Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-02 / 207. szám
1960. szeptember 2., péntek NÉPÚJSÁG B Megyek a párthoz — Igen, megyek a párthoz — mondja és indul is, hogy gondját-baját elvigye a párthoz, amely ebben az esetben egy épületben székel, kicsiben, vagy nagyban, de olyan épületben, ahol mint az orvosok a testre, írt adnak a gondra, bajra. Lehet, nos igen lehet, hogy az illető még először betér a templomba is — biztos ami biztos alapon — de végeredményben is tudja, és józan eszének reális hite erősebb is annál a másiknál, hogy földi dolgokban „üresjárat” az égi- eket zaklatni. Nyugdíj-ügy? Megyek a párthoz. Lakásgond? Megyek a párthoz. Tűrhetetlen hibák a munkahelyen? Megyek a párthoz. Megy, majd mindenki megy a pártba, a kommunistákhoz fordul előbb, vagy utóbb, ha ügye, legyen az kicsi, vagy nagy, személyi, vagy közügy, nem halad úgy, ahogy szeretné. Dehát hová is mehetnének máshová, falun és városon, üzemben és iskolában, mint a párthoz, amely tud és akar segíteni minden igaz ügyben, mindenkin, akin lehet, vagy kell segíteni. A bizalom mindennél nagyszerűbb jele ez az őszinte közeledés társadalmunk minden rétegében, s egyben fémjele azoknak az erőfeszítéseknek, amelyek a párt munkáját mérik, s amely következetesen a tömegek megnyerésére, mozgósítására, a kölcsönös őszinte érzések kibontakozására irányult. Mennyi, ki tudja mennyi szennyet és aljasságot szórt az ellenforradalom a kommunistákra, a munkásosztály pártjára s alig kevesebb az, ameny- nyit ma frecskendez a Nyugat valamennyi kommunistafaló rádiója, újságja és politikusa. Terror és elnyomás, félelem és létbizonytalanság, bizalmatlanság és hitetlenkedés, — szótárra való szó és hazugság, amely azt szeretné, ami nincs, hogy legyen, mert ha lenne, akkor az ország és a kivívott szabadság, függetlenség, a szocializmus se lenne. A naív és nagyon is átlátszó hazugságoknak azonban sem különösebb hatása, sem különösebb eredménye nincs. Népünk megtanulta a párt következetes és őszinte, világos és nyilvános politikája megtanította, hogy nemcsak joga, de oka is, vagy ha úgy tetszik, nemcsak oka, de joga is van a párthoz menni minden gondjával. — Könnyű, hisz uralmon levő párt. Intézkedhet, cselekedhet, teheti — mondhatnánk itt és mondják is erre ott, azok, akik szívesen mondanak mindig valamit, mert a sok „mindig” egyszer hátha „valamivé” érik. Csakhogy ezt a pártot illegalitásban is keresték a legön- tudatosabbak, hogy segítsen és segítsék. Csakhogy ehhez a párthoz a koalíció éveiben is eljártak azok, akik nem egyszer púppal fejükön, keserűséggel a szívükben távoztak más párt irodájából. Hogy ez a párt, hogy a munkásosztály és pártja uralkodó párt, hogy ma „könnyű neki” — nem beszélve arról, hogy hála a még meglevő bürokráciának, nem is mindig könnyű — azt elsősorban is és alapvetően, következetes és bizalmat keltő igaz politikájának s ennek nyomán a dolgozó nép támogatásának köszönheti. Ez történeti és hovatovább történelmi tény és történelmi tett is a párt, a magyar kommunista mozgalom életében és állandó jegyzésre méltó krónikájában. Csak ez a bizalom tette lehetővé a gyors konszolidációt, a hároméves terv sikerét, csak ez a bizalom lehet az alapja minden további eredményünknek. Ez a kulcskérdése a szocializmus építésének! Sokan feltették a kérdést, ha nem is mindig rossz szándékú értetlenkedők közül, sikereinket látva, gyors, ha mem is éppen diadalittas előrehaladásunk hallatán: — Mi a titka? Nos, íme a titok egyik s nem is a legjelentéktelenebb kode- kulcsa: „Megyek a párthoz”. Az elmúlt vasárnap nyitották meg Lőrinciben a kultúr- otthonban a Megyei Légoltalmi Parancsnokság vándorkiállítását. Az ünnepélyes megnyitón a Hatvani Járási Tanács végrehajtó bizottságának elnöke mondott megnyitó beszédet. Beszélt az igazságos és igazságtalan háborúkról, elmondotta, hogy a szocialista tábor teljes meggyőződéssel vallja, hogy a háborúk nem törvényszerűek az emberiség életében. Megemlítette a napjainkban is hallható áltudományos érveket annak igazolására, hogy a háború a túlszapo- rodás miatt szükséges. Komoly ellenérvekkel bizonyította ennek ellenkezőjét. A többi között ezeket mondotta: — A háborús törekvésekkel szemben az egész dolgozó magyar nép egységfrontot alkot pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével. Eredményeink azt támasztják alá, hogy megvetéssel fordulunk el a háború megszállottjaitól és azok aljas ügynökeitől... Annak a hatalmas gazdasági verFelkészült az új iskolaévre az egri női konfekciúüzlel Az egri női konfekcióüzlet kirakatában matrózruhák láthatók. Nemcsak a kirakat, de az üzlet is tele van különböző iskolai ruhákkal. A ruhák és a matrózblúzok több méretben készültek, kisebbek és nagyobbak részére egyaránt. Az idén még több iskolába vezetik be az egyenruhákat. Tavaly a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium és a Gárdonyi Géza Gimnázium tanulói hordták a szép matrózblúzokat, az idén az ú1 általános iskolában is csíkos matróblúzt viselnek a tanulók. senynek, amely a két világ- rendszer között fennáll, mi is részesei vagyunk, és ennek a versenynek általunk felmutatott eredményei nagymértékben elősegítik a világbéke megőrzését. Eredményeinket kötelességünk megvédeni. Még a teljes leszerelés mindenütt be nem következik, míg az életünk és vagyonunk veszélyben van, kötelességünk a megfelelő intézkedéseket megtenni. A most megnyitásra kerülő légoltalmi kiállításnak is az a célja, hogy a dolgozókat megismertessük a legkorszerűbb támadófegyverek hatásával, az ellenük való védekezéssel és a fegyverek által okozott károk kiküszöbölésével. Ezen gondolatok ismertetése után adták át a kiállítási anyagot a község és az egész járás dolgozóinak. A megnyitó után vasárnap 796 látogató nézte végig az érdekes kiállítást. A vándorkiállítás anyagát a következő vasárnap a hevesi járás dolgozói tekinthetik meg. Gyurkó Géza Légoltalmi vándorkiállítás a megyében «»•iiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiVKiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiimiiitii iiBiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiitBJiitii<iiiiinBiiiiiitiBiiiiiBitiiiit’ AZ ÖREG MESTER kint üldögélt a kertben. Reggel volt még, hűvös, szellő bujkált a gallyak között és a kiskert virágjainak szirmait varázsvesz- szejével végigsimogatta. Szeptember. Fázósan húzta- össze magán kopottas házikabátját, aztán cigarettára gyújtott. Keveset aludt az éjjel, nehezen várta a reggelt, amikor a kelő nap átragyog az ablakokon és felébreszti a falut. A vén körtefán egy széncinke tornászott és a búcsúzó fecskék sortültek a távoli villanydrótom — Ezek is elmennek — tűnődött V e n c z e 1 János nyugdíjas igazgató-tanító és a költözők láttán még tudatosabbá vált lelkében a szorongó, zsib- basztó érzés. Negyven év után most történik meg először, hogy számára hiába szól a csengő, hiába zsong bolygatott méhkasként az iskola, hiába gyülekeznek a vakációról visz- szatért, kipirult arcú gyerekek. — Nyugdíjas vagyok, — mondta ki magában a szavakat és a múlt hónapban kézhez vett hivatalos iratra gondolt, amely szerint őt, Venczel Jánost, havi ezerkétszáz, teljes nyugdíjjal nyugállományba helyezik. Akkor örült, örült a pihenésnek, a szép nyugdíjnak, amely gondtalan, békés öregséget biztosít, de most, most valami kimondhatatlan érzés szorította össze a tarkát. — Negyven év — sóhajtott és lelki szemei előtt percek alatt száguldó táltosként futott végig a hosz- szú, négy évtized. TIZENKILENC esztendős) volt, amikor a faluba került, fiatalon, tele ambícióval, nagyszerű tervekkel, reményekkel. Akkor még egyedül tanította a betűvetést a mostani nagyapáknak és palatábla fityegett az iskolás fiúk oldalán. Aztán nehéz, gondterhelt évek jöttek. Család, gyerekek, háború, újra az iskola, kevés pénz, tengernyi gond. Egy időben házitanítónak is hívták a kastélyba, de ő megmaradt a kilencvenkét parasztgyerek mellett. — Hogyan is hagyhatnám itt enyéimet, mi is lenne velük — és örökre kiverte fejéből a csábító ígéretet, pedig néhányszor uzsonnára is meghívták a grófék. — Látszik, hogy nem volt SZÁLÁT ISTVÁN: Negyven gyerekszobája — vélekedett egyszer Bibi gróf szalonkázás közben, és attól kezdve kimaradt a falu nadrágosai részére rendezett társas vadászatokból is. Szegény volt. Sohasem titkolta senki előtt, tudta a falu is és szerette, becsülte a hajdani kovácsmester fiát. Aztán, hogy gyerekszoba? Igen. Pontosan emlékszik, hogy csak egy szobájuk volt, amelyben nyolcad- magával húzódott meg idős Venczel János uradalmi kovács. És a tanító úr együtt dolgozott, küzdött a faluval, a néppel, együtt érzett velük akkor is, amikor a bolettás világban megperdült a dob egy-egy ház, vagy darab föld fölött. Kérvényeket írt, tanított, veszekedett, mikor mire volt szükség a negyven esztendő alatt... Aztán jöttek újabb esztendők. Nyarak, napfényes vakációk, kergették egymást a szeptemberek, egyik a másika után. Gyerekek jöttek, mentek, búcsúztak az iskolától, csak' ő maradt mindig ott, ő, az öreg tanító, akinek hajdan fekete haját lassan-lassan belepte a dér. KÉSŐBB EMBERSÉGESEBB idők következtek, köszöntöttek a falura és messzire szöktek a faluból a „gyerekszobások”. Leverték a határban az első mezsgyekarót. „Földosztás! Demokrácia! Egyenlőség!” Űj szavakat tanult meg a nép, a gyerek is az iskolában, az öreg mester szájából. Üj iskola épült a régi helyén, új tanerők jöttek s a legöregebbre bízták az iskola vezetését. Gyerekek végezték el egymás után az általános iskolát, aztán sokan mentek gimnáziumba, egyetemekre is. — Milyen gyorsan elröppent ez a negyven esztendő — sóhajtott Venczel János nyugdíjas igazgató-tanító, és úgy érezte, hogy most, ezen a friss, még virágpompás szeptemberi reggelen, mint valami nagy, súlyos lepke szállja meg szívét a szomorúság, év után Az iskolából egészen a kertig hangzott a lárma, a gyülekező gyermekek zsivaja, kacagása, és ő... ő most nem mehet már közéjük. — Mit keresnék ott, a fiatalok között, aimikor már két hete is elmúlt, hogy átadtam az új, fiatal igazgatónak az egész iskolát. Elszorult, a szíve s úgy érezte, hogy valamitől megfosztották, valamit elvettek tőle, ami eddig az övé volt. Egy másik hang meg ilyesmit duruzsolt fülébe: — Pihenj, nyugodj csak! öreg vagy már... majd a fiatalok, övék a munka, a küzdelem. Pihenj, gyújts rá, fújd a füstöt, aztán nézegesd, ápol- gasd kedves rózsáidat... orajara pillantott. Tíz perc múlva nyolc. Mindjárt csöngetnek és az öreg tanító negyven év óta először késik, marad el az iskolából, az első tanításról. — Negyven év... tíz perc... doboltak agyában a szavak és úgy tűnt, mintha a másodperc- mutató vad rohanásba kéz-, dett volna az óra számlapján. Máskor már hét órakor az iskolában volt ilyenkor, várta a gyerekeket, a nevelőket, intézkedett, utasításokat osztott és most, amikor már csak öt perc van a csöngetésig, még mindig itt ül a nyugágyában, s vár, vár, csak pihen, nézi a búcsúzó fecskenépet, hallgatja zsibbadtan az ideszűrődő gyermekzsivajt... — Nyugdíjba vonultam — rebegte és úgy érezte, hogy most, most nagyon nehéz a szíve. — A szokás hatalma — próbálta pontos mederbe terelni táncoló gondolatait, de mit sem használt most a bölcs, hideg megállapítás, mert... mert fájt, sajgott belül valami ... hiányzott az iskola, a gyerek és minden, minden, ami eddig harcot, küzdelmet, munkát, életet jelentett számára. Pontosan nyolckor megszólalt a csengő, a kis harang, amely ott lógott az iskola falán. A gyerekzsivaj elcsitult, s ő, fáradtan, szomorúan dűlt hátra a kényelmes nyugágyban. Sokáig, kimondhatatlan sokáig tartottak az első percek, tengernyi ideig csilingelt fü- lébén a csengő, legalábbis végtelennek tűnt ez a néhány pillanat, másodperc, perc, s olyan volt, mintha ólomlábakon járna, vagy éppenséggel megállt volna az idő ..; , — A negyvenegyedik szeptember reggel nyolc órája, amikor nem mentem tanítani, amikor nélkülem kezdték meg a munkát — jutott eszébe és most... most, hogy már túljutott az első percen, máris könnyebbnek érezte a szívét, csendesedtek, alábbhagytak az érzések hullámai és tisztábban, pontosabban gondolkodott az agy. — Igen. Ez az élet, a mi életünk — fogalmazta meg most mór bölcs hidegséggel a mondatot. — Hosszú, hosszú munkásélet után jön a pihenés, a jól megérdemelt pihenés, gondtalan élet. Itt vannak ezek a fecskék is. Megjönnek tavasz- szal, aztán ősszel, szeptemberben elmennek újra, hogy túl a tengereken újra várhassák a tavaszt. Az élet rendje ez, a természet rendje .:: RÁGYÚJTOTT ÜJBÖL, aztán elindult, járt néhány lépést a virágok, a rózsák között. — Milyen szép is ez a szeptemberi reggel — gondolta, majd eszébe jutottak kedves tanítványai, akik közül kettő most ott áll a katedrán, az ő helyén. Tanítanak. Ügy tanítanak, arra tanítanak, amire ő, az öreg mester tanította őket, a maga neveltjei, az ő fiai, gyermekei. És Venczel János nyugalmazott igazgató-tanító egyszerre büszkeséget érzett a’lelkében. A jól végzgtt munka örömét, büszkeségét, amely elűzte az előbb még oly nyomasztó érzéseket. Most már ismét úgy érezte, hogy érdemes élni, kell élni, figyelni, látni, hallani, hogyan folytatják a fiatalok az ő művét, az ő munkáját. Űjra terveket szőtt, álmokat, amelyek tettekre várnak... És amikorra kicsengettek az első óráról, már mosolygós arccal búcsúzott a munkában eltöltött negyven esztendőtől... Szalay István Külföldi híradó Német Szövetségi Köztársaság: Strauss, nyugatnémet hadügyminiszter beszédet mondott az Eucharisztikus Világkongresszuson, a Kreuzbergen és hitet tett a NATO és célkitűzései mellett. ★ Szovjetunió: Az „Argentína” nevű amerikai óceánjáró fedélzetén 330 amerikai turista érkezett Leningrádba, hogy körutat tegyen a Szovjetunióban. A képen: az amerikai hajó a leningrádi kikötőben. ★ Olaszország: Íme, Franca Ober, az 1960. évi „Miss Észak- Olaszország”, s ami „nagy versenye” után méginkább népszerűsíti: az itt látható „olimpiai hajviselet”. ★ Törökország: A furulya török változatán, a zourna nevű hires fúvóshangszeren játszik a török népi zenész. (MTI külföldi képszolgálat képei.)
