Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-02 / 207. szám

1960. szeptember 2., péntek NÉPOJSAG 3 „Mesterhármas“ az altárőnál, kétszeres éliizem a petőfibányai gépüzem Miért nem szállt le a déli váltás a Petőfi-altáróba ? I960. AUGUSZTUS 27-ÉN, a „népes” elhagyottan állt a ha­talmas fürdőépület előtti cson­ka vágányon. Nincs leszálló? Vagy talán az augusztus végi kánikula elpillesztette a bá­nyászokat, s késnek? Nem. Minden leszálló, sőt szabad bányász is itt van, csak nem a „népes” fényesre ült padjain üldögélnek, hanem benn a für­dőépület tágas előcsarnokában. A bányászzenekar pattogó indulókat játszik. Jókedvre de­ríti az embert. Ember pedig van. Zsúfolt az előcsarnok. Még néhány szórakoztató akkord, majd a Himnusz fen­séges dallama után Tóth Fe­renc UB-titkár rövid beszéd­ben jelenti be az altáró „mes­terhármasát”: a Petőfi-altáró hetedszer lett élüzem, s ebből az utolsó három élüzem címet egymás után nyerte el. Követ­kezőkben átadja a szót Baják István trösztigazgató elvtárs- nak. Baják elvtárs meleg szere­tettel üdvözli a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt vezető­sége, pártbizottsága és szak- szervezeti bizottsága nevében Petőfí-altáró valamennyi dolgo­zóját. Rámutat arra, hogy az élüzem cím folyamatos elnye­rése, a munkaeredmények ja­vulása a legnagyobb bizonyí­téka annak, hogy a Petőfi-altá- ró bányászai hűek a magyar néphez, a Magyar Szocialista Munkáspárthoz, megteszik kö­telességüket a szocializmus építésében, a béke megvédésé­ben. 1960 első felében is helytáll­tak, teljesítették a rájuk há­ruló feladatokat. Mik is azok a tények, ame­lyekkel az üzem kiérdemelte az élüzem megtisztelő címet? 1960 ELSŐ FÉLÉVÉBEN 287 399 tonna szenet termel­tek. Anyagtakarékosság terén is jó eredményeket értek el. Bányafából 85 százalék, szél­deszkából 81,3, energiafogyasz­tásból 88, fajlagos robbanó­anyagból 97,2 százalékos fel- használást értek el. önköltsé­güket 98,6 százalékban teljesí­tették. Kalóriatervüket 103,1 százalékra emelték. Az erősebb ütemű termeléssel, a fokozott mértékű takarékossággal ter­mészetesen mind jobban foko­zódtak a nehézségek is, ame­lyeket azonban az üzem mű­szaki gárdája, felügyeleti be­osztottjai, a párt és szakszer­vezet vezetői mind megoldot­tak. Baják elvtárs értékelte a szocialista munkabrigádok eredményeit is. Kiemelte az Opákai János- és Varga József- brigádot, amelyeknek jó mun­kája különösen azzal mérhető le, hogy a baleseteket igen ne­héz munkakörülmények kö­zött is csökkentették. Sorolhatnánk több brigádot és sok bányászt, akik jó munkát végeztek, de nem sza­bad figyelmen kívül hagyni, hogy a jó munka, a jó ered­mény nem egy-két embernek köszönhető, hanem annak bi­zonyítéka, hogy az egész üzem kollektívája, a Petőfi-altáró minden dolgozója „kar a kar­ban, kéz a kézben haladt előre és teljesítette az üzem tervét”. Azok az eredmények, amelyek a Petőfi-altáró bányaüzemben megvalósultak a párt irányítá­sával, a szakszervezet, a mű­szaki-gazdasági vezetők segít­ségével, az összes dolgozók ösz- szefogásából születtek meg. Rámutatott Baják elvtárs arra is, hogy a cáfolhatatlan eredmények ellenére is vannak hiányosságok is, amelyek azon­ban kiküszöbölhetők. A bányá­szok tudják, hogy a dolgozó nép állama pártunk vezetésé­vel biztosítja azokat a feltéte­leket, amelyekkel a jó eredmé­nyek elérhetők, sőt fokozha­tok. Ennek a tudatosságnak a bizonyítéka, hogy bányászaink jó munkájukkal, az élüzem cím elnyerésével köszönik meg ezt a gondoskodást. Rámuta­tott arra is, hogy a hároméves terv sikere az elkövetkező öt­éves terv kiinduló pontja. To­vábbi jó munkát, jó eredmé­nyeket és jó szerencsét kíván­va adta át Surányi Gyula üzemvezető elvtársnak az él­üzem címet igazoló okiratot és az élüzem-zászlót. Ezután került sor a kitünte­tések kiosztására. BÄNYÄSZATI munka- ZÄSZL0T és 24 napi kerese­tet kapott Fábián Bertalan vá­jár. Kiváló dolgozó-jelvényt és 12 napi keresetet kapott: Dé­nes Sándor vájár, Varga B. Ti­bor vájár, Bozó József vájár, Pál István frontmester, Szeke­res István vájár, Juhász Ernő villanyszerelő, Gyüre István aknász. Kiváló dolgozó oklevéllel és hatnapi keresettel 34 dolgozót jutalmaztak. Ezenkívül az él­üzem címmel járó versenyju­talomban is részesített az üzemvezetőség 65 dolgozót. ★ Az altárói ünnepély befeje­zése után sokan átsétáltak a szomszédos gépüzembe, ahol hasonló ünnepélynek voltak a részesei. Itt feldíszített udvar fogadta a dolgozókat és a ven­dégeket. A Himnusz elhangzása után Ursitz József főmérnök elvtárs tartotta meg ünnepi beszédét, majd átadta az élüzem címet, mit másodszor nyert el 1960 első félévi eredményei alapján a gépüzem. A gépüzem kima­gaslóan fejlődött és valósággal bányagépgyár lett. Az élüzem- szint eléréséhez 106 százalékos termelési érték volt a feltétel. Az üzem 116,6 százalékra tel­jesítette tervét. Az egy főre eső termelési tervet 104 száza­lék helyett 124,5 százak teljesítették. Csökkent a bal­esetek száma. A beruházási és felújítási munkákat 100 száza­lékra teljesítette az üzem. Kiemelte Ursitz elvtárs az üzemrészlegek jó dolgozóit, köztük Tóth József műszaki főelőadó, Zilahi János eszter­gályos művezető és Papp Jó­zsef villamossági művezető elvtársakat. Bányászati munkazászlót és a vele járó 24 napi keresetet Hatvani Ferenc kapta. Kiváló dolgozó jelvényt és 12 napi ke­resetet kaptak: Ágó János, Karsai Jenő, Oláh István, Papp József. Kiváló dolgozó okleve­let és hat napi keresetet ka­pott 13 dolgozó. Ezenkívül 44- en kaptak az élüzem cím ki­tüntetéssel kapcsolatos jutal­mat. A KETTŐS ÉLÜZEMAVA­TÄS mintegy előjátéka volt a nagyszabásúnak ígérkező bá­nyásznapnak, ahol Petőfibánya dolgozóinak egész évi munká­ját értékelik majd. Földi Gyula. Készül a megye községeinek kulturális terve A megyei művelődésügyi osz­tály, a Szakszervezetek Heves megyei Tanácsa és a megyei KISZ-bizottság megtárgyalta a falusi kultúrmunka irányel­veit, s a megbeszélés alapján szeptember 10-ig megjelenteti Kulturális szemle című tájé­koztatóját, amely tartalmazza az egységes népművelési elve­ket. Az elmúlt héten minden já­rásban megbeszélés volt a köz­ségi kultúrmunka feldogozása érdekében. Ezeken megjelen­tek a községi művelődési ott­hon-igazgatók, népművelési ügyvezetők, s ami igen örven­detes jelenség, ott voltak a községi végrehajtó bizottsági elnökök, párttitkárok és a tö­megszervezetek képviselői is. így, a közös munka alapján várható az, hogy a község kul­turális életének változásait minden szerv összehangolta, s a jó munka biztosítottnak lát­szik. As iskola Szeptember első napjaiban évről évre valami különös, megfoghatatlan érzés szoron­gatja a torkokat. Az őszi illa­tú levegőbe beleolvad a meg­szokott „iskolaszag.” Az apró termetű, matrózruhás gyer­mekek, akik most teszik meg első, kissé bizonytalan lépé­seiket az iskola felé, a na­gyobbacska egyenruhás fi­úk és lányok, mind-mind az iskolaév kezdetéről adnak hírt, de- hírt adnak a tanítók, tanárok is, akik ezekben a napokban szintén sötét ruhát öltenek és bensőjükben is ünnepelnek. Ünnepelnek a tantermek is, amelyeket nyá­ri álmukból felvert a friss gyermekzsivaj, s most kicsi­nosítva, valósággal hívogat­ják magukba a diákok nagy csoportját. Ünnepel az igaz­gató is, akinek a nyár sem jelentett pihenést, hiszen a szabadsága alatt is egyetlen gondolat foglalkoztatta: mit lehetne jobban, szebben, mint az elmúlt tanévben. Az évnyi­tó ünnepi szónoklatából ki- csendül, hogy feledte mind­ünnepe azt a sok bosszúságot, amit a nebulók okoztak a múlt isko­lai évben. A gondbarázdálta arcokon pajkos mosoly buj­kál. Kezdődik az új tanév... Ünnepelnek a szülők is, akik gyermeküket újra az is­kola gondjaira bízzák. Nevel­jenek belőlük különb embert, mint amilyenek mi vagyunk! De ünnepelnek ezen a napon mindazok a pedagógusok, akiket más munkaterületre küldött az élet, távolabb az iskolától, a gyermekektől. Ilyenkor talán ők is ünneplőt öltenek, s gondolatban besé­tálnak az iskolába, s nagyon fáj, amikor búcsút kell annak mondani. Ma először szólal meg az óra kezdetét jelző iskolai csengő. A rádióban 11 k u Pál miniszterhelyettes elv­társ mond köszöntőt... Kö­szöntjük mi is, megyénk egész társadalma, az oktatás­ügy dolgozóit, a pedagóguso­kat, köszöntjük a tanulókat, diákokat; jó egészséget, sok sikert kívánunk az új tanév­hez! NAGY ANDOR Különleges növények birodalmában Bódító meleg, virágillat, az üvegfalon vakítóan süt be a Nap. Olyan az egész, mint egy kis pálmaház, csak éppen Egerben, a külváros egy kis mellékutcájában. Szépek a nö­vények, de vigyáz is rájuk gondos gazdájuk: Melna Erzsé­bet. Benyitunk egy olyan virág­házba, ahol csupa gloxinia pompázik. Bordó, bársonyos tölcsérükön a friss locsolás nyoma látszik, mert a szirmo­kon vízcseppek csillognak. Ezt a fajta virágot nem lehet kap­ni az egész városbem, de itt szinte tengernyi van belőle. Nyikorogva csapódik az ajtó: a gondos kertész vigyáz, ne­hogy huzatot kapjanak a nö­vények. Lassan haladva nézegetjük a virágokat. A philodendron ha­talmas levelei legyezik arcun­kat. Egymáshoz fonódnak a sö- tétebb, régi levelek és a vilá­goszöld, új hajtások, közéjük bújik a tüskés phönix-pálma is. Jól érzik itt magukat az egyenletes melegben, csak a néha nyitódó ajtó mozgására mozdulnak meg sejtelmesen, kecsesen, mint hazájukban, délen a forró leheletű szel­lőben. A pálmák alatt a begó­nia hexek terpeszkednek szé­les leveleikkel. Ezek aztán a gyönyörűek. Leírni nem is le­het, ehhez ecset kellene és a szivárvány minden színe. Az egyik fekete bársony, rózsa­színű selyemmintával, igen, ez nem is lehet élő, mint a kínai selyem tarkasága, vagy a bro­kát előkelő csillogása, talán még az is elbújhat mögötte. És ez mi? A földből apró tüskés gubancsok bújnak ki sorban. Itt a kaktusz-iskola. Bizony ők is készülnek ám az évnyitásra. Ki lesznek ültetve a padokba, azaz a cserepekbe. A fikuszok sorában is talál­hatunk érdekes dolgokat. A panduráka fikusz két helyen van meg az országban. Nagyon igényes, gondozni kell, szívvel, kertészmódra. Vigyázni kell rá, különösen a huzat árt neki, de nem szabad közelében még egy ablakot sem kinyitni. Kilépve a szabadba, külön­böző virágok keverékillata érződik. Lehajoltunk és kint a szabadban egy csokor valódi illatos ibolyát szedtünk. Ha valaki behunyja a szemét és nem veszi észre a fák levelei­re tapadó sárguló csíkokat, e kis virágok között tavaszt érez. A szegfűk színpompás soka­ságán túl a kardvirágok ékes­kednek. Nem pirosak, nem sárgák és nem is rózsaszínűek, hanem világoskék bimbók nyitog'atják tölcsérszájukat. Szinte elképzelhetetlenül szé­pek, s csak itt találhatók. Kül­földről szerezte meg a kertész nehezen a magját. Hogy óvta, gondozta, amíg a hosszú szá­ron meg nem jelent az első égszínkék bimbó. Letörni? El­adni? — azt nem, csak szeretni, nézni, hiszen ilyen nincs se­hol. Vigyázni rá, még a szél­től is óvni. Hogy mióta ker­tész Melna Erzsébet? ötéves korától. Harminc éve tenyész­ti a bódító illatú tubarózsát. Nem is lehet máshol kapni, pedig igazi magyar virág. Lassan elbúcsúzunk a virá­goktól és a kertésztől, Melna Erzsébettől,- aki ha különleges növényekre áldozhatja idejét, csak a maga kedvéért ker­tészkedik. Illés Éva SZEMES PIROSKA: Férfihűségr VT alarmkor szegényháznak ’ hívták azt az intéz­ményt, amelyet most aggok ott­honának. Ha a régi neve len­ne, márcsak amiatt se jött vol­na ide lepergetni a hátralevő éveket Sándor Benedek bácsi, meg a felesége. Ügy élnek itt most, mint ifjúkorukban, ami­kor Benedek bácsi bentlakó volt a gimnázium kollégiumá­ban, Flóra néni pedig az apá­cák internátusában. Itt is kap­nak enni, terített asztaloknál, ezt-azt tesznek-vesznek, ami éppen jólesik, a munka itt nem kötelező, de akik olyan fiatalok, mint ők, azok inkább dolgoznak, azt mondják, külön­ben hosszú lenne a nap. Be­nedek bácsi hetvenhat éves múlt tavasszal, Flóra néni het­venegy. Már több mint ötven éves házasok, a legkisebbik fiuk is most lett nagypapa a té­len. Élnek itt, mint a többi öreg, aki járni tud, minden héten kétszer -kimenő napjuk van, olyankor nagy sétákat tesznek a városban, meg a Tísza-par- ton, még a hávéházba is beül­nek, oda, ahol a megyebálokat szokták tartani, ahol Flóra né­nit is forgatták a táncosok. Ilyenkor, ha hazatérnek, bent a társalgóban mindig sokan vannak, valahogy az emlékek­ből élés idején megered a leg- szófukarabb nyelve is és elme­séli, milyen nagy legény, vagy szép lány volt fiatal korában. Még vetélkednek is, féltéke­nyek is egymásra. Kis szerel­mek szövődnek, most már iga­zán egész életre, s azok, akik szeretik egymást, itt a munká­ban is párban járnak. Megtör­ténik, hogy a dédmama virá­got talál az éjjeliszekrényen, mert a gavallér belopta az ab­lakon, a parkban letört rózsát, s úgy elhencegnek vele ezek a fehér hajú nénikék, mint haj­danán a szerelmes levelekkel, szerenádos éjszakákkal. A z otthon tehát nem szá- műzetés nekik, hanem otthon, igazán. Sándor Bene­dek bácsi is azóta talált magá­ra, amióta beköltöztek. Fúr- farag, noha ehhez azelőtt sem­mit nem értett, hol egy kis do­bozkát csinál a gondnoknőnek, hol valakinek egy fényképtar­tót. Flóra néni meg horgol, szakadatlanul, mintha az életét akarná a fehér honleánnyal tovább mintázni. Mivel semmi sem sietős itt, sokat gondolkoznak az öregek. De csak a maguk kis akvá­rium-világa érdekli őket, azért is van az, hogy a legtöbb téma így kezdődik: — Emlékszel, amikor... — és mondják a többieknek, mi­re kell emlékezniük. Férj és feleség sok minden­re nem ért rá emlékezni, amíg a gyerekekkel volt, itt lassan mindenre futja az időből. így történik meg, hogy Benedek bácsi akaratlanul is elszólja magát: — Emlékszel, Flórika, arra a szép asszonyra, aki egyszer Szoboszlón odajött hozzám, amikor a fürdőben te megláto­gattál? ... — Emlékszem... mi volt ve­le? — Szép volt, csudára tetszett az énnekem... Ulóra néni felpillant a honleány-csipkéről és azok a halványrózsák is eltűn­nek az arcáról, amiket csak akkor venni észre, ha erősen nézi az ember. Fehér, mint a fal. — Te, Benő, te... te engem akkor megcsaltál... Benedek bácsi nem vesz ész­re semmit, emlékeinek élve mosolyog, csak később rezzen fel, talán mert rádöbben arra, hogy most valami rosszat csi­nált. — Ugyan, ugyan ... De Flóra nénit már ezzel nem lehet megnyugtatni. ért mentél el a következő év­ben is, holott akkor nem is fájt semmid... csak az a nő, azt akartad látni... Ha én ezt akkor tudom... Hát Benő! És én leéltem veled egy életet, azt hittem, hogy szeretsz, hogy hű­sége? vagy hozzám... Jaj, ha én azt tudom! — Mit? — Hogy te megcsalsz! — Dehogy csaltalak meg, Flórika, én mindig téged sze­rettelek, még akkor is, ha meg­tetszett egy kicsit az az asz- szony... Láthatod, hogy én nem futottam utána... Ő jött — Szóval azért akartad min­denáron, hogy hívjuk meg őket... Most jut eszembe, te akkor egy héttel tovább ma­radtál, mint az orvos mondta. Én meg, bolond, hagytam, hogy maradj, nem törődtem mással, csakhogy meggyó­gyulj ... Most már tudom, mi­mindig értem... — Te meg mentél! Mert jött, mentél! — Halkabban, Flórika, ne hallják meg ... Még azt hiszik, igazán valami rosszat csinál­tam ... Különben is, olyan ré­gen volt, hát már egészen el­felejtettem ... — Azért jutott most is ested­be. Hát tudd meg, hogy nekem is lett volna, ha akarom, csak­hogy én mindig büszke vol­tam. A legjobb barátod, a Vince akart udvarolni, én meg nem hagytam, nehogy valaki is azt mondhassa, hogy nem­hiába szépasszony, de él is ve­le... Mindig csak téged tekin­tettelek ... — Tudom, tudom — próbálta simogatva csitítani az öreg, de Flóra nénit már nem lehetett... '— Én meg hűségesen kitar­tottam melletted! — sziszegte egyre. \ ztán elkezdett pityeregni és hiába cirógatta Be­nedek bácsi, csak azt érte el vele, hogy még jobban sírt, a végén pedig kijelentette: — Nem is akarlak látni, te... És úgy elküldte az öreget, hogy esteiig elő sem került. Azalatt pedig Flóra néni kapta a bőröndjét, becsoma­golt egy pár ruhát és se szó, se beszéd, úgy elment az otthoná­ból, hogy még a kapus sem vette észre. De bizony észre vette Benedek bácsi. Hogyisne, amikor üres, vetetten volt a kis szoba másik ágya, hiába hozta be a kertből a nagy cso­kor virágot Flórika néni éjjeli- szekrényére, nem örült annak senki, 6 meg pláne nekibú- súlt. Ügyannyira, hogy csak a reggelt várta meg, egyetlen ün­neplőjét vette fel és azt az in­tézeti bakancsot, amit tavaly kapott a gondnaknőtől. Azt sem tudta, merre induljon. Pénze nem volt, hacsak azt a hatvankét forintot nem lehet annak mondani, ami a nyugdí­jából most, hónap végére meg­maradt. Ezzel vágott hát neki az útnak, amelyik a legna­gyobb fiához vezetett. Ott nem találta Flórikát, hát ment abba a faluba,, amelyik ötven kilo­méterre volt a várostól. Uta­zott szekéren, ment gyalog, de mire odaért, már ott sem ta­lálta az asszonyt. Két napja ment el. Hova? Azt mondták, vissza az intézetbe. Kopott a bakancs, nehezült az öreg já­rása, de csak ment, kéredzke- dett szekérre, kétszer még autóra is felvették. Az intézet­ben pedig senki nem tudott Flóri néniről. Már ők is tűvé tettek értük mindent. Csak­hogy Benedek bácsi megjött. 1VI eg ám, gondolta, de el ia megyek, s addig nem jövök vissza, amíg az asszony meg nem kerül. És éjjel me­gint kiszökött az intézetből. Most már csak céltalanul ment, azt se tudta, merre. A lánya Pesten van, oda úgyse mehetett Flórika, az nagyon messze van. Már két napja vándorolt mindazokban a köz­ségekben, ahol megfordulha­tott és remélhette, hogy ott találja az asszonyt, amikor észreveszi, hogy már a talpa bőrén jár. Leült egy eperfa mellé, kifűzte a kiszolgált ba­kancsot, összekötötte, vállára dobta és úgy ment tovább, me- zitlábosan. Ahogy megy, men- degél, hát látja ám, hogy jön vele szemben egy asszony, az is fáradtan, s mert már rossz a szeme és le is ment a nap, nem ismerte fel rögtön. De feléje tartott, valami nagyon odahúzta, amikor eléje ért, megállt mellette és életében először, kibuggyant a szeméből a könny: — Flórika! — mondta — Ügy elmentél, úgy hiányoztál, any- nyit kerestelek. Nézd, a ba­kancsomnak nincs talpa, telje­sen lejártam, hogy megtalálja­lak ... Én már soha nem tud­nék meglenni nélküled ... Gyere haza, Flórikám ... Flóra néni Benedek bácsi lábára nézett, azután a vállára vetett bakancsra, majd meg­fogta azt és megnézte a talpát. — Tényleg elkopott... — mondta és megeredtek a köny- nyei.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom