Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-28 / 203. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN HOLDI JANOS: Piros kendők ?PATAKY DEZSŐ: FAZEKAS ISTVÁN versei: Szerelem... Egri idill A VIHAR AZ ESTÉVEL együtt érkezett. Kissé szokatlan, korai és furcsa jelenség. A naptár áp­rilis utolsó napját jelzi, mégis megdördül az ég. Tompán dü­börög, vészesen és kíméletle­nül, mintha le akarna szakad­ni. A rőt, csenevész bokrokkal tűzdelt hegyek megkétszerezve visszhangozzák a súlyos ak­kordokat. Konok és tintafeke­te sötétség borul a bányatelep­re. Az áramot kikapcsolták, a villanylámpák tartóoszlopaik­kal együtt semmivé válnak. Időnként hosszúfarkú vetítő villámok szelik át az űrt. Csapkod kegyetlenül az isten­nyila s valahol az akna feletti „Csukás” dombtetőn lángolni kezd egy fal. Roppant forgószél kereke­dik. A Bükk felől ront a sze­rényen megbújó bányászhá­zaknak $ tépi, cibálja a tető­ket, a rügybeborult fák ágait. Azután csepegni kezd az eső. Később már zuhog... egyre zuhog.... Az akna szájánál lámpák fé­nye villan. Először egy, azután még egy, majd egyre több és több. A vihar azonban nem tű­ri a fényt. Sorban eloltja a lo­bogó lángokat. A vihar öl, pusztít, rombol, kegyetlen, miért tűrné éppen a fényt? Pedig a fény az élet! Egy óra múlva csend van a telepen. Az osztályozó nem zúg, a vihar sem üvöltöz, csu­pán a meleg tavaszi zápor ve­ri az utat. Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp- kopp ... Beszélgetnek a háztetők. A FATELEP ŐRE elő- bújik rejtekhelyéből; Felnéz az égre. Biz ott fekete minden. Se csillag, se más. Az egymást űző telthasú felhőket nem látni. Előrehajol, hogy pi­páját megvédje a víz ellen, amikor lépteket hall. Cuppog a sár. • Súlyosak a léptek. Hátranéz, öreg a szeme, akár a sötétség. Jól megmar kolja göcsörtös botját, mert ki tudja ... Hirtelen elemlámpa sugara öltözteti fehérbe. Sze­me elé kapja a kezét, még így is hunyorog. Durva hang csat­tan rá: — Maga a bakter, öreg? — En. Hát maguk? — Pofa be. Itt csak mi kér­dezünk. Ismer mindenkit a telepen. — Igen. Ismerek. — No, akkor gyerünk. Meg­mutatja, hol laknak, akikért jöttünk. Mozgás! Az öreg már nem kérdez. Zsebrevágja a pipát, úgy tűz­zel együtt, hátha kigyullad ez az ócska condra, ami fedi a testét. Akkor talán nem kelle­ne erre a gyalázatos útra men­ni. Cuppog a sár az öt ember lépte alatt. Elöl az öreg. Hátamögött pe­dig négy csendőr. S az ég olyan fekete. Vajon hol vannak a csillagok? A szo­lid, kedves fényű csillagok? Va­jon hol... hol...? ★ FÉNYLIK A REGGEL és fénylenek a rügyeken, fűszálakon s az apró, parányi leveleken himbálódzó esőcsep­pek. Mintha ékes rubinttal lenne teleszórva a telep. A nap kacag és pufók az ar­ca, mint az igazgatóé. A csendőrőrmester a szilvó- rium kedvderítő hatása alatt mosolyogva, kétszeresére nőtt mellel jelenti: — Méltóságos uram. Minden rendben. Az éjszaka hat kom­munistagyanús egyént vettünk őrizetbe. Az igazgató atyailag nyújtja a kezét. Minden porcikája ne­vet. Külön az arc, a szem, a toka, a fül, a száj, a jól vasalt nadrág, a kemény gallér, s a gömbölyű hasa a legjobban, mert mindúntalan meg-meg- lazkódik. Hanem a szeme, ez a zsírpárnáktól körülbástyá­zott, fekete cipőgomb mégis elkomolyodik egy pillanatra: — Őrmester! Biztos, hogy semmi, de semmi nem lesz? Tudja, azért választottal^ ezt a villámat, mert ez távolesik a nagyobb telepektől. Itt mintha biztonságosabb, nem gondolja? Az őrmester egy pillanatig sem késik a válasszal. Hogyis­ne. Még van az üvegben. A bajusza szinte kétfelé mered az örömtől, hogy megnyugtat­hatja a méltóságost: — A mi személyünk a ga­rancia, méltóságos uram. Né­gyen vagyunk ezen a koszos telepen. Kicsit előrehajolt. Bajszának két hegyes vége ve­szélyes közelségbe került a két „cipő'gombbal”. Az igazgató ijedten hátrál, — no-no — akarja mondani. De semmi baj, mert az őrmester már to­vább hadar: — A IV-es besúgó megbíz­ható ember. Ez a hat volt a legveszélyesebb. A többi, a többi nem számít. Még csak mukkanni sem mernek, he- he-he. ★ ■FÉLHOMÁLYOS SZOBA. Az ablakokon szakado­zott függöny, nem is egy-ket­tő, egymás hegyén-hátán, hogy minél kevesebb fény hatoljon be. így aztán a nap is hiába erőlködik, pedig ugyancsak fent jár már. Lassan délre érik az idő. Mert az sosem áll meg. A hat őrizetbevett bányász felesége néha-néha vált szót. Kérdések és feleletek hullanak a csendben: — Vajon mikor eresztik ha­za őket? — Beletelik tán három nap is... — Vagy egy hét... kettő .,. — Az nem lehet, nincs sem­mi bűnük! — Most mindent lehet, hogy az a magasságos ég .. — Az igazgató műve... — Félnek az urak, de csak féljenek! A csend a gondolat szülő­anyja. A tetté a gondolat. Szó szót követ. A düh, az elkeseredés egyre több gondo­latot érlel az asszonyokban: — Valamit tenni kéne! — Mi, asszonyok? — Miért, mi tán utolsók vagyunk? — ököllel verném ki a csendőrök szemét! — Nem! Valami mást, hogy lássák, meg, hogy mi így sem félünk, hogy azért is ünneppé tesszük, zászlós-lobogós ün­neppé ezt a napot. A telepen kedvelt színű ken­dő a piros. Vannak halvány pirosak és égő vörösek. Nincs ház, ahol ne akadna. Igaz, ba­bosak, apró, vagy nagyobb fe­hér pettyek tarkítják, mi mi­lyet szeret. De mégis piros! Futnak a percek, az órák. A lefüggönyözött szobában hat pi­ros kendőt varrnak egybe az asszonyok. Az egyik frissen vágott orgo­navesszőt hoz be, ez lesz a zászló nyele. Rákötözzük: — Hogy vigyük odáig? — Valahogy a kendő alatt. — De ki mászik fel a tetőre? — Az én fiam. Ügyes. A körtefáról könnyen átléphet a tetőre. Hátul van, nem vehetik észre. — Akkor gyerünk. ★ A MÉLTÓSÁGOD ŰRÉK ebédelnek. Hivatalos rá a csendőrőrmester is, holott inkább a teltidomú igazgatónő vastag karjaiba harapna a ta­vaszi rántottcsirke helyett... Két szeme majd kiugrik, any- nyira figyeli az asszony min­den mozdulatát. Közben csámcsog és. profán gondolatok járnak a fejében. Es őszintén kívánja, hogy az igazgatót bárcsak megütné a guta. Dehát a guta sem min­dig azt csapja agyon, akit ké­Itt él izmaimban és karomban, ölelkező mozdulatomban; húsomban és a vérkörömben, mellettem mindig, vagy — mögöttem. Mindenütt jelenlevő. Itt van bujócskát játszó szavaidban, minden hangulatomban — segítve, féltve, óva és fenyítve, itt van boromban, kenyeremben, fénylőn, naponta ékesebben, mintha szelíden égre rebben s felgyújtja fényeit szemedben a messzi esthajnal csillaga... Ragyog szerteágazva bennem, gyönyörű, erős gyökerekben; itt él, sejtemben, oszthatatlan, emlékek visszahozhatatlan zamatjaként. Itt él bennem és körülöttem: hűségesen és mindig hűbben, mint útjaimon az örök csillag cirpes estén, ha fűszálas illat lengi körül hajad... Mert szép fát hajt szerelmünk bokra Testem, akár a szénaboglya, gyémánttestedről álmodik. Hunyorogva, akár egy csillag. Mert mellettem vagy... Mert mindig itt vagy... A halál ellen Nyár-életünkkel mindig pörbe száll, s ha űzzük, betegséggel visszaint, reánk uszítja rossz cselédeit, virág, öröm sápad, amerre jár; köröz egyre; pókként les, s kitalál apró gyötrődést, testbe tépő kínt, gondokkal töri ágas vágyaink, a léte: hogy lop; undok és sívár; nem tűrtem: tavasszal vihart küldtem, nyáron megbotoztam szárnyait, novemberben már fagyokkal űztem, s ráharsogtam tavaszi hallalit: most vert kutyaként vinnyog, menekül; Társtaianul. Egészen egyedül. : Kórházban Ügy jönnek, jaj, lábujjhegyen, szinte félénken és osonva* lábukra a csend papucsát a szeretet, s a féltés fonja; ♦ ne. így az igazgató is tovább ® falatozik és egyre jobb kedvre I derül. Elmúlt a dél és sehol Z semmi. Lehet, hogy másutt • történt, dehát ott is vannak ♦ csendőrök. Derűs hangulatát« nem bírja szó nélkül: « — Ügy látom, őrmester, ma- $ gának volt igaza. Ezek itt ke- Z vésbé bátrak, mint mondjuk a Z „Darvas” aknaiak. Z — Tudtam én, méltóságos} uram. Persze, ha mi nem jö- Z vünk ki, bizony könnyen más- } ként végződhet a mái nap. ♦ — De őrmester, ne értsen } félre. Egy percig sem akarom} lekicsinyíteni a maguk, illetve* a maga érdemeit. Legyen nyu- } godt, illetékes helyen majd } szólok... hm... nyugodt lehet.} Az őrmester hízik; S majd,} hogy szét nem feszíti a ruháját,} amikor az igazgatóné meghívjál egy feketére a — kertbe. Z * Z ]\| ILYEN ÄLDÖAN SÜT } ez a májusi nap! Nyo-} ma sincs az éjszakai viharnak,} csupán a „Csukás” tetőn szó-} morkodik a félig égett szén-} csonkos tölgy: } A tizenöt éves Gyurka, Gu- » lyás Gyurka rögtön észreveszi, * mihelyt kidugja bozontos üstö- } két a háztető gerince felett.} Kicsit el is bámészkodik ezen,} hanem leltről máris magához} téríti az anyja kemény, sürgető } parancsa: , Z — Igyekezz... Szorítsd vala-* melyik cserép közé a zászlót.} Siess! ♦ A fiú, aki már nem is fiú,} hanem érett ember, hiszen} harmadik éve kocsisgyerek ai bányában, óvatosan dolgozik, * Ujjai, ezek az idő előtt megke-1 ményedett, vaskos ujjak, fe- Z szítik a cserepet. | A nap pedig süt és piros} láng-glóriát fon a feje köré.} Homloka izzad, mint az igaz-} gatóé. Most ér a kertbe az őr-} mesterrel. Fújtat. Kikeresi a} legjobb fonott széket és helyet} mutat az őrmesternek is. Az is } fújtat. Fűti a pálinka, meg az } asszony utáni vágy. Hanem * azért illenék valamit mondani • az izgazgatónak, valami szépet, t de olyat, hogy elbámuljék raj- « ta. És kirukkol: — Milyen jó idő van, méltó- } ságos uram. Nézze, milyen kék | az ég és ... és ... Torkán akad } a szó. Hápogva, kimeredt í szemmel bámul a villa tetőjé-} re, ahol Gyurka éppen elvé-} gezte a feladatát. Valami ál-} j lati ordításhoz hasonló tör elő* az őrmester torkán. Az igazga- } tó is észreveszi a piros ken- ♦ dőkből összevarrt zászlót. Egy} pillanatig dermed ten nézi: } — Mi ez — ordítja — őrmes- } tér, mi ez? Egy vörös zászló az ♦ én villámon, azonnal... azon- } nal... I — Az őrmesternél mindig ott} a puska. Lekapja a válláról: ♦ — Te rongy, te kölyök, le az-1 zal a moslékkal. , PARKASSZEMET NÉZ-} NEK a fiúval. A fiúval,} aki már ember, akit még elbú- } csúzni sem engedett ez a} csendőr az apjától. S a gyűlő-} let most magasra csap benne,} mint a viharos óceán hullám-} hegye: — Az apám, az apámat adjá­tok vissza elébb! — Kuss! Szedd le te átkozott bolsevik ivadék. Hármat szá­molok és lövök! A fiúhoz felsír az anyja hangja: — Fiam! Gyurikám, gyere le... • Az őrmester számol: — Egy... kettő ... Gyurka lehajol a zászlóért. Kihúzza a cserép alól. S ahogy újra a kezében érzi, nem tud­ja megállni, hogy felegyene­sedve meg ne lengesse a feje fölötti Egy perc csupán. Szemüveg villan, néhány szó, halk és monoton, A lázpapír magasba röppen, s ránc a lázas homlokokon; Hozzák az ebédet. Kimérik; Húsleves, kompót, csöpp kenyérke. Biztosan jó. Illata szálldos, de senki, senki nem nyúl érte... Kórházi ágyon Nézem a falak fehérségét, a búra izzó holdvilágát, nem is tudom, hogy most miért ég, és repül fénye a szobán át...? Bántja szememet. Nem is értem, hisz oly jó máskor így feküdni, s olvasni közben. Hófehérben... Most fáj a fény, s a könyv betűi. így jött, tavasszal, márciusban, így jött, s most ezt is megpróbálom, és innen nézem a világot, míg fekszem a kórházi ágyon. Furcsa okok. Szép nyarunk napja egy bolond kamasz liget, ahol áll egy régi márvány: Hideg zápor és futó meleg szivárvány tobzódása ő — százegy nagy napközi gond... Mint egy anya, a mező lágyan — szelíden illatos virágát városunkra ontja, ahol csillag-esténként tűnődve bontja szende szárnyát a mindennapi szerelem. A gyermekek és labdák ideje van ma Játék az utcán, bige, mit álmodozva a vidám párok félhalkan eldúdolnak: Itt minden, minden olyan emlék-csoda. Leejtett levél cirógat kőre hullva, s a langy szellő játszik véle, fújja, fújja. Kosárban körtét hozol Hétköznap — színes, szerelmes hétköznap! A mezőn dalt zsongnak libegő fények Karomat, amely a nyárban broznra égett, nyújtom feléd, hogy lássad: Nagyon várlak! Lassan közeledsz — arcodról nap árad — Kosárban körtét hozol, s mondod: Megérett! Szemedből már röppennek az örömfények, S integetnek a terhes, ingó ágak... Aztán a körtén jár táncot a késed, És az édes íze a gyümölcs felének hű csókra hűsíti piros szánkat. FORGÁCS KÁROLY: Utak a Mátrában Mintha nem is oly régen karmos ujjai közé fogott volna a szél egy köteg ég-kék színű szalagot*. fellendült volna a felhők fölé s a magasból a hegyre dobta volna: kanyarognak a kékszínű utak, barnára égett tölgyek vaskos gyökerei mellett, vagy bordás gyertyánok, magasba nyúló sudár bükkök ernyős, sárgára átvilágított lombjai fölött. A kanyarok egymás kezébe adják a görbe vonalakat: a volánt szorító kéz egy pillanatra sem pihenhet, jobbról balra, majd balról jobbra fut a szalag. Egyik oldalon a mély szakadék fekete torka ásít, a másikon függőleges fal áll felhőt markolva, megmozdíthatatlan. S a tájak vissza-visszatérnek: Mátrakeresztes pirosra sült tetejű házaira háromszor rávetem csodálkozó szemem, de mindig magasabbról, s a por, mely most mögöttünk kavarog: a következő szinten elénktoppan és kvarcosan a szemünkbe nevet; Míg autónk fut a kék utakon, s a magasságok rendre alánk hullnak, s tüdőnket kábítja a hegycsúcsok édes íze, s tekintetünkön át új, meg új szépségek pillangói röppennek be ámuló valónkba: megkísért a múlt. Kezem ragadja, a Piszkés-tető halmaira von és elém tűnnek a másik-utak, a rövidebbek, a színtelenek, melyeket csak a fák törzsére felkent festék jelez s a sok millió lépés; rámnyílnak a még alig-derengő hajnalok, a turistabotos, fütyörésző lefutások a városba, s a vánszorgások- vissza: verejtékes meghódítása a végtelennek tetsző egymás fölött húzódó dombok sorának nyári hőben, őszi esőben, téli méteres hótakarókon! Ó, gyalogló évek! Ä csúcsról lezuhantatok a kitátott szájú szakadékokba, egy új kor fejszései gyökér fölött kivágták törzsetek, lombos ágaitok recsegve zúzódtak a gránitköveken szilánkos darabokra, pattogó tüzekben elégtetek, a füst, korom és pernye messzire szállt, s velük ment vissza-nem-térően a kéklő felhők lakóinak: favágók és boksa-rakóknak kormos, rongyos szegénysége is: a tiszta azúr ég nem csak a fákra, füvekre, tisztások villanó szirmú virágaira, de az emberek víg szemtükreire is! reátündökölhet; / — Három... — ordítja az őrmester és meghúzza a ra­vaszt. A tetőn álló alak meginog. Valami ütést érez a mellén, s a zászlót odaszorítja. Elhomá­lyosodó szemével még egyszer körülpillant a tájon, s alig hallhatóan, féltérdre bukva, suttogja: — Édesapám... ★ PJSZAKA. RÜGYBONTÓ ■Lj májusi éjjel. És meny­nyi csillag az égen! Kicsik, na­gyok, fényesék és haloványak. Mintha versenyre akarnának kelni a bányatelep házainak fényeivel. Minden ablakban egy égő gyertya világít! Tüzes felkiáltójelek az éjsza­kában! Az utca macskakövei szöges bakancsok kopogásától hango­sak. A gyertyák fénye csendőr­szuronyokon villog. Egy-kettő ... egy-kettő ... Egész szakasz vérre szomju- hozó fenevad! Kakastollas ka­lapjuk alól fürkészve meresz­tik szemeiket a sötétségben. Azonban semmi sem mozdul. Csupán a gyertyák lobognak kitartóan; Az őrmester hangja felcsattan: — Szakasz, állj! Két ember tovább őrködik, a többi utá­nam, a pihenőhelyre! Indulj! Egy-kettő, egy-kettő... És ebben a pillanatban a „Csu­kás” tetőről először halk, majd egyre erősbödő ének száll felé­jük. Ki tudja, hány bányász énekli... ötven... száz... két­száz... Már zeng, zúg az ének, be­tölti az egész völgyet és száll, száll, diadalmasan, töretlenül, égig szárnyaló erővel: Föl-föl, ti rabjai a földnek, Föl-föl, te éhes proletár.«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom