Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-04 / 209. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSIBAN HOLDI JÁNOS: A föld alatt ¥ HARGITAI ISTVÁN: Uj képek (a tanya körül) A percnek száll a szárnya. A villanó idő Leszáll a vízi sásra, S májusi szél varázsa Szerte vérpezsdítő. * Dallamokat csal itt A nedves rozsvetés, A harmatos csalit Könnyű fűszálait Meg könnyed nevetés Borzolja innen-onnan: A cukorrépa sor Felől a friss lábnyomban, Hol egyenlő iramban — Tíz asszony sarabol... A Görbeér vizében Tavalyi nád zörög. Az ér mellett a réten A vén csordás kezében: — Kis borjú, — újszülött! Munkásigazgató Még gyermek volt, s nem volt, ki védje, ö védte, akit szeretett. Kutyát és úri gyereket és moslékot hordattak véle. A téglagyári raktár padja kemény ágy volt, s nehéz a zsák, mit úgy hordott a hídon át (sóval teli) száját harapta... Marta-rúgta élet és ember. Nem volt pardon, s nem szánalom. S ha lett volna, szólt volna: „Nem kell!” Szánalom nem! De ott a nyom lelkében. Megtanulta hát érteni más gondját-baját. Ma kissé kékebb... Ma kissé kékebb volt az ég, fürgébb a hűsvizű patak, — Mondd, édes, míg feltartalak, nem úntat-é e sok beszéd...? ...A színeket, szív, jól keverd! Legyen, mit festesz, hű a kép! s a jussát kapja meg ma még, ki szónál többet érdemelt! Ne lankadj, szívem, szám. agyam! Ne ámíts mást, és önmagad! A hűtlennek, kit megtagad ég, s föld is — csak halála van! » r Ősünk, Prometheus SÁRKÖZI MIKLÓS: Elröppent, messze szállt a nyár Ma még talán tarkább a rét, mosolygóbb, derűsebb az ég, még a lepkék is vidáman szállnak virágról-virágra, de tudom, szívem érzi már: elröppent, messze szállt a nyár. még dalolnak a madárkák a terebélyes akácfán, ám a kicsinyek serényen egyre távolabb repülnek, mert pici szívük érzi már: elröppent, messze szállt a nyár. még hangos a gyermeksereg, rúgja a labdát, hempereg s a késői napfényben még öreg szüle sütkérez, de arcukon a múlté már: az elröppent, messze szállt nyár. amott még ring a délibáb, de már nem nyár, csak ábránd, a sok kedves perc csak emlék, mely valóság volt még nem rég: a jelennek nincs tüze már; elröppent, messze szállt a nyár. még színdúsak a virágok, még szeretnek a leányok s bár még ajkam is nevet pillámon mégis könny remeg, mert tudom, szívem érzi már — elröppent, messze szállt a nyár. ősünk, Prometheus, ő adott tüzet: nevét forró versbe szőtte a hála. Ne hamvadjon a láng! Nem lehet szünet! Végtelen sorunk özönlik utána. Csepegő tárnákban alszik a meleg, a tűz anyja, a szén. Csákányunk kopog. Omlik a kő, vele életünk pereg. Ugye a napfényről nem is nagy dolog? Oly természetes a kályha, a parázs... Tunya megszokottság, önző hatalom A langyos kényelem bölcsen magyaráz, könnyű okosság árad szét agyadon. Kényelmed kezünkben, a bányában él, ha nem leszünk, kályhád belepi a dér. Vájártanuló Szemében még a délibáb varázsa játszik, vagy talán a Tisza kavarog, álmában olykor a faluját látja, de a szívében már új vágyak, fialok... Hazaért, a telep lett az otthona, a régi ház csak vendégként várja. Hogy eltörpül a múlt! Magához vonta a fekete szén, a csillék, a bánya... Néha megtorpan, a mélység hegysúlya a szívét is nyomja, futni lenne jó, de nincs megállás: a munka elfújja kétségét és mindjárt minden csuda jó! Feszítik mellét apró örömök, vasárnap büszkén jár a lányok között... FAZEKAS ISTVÁN: Szonett a vonatból * t A csattogó kerekek feltörték és szürkévé reszelték az éjjelt. Lovat nyergeinek táncoló boglyák, még bokrok ugranak szerteszéjjel. Távolban ághegyre tűz fel a Nap, Égbe törnek a vitéz jegenyék. — Hajnali tájba szállnak a vágyak, S reggeli szél dúdol ezer zenét. És elkéstek a mámorok, álmok, Száz új tábla még víg kaszára vár Kereszt gépre, üdvre a nagy határ. Vergődő ingem közül kinézek Lepel feslik és vágtat a vonat, — S a mező csak jön, szalad, s elrohan: BOKOR BALÁZS: A báuyu lámpa ott lent, kialudt A mélyben, mint a sötét-fényű smaragd, apró szén-kockák hullanak! éj van lent, s kis, füstös lámpák aránylanak, mint égi csillagocskák... Pálma frontmester vágja a szenet, százméteres a hűvös tárna lent! Tűnődik körötte a zajtalan magány, fekete fátyol, csöndes éjszakán! fent, az égen, lassan fény suhan, a rózsa kinyit hűsen, árnyasán... és várja Gábor... pajkos kis fia, érzi arcán, hogy ég lágy csókja. S kis, puha mellén, hogy tapos... hull a szénpor, s most az is bársonyos, az is olyan, mint a könnyű selymek, mint fény-párás szirom-levelek tapadó, ringó, meleg bársonya...! megáll egy percre... lassan három óra! Á lámpa imbolyog... a fények megtörnek, mint rámosolygó, kedves emlékek! ötvenhat óta vágja itt a tárnát... az elsőkkel jött a népért... s a hazát megvédni ...só, most e drága pillanat puhán, simogatón szívére suhant...! Megvirradt már, s ö, a domboldalba’ bíbor-fények közt kinyílt a rózsa! Pálma frontmestert most hozzák lassan, rögtönzött ágyon, halványan, szótlan, leteszik, hémánus szemét lezárják...! szelíd a hajnal, nyílnak a rózsák! BERECZKY ZSOLT: Szén (Munkatársaimnak ajánlom a tizedik bányásznapra.) örök homály, És odalenn megfagyott a csend... De dobbannak léptek, Tompán morajlik, dübörög A csille... Aprócska láng lobban, Fehéres a fénye, S egyre szaporodik... A Föld Feltárja méhét: Ezernyi szénrög omlik, Hull, fut: Várja őket a sok Üres csille szája, Fekete terhével gördül, dübörög, Előtte megnyílik az álmos tárna, S egyre följebb fut már Eljut a napvilágra, S már a szalag viszi, Szórja vagonokba „A föld kincsét”: a szenet, S benne szunnyad, alszik még A fény, s a meleg... Ök küldik: vízzel, hideggel, Omlással küzdve meg érte, Ök küldik: hol örök a homály, hol, ha nincs másik kéz, ki neked segítsen, szemedre zárul a fekete álom; fekete halál... .ök küldik: míg fenn álmok szállnak éjjel, lenn csille kattan Mi küldjük... — mert én is hozzájuk Tartozom! S ha te fényben és melegben dolgozol, sínen, s omlik a szénfal... Érezd bennük a szívünk! S ha érzed, mi győztünk Az örök homály felett, És nálunk, lenn, messze száll a csendé — Hegy emelő, te gyerek? No, hiszen az éppen nincs itt. Most vitték el Konga Daniék. Itt kimész a munkahelyről, jobbra fordulsz, felmész végig a siklón, ott majd kérdezd meg, hogy merre. Legalább 150 méteres a sikló. Dübörögnek lefelé a szénnel telt csillék, ilyenkor nem is szabad ott járni, hanem én megyek-megyek, reszket minden porcikám a megerőltetéstől, a tüdőm sípol, a szívem helyén mintha egy kisdobos lenne, aztán csak bebukok a Kongáék munkahelyére. Nagy, derék szál ember Konga, úgy néz ki ott a fekete szénfal előtt hófehér hajával, mint egy föld alá szállt isten, s a kék szeme csak úgy mosolyog. Megkérdi: — Hát téged talán a tatár űz? Vagy tán a „kis embert”* láttad? — Dehogy, Petrenkó Géza bácsi küldött a hegyemelőért. S azt mondta, hogy siessek, mert... — Ahá, a hegyemelő. S odamutat le a támfák tövébe, ahol egy körülbelül kétméteres, 25 cm átmérőjű tölgyfa hevert. — Ez hát a hegyemelő — rémülök el a hatalmas fa láttán, s ezzel fel az egyik végét a hónom alá, s húzom magam után, mint valami dögöt, le végig az irdatlan hosszú siklón, botladozva, lihegve, el-elsötétülő szemmel. A szállító vágat elején leteszem, pihenek, de ott zúg a fülemben az öreg Petrenkó hangja, hogy „siess, a lábad istenét”, meg a féltés, hogy talán azóta már be is szakadt a tető, s mindezért én vagyok a hibás. Felemelem újra a fát, s cipelem tovább, hol hasoncsúszva, hol térdenmászva, s az izzadság csak úgy ömlik le rólam. A lámpát ezerszer elátkozom, azt is vinni kell, s ahogy lóg, leng a karomon, minduntalan befelé fordul, a láng belekap a ruhámba, fojtó,ébüdös szag figyelmeztet rá. Hanem azért mégis csak ott vagyok, nincs semmi baj, az öreg vígan pöfékel, de mikor meglát, kegyetlenül elborul az arca: — Hát te, te apaszomorító, te mit hoztál? A nagy hegy emelőt hozzad, ne a kicsit. Vidd csak vissza, s mondd meg, hogy a nagyot adják ide. Bizony, itt nincs sok beszéd. IVf EGINT EZ AZ IRDATLAN ŰT, s a szégyen, hogy mindjárt az első nap felsülök a munkában, egy koszos szerszámot nem tudok megkülönböztetni a másiktól. Valami sejtés ugyan nyiladozik ben-^ nem — ahogy a levegőt harap-j va, cipelem felfelé a siklón aj hegyemelőt — hogy az öreg \ nem mondta először, hogy ki-( csi-e, vagy nagy, de megyek,^ mert muszáj. | Konga szélesre húzott száj-j jal adta tudtul, hogy a nagyi hegyemelő odébb van, leg-] alább 300 méterre. Bariék { munkahelyén, s figyelmezte-^ tett: odáig nehéz lesz az út,i mert víz is van, meg sár is. ^ Végre teher nélkül futhatok,1 a latyakban, könnyezik itt a bánya, vékony vízerek bújnak' elő a hasadékokból, mintha 4 csak a gyomrát siratná. Cso-( rog, csepeg minden, két perc > múlva már alig van száraz, hely rajtam s csak megyek a' fény felé, ott messze pislákol,’ s a ködben — a párolgó testi köde ez — néhány alak látszik.^ Az út visszafelé egy még ha-1 talmasabb fával — amibe mán vaskapcsot vertem, úgy von-, szolom magam után — még ro-. hadtabb. Hörögve fúrom előre magam az alig pislákoló lám-1 pafénynél, s csak viszem ezt aí nagy-nagy terhet, mint egy, megszállott, míg csak össze, nem roskadok. Amikor végre, úgy két óra múlva bekúszók, az öreg Petrenkóhoz, még neki, áll feljebb, még ő kiabál, ordít s azt mondja, hogy: — Már nincs szükség rá, vi-j gyed csak vissza, ne legyen itt, láb alatt. , Nem voltam én se holt, se, eleven, amikor sikta végén ki-, kászálódtam az akna száján., De azért eldicsekedtem a ve-( lem egykorú cimboráknak,! hogy milyen veszély is volt. nálunk, s ha nem viszem a hegyemelőt... Na igen, a hegyemelő... < Akkor tudtam meg, hogy ilyesmi nincs. S azt is, hogy játék volt az egész, vicc, olyasféle, mint mikor a tengerész először halad át az egyenlítőn. Hogy ez amolyan keresztelő volt, kis ismerkedés, kis izomgyakorlat. Két napig bujdostam az emberek elől, s csupán harmadnap békéltem meg, amikor az öreg Petrenkó ott lent, egy csille rakodása közben, barátságosan hátbavágott, s azt mondta: — Oda se neki, cimbora. Én is így kezdtem. Nem szégyen ez. Bányász lesz belőled. fjGY IS VOLT. HÁROM U ÉV MÜLVA már én küldtem a cimborámat a hegyemelőért. • „Kis ember” — a régiek szerint bányaszellem. OÉGI BIZ EZ A TÖRTÉ- NET. Elmondani sem 1 szégyellem, — merthogy meg- 1 történt az mással is, aki leg- | először került a föld alá, min- J den előzetes bányalátogatás 1 nélkül, jó öreg aknászoktól ki- 1 sérve, mint ahogy ma is teszik az újoncokkal. 1 Volt akkor bányalátogatás? Ezer ördög! Meg sem mond- , tad, hogy soha nem jártál a föld alatt, örültél, ha megtet- : szett az arcod a főaknásznak s 1 aztán gyerünk le a lyukba mii- ( nél előbb, nehogy gyanússá , válj. Megtette azt nem egy fia- tál fiú, hogy bajuszt ragasztott, hogy öregebbnek lássék, 1 kabátja alá rongyot dugdosott, ] hogy minél erőteljesebbnek ( tüntesse fel magát s megnyerje a mindenható bányamester 1 kegyét. Dehogy volt akkor < csinnadratta, meg ünnepi ebéd, í meg toborzás, ontotta ez a sze- < gény magyar haza a munka- ‘ nélkülieket; annyi tyúkot, libát és saványú vinkót hordtak az üzemvezetőknek, hogy még i el is tudtak adni belőle. Mindez azért, hogy dolgozni tudjon az ember. I Nem részletezem, hogy mi- , ként jutottam munkához, elég abból annyi, hogy Kurityán- ban láttam meg először a bánya mélyét. Felolvasáskor Petrenkó Géza bácsi mellé osztot- . tak. Kis, alacsony ember volt, apró egérszemmel, s lévén ál- 1 landó tisztelője a jófajta tá- lyainak. Valahol egész hátul, a III-as szinten egy elővájáson kötöttünk ki, jó félórai mász- 1 kálás után. Közben az öreg egyre morgott, amiből csupán ' szakadozott mondatfoszlányokat értettem: — ... taknyos kölkök... jött- mentek, azt hiszik, hogy. , itt nagyobb a kenyér, lassan égy liter borra sem marad az embernek, no, de majd ... A „no, de majd”-nál befordultunk a munkahelyre. Persze csak álltam, bámultam, hanem azért az öreg nagy dohogva elkezdett parancsolni, sőt még a cimbora szóval is megtisztelt. — Na — gondoltam magamban — ez már jó jel, a cimbora az mégis csak cimbora és nem „taknyos kölyök”. Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy nehéz volt. Hazudik az az ember, aki azt állítja, hogy az első hét a bányában egyenlő egy Balaton- parti üdüléssel, az csak szájhős, még ha herkulesi erővel rendelkezik is. t’GY SZÓVAL, RÉSEL- " GETÜNK, réselgetünk, a karomat csak úgy rázza a kemény szén, merthogy tompa a csákány, áz öreg nem szól, szája sarkában az elmaradhatatlan cigarettavég fityeg, időnként vizet ereszt a lámpájára, aztán egyszer csak hozzámfordul. Kerek, rongy .s svájci sapkáját feltolja a feje- búbjára s megállít a munkában: — Hallgasd csak, cimbora! Valami készül. Itt felettünk hiba van! Nézek fel, hallgatódzom, serceg, perceg a szén, mintha csak valami óriási szú mászkálna benne, s iszonyúan megijedek. Ha már egy ilyen öreg bányász azt mondja, akkor .. . Remegő szájszéllel kérdezem: — Most mit csináljunk, Petrenkó bácsi? • . — Na mit? Eredj el a szomszédos munkahelyre, Lőcsei Ferihez, oszt mondd meg, hogy adják oda a hegyemelőt. De igyekezz^ a lábad istenit, mert hiba lesz. M entem is. nem is MENTEM, inkább szaladtam, bele-belevágtam a fejemet egy-egy tartóoszlopba, de úgy, hogy a csillagos mennyboltot láttam magam előtt. Rohanok be Lőcsei Feri bácsihoz nagy lihegve, hogy: — Feri bácsi, baj van! A hegyemelő kéne. Azonnal tessék ideadni.
