Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-18 / 221. szám
a népújság IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSIBAN HOLDI JÁNOS: EJJEL • • • 1 QQ'7 november 6-án, éj- * • jel történt. Budai János a Vas utca sarkán állott. Dideregve, fázósan topogott a nyirkos kövön s időnkint nyugtalan pillantásokkal kutatta a külváros, rideg, barátságtalan magányát. Hideg, nyúlós köd úszott a házak között, a villanylámpák merev üvegszemei egyenletesen szitáló ólmos esőt szűrtek át fényeikkel. Az utca végén mint valami szörny, ütött-ko- pott vakolatú, kétemeletes bérház emelkedett a magasba. Óriási behemót testével kivált a földszintes épületek közül s most a köd, meg az éjszaka még jobban megduzzasztotta, nagyobbá, komorabbá tette. A bérház legfelső emeletén egyetlen ablak világított. Úgy tetszett, mintha a sápadt fénv kósza lídérc gyanánt a levegőben lebegne. Időnként, ha sűrűbb köd ereszkedett alá, már- már azt hitte az ember, hogy leoltották a villanyt. De ez csalóka játék volt, a fény tovább élt a magasban. Budai kitartóan bámulta az ablakot. Órája nem volt, s jó időérzékével sem tudta megmondani, mióta várakozik az éjszakában. Végeredményben nem is nagyon érdekelte. El nem késett, — bizonyíték erre a kivilágított ablak is. Várnia kell. — Igazán nem kellemes félórákig ázni, de... szívesen teszem — futott át rajta a gondolat. Önkéntelenül elmosolyodott és a hideg dacára kellemes meleg futott át a testén. — Szívesen — ismételte még- egyszer gondolatban —, mindennél szívesebben, hiszen párttag. Már két hónapja és csak most, ma délután kapott az első önálló munkára megbízatást. Nagyon várt erre a pillanatra. öten vannak a sejtben, hosszú hetek óta mindössze kétszer hajtottak végre kisebb akciót, — csaknem veszélyteleneket. A mai azonban merőben más. A körülmények sem azok. Az októberi forradalom 20 éves évfordulójára szigorú rendszabályokat foganatosított a Horthy-rendőrség. Tegnapelőtt is négy munkást tartóztattak le a gyárban, négy olyan embert, akik meg merték mondani az igazat a pribékeknek. A besúgók, a spiclik kétszeres éberséggel szimatoltak ebédidőben. Némelyik beszélgető csoportnál kettő is felbukkant belőlük. A sejtből azonban nem bukott le senki, csoportjuk erősebb, mint valaha. M egtanította őket Vazár Károly esete. Szegény Karcsi... Budai zsebredugott keze ökölbeszorult az emlékezés hatása alatt. Az elvtárs iránt érzett részvét és gyűlölet az atkozott Horthy-rendőrség iránt forró vérhullámot lökött az arcába. Testét át-meg átjárta a remegés. Maga előtt látta Vazár ágybanfekvő, dagadtra vert testét. Akkor már beszélni sem tudott. Hetekig kínozták, mégsem vallott. Csak miután látták a rendőrségen, hogy úgyis hamarosan vége lesz, akkor szállították kórházba. Abban az időben éjszakánként majdnem mindig megállt egy halottaskocsi a rendőrség hátsó kijárata előtt. Túl sokat suttogtak a városban az agyonvert emberekről, így 3flm merték egy újabb rendőrségi halálesettel tetőzni gazságaikat, így került Vazár a kórházba, ahol három napig haldoklóit. Egyetlen mondat okozta a vesztét, egy spicli hallotta meg. Az eset nem törte le a sejt tagjait. Ellenkezőleg! Szerettek volna megtorlásképpen minél több akciót végrehajtani. Am nem lehetett. Kénytelenek voltak meghúzódni egy ideig, túl sok besúgó lebzselt a gvárban. Ezért nem bíztak veszélyesebb munkát egyikükre sem. Cigarettát szedett elő. Rágyújtott. Gyorsan, mohón szippantott néhányat, ez kissé megnyugtatta. Izzó gondolatait felváltotta a mérhetetlen öröm és büszkeség, mert eszébe jutott a délutáni sejtgyűlés. Tudták mindannyian, hogy a magas, ismeretlen, esőköpenyes elvtárs, aki Pestről jött, megbízást fog adni, viszont nem sejtette senki, hogy ki kapja meg a feladatot. Ráes itt a választás. A többiek nem szóltak, benne azonban szétterült a boldogsággal párosult büszkeség, hiszen ő adja tud- tul ma éjszaka ezer és ezer proletárnak a szocialista forradalom huszadik évfordulóját. IX át nem nagyszerű feladat 11 ez? Megmutatni a kopóknak újra és újra, hogy ezer és ezer Vazár-féle ember van. S ha most még távolinak is tűnik a Kreml tornyán világító ötágú csillag... értsék meg, hogy a proletarátus ty'zik, rendületlenül bízik a Lenin vezette forradalomban, a felszabadulásban. Amint idáig ért gondolataival, eléggé vigyázatlanul nagyot ütött ökölbeszorított kezével egy péküzlet lehúzott redőnyére. A zörej megbontotta a lustán ballagó éjszaka csendjét, de végül belefulladt a ködbe. Ez magáhoztérítette Budait, visszavezette a jelenbe, t megbízatására és most már figyelmesen bámúlta a bérházat. Perc percet követett. Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Fenn a magasban eltűnt a fény. A gomolygó ködfüggöny ingó, átláthatatlan sötét masz- szává tomyosodott előtte. Gyorsan egy lámpa fénykörébe lépett. Zsebéből apró, összehajtott papírdarabot vett elő. Kibontotta. Szeme átfutotta az egyetlen sornyi írást: „Deák utca 12”. — Tizenöt percen belül ott kell lennem — jutott eszébe az utasítás. — Oda kell érjek. Nincs messze, a jelet megadták, azonnal indulnom kell. Kilépett a világosságból s menetközben darabokra tépte a cédulát. Alakja hamarosan beleveszett a Dombi utca szűk, gránitkockával kövezett sötétjébe. ★ A némán didergő hülyééi rosi házak továbbra is komoran álltak a helyükön. Bent a lakásokban, — ahol a penészszag már szinte elviselhetetlen volt — emberroncsok aludtak. Emberek százai és ezrei, mély bódult álomba süppedve. Emberek, akik évek hosszú sora óta várnak valamire, a szent szóról, hogy „szabadság” csak néha-néha mernek egymás között suttogni. De ha erről beszélnek, kipirulnak az arcok, a szemek csillogóvá válnak. Majd, — suttogják, s ebbe a bizakodó szóba beleöntik szívük minden fájdalmát, gyűlöletét a bur- zsoá rend ellen. „Majd. — Majd...” Az éjszakában egy ember siet. Budai. Zsebében már ott lapul a festékes doboz, az ecset és a „módla”. Alig egy perce adta át az összekötő. Nemsokára a pihenő gyárváros utcáin fellobog az októberi forradalom tüzes szava, s az épületek nedves, nyirkos falára diadalmas felirat kerül. ★ A mint a városháza terére ért, — megállt. Szigorú utasítást kapott az összekötőtől, hogy csakis akkor végezze el a munkáját, ha tiszta a levegő. Körülnézett. Sehol senki, kivéve azt az egy rendőrt, akire előre figyelmeztették. Máris tovább indult. Semmi keresnivalója itt, a tér északi oldalánál húzódó Lehel utcában van dolga. A gyártulajdonos házára kell festeni az első jelmondatot. Igaz, villany ég előtte, ez a baj, de elhatározta, hogy végrehajtja a feladatát, ha addig él is. Ot perc alatt elérte a Lehel utcát. A villanylámpák sugarai csak nehézkesen tudták áttörni a ködöt. A síkos, nedves járda üvegesen csillogott az épületek előtt. Csend volt, megnyugtató csend. Budai meggyorsította lépteit. De alig mehetett {íz métert, négy-öt emberből álló csoporot vett észre. Azonnal rájuk ismert. Rendőrök! Razziáznak! — Ahogyan én észrevettem őket, ők is megláthatnak engem — futott keresztül rajta a gondolat. Ha visszafordul, ‘ feltűnést kelt. Az egyetlen tennivaló, meg kell szabadulnia a zsebében levő holmitól. Idő nincs sok. A csoport gyorsan közeledik. Egyre jobban kibontakoznak a ködből. Már a beszédüket is hallani. Budai pillanatok alatt határoz. A ház, mely előtt haladt, szuterénos épület. Áz egy’k ablakszem papírral van leragasztva. Ha ide bedobja a holmit, az ottlevők valószínűleg felébrednek, viszont öt perccel előbb nem tudnak kijönni a lakásból. Addig vagy átesik az igazoláson, vagy ... elviszik. Óvatosan hátrál a pincelakásig. Villámgyorsan szedi ki zsebéből a csomagot és szabadon maradt kezével behasítva az ablakszem papírját, becsúsztatja. Csinált-e zajt a bedobott csomag, nem tudta megállapítani. A szeme azonban ijedten megrebbent, amikor nyomban ahogy ellépett az ablaktól, a szuterénban felgyulladt a villany. De szerencséje volt. Bűnügyi csoporttal találkozott, arcába világítottak egy zseblámpával és továbbengedték. — Biztosan körözött egyénről van szó — könnyebbült meg Budai. Túljutott a razzián és ez a fontos. A z el nem végzett munka, a sikertelen akció azonban kellemetlen érzést keltett benne, hiszen a város forgalmát ismerve ez a legfontosabb útvonal, ahol rengeteg ember jár. Vakmerő gondolat lopakodott az agyába. Szinte elmosolyodott, úgy megörült neki, pedig... pedig ... határozottan veszélyes ötlet. Tiltja a józan ész is, de a feladat... A sarokig azonban visszament. Onnan szemmel lehet tartani a szuterént. Két perc sem telt el azóta. Megnézi. Visszafordult. A nedves, hideg kapualji levegő belemart testébe. Jó negyedórára behúzódott egy kapualjába s leste a pincelakás még mindig világos ablakát. A köd azonban egyre sűrűbb lett, — kitűnő idő az illegális munkára. — Atkozott razziások — robbant benne a düh. — Azóta már végzett volna. Mégiscsak be kellene néznie a szuterén- ba. Hátha sikerül megszereznie a szerszámokat. Ez a gondolat addig furdalta, míg végül elindult. Visszasettenkedett a fal mellé és az ablakhoz húzódva letekintett a pincelakásba. A szakadozott függönyön keresztül kissé homályosan ismerte fel a konyha berendezését. Legelőször a tűzhelyet látta meg, azután az ütött-kopott keredencet, egy vizeslócát és az ajtó melletti asztalt. A bedobott csomag már kibontva hever rajta, egymás mellé rakva a festékes doboz, a „mód- la”-ecset. A széken őszhajú, komolytekintetű ember ül, foltos, szakadozott hálóinge furcsán félrecsúszva simul a testére. Bozontos szemöldöke alól csak nézi, egyre nézi az asztalon heverő holmit és Budai majdnem felújjong örömében. Az ember keze tétova reszketőssel végigsimít a festékes doboz fénylő bádoglemezén. Félreérthetetlen a mozdulat! Ez az ember tudja, mi van előtte! Budai kimondhatatlaJBERECZKY ZSOLT: Éjjeli műszak Fenn erdő alszik a hegytetőn. S lejjebb, hová gyökereik nyúlnak. Sokkal lejjebb vagyok én. Fölöttem még kő- és szénrétegek, Tőlük támfák védenek, A csizmám alatt kis patak csobog, altatót mormol, nehéz a pillám. De nem szabad! Ébren kell lennem! S míg az aknából a robbanás Füstje oszlik, lámpám fényében Bámulom, hogy csobog a patak. Fenn éjszaka van, tán már éfjél is Elmúlt, alszol már, kicsi múzsám, Álmod a napfény, vagy e patak Párja, mely fenn csobog, az erdő Szélén kanyarog, tükrében fény, árny Cikázik egyaránt... — így szoktad nézni — Tudom. Álmodhatsz télről, fűtött szobáról, Mert én küldöm fel a szenet, Álmodhatsz fényről, gépről, mely Villanyt termel, a vonatról, Mely messzi tájra repít, ha akarod, Mert én küldöm fel a szenet: Neked, nekik, nekünk... Cspbog, csörög a kis patak, Altatót mormol, nehéz a pillám, De nem alhatok! Füst, s álmom eloszlik, Engem a szén vár, mit a paxft robbantott le Nekem, és most visszatérek: Vár a lapátnyél, üres a csille... De álmod őrzöm itt lenn, És arcod is látom, hunyt pilláidat, Legyen édes az álmod, S míg alszol, én a szénben küldök fel Szunnyadó erőt, fényt, meleget, Hogy legyen: Neked, nekik, nekünk... HARGITAI ISTVÁN: Nyárutó i. Nagybajszú, zöld kukoricák . Még vetélkedve nőinek. Kemény levelük humuszát Szegik szembe a szétkuszált, Fenyegető felhőnek... A csalamádé rostjain Szellő, füttyentve játszik. — Őszi szonett ez már, s a rím Csendülő koppanásain: A vándor bőrig ázik. Az ifjú erdőn két kis őz: Messziről idetévedt, Két, rekedthangú, kis dizőz, Egy tisztás szélén — kocsmahős Farkasokról mesélget. — II. S hajóm csak egyre száll tovább Magam meg gyalog ballagok. — (Bevonva kalóz lobogóm) Homlokom távoli habok Csapkodják csillogón... Magam meg gyalog ballagok — A szürke állomás felé, Hol pöfékelő vonatok Alinak, s hajóm a feli égé: — Mélyen lent ballagok. — Valami megindul belül A legbelsőmben hirtelen: És valaki szembeszegül E nyárnak — és az, egy velem! Tűnő szél támad fel, s lehűl A levegő. — S itt érzem, ó, A drága őszt, s felbukkanó Hajóm, a tengeren ragyog. Élesen és mégoly távolin, A lobogója én vagyok! FORGÁCS KAROLT: Csákó , rímek, ritmusok Ó, csókok, rímek, ritmusok! Ha ölelésre nyílt a kar, Nem szól az ajk, csak nyelv susog, És semmit sem takar; Ha elolvad a mirtuszod És már egyikünk sem akar, Ha minden kevés, bármi sok És napfényt ont a zivatar: A percek, mint a verssorok Csókolják egymás rímjeit, Lüktet a vér és átcsorog Sorból is sorba, s megtelik A szív, a forma: kiszakad A vers és fut, mint a patak. MOLNÁR JENŐ: Bányász vagyok ! Bányász vagyok! Van, kinek semmit se mond a szó. Mit bánom én? Szó és beszéd nem nekem való. De tudjátok-e, hogy művem, a tűz, a parázs, a kazánok, gyárak, vonatok, ^ minden varázs: meghitt szobák, otthonok, a bölcsők melege, minden kezdet: gyönyörű a szénnek ereje! Nem hencegés de gyertek, gyertek le csak velem, le a mélybe! Le, le, le, s majd a munkahelyen s ne szavakkal döntsük el, hogy ki milyen legény! Szemben a szén, ránk mered ijesztő feketén. Kő a világ és hőség. Derékig meztelen. Szilánk szúr és izzadunk. Itt nincs kegyelem! Barátok az elemek, ha érzik az erőt, s megtörik a pipogyát, az üres hencegőt; Nap, nap után itt vagyok: a bánya az életem, kemény sors, de nem adom, más nem való nekem. Hordja ki-ki az övét! Én hordom a hegyet, a mélységet, a szenet, a termő meleget. Bányász vagyok! Egy osztály kemény, edzett fia, ki tudja jól, hogy mikor, mit kell csinálnia! FARKAS ANDRÁS: SZERELMES ÉNEK Mi minden megtörtént itt, Amit magunknak jót ígértünk? Mi minden jó már bennünk, Ami megtörtént néha értünk? A baj csak az ma bennünk, Hogy mindenhez jogot kötöttünk, És néha haszna nincsen, Hogy ilyen nagy jog van közöttünk. Oly jók vagyunk és rosszak, Mint nappalhoz a csendes éjjel, Együtt, s különreváltan Élünk és húzunk össze — széjjel. Csodás a szürkeségünk, Mint minden tett a szerelemben, Vagyunk a vén időben, Hogy bennünk ő újjáteremjen. B1 nul boldog! Nincs elveszve semmi! Rajta hát, munkára! udai aprókat kpcogtat az ablaküvegen. Az asztalnál ülő férfi összerezzen, felfigyel. Szétterpesztett ujjakkal beletúr gyér, ősz hajába. Az újabb kocogtatásra hirtelen törülközőt kap le a szögről, rádobja az asztalra. Aztán gyanakvó arccal lép az ablak felé. Budai ez alatt a kiszakított, üvegnélküli kerethez hajol. Elég nagy hasadás van rajta, azon át beszól, suttogva: — A festékesdobozért jöttem... elvtárs! Az ember egy pillanatig farkasszemet néz vele, szigorú, kutató a tekintete, majd lassan elmosolyodik, s megkönnyebbülve suttogja vissza: — Jó helyre dobtad, fiam. Már azt hittem, elfogtak. Hidd el, fájt volna. Sietsz, ugye? Várj, máris hozom. Az öreg fürgén az asztalhoz ment és csomagolt. Kint Budai körülfigyelt,, Az utca néptelen, az ólmos, szitáló eső egykedvűen paskolja az aszfaltot. Sehol senki a közelben. Mindezt azonban homályosan látja. Nem, nem érzékeny ember, s most mégis valami ráül a szempilláira, egy csepp, pici könnycsepp, azon át nézi az öreget. Az őszhajú pincelakó az asztalfiókból egy vadonatúj ecsetet kotor a pemzli helyébe. Azután újra a hangját hallja. Fáradt, reszkető suttogás, ám kicsendül belőle a mérhetetlen hit, a bizalom. — Itt van, fiam. Használd szerencsével. És mondd meg, igen, mond meg a többieknek, az elvtársaknak, hogy én, Szabó István, ötvenötéves festősegéd... még én is... még én is... meg akarom érni a mi forradalmunkat... JJajnali három órára Budai végzett pártmunkájával. A Lehel-utcában nyolc ház falán lelkesítőén, frissen virított az Októberi Forradalom 20 éves évfordulóját éltető felirat. A vörös, vérszín betűk szinte bevilágították az utcát, az ébredő várost, a lustán mozgó, imbolygó ködöt. Félelmet festettek az első, arra cirkáló Horthy-rendőr szolgai ábrázatára, a délelőtt folyamán pedig a hír, hogy a kommunisták újabb akciót hajtottak végre, Őrjöngésre késztették a politikai osztály főnökét. A gyárakban, a város perifériáján, a munkáslakások penészvirágos odúiban azonban kipirultak az arcok, felragyogtak a szemek, és a sovány, kiapadt mellű proletárasszonyok anyai keze bizakodva simított végig a sápadt gyermekarcokon. Üj erőt, új színt kapott az élét és a novembereleji, hideg, éhezésekkel telített, őszi nap már nem is volt olyan súly«» san szomorú,
