Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-25 / 227. szám
A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN GYURKÖ GÉZA: Kamaszok FÜRTÖS GUSZTÁV: Hétköznapok Almaink völgyéből, hol fáradtságunkat lerakjuk, nappalba rántanak a józan vekkerek, hangjukban az üzem szól már, érte e sürgetés, s kelni kell, — bár a kedvünk még szendereg. Leöblítjük magunkról az éjt, s valóságba öltözünk, villamos-csengés visz szerszám-szorgalomhoz, — de a hajnal még távoli vágyakat csillant az égen, s lelkűnkről — utazni! — sóhajokat oldoz. Am az üzemben ismerős arcoktól derül ; a szemünk, hívogat, kedvesen munkánk, a tegnap otthagyott tevékenység hódoltja leszünk, s mozdulataink összeállítanak egy új hétköznapot. — De most szólított le azzal a trükkel, hogy bocsánatot kérjen. Méregbe gurultam: — Ez nem trükk, becsszó, hogy nem leszólítás, csak az előbb akartam és most ezért kértem magától bocsánatot... Ez tény — .tettem hozzá hirtelen, mert eszembe jutott, hogy az egyik regényben ezt mondja a férfi a nőnek, s a nőnek ez nagyon tetszett. Hogy miért tetszett, azt valószínűleg a nő sem tudta. — Jó, rendben van, elhiszem hogy nem trükk, de, akkor most már igazán békén hagyhat ... Megbocsátok — mondta és kicsit mintha gúnyosan nézett volna rám. A lovagias szellem lángja felizzott bennem és mélyre váltva hangomat, hogy zengőbb legyen, megjegyeztem: AröMMEL, AZAZHOGY parancsát örömmel teljesítve itthagynám, de engedje meg, hogy elkísérjem ... Tudja — csapott fel bennem az árulás szelleme is — van néhány haverom, s azok kicsit modortalan fickók, tényleg leszólítanák, vagy mit tudom én ... Amíg velem van, a védelmemet élvezi. — Ne mondja, nem is tudtam, hogy ilyen hős, hogy ilyen lovag... Loyag Don Quihote — tette hozzá csúfon- dárosan. — Ne csúfolódjék velem, s különben is a lovag egyik kelléke, hogy legyen egy Rozinan- te-ja — mondtam íennsőbbsé- gesen. — Ahá, azért szólított le... — Pardon, az ló — jelentettem ki megelégedetten, mert láttam, hogy a lány elpirul és zavarba jön. Most még jobban tetszett. — Összetévesztettem a... a... — Dulcineával — segítettem ki zavarából, amelyet most már hálás mosollyal nyugtázott. — De hogy jön az magához. Irtó szép kislány ám maga, nem tudom, mondták-e már... biztosan mondták, hogyne mondták volna, hisz a férfiak jó része olyan, hogy rögtön a lány szépségéről duruzsol és a lányok meg olyanok, hogy mindjárt nagyon hálásak is a duruzsolásért... A kislány elnevette magát.. Szépen, dallamosan nevetett, mint az a francia színésznő, akit legutóbb láttam a mozi ban. — En nem vagyok hálás semmiféle duruzsolásért, csak azért, hogy megvédett a haverjaitól ... Köszönöm, hogy elkísért, itt lakom — bökött a ház kapujára. Nagyon közel laknak — állapítottam meg magamban. — Szívesen, bármikor, bárki ellen ... Nem vagyok ám gyenge srác, rám mindig számíthat __ Csak szóljon, ha valaki szemtelenkedik, beakasztok kettőt, s megtanulja az illemet— hencegtem lelkesen. — Jó, majd szólok — intett és már el is tűnt a kapu alatt, én marha meg elfelejtettem megkérdezni, mikor találkozhatunk. Pedig olyan volt, mint egy tündér és ha egyszer, csak egyetlen egyszer megsimogathatnám a kezét, vagy a haját ... vagy, ha ő simogatna meg, jaj, nem is tudom mi lenne velem. MA, MI VAN?... UGYE, ' hogy sikerült... Csak rám hallgass, beveszik a dumát a csajok, csak nem kell riadozni — vezette a prímet Szeplős, amikor körülfogtak a fiúk. y — Mikor találkoztok? — Hogy hívják? — Bukik rád? — záporoztak a kérdések. — Zsuzsának... Este kijön... és rémisztőén imád, már régen figyel és örül, hogy odamentem ... Különben eridjetek a fenébe, marhák — mondtam fennsőbbségesen és félretoltam a srácokat. Egyedül akartam maradni, hogy álmodozzam egy kicsit. Csodálatosan szép kislány volt ^BERECZKY ZSOLT: Qiáiup'i lílü&i, led: Kikirics égett lila lánggal, A bágyadt mezőkön, És sírós volt az ég, Szürkén gomolygott az őszi hajnal, S benne futott, kattogott a Kisvonat. Padjain bányászok aludtak kókadt fejjel, agyukban még az ágy melege zsibongott. De tán már ott várt rájuk a hétfői hajnal hideg gondja: az ásító akna szája és lenn a sok ezredéves szénrögök... Szunnyadtak, riadt kis alvással, mert már közel volt a bánya. Bágyadt mezők, lángoló virágok tűntek, mint pára, s egyre nagyobb lett s igazabb valóság a tárna sötét szája. Apró lángok gyúltak: a tárna befogadta őket, s bosszúsan ébredt, omlott, hullott, dübörgött a sok-sok évet alvó széntömb, hogy nekünk adja, amit makacsul magába zárt: a szunyadó erőt... Peregtek az órák, meglassult a csákány, üresen kongott a lapát: két óra; Most új műszak száll le, s mi felmegyünk. Fenn szikrázott, lángolt, csókolt utolsó csókjával, tűző melegével, a derűs őszi napfény. Zöld csenddel bámult a hegyoldali tölgyes, bámulta, hogy a völgyben, a kisvonat mellett milyen elégedett, s nyugodt a munkában fáradt, sok szénporos arc. Kikirics égett lila lánggal, A fénylő'mezőkön. És beragyogott az ég. FARKAS ANDRAS: Rómában Márványba és fényekbe öltözötten, Ahogy csak a nagy szellem sarjai, A Város lelke áll itt most előttem, Hogy a bűvös varázs-szót nékem mondja ki. Az este színes, sejtelmes ködöt leng, Csipkés tornyot látok magaslani. És kupolát, mely tágas és időtlen. Mint győztes eszmék tisztult kínjai. Itt száz parancs indult ezer csapatban Harcolni, győzni, élni lankadatlan Merész, de kincsen égtájak felé — És mintha Caesar most is intené, Hová, s miért szándékszik légiója. Hogy győzve, Rómát száz bajtól megóvja. Most ez csak mind a múló pillanatnak Hamis játéka — ez nem a jelen. Romból s történelemből rámtapadnak Számok, s nevek — s mindez reménytelen. Az emberek gondok miatt szaladnak Örült iramban, éjjel, s reggelen. A kispolgár félénken él a napnak. Hogy a holnapja békésebb legyen. A lányok szép arcáról, fogsoráról Magát felejtve ifjúság kacag, Viselkedésük könnyed és lepárolt, Erkölcsük röpke és mégsem kacat. Mert annyi minden zeng a századokban: Halott márvány s élő lány összedobban. III. Ha épp a múlt idők okos tanúit Vallatni kezdem, mintahogy lehet, Kérdésem roppant szürkesége búsít, És válaszom már színes sem lehet: A zártformájú kő miket tanúsít? Hol vannak már a régi emberek, Akik mindent megéltek, míg a húsig Szellem, s a vágy csak közvetítenek? Eltűnt időknek messzeszállt hatalma. Rómából mintha már csak szavalna, Ami kesernyés, cseppnyi szenvedély. Az érkezőnek büszkén mondogatják. Milyen volt egykor: győző és kevély — S lebbentik hozzá lányok szoknyaalját. MOLNÄR JENŐ versei: Zizeg o nád Fázósan sóhajt, fogy az ősz, zizeg a parti nád: könnyű a szélben hajlani, dúdolni más dalát. Könnyű, ha lombtalan a szív. tar gallyon nincs remény, ha szádon szajkó kiabál s agyad van csak helyén. Az is kiszáradt, elapadt benne a gondolat, harminc ezüstért bármit is uapestig hajtogat. Csalja magát: a lepke-szó mindent tisztára mos. Törzsed mutasd, most tölgyfa kell! Szélben ne ingadozz! Búcsúzás Lám-lám, vége a nyárnak, fecskék messzire szállnak, halványabbak a fények, szürkék már a remények, nappalaink rövidebbek, nőnek az éjszínű percek, hogy megnyúlnak az árnyak, elfáradnak a lábak, vén fa gyümölcse beérik, nyár-ízt őriz a télig, hosszú, hűvös az este, vágyunk már melegebbre, nézd, az idő de mogorva, felhő száll gomolyogva, nem jó már neki semmi, nem tud csak pityeregni, permetezik szakadatlan, cuppog az út latyakban, és belefullad a sárba, emlékszünk csak a nyárra... ★ HARGITAI ISTVÁN: Északi kikötő Az öbölben hajósor áll. Öregek és fiatalok. — Egymás mögött, s fehér sirály Veri a kerek ablakot. Ezek mind északi hajók. Megszokott útjuk jég virágos Tavait, s folyók között kirótt — Jégszínkék tengerekre szálldos... (— vén jegesmedvék, eszkimók —) öregek s ifjú kapitányok S a hajósnép: — mind nagyfok! Jönnek a partról és a köd Felszakad lépteik mögött, — S egyenes füstcsík száll utánuk! ★ FORGÁCS KAROLY: Erdésxlak Az erdő között kerek tisztás, Tarka szirmokkal foltozott, A zömök tölgyek alatt kis ház. Lakói vajon boldogok? Körül a kéklő hegyek csúcsa Kék-üveg árnyat permetez, A nap csak délben sugározza Be fényével a gyermekes Bájban fürdő kis birodalmat. Kék lombbal indul le a tölgy, De mire a mély kúthoz ballag : Minden levélen zeng a zöld. Spirálba futó bordás gyertyán - Póznák közt antenna zizeg. Mi e hullámtalan tó partján Túl zajlik: így üzeni meg A fényt, s a hangot: rádión át. Az emberszívek tengere A hegyen túl felzúgó habját Megszűrve dobja ide be. Az erdők, hegyek zsongó csendje Alomba ejt, bebalzsamoz, Ki belehull e szerelembe: Hűtlen a vér vágyaihoz; Erdős hegyek csípőjén búvó Kis ház: börtön vagy, nem derűs Otthon, embertársak táruló Karja nem ér ide. A hűs Esték vásznán nem villannak fel Parázs szemű tekintetek. Hideg szépség csak, ha az ember Kezét nem fogják társ-kezek. rslDA KLASSZ NÖ VOLT — ezt állapította meg egyébként Szeplős is, aki ötünk között a legnagyobb szaktekintély ezen a téren, mert már volt dolga egy asszonnyal. Sokszor elmesélte nekünk, mindig új és új változatban, de mindig izgalmasan, hogy kiszikkadt a szánk és fenemód irigyeltük, pedig elég ronda gyerek volt, de hát a nők ízlésén ki tud eligazodni. A nő ott billegett előttünk az utcán, tűsarkú cipőben, olyan abroncsos szoknya volt rajta, amely mint valami harang gilingalangozott előttünk, szivünk minden ütésénél kivillantva egy kis fehérséget a szoknya alól. Irtóztató izgató volt, s mi dülledt szemmel aprókat röhögve, időnként helyet cserélve, hogy más is pont a nő mögé kerüljön, törtettünk utána. — Odavágódsz, s csak annyit mondsz: ne döglessz, kisanyám, férfi vagyok, nem bírom sokáig ... Ennyi elég, meg egy kis bánatos mosoly — magyarázta fennsőbbségesen Szeplős, aki ért a dolgokhoz. — Aztán rád néz, s azt mondja, eridj a fenébe — aggályoskodott Tülök, aki gyáva gyerek volt, nem udvarolt senkinek, de mindig volt nála néhány fénykép, ismeretlen lányokról, akik valahol, valamikor szerelmesek voltak belé, de ő nem volt hajlandó belebukni egyikbe se. — Hülye vagy. fiam... A nőnek az kell, hogy lássa, komoly a terv, nagyon odavagy érte... Ez a lényeg — legyintett Szeplős lemondóan, mert Tülök, az egy menthetetlen alak. — Es aztán? — kérdeztem, mert engem nagyon izgatott a lány és még sohasem voltam szerelmes, pedig már minden haver tudott mesélni valamit erről a témáról. — Es aztán ... és aztán ... Nem vasút ez, ahol menetrend van, meg miegymás... Az már a körülményektől, meg a fellépéstől függ, hogyan jutsz tovább... Amikor nekem azzal az asszonnyal ügyem volt — kezdte Szeplős újból mesélni a történetet, de én nem figyeltem, ismertem, úntam más történetét, szerettem volna már, ha nem is mesélni, de élni a magamét. — Te, Szeplős... én odavágódok ... Mi? — Menjél, Nyurga... lélekben veled leszünk — mutatott a nő után Szeplős, mint valami közlekedési rendőr. — De röhögtök majd ... — Becsszóra, egy kukkot nem szólunk, csak messziről nézzük, hogyan boldogulsz ... — Ugorj, Nyurga ... haverok vagyunk... — Csak bátran és neki... |) ÍZT ATTAK ÉS EGY KI- CSIT mindegyikük drukkolt, izgult — nekünk. — Ha nem mész, megyek én ... Nincs félretett nő ... Na, mi lesz? — nézett rám idegesen Kuli, a behemót, akinek négy lánytestvére van és akinek emiatt igazán nem kunszt nőkkel megismerkedni. A nő megállt egy kirakat előtt. Véletlenül, vagy szándékosan, hogy odalépjen hozzá közülünk valaki? — nem lehet tudni, de állt a kirakat előtt, rövid, aranyos színű haja volt és irtó jó arca. Ahogy néztem, fiatalabb lehetett nálam valamivel, nem több tizenhat évesnél, de olyan büszke tartása volt, hogy egy pillanatra lábamba szállt iménti bátorságom. Odamegyek, szólok neki. .. hogyis mondta Szeplős?... ne döglessz, kisanyám, férfi vagyok ... s akkor rám néz, s tényleg azt mondja: menjek a fenébe. Szép lenne, rajtam vigyorogna az egész utca, tanúja lenne leégésemnek minden haver, napokig rajtam röhögnének ... Csak ne volna ilyen csuda klassz nő! — Hát akkor én megyek — lépett egyet Szeplős, inkább ugratásból, mint tényleges szándékból. — Maradj csak — ripakod- tam rá. Hogyne, pont ő. Akkor már inkább a leégés. A kislány még mindig a kirakat előtt állt. — Kisa... — kezdtem makogni a háta mögött, egyáltalán nem férfiasán. — Mit akar? — nézett rám két olyan, de olyan kék szem, hogy csak állni és bámulni tudtam, de a kisanyámat folytatni, pont azt nem. — Mit akar? — kérdezte még egyszer és a kék szempár most olyan volt, mint... mint Mont Blanc csúcsán a jég ... — En ... én csak azt, hogy... — és ebben a pillanatban teljesen megkukultam, egyetlen szót kimondani nem voltam képes, de szerencsére nem is jutott eszembe egy sem, mert csak értelmetlen, zagyva dadogás lett volna belőle. A kislány, azzal a két gyönyörű kék szemével, lassan, egyáltalán nem idegesen megfordult és nyugodt léptekkel tovább sétált, mintha a világon se lennék: úgy került ki, mint szórakozott ember egy követ az útszélen, — egy pillanai múlva azt is elfeledve, hogy egyáltalán kikerülnie kellett. Ott maradtam az üzlet kirakata előtt, szemben az üveggel, az üvegben szemben saját kegyetlenül ostoba képmásommal, s képmásom mögött a négy haver vigyorgó, vihogd kaján képével. S ZÉGYELLTEM MAGAM. A fiúk előtt is, a lány előtt is, de magam előtt legfőképpen. Most mit gondol rólam ez a lány? Vagánykodik az ember, persze, hogy vagánykodik, miért ne, mikor olyan jól lehet szórakozni vele, mikor olyan muris így sokszor az élet, de azért gazember végtére is nem vagyok. Utánahatoltam a kis kékszeműnek... — Bocsásson meg — mondtam most már hangomra találva. — Mit bocsássák meg? — csodálkozott rám ártatlanul. — Hát, hogy le akartam szólítani az utcán, de higgye el nagyon szégyellem és tekints! meg nem történtnek, jó? — mondtam olyan lovagiasan ahogyan csak tudtam. — De hisz leszólított — jegyezte meg a kislány tárgyiia gosan. — De bocsánatot kértem ér te...
