Népújság, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-02 / 233. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN Az alanti történet bonyodalmát a mellény és a „repeta'’ okozta. Az a mellény, melyet férfiak számára konfekcionálnak a szivárvány minden színéből, ugyanolyan színű gombokkal, lepipálva a papagály, kanári, és az egzotikus madarak tobzódó színeit. (Vigyázat: ha a mellény hosszú ujjú, akkor már nem is mellény, akkor már magyarul, és nemzetközileg protokollizált: „pulóver” a neve.) A „repeta” pedig úgy áll elő, hogy üzemi premizálás után összehajlik három-négy ember valamelyik italbolt söntésében, és hol az egyik, hol a másik jelenti ki mindjobban pirosodó nyakkal, de mindinkáob idegenszerűbb nyelvjárással, hogy: repeta. Pénztár, blokk, csapos, telipohár, a poharak összekoccannak. (A repeták alatt persze szóba kerül, és megméretik a gyárkéménytől az éjjeli portásig minden lény. Mért kapott ez a fordított-fejű Laboda kétezret? Szöghegyi? Á, Szöghegyi azért mégiscsak na, de Szappanos az a két bai- lábú? Mindentől eltekintve, mi itt négyen, vagy nyolcán — mit tagadjuk — a gyár legki- válóbbjai vagyunk...) — De mért állunk itt kint? — kiáltott Károly az ötödik repeta után valamelyik ural- altáji rokon nyelven, melyet azonban a hasonló légkömyo- mású repetázók megértettek. — Menjünk be a terembe, üljünk le az asztal mellé. Benyomultak a terembe, leültek egy hosszú asztal mellé. Lekerültek a felső kabátok. A Kék Páva azon kiveszőiéiben levő éttermek közül való, melyben még ruhafogas „díszíti” a sarkokat. Nem kell tehát nap mint nap éles egyezkedési tárgyalásokat folytatni a kabátokra vadászó gardero- bossai, aki konok állhatatossággal állítja, miszerint azért van a ruhatár... A vendég viszont megrögzötten azt állítja, a ruhatár nem azért van, hogy miszerint... különben tíz perc múlva már itt sincs ... — Meleg van itt, fiúk! —sóhajtott Károly a benti repeta után szamojédül. (Míg vn tt fűk ...) Állati meleg ... — Vesdd le azt a mellényt! — ajánlotta barátságosan valamelyik. — Én is levetném, de én az ing alatt hordom. Szótfogadott. Levetette zakóját, aztán a mellényt, a mellényt felakasztotta a fogasraj újra felöltötte a zakót. Repetáztak. Nóta is volt. A jókedv akkor nőtt meg igazán, mikor „eszem a szép száját, Ilike”, elvált fiatalasszony, igazgatósági titkárnő, vacsorázó tervekkel megjelent az étterem ajtajában. Éljen! Már csak odaül közéjük!... Ki látott egy olyat, hogy ne ülne oda! Károly felugrott az asztalfőről. — Itt a helye, Ilike! (Azt beszélik, hogy Ilibe a legfiatalabb segédmunkástól, a hetvenéves Voronykáig, ha nem is egészen fülig, de a derekáig mindenki szerelmes. Azt is mondják, hogy nem is annyira a szépsége, inkább az igazgató-titkárnői pozíciója az oka ennek a globális szerelemnek. Mindegy. Teszik neki a szépet, nősök, nőtlenek. Sajnos, a legsemmibb eredmény nélkül. Viszont a feleségek. nők határtalan féltékenyek reá. (így Károly felesége is.) Ilike megvacsorázott. Károly, aki szorosan mellette ült, olyan szépeket mondott neki, hogy kétszer kiesett kezéből a villa. Ha egy világhírű festőnek modellt állana, nem tudná megfesteni, mert percenként esne össze a csodálkozástól. Hej, ha ő még nőtlen lenne, millió nő közül is kikeresné, és meg is találná ... De most, ha megvacsorázik, hazakíséri. Na, csak a kapuig .. . — Addig sem! — tiltakozott kedvesen Ilike, s kezét engesztelőén tette Károly vállára. Fizetett, búcsúzott, távozott. ★ Ilyen repetázó nagy barátko- zások utáni reggeleken szokott tönkremenni a legtöbb Wek- ker-óra. Csörög a szerencsétlen, inkább hallgatna, hiszen tudhatná már, hogy vagy le- vferik az éjjeli szekrényről, vagy egyenesen a földhöz csapják. Károly is leverte volna, de ez alkalommal álmat- lankodó feleségének a szekrényén sutymogta az időt. Károly nagy nehezen feltá- pászkodott, kiment, bejött, mosakodott, szedte magára ruháit. — Hol ittatok? — kérdezte Mancika közömbösen. Hogy hol ittunk, azt kérdezi ez a Manci. Na, nézdd csak, hol is? — tűnődött magában. — Nehéz ezt most még a mámornak ilyen félig megemészVégére még ma mához.. — Ne kölni! f ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ jár a dolognak. EsJ visszaköltözik a ma-f merészeljen megeső-^ kiáltott rá a búcsú-A csókra készülő Károlyra. ★ t Károly úgy érezte az auió-J buszban, mintha áthatolhatat-? lan ködburokba került volna, ♦ az agyára omló ködfátylakat A hiába hárítgatja jobbra-balra.T egyre jobban beléjük gubán-J colódik, mint nagy forgóajtók? előtt a nehéz drapériákban.♦ Hol van az a rongy mellény?^ És a gyárban ma, leltár!.. .a Hű, azt a szakramentjét!.. .T Kicsit Mancinak is igaza van...? Azért ilyen nagyon még soha-4 sem haragudott, ha nagynéha^ elmaradt... a Valahol a Soroksári úton ro-» bogott vele az autóbusz. És ak-J kor, mint az ájult ember, ha? A szőlő mentén Liljána Stefánova bolgár költőnő verse, oroszból fordította Antalfy István. A szőlő mentén keskeny ösvény, az ösvényen felszáll a por, a porban egy szöszke fiúcska, mezítlábasán bandukol. Jámbor szamár kocog mellette. Árnyuk a földön összenő. A csacsi hátán két kosárban illatozó, finom szőlő. Csetlik, botlik a csacsi. Koppan — kip-kop, kip-kop — a pata, s orrcsiklandozón száll a légben a muskotály jó illata. Megbolydult méhek zümmögése a kis csacsi kísérete, fönn kék az ég, mintha aranyló eső súrolta volna le... MOLNÁR JENŐ versei: ÉDESANYÁM Most látom csupán, hogy mily keveset dalolt, a hangját, a kedvét teleszőtte a gond. A dal lágy lebegés, őt a sár fogta le: nyolc gyermek, tíz kanál, jó, hogy nem fúlt bele.,. Az álma elfogyott, szemén nem ült remény, igavonó közöny feküdt rá feketén. Éhségünk szívta el tejével a dalát, vérével cseppenként életét adta át. Hiába kérdezem, hiába kutatom: pihen a föld alatt, jobb, ha békén hagyom. S ha lesz igaz dalom, tiszta, szép énekem, — vére helyett vérem! — a arjára teszem. Bányában tett kábulatában hirtelen ismertetni. Hol is, na, hol? Igen. Vagyis. Nem. De, megvan! , — A Kék Pávában. — Kik voltak ott? Már meg hogy kik voltak ott? Hát, hogy kik? A neveket is nehéz a reggeli mámor füstjéből olyan egyszerűen kime- regetni. De az asszonyféle mindenre kíváncsi. Hhm, hogy kik voltak ott. Hát hogy kik? Lassan virult, mint a hajnali fény. — Ott voltak Laták, Pirk- ner, Szabó Lajos, és még ... tudja a fene! És úgy villant fel előtte Ilike arca, mint sötétben a fény, ha gyufát rántanak. Most azonban ez az arc, amilyen bájos, éppen olyan ijesztő volt. Szörnyű, mégis be kell vallani Ilikét, nehogy Manci mástól tudja meg. Hej, haj, jobb lett volna hazajönni a söntési repeták után ... Rekedten, mintha jelenléti ívről olvasná le a nevét: — Ott volt még körülbelül egy félóráig az az útálatos Mi- holai Ili. Mancika mintha nem jól hallotta volna: — Kicsoda? — Mondtam már ... Öltözött. De hol a mellénye? Hol az istenben van a büdös mellény? Kereste a szék alatt, a szék mellett, az ágy alatt, a plafonon. Manci figyelte. De már akkor képzeletét fölbokrétázta a szörnyű gyanú. Száguldott a Kék Pávába, onnan az „utálatos” Ili lakására. Kiugrott az ágyból, kereste ő is a mellényt, Ebben a lakásban nincs. Hanem egy másik lakásban maradt ... ♦ ♦ Betűvetők (Elsős kislányom „művei” felett.) Kis asztalánál ül és jeleket Rajzol papírra. Még félig se kész Betűk és számok: új üzenetek, Ezekből lesz az ember, az egész! És vele hajlik százezernyi társ Az irkalapra — s készül a szabály. S készül a mű, amiben annyi báj, Hogy nincs ahhoz hasonló semmi más. Tűnődve nézzük őt, az eljövőt, Ki épp, csak írni s olvasni tanul: Mit rejt a vessző az é-n és az ú-n... Csak könyveink, a titkos cselszövők, Várnak sorukra — míg a friss tanúk Feltűnnek néma polcaik előtt... JESZENYIN (Kép a költőről, utolsó versei után.) Hattyú volt ő, egy életen át Dalolta szíve a bánatot. Liliom közt költötte dalát, Gyöngyharmatból rá fátyolt rakott. Harminc évben tengernyi szépség. Ez volt élete, s mit alkotott. Korán nyílt rá a síri mélység, Életen bú termett harmatot. Hazája volt erdő, s a mező. Kicsiny falvak közt gyermekkora. Virágzó puszták költője ö, Nem felejtette sorsát soha. Messze tért tőlük, idegenbe. Nem ér fel hozzá többet a dal. Bizony a szó nádszálnyi, gyenge. Ily sötét tengert át nem hidal. FAZEKAS ISTVÁN: ‘ Építenek a kőművesek Keret közé kapták a tágas teret és emberek vállon hordanak deszkaszált. A létrákon kőművesek billegnek, kalapácsuk nyomán vidám nóta száll. Csupa száz sürgés-forgás lett a tájék Látom: izzadnak, futnak az emberek. A csigasoron úgy remeg a rozsda, Hogy nyakára kötélkígyó tekereg. Házat építenek a kőművesek! Ruhájuk dísze: vakolat, vasbeton, Magasságot megmérik függőónnal, s nádpallót szögeinek karcsú karzaton. A hőség nyári. Verejtékükben köt a cement, maltcrcsepp kövek oldalán. / Mint sistergő Etna, zúgva oly zajjal simul fel a falra két vakolókanál. Ezt a bő szerénységet tisztelnünk kell! Száz kezükre bámul a föld, s világ! S hogy munkájuk lelkünk boldogítja, nézd. a ház sarkán kinői egy piros virág... FORGÁCS KÁROLY: Pisztrángos-tó E kis tisztást körös-körül Magas szirtek veszik körül, S az egykor széthasadt hegyek Között gyors forrásvíz cseveg. Ott fenn, a Kékes-csúcs alatt Egy rozsdás sziklából fakad E friss zöld-szín kaméleon, Mely hegyből a völgybe oson, Tüskés kavicsok éleit Simára mosva érkezik A tisztásra és szétterül, Mint turista, ha földre dűl. De nem nyugszik hosszú időt: Medret ás, váj, még mielőtt Egy szakadékba lezuhan, És zúg, és esörög boldogan. A meder tágul, egyre nő, Évre évet hord az idő, S egyszer egy fáradt, ámuló Turista elé lép: a tó. Eget és lombot egybe-ölt: Kék ragyogásra int a zöld, És ha a nap a zeniten Déltájban megáll és pihen: Aranyba mártja a habot. Mint tágra nyílt lányszem, ragyog. Megnézi tükrében magát, És úgy gördül útján tovább. FARKAS ANDRÁS: Őszi dal Zöld fák között, a parkban Hasal a barna pad, Kék szél csókol hadartan S piros szánkhoz tapad. Intése szemtelen még. Kéken legyint nekünk, Hisz ő a furcsa vendég, Akit elengedünk. Elengednénk. Tanúnk rá Az éjszakai dér, De ő nő zsarnokunkká. És kék telet ígér. A délelőtti csendben Süt még a sárga nap, Hogy lágy izzása lengjen Az ég, a fák alatt. De ebben az idillben Már nincsen az a mag. Ami terem, csak illem, S bágyadt, beteg anyag. Hiába zúgolódunk, A barna pad hideg, Kék szél lehűti csókunk, És szánk se festi meg. Nem nyitjuk szét felöltőnk, Hiába oldja szét A lázat is a költőn A fesztelen beszéd, Fenyők között, a parkban Didergünk, mint akik Meglepve és zavartan Még várnak valakit. feleszmél, a homlokára , ütött. 4 — A Kék Pávában maradt, A hogy dűljön össze!... Es hal nem tetszett meg valakinek,? nyilván ott lóg még a foga- 4 son!... Vissza a Pávába! 4 A legközelebbi megállónál j leugrott a buszról. * A Kék Pávában éppen reg-? geli takarítás után voltak. Jó-J zsi, a Kék Páva örökös pince-4 re — jöttek, mentek a pincé-^ rek, csak Józsi maradt. Az ab-a roszokat terí tgette. Károly be-T rontott. Szeme azonnal a ruha- J fogasra ragadt. A mellény nem* lógott rajta. 4 — Józsikám, véletlenül nem 4 találtak az este, vagy mosti reggel egy mellényt itt a foga-I son? Mohazöld, piros áttűzé-Y sekkel... f — Elvitték. 4 — Elvitték? ... Mint talált^ tárgyat az irodába? a — Dehogy!... Egy nő vittel el... 4 — Egy nő?... Micsoda no?| — En nagyon jól ismerem ...4 Maga is jól ismeri... A fele-A sége ... Nincs is talán öt per-» ce, hogy elment... Érdeklő-J dött, hogy itt voltak az elvtár-4 sak az este ... Én akkor is azt4 mondtam volna, hogy itt vol-^ tak, ha nem lettek volna itt...j Mért csináljak családi bot-Y rányt, mi? ... Időközben meg-4 akadt szeme a mellényen .. .4 Ni, az meg a férjemé, aszon-4 gya ... örömében megivott j egy pohárka brandyt... Pedig 3 azt mondja, sohse szokott’ brandyt inni... Nem tudorn4 aztán, a mellénynek örült, \ hogy meglett, vagy hogy tény-i leg itt szórakoztak az elvtár-j sak... , Károly taxiba ült Népi kés-* heti el a leltárt... 4
