamiféle völgyben ütöttünk tá- J bort, köröskörül erdők és hegyek, amelyeket } elválaszthatatlan egységbe olvasztott össze az • éjszaka sötétje. Szél is fújt, furcsa hangokat * keltve a kopaszodó fák ágain és hideg' is volt. X amely ha nem is vacogtatott, de valahogy X olyan érzést keltett az emberben, mintha tel- ♦ jesen árván, elhagyottan állna valami fene- ♦ ketlen kút mélyén. ♦ Őrségbe küldtek. A többi őrszem csak já- | tékfeladatot oldott meg, őrködött, mert Kató- ♦ naság őr nélkül elképzelhetetlen, még béke- ♦ időben sem. Én azonban robbanóanyagot | őriztem, amely rögtönzött kerítés mögött, fur- J csa ládákba csomagolva pihent az éjszaka ♦ csöndjében, meglehetős távolságra a letábo- | rozott egységtől. Mellemen a géppisztoly, ke- í zem a zsebemben és lépegettem tízet jobbra, $ tízet balra, tízet ‘jobbra, tízet balra, közbe me- t resztgettem a szemem a sötétbe, hátha látok J valamit, ami egy kicsit elvonja a figyelmem J a robbanóanyagoktól. X Féltem. Nem tagadom, féltem ott a sötét- * ben, hátam mögött a névén sem ismert rob- * banószerrel, amelyet fogalmam sem volt, mi- $ ért vittünk magunkkal, de amelyet nekem itt J őrizni kell és a robbanószer utóvégre robban- $ hat is. Azért hívják robbanószernek ... Hal- í kan fütyörészni kezdtem, erőltettem a gondo- * lataimat, hogy ne foglalkozzanak azokkal a t ládákkal, amelyeknek tartalma ... Szóval a % kislányra gondoltam, az első eltávozásra, meg • arra, hogy két óra múlva leváltanak, csak ne* volna olyan sötét... És utóvégre elképzelhető, * hogy valaki tudatos ártó szándékkal odaset- ♦ tenkedik a hátam mögé, vagy egyenesen a Iá- * dákhoz... S mindennek vége. Hirtelen megmeredtem, s görcsös kezek- • kel kaptam a géppisztolyhoz, remegő ujjak- » kai keresve a billentyűt, mert óvatos, halk ♦ lépteket hallottam. Mozdulatlanul álltam, ♦ szám kiszáradt, szemgolyóm majd kiesett üre- ♦ geből. úgy meresztettem bele a sötétbe, hogy J lássam is, ki az, aki itt sompolyog a robbanó- í raktár körül. Senki. Talán csak egy kóbor « macska suhanhatott végig az avaron. « Mély lélegzetet vettem és óvatosan újból ♦ megkezdtem a kör bejárását, időnként riadt,* remegő pillantásokat vetve a robbanóanyagra. * Hisz lehet, hogy nem is macska. Lehet, hogy ♦ ember, hogy igenis kém, vagy szabotőr, aki ♦ azt a parancsot kapta titkos megbízóitól, hogy ♦ robbantsa fel ezt a raktárt. S vele együtt en- * gém ... Nevetséges. Pont ezt a kis vacak, „ma J itt, holnap ott” raktárt... De miért volna ne- * vetséges? Megrémíszteni egy csomó kiskato- } nát, lélektani hadviseléá is van a világon ... $ Én itt járok körbe gyanútlanul, s közbe egy { alak ott lapul már a ládák mellett, most he- J lyezi el a gyújtózsinórt... Állok, haza gondo- * lók, a tábor alszik, a gyújtózsinór ég és egy* pillanat múlva hatalmas robbanás... Én már ♦ nem is hallanám a robbanást... Halk, szinte állati vinnyogás tört fel a tor- ♦ komon, hogy első pillanatban rémülten fi- * gyeltem fel erre a hangra, míg rá nem ismer- ♦ tem, hogy én vagyok... én vinnyogok, mint ♦ egy ijedt kutya... Menekülni innen, gyorsan, ♦ rohanni, ordítva, segítségért kiáltva, a tábort J felverve rohanni, amíg nem késő ... Miért j haljak meg oktalanul? Fiatal vagyok, előttem • az élet és a ládák rögtön robbannak, már } csak centiméterek, már csak milliméterek és $ a zsinór a ládákhoz ér... Ugrottam egy na- } gyot... aztán megtorpantam... Gyáva va- } gyök? Hát ennyire gyáva? Katona, férfi, szol- J gálát, kötelesség, hősiesség... kavarogtak J bennem a gondolatok, míg lábam állandóan $ és újra futásra, menekülésre rándult... Os- J tobaság itt maradni, hisz véletlenül is felrob- J banhat... Szégyentelen dolog lenne elmenni, * hisz őrségben vagyok, emberek életére vigyá- * zok ... Ha tényleg jönne valaki, hát van fegy- t verem, fülem, hogy félúton megállítsam és $ megmentsem a többieket, akik most bennem * bíznak, alszanak, otthonról, kedvesről, anyá-« ról, szerelemről álmodnak... Nem tehetem... X Ha most elmenekülnék, én már soha, de soha » és senkibe nem tudnék bízni... Ha magam « ennyire gyáva vagyok, ha magamban ennyire * nem bízhatok, hogyan bízhatnék másban... * Tíz lépés jobbra, tíz lépés balra ... erői-1 ködve, hogy ne remegjen a térdem, róttam * tovább a szolgálat útját a robbanószeres rak- * tár körül — a váltásig... X S amikor váltás után bevonultam a körletbe, t hányát dobtam magam a rögtönzött heverőn, ? úgy éreztem, most lettem ember... Ha úgy * tetszik hős ... Igenis hős ... Mert az élet hét- * köznapjai is próbára teszik az embert, vall-* jón színt, hitet, ember-e valóban? Kicsit hosz-* szú volt a történet, nem? ♦ — S mond már Laci, voltaképpen mire | kellett nektek a robbanóanyag? — kérdezte * valaki. « — Üres ládák voltak... Csak feltételezés... • emberi próbatétel... « FARKAS ANDRÁS: TIVOLIBAN Itt, hol a szikla a mélybe kacsingat, S dugja fejét, tudakolva a bokrok, Fák ölelésein át a nagy ég-e, S mint a tükör, ha romot mutat arca, Annyi darabra omólva, amennyi Kell ide most, hogy a völgyet a hegység Megkoronázza örömmel az egyszer, Itt, eme szent helyen éled az este, Szenderedő, mohosán szaporuló Árnyai közt — Paloták magasodnak, Régi világok, a régi időkben Tornyosodé akarat üzenése Mint a ruhák, gyönyörű aratesten, Mind, ami itt van. A fák, meg a bokrok, Félve lapulnak a tájhoz. — r. dombon Csendesen élnek az esti sugárzás Fényei j— hívnak-e mindet előbbre? Hívnak. A hívogató magyarázat Zsong, neszez, árad a titkos igékben, Pattóg a perc, pirosult örömében. Arcomon érzem az asszonyi sóhajt. Mért mosolyog, mit akar, mit ígér most? Fogja kezem, meg a szívemet is tán? Lépek az ő ütemére, ahogy hív. Ó paloták öreg ajtai nyílnak, Ö paloták öreg ablaka tárul, Ö paloták üde szelleme ébred, Mint akik itt a falakra lefestve Rámmosolyognak ez alkonyi percen: Hercegek, asszonyok és koronás fők, Pápai udvarok egykori trónja Hordta e nagy fejeket s íme — én most, Századok óta csodált fejeikre Ráborítom nevetésemet, olyképp, Mint mikor ürge ruhában a fürge, Vaksi bohóc megugatja a trónust: Csontjaikat meg a tetteiket már Rég kiporolta a sors, meg a rosta. Estei hercegek ültek a pápa Székein, ültek az egri határok Ormain is, talián rokonokkal. Élve-fogyasztva-a bort, meg a módot, Mit magyarok verítéke adózott. Most ki vezérli a szép palotákat? Senkise nyög ma a várban, a nyűgben! Senkise ropja a hercegi táncot, Jogtalanul a paraszt nyaka-táján! Estei Hippolitok kora elszállt, Mind odavolt, odalett, odamállott. Mint a ruhák, mik a hercegi módot Egykor igen hegyesen koronázták. Most jön az asszony, a cifra teremből Hív el — A balkon a völgyre kinyílik, S ámul a szem meg á szív meg az elménk, Mert ami o’ : csobog, itt zokog, az már Több, igazabb ama tétova percnél, Melyben az emberi test közelíti Csendben a tájat — A sziklafalakban, Fák gyökerén, meg a bokrok igáján Buggyan víz, sugarával a csendet Cseppre lebontja, a zajban a zaljást Hallgatagon figyelik meg a szobrok, Tűlevelűek, a kis tavak és az a barlang, Melyben a fény sose látja a járást. S itt. a csodálatos és üde völgyben Röppen a víz, csobog, él, remeg, alkot Asszonyi sóhajokat szerelemmel, Férfi-ígéretet, áhítatot sző, Mormog a víz csobogása, leporlik Messze a mélybe a röpke esőzés. Fényt cicomáz fel a fákra, bokorra, Fényt babonáz szemeinkre a forrás Szűgyeiből fakadó remek ömlés. Hangja elillan a víznek, a szellő Játszani kergeti ezt a csicsergést. S visszahanyatlik a hang a fülünkhöz. Lágy muzsikája a régi időket S mostani perceket ír örökeggyé. Szöknek a víz peremén kicsi nóták. Dallamok íve repül, de szakad meg: Hol, hova száll ez a régi imádság? Századok ajka lehelli a hangot, Ezredek álma liheg ma a szóban, Mit nem a nyelv, nem a száj alakíthat, Csak-csak a szív, meg a szívben az érzés. Azt, amit itt csak a pápai fülnek Szólt a titokzatos, isteni forrás, Liszt kizenélte a messzi világnak, S annyit akart, hogy az itteni zsongás Áradatában a kései népek Fürdjenek úgy, ahogyan csak a gazda Élvezi műve-csodája gyümölcsét. Liszt buja dallamait dudorászom, Míg csobog itt az ezernyi zajongás, S gondolatomban azoknak adózom. Kikben a szorgalom és a tehetség Összerakatta e képtelen álmot. — Nyugszik a nap — konokul visz sorsom. Menni lehet csak, az ittmaradás fáj, Estei Hippolitot keresem, ki Egerben, Püspöki széken, a jó magyaroknak Kisgyerekésszel a vállain ült már — Nincsen az arca, hatalma lemállott, S én csak a kései ember eszével, Egri parasztok igaz verítékén Méregetem a jelenben a múltat: Nem marad itt, csak a bánat, a zsongás, Liszt muzsikája fülemben, a völgyben, Száz idegemben az egyszeri emlék: Boldog a szívem a szem keretében. Boldog a lelkem a hangok ölében. Tivoli, I960. KOVÁCS SÁNDOR: Vázlat Gyöngyszemű ég. Szekerek Rázkódnak a völgyben... Kádak oldala dong. Fürtök fénye tömötten Izzik a nap sugarában... Csupa ének a hegyhát; Lányok dala cseng fel... Csordul a must. Zavaros még. Szájra tapad a pohár... Dong a darázs, szimatol, Száraz a torka, ihatnék... KEMÉNY ERZSÉBET: SIESS Nem akarok találkozni veled na nem akarlak látni minden hozzádhúzó rokonszenv, és a döbbent hasonlóság ellenére sem, mely elhiteti velem, hogyha rádnézek, magamat látom; , ma összetörne a szívem e találkozáson! Mert eszembe juttatod minden ferde törekvésem, tört vágyaim, mindent, ami nem tiszta bennem, értéktelen és kínzóan rút; eszembe juttatsz minden szomorút, végzetest; a karomban maradt sok ölelést, ujjaimban a simogatást, ajkam puha bőrén a csókot... Kerülj el engem most. Mert torzzá roncsolt életem minden elherdált perce fülembe sikolt, ha látlak... Mégis — hisz mindegy, mert úgysem tudom magamból kitörölni már ezt a lázat —» mégis: jöjj — siess — várlak! HARGITAI ISTVÁN: Ötórai tea Egy angol, egy ruszin fiú, s mi ketten Ültük a négyszögű asztalt körül — Akkor, ezerkilencszáznegyvenegyben. S hagyatkoztunk magunk közt emberül. Az angol ránkhagyta finom dohányát, Síléceit, s egy félkiló teát. Mennie kellett innen, mert a kányák A sas parancsára űzték tovább... Ruszin barátunk még egy dalba kezdett, Mert nem volt néki éppen semmije, — Rajzolt hát homlokunkra két keresztet Nevetve, s így szólt: elég ennyi-el? Azóta se láttam őket, de mentem Északra. délre — és a regimentben Velem maradtak némán, mint a húr. S az alaphang, mit üttünk akkor együtt, — Széjjelszóratva — hívén, hogy ez egy ügy — Rezonál bennem változatlanul. FAPP MIKLÓS: d mai aireúHi Még visszaszól a szám, hogy elrabolt nyugalmam csak nagynéha-néha int, nem élhetjük már meghitt perceink, nincs menekvés, s alighogy foganok, már szülni kell; törvénybe iktatott sorsom kötelez többet adni. mint a megnyugvás jó-üres álmait, s akár az élet, sűrűbb lett a gond: heroldja lenni felcsengő világnak küzdelem-jó, teljesült szolgálat, kín-öröm az égbe törni fel; amennyit tudok, annyit adhatok s hogy homlokomra ráégett a jel sok karddal küzdő harcos: ez vagyok.
