Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-24 / 174. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADASABAN nOLDI JÁNOS: Kései randevú A z asszony fáradtan és rosszkedvűen ért haza. Maga sem tudta még, mi bántja. Hanem, ahogy belépett az ajtón, s elébe tárulkozott a néma szoba a hidegen csillogó bútorokkal, egyszerre elővette a zokogás és végigvetette magát a rekamién. Sokáig sírt. Kint már esteledett, homályba borult a- szoba, az árnyak megnyúltak. Az ablak előtt léptek dobogtak, ismeretlen léptek, egy arc kíváncsian bebámult, elmosolyodott. Erre felkelt az asszony. Sután, esetlenül igazgatta a félrecsúszott függönyt, kissé odébbtolta a varrógépet, végighúzta ujját a kis, politúrozott asztalka lapján, majd a toalett tükör elé állt. Elrendezte a haját, lehelet vékony rúzsfátyolt vont az ajkára, és közben bekapcsolta a rádiót. A szoba hirtelen telt meg zenével, egy zengő tenor csodálatosan, szépen énekelte: Küldök néked egy nápolyi dalt Benne dobog a szívem Ez a kis dal mindenem Hogyha felsír majd egy bús éjszakán Ugye gondolsz rám! Az asszony hirtelen, indulatosan kikapcsolta a készüléket, s vad gyűlölettel nézett szét a lakásban. A dal, s az ismét némává vált szoba Pistát juttatta eszébe. A váratlanul rátörő emlék hatására — nagy indulatában, ökölbe szorultak kezei, s halántékára tapasztva azokat, ledobta magát újra a rekamiéra. Hirtelen a húgát látta maga előtt — képzeletében. Ö, hogy gyűlölte most azt a fekete boszorkányt, a vékony, szivalakú arcot, a keskeny vonalnyi szájjal, az idegesen, örökké ide- oda rebbenő tekintetet, a szemeit, azokat az örökös tűzben égő, már-már a téboly határain keresgélő szemeket, a mozgékony testet, mindent, mindent, ami ő volt, a — húga. S a hangját is, amelyben izzott a gyűlölet, ha Pistáról volt szó. A z asszony ismét felsírt. Ez már a fáj- -AA dalom volt. Belemart a húsába, szívébe, az agyába, s könnyes szemeivel nézte a szoba sötétjét. Ott belül azonban élesen, világosan, a napnál fényesebben lángolt fel a férje alakja. Különösen a szemei, azok éltek, a meleg, a simogatóan meleg és szomorú barna szemek, ahogy akkor este még őt nézte. S a hangját is hallja, megtört volt és alázatos, ameny- nyire csak egy szerelmes ember hangja lehet. És a keze simogatását is érzi, és ismét a hangját, ahogy halkan beszél: — Én még soha nem szerettem úgy asz- szonyt, mint téged. Én még soha nem vágytam úgy asszony után, mint utánad. Öh, igen, sok nő volt az életemben, hiszen lassan negyven éves leszek, de csak most tudom mi az, szeretni. El sem képzeled, Olga, milyen nagyszerű és rettenetes is, egyszerre a szerelem. Ha álmodom, ha dolgozom, ha távol vagyok, Téged látlak. Ha zenét hallok, a ritmus a te mozdulataidat varázsolja elém. Ha virágot látok, már neked is ajándékoztam, a kirakatokban látott ruhákkal téged öltöztetlek. Ha összebújó fiatalokat nézek, az első csókunk jut eszembe. Tudod, emlékszel? Színházból jöttünk, akkor is tavasz volt, csodálatosan jószagú szél bujkált a házak között. Neked táncolni volt kedved. És akkor... akkor az egyik zöldbeborult fa alatt megcsókoltalak. Én sem felejtem el! Azóta is nagyon szeretlek, és te csak nevetsz és fölényeskedsz és a barátnőid tanácsára, meg a húgod biztatására, a volt férjed felé keveredsz. Mondd, miért? Mert többet keres? Mert biztosabbnak látod az öregkort? Jó, te is a harminchat felé tartasz, ez igaz. De még legalább öt évünk van, öt olyan csodálatos év, mint ez az elmúlt kettő, mióta ismerjük egymást. Hidd el, Olga, sok, nagyon sok nő kiegyezne a sorssal öt boldog évben! S ha öreg korodra nem is élnél úgy mellettem, oly jómódban, mint a volt férjed mellett, az emlékek enyhítenék a szegénységet. Ne küldj el magadtól Olga, ne küldj el, mert iszonyatos lesz, ha rádöbbensz, hogy egyedül maradtál. Lásd, én megalázkodtam, én nem szégyellem a szerelmem, nem szégyellek könyörögni; tarts meg. Tudom, érzem, te is szeretsz, csak a barátnők, a húgod, úgy hiszel, úgy odadobod a belső életedet nekik, mintha tőlük függne a boldogságod. Ne felejtsd, ha egyedül maradsz, ők nevetnek a legjobban. / gén. Ezeket mondta Pista. Ezeket és még mást is, érdekes, ma, háromhavi különélés — válás után, a szavak értelme, muzsikája, egyre jobban fáj. És egyre kietlenebb ez a lakás, s ez a nyár is őrjítő, szürke és esős, hideg, lehangoló, akár bent a szív. Napok óta, csupán ma volt valamivel melegebb, ma.., ma van a második házassági évfordulójuk. És már nincs Pista! Talán már sohasem lesz! Az első házassági évfordulójukon, tavaly, szokatlanul meleg volt a nyár. Melegek az éjszakák. Istenem, benne is hogy égett, hogy izzott a szerelem! Egy harmincöt éves asszony minden sűrített vágya, lángolóan tombolt az ereiben. Nagyon jó volt Pistával karonfogva bandukolni az éjszakában, egymás mellett, összebújva, fogvacogva a forróságtól! És hallgatni Pistát, aki nemrég került a városba, és olyan hamar lett szerelmes a kacskaringós utcákba, a sok fába, virágba, mint belé. Milyen lelkesen beszélt: — Tudod, szivecském, én már megállapítottam, ez a város, a virágok, a török rózsák, szép | PATAKY DEZSŐ: « : cAz, tilt fdft Az este jön: fürödj, Földanyám, fürödj! Fürödj, te kedves és kegyetlen! Bíborsugaras fergetegben — fürödj... A lépcsőn ülök. A napnak végeszakadt. Pihen az izzó korong. Egész délután soj torozott napnyilaival — szőlők között buzgón lövöldözött ránk. Most csönd van és béke... A kert hallgat. És hallgatnak kint a barackfák. Ma merő tűzben pirultam. Szívem úgy perzselt, mint pipacsvirág — és úgy lángolt a lelkem. Az este itt van. A karjaidban nekem melegszik a véred. Már hallani: koppan a lépted... Siess, te kedves! Várlak, te kedves! Szaladj, fuss ide hozzám, hogy megölelhess! Mezők mélyéből jöjj, érett kalászok illatával, kakukkok szavával; Jöjj, tücsökciripes este; Forró tagjainkra hullasd harmatodat! Hányszor jön még... Hányszor jön még szebb nap mint volt a többi, a múltba temetkezett? Nem mély a sír, átizzik rajta a csókok íze, vágyó mozdulatok rezgő suhanása, él a csók és él az ölelés; most, ebben a percben, benned és bennem, így együttesen, csodásán, szépen. Mégis kérdem, mégis megkérdem: hányszor jön még szebb nap, mint volt a többi, a múltba temetkezett? FORGÁCS KAROLY: Csak a dal segít A fény, a ragyogás ura vagyok. Világosság rám csak akkor ragyog, ha rányitom szemem. .............. Eg y pillanatra is, ha leoltom a reflektoraim, ha lehunyom szemem: a sötétség ölel mindent körül. De ez a vakság engem is legyűr. Míg szemem nyitva néz, Fürdőm a bizakodás mély-kék tavában, távoli paloták között kifeszített kötélen biztos léptekkel megyek. De a sötétség a mélybe taszít, a hiábavalóság köveire zuhanva zokogva borulok tört csontjaimra, s nyüszítő kutyaként nyalogatom sebeimét. Némán tűrök. Miért kiáltsak? Tudom: a mélyben egyedül vagyok, se fal, se gyökér, se törzs: támasznak egy bot sem akad és míg a szemem fel nem nyitom: pusztulok és veszek! De ha megszólal a mélység fölött egy dal: felemelem fáradt fejem és rácsodálkozom az éneklőre: a gonosz átok a semmibe foszlik, mint napsugár-vert köd a reggelen, s én újra forrásnak érzem magam, ki fényt sugároz emberre, világra... PAPP MIKLÖS: Nyári utazás, hazafelé Ragad a föld: sárga fazékból sűrű mézet perget a nap, elönt valami lusta hullám: agyat hódító zuhatag, aszfaltolvasztó tűzbe tikkadt leány-virág harmatra gondol, s függőólmú napsugarak reázuhannak csapatostól, tétován jön elém a járda, vékony-szavú árnyék az ág, sivatag-torkom sörre tágul s futnak le a hűs molekuláik; Megáll a mozdony, ajtók nyílnak s már a futó ablakból látom: összemosódnak a betűk az izzó, szétfolyt állomáson; Nincs múlt... Igaz? Csak jelen és jövő, minden csókunk előre néz: van még? lesz még? Ugye, nem lesz kevés? Nem lesz kevés...? Tőled egy is ezerrel ér fel, s még ezer lesz, vagy millió, — nincs annyi csillag a világegyetemben, hogy számukkal kimondanák hány csókot bírunk még mi ketten, — nincs annyi csillag, nincs! Lehetetlen! Minden nap szebb lesz, mint volt a régi! Milyen kicsi a világ! Látod? örömünk ezerszer körüléri. Üres a lakás mióta elűztelek, nincs a napnak perce, hogy ne gondolnék rád. És gyűlölöm a barátnőket, mindenkit, akire hallgattam, önmagamat is. De megbocsátasz, ugye? Mondd, ugye, megbocsátasz? Vár minden a lakásban, és várlak én, szerelmes szívvel. Soha többé Pista nem hallgatok másra, ha örömöm, ha bánatom lesz megtartom magamnak. Beszélj, én nem tudok többet mondni, de érezned kell: nagyon szeretlek. Az asszony elhallgat, liheg. Nekidül a fa törzsének. Nézi a férfit, s a keze a férfi keze után nyúl. Megfogja. Az nem húzza el, hagyja. Az asszony szívében fellobban ismét a végtelen öröm, a visszaszerzett boldogság újjon- gó érzése. S már jönnének belőle újra a szavak, amikor a férfi is megszólal: Tpmlékezz Olga. Akkor este azt mond- A-J tam: én megalázkodtam és nehezen hagylak el. Nehezen, mert szeretlek, ahogy csak ember tud szeretni. De ha elmegyek, lezárok mindent. Te nem tudod, mit szenvedtem! Elégtem egy egész életre. Három hónap alatt szenvedtem egy életre valót. Talán ha előbb utánam jössz, megkeresel — tudod hol éltem — talán másként történik minden. Ma már semmi nincs bennem. Üres vagyok és nincs hitem, önmagámban sem. Benned sem. Senkiben. Semmivé tettél. Kirúgtál, mint egy kutyát, összetörtél bennem valamit, valami nagyszerűt, amit sosem lehet többé egésszé varázsolni. S hogy ma este eljöttem ide, ez csak olyan végső tiszteletadás, egy emléknek. Ne is próbáld utamat állni, és ne alázd meg Kattog a sok sín a földön, eggyéhullámzik a táj, egymásrahullnak a kévék, nincs sehol mesgye-határ, és rohanunk a jó úton, s messze-piros pipacsok, őrző szemeinket idézik, s pörge kazaí-kalapok füttyösen néznek az égre, áram fut a friss huzalon, kattognak a sínek a földön, velünk fut a föld szilajon... Baráti kéz: kémények füstje otthont int és a betűk nőnek, új állomás, friss megérkezés, s vers-örömösen ismerősek a zöld kapu, a jó 'irágok, botlós gyerek fut s fölcsacsog: „Apuci volt egy rosszaság” — és fehér-zoknisan kacagok körbe vele az udvaron, meg várat építünk, jó-nagyot, tornyokba nő a boldogságom s asszony-karokba szaladok; magad, nincs értelme. Ezt meg kell értened Olga. És Isten veled ... A pirosszínű személykocsi hirtelen felberreg. Fénypászta söpör végig az úton, a szálloda ajtaján egy csoport turista özönlik ki, hangosak és vidámak, az elöljövő hirtelenszőke nő fülsértőén felkacag és nevetve bemászik az autóba. A kocsi lassú félfordulattal begördül az út közepére, s lámpáinak sugarait szembekapja az asszony. Tenyerét ösztönösen arcára szorítja, s mire elsuhan róla a fény, már nincs mellette senki. A férfi valahol a kerthelyiség falánál megy, görnyedt háttal, lazán lógó karokkal. Vissza nem néz, nem látja, hogy az asszony nekidől a fának és úgy zokog. És úgy szeretne utána rohanni a férfinak, megfogni a kezét, visszahúzni abba a kis lakásba, ahpl csupán a boldogtalan csend tanyázik. De nincs ereje hozzá. És tudja: úgyis reménytelen, Pistát elvesztette. A rázuhanó kétségbeesés sötét hálójában vergődve már-már felkiált, bele az éjszakába: emberek szenvedek! A szívem készül meghasadni! Segítsetek! Segítsetek visszahozni őt, a legkedvesebbel nekem! LJang azonban nem hagyja el ajkát. *-■*- Csak bámul, könnyes szemekkel, eszelős tekintettel bámul a férfi után. Körmei belevájnak a fa törzsébe és nagyon-nagyon boldogtalannak érzi magát. Nem érzi, nem tudja, hogy a férfi talán jobban szenved. ♦ leányok és szép asszonyok városa. Ja igaz, és 2 a szép temetők városa is. Hidd el, Olga, ennyit | még a legfelületesebb szemlélő is megállapít- $ hat, két nap után. Néhány hét elteltével azon- « ban, az a bizonyos felületes szemlélő is rájön, « ebben az úgynevezett „antik ékszerdoboz”-ban 2 évszázadok történelme szunnyad, s a szép nők « és szép virágok, a történelmi századok piciny, Z viruló, eleven, lüktető hajtásai. X TJogy tetszett neki ez a szóáradat! t Tetszett és büszke is volt, itt szüle- ; tett, ezernyi emlék lüktetett körülötte, ha vé- { gigment a Széchenyi utcán! És éppen ilyen J emberről ábrándozott bakfis kora óta, aki sze- { retni és lelkesedni is tud! Mennyire más volt t Pista, mint Károly, az első férje. Az üzletem- | bér volt, hideg és számító, persze, azért volt a í jó mód. Pista? Pista a fellegekben járt, s fél- J óráig tudott gyönyörködni a Minoriták ba-i rokkstílű templomában, vagy csodálni a neo- f klasszicista stílű nagytemplomot. Megfigyelte, z szinte lábujjhegyen járt a Gárdonyi-házban. | Hanem azért, akkor, az első házassági évfor- J dulójuk éjszakáján, a legjobban az tetszett, Z amikor a Grill felé menet megállította annál $ a bizonyos fánál, ahol az első csók történt, t magához húzta és azt mondta: ♦ — Kedveském, én úgy szeretném, és azt is t kívánom, hogy soká, nagyon soká járjunk el 2 ide, minden évben ezen a napon, és úgy sze- X ress még tíz év múlva is, mint ahogy a virá- f gok és a fák szeretik ezt a várost. * És most... Este van. Üres, és sötét a szoba, t Pista egy másik városban, elűzte a szégyen, 2 az ismerősök vigyorgása,' menekült önmaga X elől. t Ö pedig... A jóslat bevált. A barátnők ne-X vetnek, Károly a volt férj, akit a barátnők és 2 a húga tanácsára ismét magához engedett, J visszahúzódott. Egyedül maradt. Talán ez még { nem is lenne nagy baj, hanem mit csináljon a 2 szívével? Az jajong, az sír, az követelőzik! S » a vére is megmozdul, mohón és vadul, az át-i csókolt éjszakák emléke fullasztja. X És olyan csend van a szobában! Csend és $ magány. És lassan tíz óra lesz. S a fa ott a { Grill mellett ma éjjel hiába várakozik. Hiába J bólogat, lombkoronájával, hiába susognak a í levelei, nem lesz ott senki... senki... x És ha mégis... Valaki lesz! Ügyis oly ful-X lasztó meleg ez a szoba. És majd ketten be- X szélnek, ö, meg a fa ... meg az éjszaka... * Felkattantotta a villanyt, öltözni kezdett, 2 ★ I A z asszony összébbhúzta magán kabát- j ját és fázósan, majdnem dideregve t kopogott végig a csendes Kossuth utcán. Nem- $ csak teste, hanem a szíve is fázott, didergett, ♦ s a magány, az egyedüllét érzése még jobban j körülölelte. Nem nézett se jobbra, se balra, t pedig két ízben is mohó férfiszemek tapogat- 2 ták végig az egyedül baktató, magányos nőt. Z Befordult a kis keskeny közön. Pillanatra { megállt az SZTK épülete előtt. A hűvös, késő J esti szél dzsesszmuzsikát hurcolt füléhez. A 2 szálló kerthelyiségéből jött a zene, valami 2 vad, vérforraló számot játszottak, s az ismét 2 emlékeket ébresztett. Pistát látta maga előtt, Í ahogy a Grillben kissé ügyetlenül, a maga 2 mackó módján táncol és közben szerelmes X szavakat sugdos a fülébe. Bár nem szeretett X táncolni, mégis, az ő, Olga kedvéért, minden 2 szombat éjszaka elvitte táncolni: járta és cső- 2 szogott, és hitte, hogy ez a boldogság a kettő-* jük együttléte, örökké tart. Tartott húsz hónapig! 2 Egy élet helyett! X És most tovább kell menni, oda a fához, a* kettőjük fájához és elmondani: kár volt az* öregasszonyos remegés a jövőtől, kár volt a* szerelmet eldobni a várható nagyestélyiért, néhány divatos rongyért, a semmiért, a semmiért... És milyen jó lenne, ha egymaga helyett, Pistával közeledhetne a fához, ott a régi megyei börtön mellett bólogató fához. Átmegy a túlsó oldalra. A dzsessz-muzsika erősebben hallik, szembe vele két férfi, két nő jönnek karonfogva. Hangosan vitatkoznak, az egyik férfi kapatos, s hosszan rábámul. A szálló előtt piros személykocsi lapul, fenn az emeleten két ablakban lobban fel a fény. A fa árnyékban van. S ahogy közelit hozzá, úgy ver egyre hevesebben a szíve. Könny fátyolozza a szemét, s csupán akkor riad össze, akkor áll meg, amikor észreveszi a fa törzse mellett álló szótlan alakot. Azonnal ráismer. Kezét az ajkára tapasztja, nehogy felsikoltson a végtelen boldogságtól. Teste meg a szíve is szinte beleremeg az örömtől. Mintha áramütés érné. úgy forr át pillanat alatt a vére, és hirtelenében nem is tud mit csinálni, csak áll, csak áll. Gyengéden, végtelen áhítattal rebben el ajkáról: — Pista, Pistukám... A férfi összerezzen. Megfordul. Testtaiiá- sa görnyedt, arca sovány, beesett. Csupán a szemei, azok a barna szomorú szemek, azok élnek és néznek vádlóan az asszonyra. Percekig állnak így mozdulatlanul, a fa remény tkel tőén suttog a nyári széllel. Azután... azután az asszonyból sebesen, könnyesen kitörnek a szavak: — Én szeretlek, Pista. Most tudtam meg, hogy nagyon szeretlek. Jobban mindenkinél. Az életemnél it, hiányzol, nagyon hiányzol.
