Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÓSÁRA!! GYURKÓ GÉZA: Mindennapi kenyerünk N' 1VI IN DENN API KENYE- RÜNK. Imádság is van róla. Mert a kenyér nagy úr és hűtlen barát volt egy időben. Mert a kenyeret nem lehet megunni soha. A tortától megcsömörlik az ember, a mindennapi libasült fanyar ízt nevel végül is az ember száján, de a kenyér az mindig új, mindig csodálatos, mindig ízletes. Pedig csak: kenyér. Barna, vagy fehér, gömbölyű, mint kisgyerek pocakja, vagy hosszúkás, mint a búbos tenyér, amely formázza, hasított hátú, hogy gyürkéje harapásra kínálja magát, vagy simán fénylő, mintha cukrozva lenne. Sokfajta kenyér van és a sok formájú, színű, mégiscsak egy, városon és falun: kenyér. Amelyért imádkoztak és nem volt, amelyért dolgoztak és sohasem volt elég, amelyért öltek " és haltak, szenvedtek és reméltek, amely maga volt a minden, a beteljesülés, maga volt a: kenyér. ★ \ AGYANYÁM KENYERET DAGASZT. A tek- nőből a kovász fanyar illata szuszog elő, ahogy kicsit szeplős kezével, buffogva dagasztja a tésztát. Lisztet szór rá, szaggatja, formálja, ősi ösztönnel, anyáitól, rég megholt ősöktől örökölt mozdulatokkal; Soha, senkitől nem tanulta, hogyan kell kenyeret készíteni, már ha a tanulást, mai értelemben vesszük. Látta, figyelte az anyját, látta, figyelte a lánya és a kenyérsütés tudománya így szállt, mint valami csodálatos rege, de nem szájtól szájra, hanem kézről kézre. Álmosan, lábam csupasz fenekem alá húzva guggolok a lócán. Kinn még alig hajnalo- dik, benn a petróleumlámpa fénye most valahogy ridegséget áraszt. Álmos vagyok. Kegyetlenül. Mégis ülök, nézem, csodálom a kenyér születését, amely a fateknő, az emberi kéz és liszt nászából fogan. — Lángos lesz-e, nagyanyó? — szipogom izgatottan, mert a lángos, a kemencében sült lángos az álmok netovábbja a szememben. — Lesz, kincsem, hogyne lenne ... Meg egy kis cipó is; A tied lesz, szép lesz — egyenesedik fel nagyanyám és ebben a pillanatban már meg is feledkezem a lángosról, az álmok netovábbjáról, mert nekem, egyedül csak nekem lesz egy kis cipóm, amelyet én szeghetek meg, amelyből csak én eszem, amely az én kenyerem. Talán ekkor találkoztam először a KENYÉRREL; ★ |Z ENYÉR. EZÉRT KÜLDÖTT le anyám a fűszereshez. — Hozz egy kiló barna kenyeret.:. Itt a pénz, vigyázz, el ne veszítsd — nyomta a markomba a néhány fillért, a kiló kenyér árát. És én már loholtam is; A barna kenyérért, mert mi azt ettük. Voltak, akik félbarnát, s voltak, akik fehéret. Nevetséges lenne holmi osztályszempontokat vinni a kenyérbe, de mi mindig barnát, esetleg félbarnát vettünk és ettünk, s voltak olyanok, akik csak fehéret. Mindig fehér kenyeret. Odaálltam a fűszeres elé és ő már nyúlt is — a barna kenyérért. Ismerte jól vevőit, üzlete valahogy vízválasztó volt a két városnegyed között, amelyeknek, ha lehetett volna címere, í kenyeret kellett volna abba festeni. A miénkbe barna színűt, á szomszédos utcabeliekébe már inkább csak fehéret. Nyúlt a kenyérért, s anélkül, hogy szóltam volna, már le is mérte az egy kiló barnát. Egy piciny darabkát, egy hangya csemegényit odatett a lemért darabra és csippentett a szemével. Ez az enyém. Jószívű fűszeres volt. A fehérkenyereseknek, ha véletlenül a gyereket küldték, azoknak cukrot adott. Olcsó cukrot, de cukor volt, — és édes; Este mindig imádkoznom kellett. Akármilyen álmos voltam, anyám odaült mellém, összetette a kezemet és mondatta velem: — Mindennapi kenyerünket... Egyszer így imádkoztam: — Mindennapi fehér kenyerünket .:. Anyám rám nézett, összehúzta a szemöldökét, aztán csak ennyit mondott: — Elégedj csak meg a mindennapi kenyérrel... Akkqr még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy eljön az idő, amikor azzal is megelégedtem volna. De titokban, magamban és mégis hozzátettem: fehér kenyerünket; ★ TTLÜNK AZ ASZTAL Kö- RÜL. Sárgaborsó volt ebédre. Undorodtam már a színétől is, amint sárgán, mozdulatlanul, vaskos masszaként és kegyetlen íztelenül ott terpeszkedett a tányéromban. Holnap is sárgaborsó lesz, esetleg bab. Olajjal; Még jó, hogy olaj van, meg borsó, meg bab. Még nagyon jó. Anyám ször- nyűlködve meséli apámnak, hogy az ostrom alatt milyen sokan haltak éhen. — Borzasztó lehet éhen halni — rémüldözik anyám és nagyot nyel a borsóból, látom, hogy ő is únja, undorítja már ezt az ételt; — A halál mindig borzasztó — filozofál apám és tör a kenyérből, a sárgaborsó mellé. A kenyér, amelynek csak a neve az, sárga és szemcsés, kukoricából van. Apám szerint tápláló, anyám szerint, még jó, hogy ez is van, én szerintem olyan, mint a fűrészpor; Fűrészport nem ettem, de valahogy ilyen lehet az íze — képzelem el magamban. Ezt a kenyeret törni se lehet. Ezt a kenyeret nem lehet kézből enni, csak az asztal lapjáról csipegetni, mint a csirkék a földről a szemet, csak nem csőrrel, de három ujjal. Sárga, mint az irigység és lapos, mint a hasunk és egyszerűen szétporlik az ember szájában. — Egyszer nagyanyám cipót sütött nekem... Olyan formás, kis cipó volt, hogy no — kezdem mesélni. — Milyen jó kenyér volt Sárinál — emlékszik anyám a fűszeresre, akit üzletestül pusztított el a bomba. S ülünk hárman az asztal körül, a sárgaborsó és a kukoricakenyér társaságában és beszélünk a kenyérről, önfeledten, álmodozva, emlékeink ízét nyaldosva le szánk széléről, mint macska a tejet. ★ A VÉGTELEN BÜZA» FÖLDEKEN dohog a kombájn, a szérűkön zúg a cséplő, a malmokban őröl a szék és vastag sugárban ömlik a fehér, drága liszt. A pék megsüti, a boltos eladja, mi megesszük. Kenyér. Ott van az asztalunkon, szerényen, némán, mint valami megtűrt rokon, akire ugyan szükség van, de akinek szava aligha lehet a családban. — Egyél, fiam, kenyeret is — mondom a fiamnak. Arcokat csinál és tessék, lássék, beleharap a kenyérbe. — Te miért nem eszel, zsíros a hús... Neked is szól! — horkantok rá a lányomra. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a grimasz. Harapnak a kenyérből, mely mindennap ott van az asztalukon, a kenyérből, amely olyan természetes, hogy van, hogy ott van, mint a víz a pohárban és mint a levegő a tüdejükben. Kenyér, víz, levegő, természetes dolgok ezek, észre sem vesszük, hogy hozzánk tartoznak, hogy nélkülük nem, vagy alig lehet élni. Inkább nem, egyáltalán nem lehet élni. Most nem imádkozunk a kenyérért. Imától nem terem a föld, s nem őröl a malom, nem süt a kemence és nem telik meg a zseb, hogy a mindennapi kenyerünket megadassuk magunknak. Kezembe veszem a karéj kenyeret és mesélni próbálok: — Tudjátok, gyerekek, a kenyér... — kezdem és rögtön abba is hagyom. Ügy figyelnek rám, mintha valóban mesébe kezdenék, amely lehet szép, izgalmas, elringató, de amely nem igaz, sohasem volt igaz, hisz, — mese. Nem, a kenyérről nem mesélek. Arról nem lehet mesélni. S adja két teremtő karunk, hogy soha nem is kelljen mesélni. FARKAS ANDRÁS: Jezabel az alföldi nyárban Szőke a búza, a tenger, amelyben az út is, Mint iszalag suhan át a szemünket előzve. Szürke a por, pihemód gomolyog fel a földről, Mintha sosem akarózna nyugodni a tájban. Firtva Iopózik a gépkocsi, falja a távot, Mintha sosem szabadulna belőle az éhség. Bömbül a kis doboz is, budapesti műsor. Tánczene harsog a viszneki kánikulában. Paprikaföld ideint, meg a dinnye kacsingat, Templomi áhítatot legelésznek a nyájak. Tánczene harsog, a gépkocsi falja a mezsgyék Métereit, mikor éppen a dal közepében, Férfi dicséri derűs szerelemmel az asszonyt, S hívja nevét. A nevét? Az egészet, a vágyat. Forr a szavában a ritmus, a tűz: Jezabellel Élni, de úgy, ahogy azt csak a férfi kívánja, Mert Jezabel csak a jó, Jezabel csak igaz lány, Mint a virágok, a harmat, az esti madárdal. Messzire szól, csudamesszire száll ez a hang már, Messzi nyugat fia hívja remegve a párját. Gondtalanul, kamaszos nevetéssel e percben, Csaknem a gúny szalad itt szívemen Jezabelhez, Mert ez a józan, a nyári világ közepében Itt szaladó poros út keserűn kikacagja Azt, ama férfit, akit Jezabelhez igazgat Messzire szállt dala. — Itt, a paraszti mezőben Hallja az én fülem is, hogy a férfi erővel Zárja magához a lányt. Nekem is nagy a kérdés: Jön Jezabel valahol? Jezabel az enyém is? Van Jezabel, született ide is — neve nélkül? Harsog a táj, meg a búza, a por, meg a fény is. Harsog a név, Jezabel — s ki se hallja a fül már. Búzakalászok, a paprika, dinnye, lucerfia, Száz lihegő-lebcgő akarás a határ itt, Mert a jelenben a tarka jövőt kerekíti Minden, amit figyelek ma, a kék-poros égen, Nézem a tájban a lelket, az embereket most: Lányok a paprikaföldön, az emberek ingben Gyűjtik a zsákba a búzaszemet, hogy az áldás Télire életet adjon a tiszta családnak — Merre fut innen a vágy, Jezabel, meg a hang is, Mely kesereg, követel, meg a könnyeit önti? PAPP MIKLÖS: A kenyér éneke Héj s lélek vagyok, kemény*és puha, s teltebb holnapra sütnek: életet gyúrnak testembe munkás, jó kezek, és vár a sok száj megnyílt otthona; harapjatok: a föld friss illata és ti-testetek hívott, hogy legyek, ne csak táplálék, erő, lendület, de hit is egyben: jobb világ szava: avarból lettem, ősz-tél bennem él, tavasz szólított, nyár-kalász zenél: bennem van minden, s értetek vagyok; egyétek test-lelkem, mint aki szép-jó-igazról szeret hallani, s együtt leszünk sokan-mi boldogok. HARGITAI ISTVÁN: Június — Caesar Felemelte isten-fejét A szőke nyár, s a homlokába Dús fürtje hull és térzenét Játszik az égbolt száz villáma: — Az ifjú nyár szépsége teljék Be és reszkessenek a csőszök Rémülettől, és énekeljék Vihardaluk itt — most a győzők! A legrejtettebb kis zugok, Amiket csak a Vándor ismer — Mikor ég zeng s eső zuhog Hatalmasak, mint a napisten: — A mindenséget érlelő Teremtés illata kitágul; Sosem érzett íz tör elő A megázott barackfa-ágbul! És felemeli jobbkezét A mindenütt jelen halál — Látván az érlelő vetést, Valami furcsát kiabál: —« Tiltakozás, fenyegetés Szerű a hang; egyben ijedt. S úgy harsan rá á nevetés Mindenfelől, hogy elsiet! De seregei kézjelét Megértették, s szisszenve fel Törnek — és sárgul már a rét A gyomnak ezredéivel; Tömény sávos páncélzatú Hadd támadja a krumplizöld Hajtásait s hű montague- Legényként életükre tör! Egy szürke, hosszú gép, fehér Port fú dühödten — mérgeset; S a kezelő cseresznyéért Nyúl fel az ágra és nevet: — Diadalmasan, biztosan, Ropogtatja s magját köpi. — A kormány már kezében van, S új táblának fordul neki! HANS CIBULKA: Éjféli dal Te alszol már, én csendben dolgozom; A lámpafénynél számolgatok; a pillér mit bír el, lemérem mélységét a, víznek, s rendre parancsolom; Körzőm, vonalzóm, toliam feküsznek szerte asztalomon; Nagy éjszaka áll ablakom előtt. Az utcák odalenn forrón lélegzenek, s a megvakult tetőkre jeges fény hull a csillagokból; Nyugodt, mély szuszogásod most nem nyugtat meg engem, mert már világos képleteimből új, nagy építkezések pillérei születnek; Németből fordította: Antalfy István. MIHAIL GYUGYIN: Nem dalolhatok Nem dalolhatok, s már nem élek. Túl nehéz e válás nekem. Mindig egyforma szenvedélyek szántották szíved és szívem; Ha dalom bár új nyárban érett, érzem: szörnyű a veszteség! Akárhová, bármerre nézek, tél szívvel élni — nem elég! Az erdő és a föld teremthet, s ím, visszatért a nyári kék, csak fele jut mégis szívemnek, mert a másik fele tiéd... Mondjam: kemény vagy és szeszélyes?! szavam jajjal sír, követéi! Nem tartozik-e nap az éjhez?! Ó, éj, s nap nem válhatnak el! Fordította: Antalfy István ~p~gy kis gyerek összevissza ■*-* dobálta magát a matracokon. Tél vége van, ezér- kilencszáznegyvenöt, február eleje. A foltos föld felett ezüst madarak húztak Pest felé, csíkos leheletük megdermedt az égen. Hat, tizenkettő, huszonnégy ... Szépen repültek és nekünk nagyon tetszett karcsú, levegő- könnyű testük. Annyit már hallottunk ugyan, hogy játszótereket és házakat tudnak szétrombolni, de valahogy mégis szépek voltak: gyerek-szemünk káprázott a visszavert sugaraktól. Na, meg az is jólesett, hogy csak mi láthatjuk őket, mi, akik nem félünk itt, kinn labdázni az udvaron, a föld- pattanásos havon; ha fázunk, összedörzsöljük piros ujjainkat, aztán a disznóól mellett hógolyózunk tovább izgatottan, hogy ki fog győzni... Hozzánk csak úgy jutott el a reszkető világ, hogy kevesebb volt a tej, a kenyér íze is savanyú volt, hús csak nagyritkán akadt; de mi, gyerekek, a legjobbat és a legtöbbet kaptuk — ők néha éheztek —, s így iskola nélkül, ugrándozva csuda jól telt az időnk. (Ahogy visz- szagondolok: Anyu keze és lába megfagyott a sorbaállásban, mondta is, hogy fáj, vigasztalt Sm.Like.zh tam, ne fájjon neked; a nővérem meg fát hordott, meg kenyérért könyörgött, neki is megfagyott a’keze. Fehér rongyokkal kötözték be kisebesedő ujjaikat; szörnyű világ ez azért mégis — gondoltam magamban.) D élben ebédre hívtak: ma lencseleves, ma bableves, ma tésztaleves; holnapután és mindig lencseleves, bableves, tésztaleves... Fanyalogva ettünk és követeltük a szilvásgombócot, rántott csirkét ... „Miklóska, gyere játszani, nekünk kell győzni”. Szaladtam ujjongva, kacagás örömmel ki az udvarra. Elbújtam a disznóól mögé és amikor a Pista nem is sejtette, egy hógolyót — jó keményre gyúrva —, az arcába vágtam. Felbőgtek a szirénák. — Rossz voltam Pistához — fázott belém a gondolat és megfogva a kezét, együtt rohantunk az óvóhelyre. A többiek is utánunk szaladtak, s a szirénás játék visongós izgalmában zúdultunk le o lépcsőn. — Nem nyitottuk ki az ablakot — félt bele a csendbe Anyu hangja — istenem, mi lesz velünk? Golyóztunk az óvóhelynek kinevezett pince öreg kövei között. A padok és az emberek egymáshoz bújtak. („Ne sírjál kicsim, simogatta a beteg kisgyereket egy reszketős néni keze.) — Most én dobok! — Bőgnek a szirénák. — Tegnap láttam egy embert, még rángatózott. Ali lesz velünk? TDetteneteset dördült a föld és rémült karok szorítottak. („Most megint én következtem volna” — suttogtam és elbújtam a ruha sötétjébe.) Aztán egy vijjogó sivítás és megremegtek a falak ... Amikor eloszlott a füst és a por, lassan kirajzolódtak az arcok. Nem szólt senki, csak a szívünk vert vadul és zaklatottan. Nem a szájak, a szemek kérdeztek: „Éltek?” Valaki megmozdult. — Majd én kimegyek — mondta egy sűrű kis sejthalmaz; főjegyző volt, és olyan vinnyogásán beszélt. Jött a második hullám. Leszólt hozzánk: „Liberátorok, lelöjjük mindet” — s viaszos arcán megszállott tűzzel égtek a szemek. Akkor megint egy óriási dördülés, s aztán elcsitult minden. A kapu előtt megtaláltuk a szemüvegét... Bundás sapkájú katonák jöttek másnap, s úgy vánszorogtunk elő a sötétségből, mint akik most érzik először igazán a tavaszt. A bab, a levesek íze még ott volt a szánkon, és — nem tudtunk betelni vele —, elhallgattak a szirénák, s az utcán jártunk, sétáltunk és jókedvű labdákat dobáltunk egymás felé. Tpkkor éreztem meg, hogy ■L-1 nincs feloldozás a gyilkosságra. Nem tudtam, de a tegnapi görcsös karok beleszo- rították a szívembe, hogy megbocsáthatatlan bűn fognak lenni a harapásban, s felismerni véltem a bombát kioldó kezeket is. De akkor még homályos volt a szemem, mint azé a beteg kisgyereké, aki még akkor is összevissza dobálta magát a matracokon. Papp Miklós fó-*
