Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE----------H MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN ----- " HO LDI JÄNOS: I • •••»•••«•« • • •••••♦••• • * • •••••••• L* ® “ •••••••« **T** • •••••• • • • *•*•••*•# í* • ••«•••• » • >» • • • •♦*••• » . . ,.v,v. V.V.’.V,'.' W.V.V.V.V.*. ••••••••••••. ÜSTÉ 8-KOR ÉRKEZETT-*-1 HAZA fáradtan és rosszkedvűen. Csengetésére felesége helyett a bejárónő nyitott ajtót s ez kissé fokozta haragját. Köszönt és utána érdeklődött: — A gyerekek és a feleségem? — Moziba mentek, Klárika és Marika is. Ma van a premiere annak az osztrák filmnek. Péterke azonban itthon van, már alszik. Azért is maradtam, hátha fel talál ébredni, míg a doktor úr hazajön. — Köszönöm, Mari néni, már elmehet. — A vacsorát... a vacsorát hová tetszik? — Legyen szíves a dolgozó- szobámba hozni, jó? Köszönöm. Hamar végzett a vacsorával. Idegessége azonban nem csillapodott, cigarettát cigaretta után szívott, úgy, hogy rövidé- sen megtelt füsttel az apró dolgozószoba és ablakot kellett nyitnia. Lenézett a keskeny főutcára. Az évek hosszú során át megszokott képet látta: hangosan vitatkozó embergomolyag, járdáról leszorult párok, fényes és .már kihunyt szemű kirakatok, a szemközti kapualjban a kukoricaárus, mellette az öreg, hibás szemű „makukás asz- szony” s azután a villogó fények, a Kossuth Szálló piros neonja, a volt Rácz-cukrászda zöld felirata, amelyből csupán az „a” betű zöldellt alig láthatóan. Máskor hosszú időn keresztül el tudott gyönyörködni ebben a kissé keletre emlékeztető zajongásban, most azonban nem tudta kiverni fejéből egy pillanatra sem a délutáni SZTK-rendelésen történteket. Maga előtt látja az alacsony, kissé hízásnak induló kopasz férfit, akit már úgy ismernek a rendelőintézetben, mint a rossz pénzt, s aki képzelt gyomorbajával rettegett ismerőse az orvosoknak. Ma délután, úgy látszik, ő volt soron, neki kellett több mint egy fél ói'án keresztül vitatkoznia ezzel a hipochonderrel, végighallgatni az ezerszer hangoztatott szólamokat, hogy „A demokráciában a legfőbb érték az ember és maga doktor elvtárs, készakarva tönkre akar tenni engem, pedig hát isten látja a lelkemet, nagyon beteg vagyok, ez így nem mehet tovább, s ha nem ír ki beteglapra; majd én tudom, hogy hol kell zörgetni. Vegye tudomásul, hogy nem a múltban élünk.'! TOGY MIT VÁLASZOLT RÄ, maga sem emlékszik, de türelmét veszítve, valami gorombaságot mondhatott. Nem is tehetett másként, a röntgen-leletek, teljes vérképiét, a' kardiográf, egyszóval: minden orvosi vizsgálat eredménye negatív. Nagyon is kilátszott a lóláb, lógni akar a kopasz, s fenyegetések útján rábírni az orvost a kockáslap kiadására. Persze, alig akad hét, hogy 3—4 ilyen betege ne kerülne, de ez a mai, ez túltett vala- lamennyin, elrontotta az egész délutánját és az estéjét, s a munkához semmi kedve, márpedig meg kell írnia holnap délutánra azt a beszámolót, ha törik, ha szakad. Ez is olyan pluszmunka, de hát ha már beválasztották békebizottsági tagnak és vállalta, akkor helyt is kell állnia. De mit is írjon, mit vegyen be ebbe az előadásba, amelynek címe a közös H< megbeszélés alapján: Mit tehetünk a békéért? Az ablakot becsukta és visz- szaült az íróasztalhoz. A fiókból tiszta papírt vett elő, a töltőtollába tintát szívott, s apró betűkkel írni kezdett. „Az egyszerű emberek milliói előtt évezredek óta a legszentebb szó a béke”. Mi, orvosok tudjuk csak igazán, akik már átéltük a háborút, hogy mit jelent a háború az emberiségre. Hányszor tíz- és tízezer rokkant jelenti a háborút, mennyi könny, mennyi szenvedés, mennyi halott. Éppen ezért nagyon kell szeretnünk a békét, mindent elkövetnünk, hogy ez megmaradjon. De mit tehetünk mi a békéért?” A tolla megállt a papíron. Az orvos az asztali lámpa ernyőjét nézegetve gondolkozott. — Ugyan, mit is tehetek én a békéért? írjam le a szokásos frázisokat, ami unos-untalan a szemébe ötlik az embereknek hivatalokban és üzemekben. Nem az a célunk, hogy ezeket pufogtassam, mert ez többet árt, mint használ a békemozgalomnak, sőt némely esetben gyerekessé is teszi. Nem írhatom be, mint ahogy azt a kórházban az egyik túlbuzgó békebarát tette, hogy „ha szereted a békét, tarts rendet és tisztaságot a konyhában”. Nem.... Valahogy másképp kellene megmagyarázni az embereknek, emberibb módon, de... mit is tehetek én a béke érdekében? Azt, hogy a munkámat rendesen elvégzem, ez kötelességem. Vagy, a gyermekeimet ebben a szellemben nevelem, ez magától értetődő, ez nem béketett, ugyan melyik szülő neveli a háború szerete- tére a gyermekét. ÜHÖSEN LÖKTE LE kezéből a tollat, s haragudni kezdett önmagára, amiért vállalkozott a beszámolóra. Van neki éppen elég dolga, reggel 7-től délig a kórház, délután 3-tól este 7-ig az SZTK, azonkívül a privát betegek, a tanulás és ... Kulcs csikordult az előszobában. Aztán mindjárt hallotta a két gyermek hangos beszédét, feleségének a figyelmeztetését, aki a következő percben már benyitott a dolgozószobába: — Régen hazajött, Károly? Jaj, ne haragudjék, amiért ilyen váratlanul elmentünk, de fent volt Bányainé és elcsalt a moziba. Nézze meg ezt a filmet, okvetlenül nézze meg. Sokáig dolgozik még? — Nem. Remélhetőleg tíz órára én is ágyba bújhatok. A gyerekek jól vannak? — Semmi bajuk. Kiviszem ezeket az edényeket. Egy teát ne hozzak? — Nem. Köszönöm, Mária. xx Fél tíz előtt néhány perccel hirtelen felberreg^Jt az előszoba csengője. Az orvos bosszúsan nyitott ajtót — hát mégsem tudja megírni ezt az előadást. Az ajtóban egy magas, nyurga, 25—30 év körüli ember állott ijedten és várakozó arckifejezéssel. — A doktor úr? — Igen, kérem. Mi a baj? — Édesanyám nagyon rosz- szul van. A szíve... a szíve... valami nincs rendjén a szívével. — Jó. Várjon, kérem, azonnal megyek. A SZENTPÉTERI KAPU egyik alacsony, hullott vakolaté házába kellett menni. A szoba-konyhás lakásban D1 paprikáskrumpli- és dinnyeszag terjengett. A konyhában, míg kezet mosott, nagytestű, szürke macska dörgölődött a lábához minduntalan, s okos, figyelmes pofával nézett rá. A szobából kihallatszott a fiatal férfi nyugtató szava s a beteg apró nyögése. — No, még ez hiányzott a békecikk írásához — gondolta magában az orvos, mialatt figyelmesen hallgatta az öregasszony rendetlen szívverését s az évek múlására emlékeztető finom zörejeket. — Mi a baj, doktor úr? — kérdezte a fiatalember s aggodalom ámyékozta ’hangjára lassan elpárolgott az orvos bosszúsága. Hányszor kérdezték már ezt meg tőle. ki-ki a maga módján, de alapjában véve mindig bizonyos félelemmel. Mit is mondjon ennek az embernek. Hogy ez az idős, öreg, beteg szív lekopogta már a magáét, hogy nincs sok remény, hogy az injekció csak ideig-óráig segít és nincs tovább. — Holnap reggel kórházba kell vinni az édesanyját. Ez lesz a legokosabb, amit tehetünk. Most adok egy injekciót, remélhetőleg aludni fog. Mindenesetre valakinek egész éjszaka itt kell lennie s ha rosz- szabbul talál lenni... — Itthon ‘kell maradnom, pedig éjszakára várnak a gyárban. Sürgős, határidős exportmunkánk van, a brigád vezetője pedig én vagyok. Nélkülem aligha tudnak elkészülni, s a próbajáratáskor okvetlenül ott kell lennem. Az orvosban lobot vetett az indulat. Hát ez mégiscsak abszurdum, egy édesanya és az exportmunka! Gorombán, majdnem ellenségesen nézett az emberre: — Engem nem érdekel, kérem, hogy maga hová megy, csak a beteg mellett maradjon valaki. Nincs itt a házban valamilyen jó ismerősük? — Aligha hiszem, hogy vállalkoznék rá. Nemrégen költöztünk ide. — Mit gondol, kérem, én fogok virrasztani itt? — O, nem — tiltakozott ijedten a férfi — nem, doktor úr, erre nem gondoltam. Csak tessék nyugodtan hazamenni. Köszönöm a szívességét, tehát reggel kórházba kell vinni az édesanyámat. A Z ORVOS HABOZOTT, , s ahogy újra végigpillantott a beteg öregasszonyon, s az izgatottan téblábaló férfin, gyanú villant át az agyán: hátha ez az ember mégiscsak elmegy és itt hagyja ezt a magával tehetetlen öregasszonyt. Látja, hogy alszik, bízik az injekció erejében, s azt gondolja, reggel 7-ig már nemigen lesz rohama. Pedig — és ezt nagyon jól tudja az orvos — ez nem biztos, de hát csak nem fogja itt tölteni az éjszakát, amikor ez a békecikk odahaza várja, s előreláthatólag csak hajnalban kerülhet ágyba. Az éjszakájának azonban mindenesetre vége. Az orvos hirtelen támadt kíváncsisággal fordult az ember felé. — Mi az az exportmunka? — Gépek sürgős rendelése. Egyiptomba szállítunk. — És, maga nélkül nem megy? — Részben én irányítom a munkát, az átadásnál ott kell lennem. Minden óra veszteség ezreseket jelent a gyárnak. — Hm. Értem. Na, várjon PATAKÉ DEZSŐ. Majd hogyha elmegyek... Majd hogyha elmegyek te se sirass, ne sajnálj engemet friss, gyöngyöző folyó medrébe dobd a testem, hadd ringassanak gyors hullámai... Majd hogyha elmegyek, hogy békességben aludjam párnámnak az Egedet gyűrd fejem alá és engedd, hogy lábam mellett mogyorószemű bárányok, barna kecskék, kicsiny gidák, csikók legeljenek... Majd hogyha elmegyek virág borítsa be testemet dobd rám gyermekkoromnak mindenik virágát, egyetlen csokorba kössed: a búzavirágot, szarkalábot és a kankalint s az árokpartról is tépjél nekem egyetlen szálacska pimpót... Majd hogyha elmegyek ne add a földnek fáradt testemet, mert nem akarok amorffá, porrá válni, hűs ködökben lehullni, tovaszállni, vagy felszívódni fűszálak zöld színébe, vagy sáros földgolyónknak légkörébe’ száz unalmas körtáncot lejteni... Majd hogyha elmegyek tündöklő fénysugár hadd legyek, mely — mint a vágy, letűnt korok szerelmes lányáról a fűző-csontot — a rügyek Barna pikkelyét kibontja és fátylat lehel fűz-lánykák homlokára... Majd hogyha elmegyek hajnali derengés hadd legyek, kakasszavú derengés hadd legyek, melyre a földműves talpra szökken, a munkáslány zárt pillákkal mereng és míg ablakát aranyló fénybe tárja alakját vékony selyeminge leplén hadd vetítsem szerelmek házfalára... A szivemet, majd hogyha elmegyek, vágd ki mellemből és temessed el egy szénaboglya harmatos tövébe. A selymes szénába temesd te el, a szénába, amelybe, este, mikor cirpelni kezd a tücsök is már és feltámad a bodza bokorból a szellő — hazafelé, útban, egy fiú s egy leány lehevernek, végignyúlnak rajtam és ezt mondja a lány a fiúnak halkan: — Milyen meleg a széna... Olyan, mint hogyha élne.„ MOLNÁR GÉZA: Gondok osztódása... Kupacba rakott gondjaimat este, Súlyos kosaranként Hozzád viszem, Közte lapul a minden, a semmi sem, Életem homokóráján léesve. Gondjaim közé mosoly-magot hintesz, S ami nehéz volt, töprengő teher, Lepkeszámyú lesz, felfelé emel, — Hogyan lehet ilyen egyszerű mindez? Töprengéseimet mégis szeretem, Nem kellenek puha szőnyeg-léptek Ez ad nyugtalan, nyugalmat nekem! Napod: ha sötét van, fölém varázslód, Gondom kenyerét szeletekre vágod, Együtt tesszük mi valónkat szépnek. FORGÁCS karoly Reggel a Mátrában (Részlet egy ciklusból) A hajnal, mint a felhő, gomolypg a Nap körül és száll, száll, egyre feljebb; kis fény-darabkák: piros mosolyok hullnak a lombok közé s velük terjed a reggel bent a völgyek zöld ölén: A tölgyek zord sötétje zúg, suhog, megreccsennek a száraz ág-karok, s a leveleken fél, reszket a fény; Hol rés nyit ajtót: surran a sugár: a zöld levélen sárga foltja leng, a fiatal bükk kék-fehér, sudár törzse mint gyertya lángol odabent; Az út mentén fehér nyírfák sora hajlong, haj-ágaikon fésül a csend, a harmat úgy csillan, mint hó pora, s a nyár, mint üvegharang: égve cseng. Ahogy felébred fa, cserje, bokor, a tisztásokon száz tarka csokor hintáz, s az ózon megfog, feleméi; úgy szökik ki belőlem a teher; Súlytalanul belémfolyik az erdő, széjjelfeszít, elnyel és átölel bő karjaival s már bennem csörög érdes szavával a kis tó felé a forrás vize: tükörré olvad el a zsongás, s a tükörbe beletekint a Kékes.; FARKAS ANDRÁS: Két szerelmes szonett Egyik levél másik hátára törli A szél csapongó keszkenőjét, Még visszaint a vetk°’ő ég: így múlik minden, ami földi. Az árnyék is csak úgy tud tündökölni, Ha rápiheg a fény, a hőség, Ha széle csipkés, rezzenő még, S dalával lelkünket betölti; • • ■ így mossa gyakran sebzett szívemet meg Az érző asszony szent csodája, Ha szép gyolcsát, az elmúló szerelmet Reáteríti szívem bánatára, , Mikorra eggyéválnánk. Ügy, mikorra A perc is múlik perccel összeforrva, Nem is nagyon hiszem, de szentül, Hogy az a mámor, az igaz, Amelyben két szív összecsendül, És dallamuk gyűrűz vigaszt. Minden lázak végén a csend ül, Halálos, titkos, rossz panasz, Amit szemének két szemem küld, Hogy ami volt, most már nem az. Minden, mi jött a pillanatban, Foszló ruhánk lesz s hordhatatlan, Míg az emlékek dallama, Amit a szív mámorban él meg, Oldódik bennünk és reméltet, És nem fakul meg, nem — soha. MUHI llllllllllllllllll II Ill'll Ilii III lllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||l|||||||||||| csak. Tudja, arra gondoltam, hogy... Van idehaza néhány ív tiszta papírja? Megpróbálom itt megírni, amit otthon kellene és maga menjen csak nyugodtan. * CZ ÉKET HŰZOTT A ^ KOPOTT terítős asztalhoz, s a papír fölé hajolva írni kezdett. „Tetteinket mindig az emberek iránti szeretet hassa át, az igazság, s ha ez megvan, máris tettünk valamit a békéért. Mert úgy is lehet mondani, kedves hallgatóim, hogy a béke és a szeretet ikertestvérek, egyazon fának a gyümölcsei, mind a kettő egyforma értékkel bír.” Megint megakadt. Lehet, hogy az idegen környezet, a túl nagy csend, s a délutáni incidens háborgó emlékei nem csillapultak el még benne, mindenesetre most dühös volt, amiért elvállalta az éjszakai virrasztást. És még milyen messze van a reggel! Alig fél tizenkettő, még szerencse, hogy a beteg nyugodtan alszik, sápadt, ráncos arca alig látszik ki a paplan alól. Hanem a macska az vele virraszt, felugrott az ölébe és puha gombolyaggá húzódva dorombolt. Milyen furcsa ez az egyenletes, mély. brummogás, egyre erősödik, egyre vadabb formát ölt, ohó, hiszen ezek repülőgépek, Focka Wulf-ok. Ügy húznak át a város fölött, mint a hiénák, s a náci őrmester vigyorogva mutogat utánuk. „Schön... schön ...” Hogy mi ebben a szép, az ördög tudja, mindenesetre szeretné jól száj- bavágni ezt a vigyorgó nácit, vagy odavinni a műtőbe, ahol könyökig vájkálnak a vérben, s vederszám lökik ki az amputált lábakat, kezeket. Meddig tart még ez, miért ez az öldöklés, hiszen az ember nem azért született, hogy egymás gyilkosává váljék, miért nem élhetünk békességben, miért kell erőszakkal elvenni azt, ami a másé, és főképpen ezt az iszonyatos erőt, a háborúra szánt energiát miért nem fordítják másra. Össze kell fogni, s ha áldozatok árán is, megakadályozni a vérzivatart, segíteni egymást, barátságot, szeretetet teremteni.. .Ja, az az egyiptomi áru! Mi köze neki Egyiptomhoz, azért igazán nem áldozza fel az éjszakáját, ő orvos, és nem kereskedő. Neki a békéről kell írni. Mit is tehetünk mi a békéért, mit is ... mit is ... Zsibbadó kezekkel érbedt fel szunyókálásából az orvos. Ijedten pillantott a beteg felé. Az nyugodt lélegzetvétellel alszik. Takaróját azonban ledobta magáról. Feláll, betakarja a beteget, s szemét dörzsölve az ablakhoz lép. Az üvegen túl sötétség, mozdulatlan, néma csend, csupán a távolból hallatszik egy- egy ideges vakkantás, valamelyik kutyafi.tért meg szerelmes útjáról. Az Avas fölött vöröses derengés, az izzó, kiöntött salak fénye bíborkoronát fest az égre. AZ ORVOS VISSZALÉP ^ az asztalhoz, s közben karórájára néz. Fél három. Aztán helyet foglal a karosszékben, s állát tenyerébe hajtva, míegint a békecikken kezd gondolkozni: mit is tehetünk még a békéért, hogyan is lehet a szürke hétköznapokon a legjobban szolgálni ezt az ügyet?
