Népújság, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
6 népújság 1960. június 26., vasárnap a betelje® mit remények váro®a A város főútvonalát láthatjuk ezen a képen, a Sztálin- utat, előtérben az Arany Csillag Szálló, amely modern presz- szojával, elegáns éttermével, bárjával, kényelmes szobáival bármely európai város díszére válna. És konyhája is kitűnő! Mennyi mindennel vádoltak bennünket — uramisten! — ellenségeink, jóakaratú gunyo- rosaink, a túlzó óvatosok —, s a vádak között, hogy fantasz-, ták vagyunk — ez még csak a szerényebbet jelentette. Vagy ki tudja! Hisz fantaszták voltunk, mert szocializmust akartunk" és akarunk, fantaszták voltunk, mert forintot akartunk, mert hároméves tervet, mert konszolidációt az ellen- forradalom után, mert... mert ... mert egyáltalán akartunk. Meg, mert Sztálinvárost akartunk! Egy új várost, szocialista várost, a Dunai Vasművel, újtípusú emberekkel, az egykori halászfalu helyén. Hát ezért különösen fantaszták voltunk. Most meg, lám, mit ír Maxiral, a maguk kulturálatlansá- gával is birkózva húzogatták az emeleteket, szerelték az üzemet és nemegyszer amúgy sárosán, csizmásán zuhantak bele az ágyba. Borovszky ma úgy beszél, mintha az anyatejjel szívta volna magába a kohómérnöki, az igazgatói tudást, a közvetlen könnyedséget, a jó modort és — nevetni kell a Süddeutsche Zeitung megállapításán — a „nyugati acélmágnás” magatartást. ők nem tudtak más jelzőt találni, mi ezt mondjuk: munkásigazgató! . Érdekes egy város, amelynek történelme még nincs, csak története. De ez a megállapítás sem teljes, mint ahogy valamiképpen mindig új fogalmat kell itt keresni, bármivek lapjain, elsárgult újságok hasábjain, hanem az Aranycsillag Étteremben, a Ságvárf- kilátó padjain, vagy a Május 1. utca „ősi” házai tövében találkozol. Amikor ezek a hősök idejöttek — tisztelet a nem kevés számú kivételnek — egyáltalán nem voltak hősök, sőt jószerével még csak nem is valami öntudatos, jellemszilárd munkások. Jöttek, mert pénzt lehet keresni, jöttek, mert egy részüket ide irányították, jöttek, mert talán egy kis kalandvágy is közrejátszott — és dolgoztak. Talán még arra sem gondoltak, hogy szocialista várost építenek és még arra sem, hogy egyáltalán a szocializmust formálják tűző napban, fagyos szélben. Ma sem érzi magát hősnek az a kohász, aki a száj táti újságírócsoportnak megmutatta a kémlelőnyíláson keresztül, hogy az ember kezében a tűz féktelen ereje milyen csodára képes. Teltek az évek és a Május 1. utca mellett új utcák, új terek, parkok, paloták épültek, több mint ötezer lakás, s az utcákat, tereket, lakásokat, a kultúrpalotát éppúgy birtokukba vették, mint a presszót, vagy a sporttelepet. Aztán a „külföldiek” számára valami érthetelen dolog kezdett erjedni: először érdeklődve, később büszkén kezdték szemlélni az emberek saját munkájuk alkotásait, kezdtek rádöbbenni az összefogás, az emberi erő nagyszerűségére és innen már csak egy lépés, hogy a kinyílt értelem öntudattá formálódik. Ebben a lépésben volt részük, de milyen hatalmas részük, a kommunistáknak! Eljön az idő, mert el kell jönnie, hogy erről a városról, a lomot is — mondta az illető lap szerkesztőjének Tapolcai tanácselnök. Csak éppen egy templomra van szükség, — mert ezen a téren csökkentek az igények. Az ember lapozgat a jegyzetfüzetben, a kis tájékoztatóban, amelyet a megyei lapok részvevői számára készített a tanács, meg az IBUSZ, hajtogatja emlékei lapjait is és keserűen kell megállapítania: egy egész újság is kevés volna, hogy hites,- vagy legalábbis megközelítően igaz képet adhassunk erről a városról, lakóiról, épületeiről. Hiszen csak a Vasmű, ahol nyolcezren dolgoznak, s amely — éppen úgy, mint a város — nagyszerűen példázza a szovjet segítség erejét és hatását, hiszen csak ez az üzem oldalakat érdemelne. Végigballagtunk a hideghengermű szerelés alatt álló óriási csarnokán, mint valami apró hangyák, felmásztunk a Martinhoz, ahonnan fehéren izzó kígyótestével surrog az öntés és valami alig megnevezhető, ijedt tisztelet fogamzott meg az ember lelkében azok iránt, akik a gigászok erejénél is nagyobb erővel uralják ezt a forrongó, vasat olvasztó poklot. ★ Tízesztendős ez a város, a2 egész év ünnepségek sorozata, természetesen nem a heje-hu- jáé, hanem a méltó megemlékezéseké. Tízéves ez a város, s e sorok írói, akiknek megadatott — mint annyian másoknak hogy ha a fél világot nem is, de jó darabját már beutazták, — most voltak először ebben a városban. Szégyen is, de büszkeség is. Nemcsak a távoli végtelen európai, ázsiai, vagy afrikai kontinensen van még új a nap alatt az utazó, a látni akaró számára, de kis hazánkban is... Ó,.mennyi város, mennyi nép — Sóhajt fel Babits. S utána szabadon: ó, mennyi város; mennyi szép vidék, amit itthon se láttunk még, ami a miénk, Még néhány perc, aztán beszállás és zakatolva, óránként több mint ötkilométeres sebességgel útjára indul, egészen a Ságvári-kilátóig, az úttörővasút. Gyerekek, felnőttek várják az indulást a Vidám Park-i állomáson. Kedvenc „játéka” ez i sztálinvárosiaknak, nemre és korra való tekintet nélkül. nem isteni csoda, de emberi akarat teremtett igaz, új hitet, nincs talaja már, legalábbis alig van a vallásos érzületnek. Akik megtanultak magukban bízni és hinni, minek forduljanak máshoz. És miért? Az egyik nyugati lap, a már említett Süddeutsche Zeitung már nem tudott más rosszat mondani erre a városra, mint ezt írta riportja címének: „Magyarország kommunista mintavárosának nincs temploma” ... Persze van egy. De hát ha nem kell több! Űj hideghengermű kell, az országnak is, a sztálinvárosiaknak is, — az őszintébb szót találni erre — az most úgy hozzátartozik a város képéhez, mint a vasmű. Ebbe a városba, ahová az emberek jó része „melózni” és „lóvét” keresni jött, mert ugye a pénz beszél, nem a sok duma, ma bronz-, ezüst-, aranyérméket adnak a társadalmi munka legjobbjainak, s csak ezer órákban lehet mérni, mit végeznek munkaidő után a város lakói, hogy még szebb, nagyobb, korszerűbb legyen az ő Sztálinvárosuk... Mert az övéké, annak is érzik és vallják. Minden idevalósi ember, s nem sok idő alatt az is, aki ide került, idegenvezetőnek csap fel, magyaráz, s nemcsak a városban, de még az üzemben járva-kelve is, mert itt mindenki mindenről tud: de nem a kisvárosi fecsegés értelmében. — Tetszik látni, bácsi... igen, ott... ott épül ám az új kórház, — közli Kemény Sándor nyolcadik osztályos, aki jelenleg az úttörővasúton teljesít rendkívül fontos szolgálatot, két évvel fiatalabb öccsével. — Ez meg itt az állatkertünk — bök kifelé most már János, a fiatalabb a kis erdőben meghúzódó két ketrecre. Az egyikben egy árva gólya gubbaszt, a másik üres ... — Róka szokott benne lenni, de most nincs ... Majd hoznak megint... Vagy nem hiszik, hogy állatkertünk lesz? — kérdezi gyanakvó sértődöttséggel. Mit lehet erre válaszolni? Más városban nem hinnénk, más városban gúnyosan nevetnénk. De itt? Itt lesz állatkert, Kemény Jancsi, hidd el,' mi is tudjuk, hogy lesz állatkert, egyszerűen csak azért, mert ti sztálinvárosiak akarjátok. A két gyerekről jut az ember eszébe a kis anekdota, amelyet a tanácselnök mesélt, már túl a hivatalos sajtótájékoztatón, könnyed csevegés sójaként. Éppen Egerbe látogatott el egy, magunk alkotása, a holnap szülője. Ez a város is a beteljesült remények városa! Gyurkó Géza épül, könnyűipari üzemek is kellettek, 400 ágyas új kórház is, meg távfűtés, meg jnűvelő- dési ház és úttörővasút is. Kellett: van. — Ha igénylik, építünk tempTízezrekben lehet csak számolni azokat az órákat, amelyeket a sztálinvárosiak fordítanak városuk szépítésére és csinosítására. Talán nem is olyan soká 65—70 000 lakosú lesz a város, amelynek erdeje, parkjának fái még fiatalok, de mire a város felnövekszik lélekszámban is a szó szerinti nagyok közé, addigra ezek a fák is dús árnyékot adnak a* pihenni vágyóknak. tíz évről valaki regényt írjon. Nem regényecskét, hanem egy nagylélegzetű kompozíciót, társadalmi keresztmetszetet, szinte monografikus alapossággal. egy év-e, tíz év-e, vagy éppen ezer... Sztálinvárosnak nincs ezredéves múltja, de van tízéves történelme, s áz csak újszerű és megkapó, hogy a történelem hőseivel nem a könymilian Teicher, a Frankfurter Rundschau bécsi tudósítója: „Sztálinváros a műváros”, amelyet a „kommunista rendszer sokszor és szívesen mutogat az idegen látogatóknak, mint Magyarország első szocialista városát...” És miért ne mutogatnánk magunknak is, az idegeneknek is? Miért szégyellnénk, hogy tíz esztendő alatt, s nem is akármilyen tíz esztendő alatt, harmincöt ezer lakosú várost építettünk a Duna partján, hatalmas, sokezres fővel dolgozó Dunai Vasművet, a kisebb üzemek egész sorát, — mi, a fantaszták. Miért ne mutatnánk meg magunk számára: ím, erre vagyunk képesek, és miért ne mutatnánk a Frankfurter Rundschau számára is: ím, erre képesek a kommunisták; Tízéves ez a város. Ott jártunk a jubileum alkalmából és ha nem is lettünk önteltek, ha nem is jöttünk'el olyan érzéssel ebből a „művárosból”, amelyet legfeljebb csak műszemmel lehet művárosnak, sokkal inkább műalkotásnak látni, hogy, lám, lepipáltuk az egész világot — de mindenesetre büszkén és megelégedetten. Sajtótájékoztató. A tanácselnök után, akiről első benyomás alapján, ez került a jegyzetfüzetbe — „határozott, igen kulturált, van benne valami rendkívül könnyed magabiz-' tosság” — Borovszky András áll az asztal mögé, hogy a Vasműről beszéljen. Tagbaszakadt. szélesvállú ember, inkább néz ki öntőmunkásnak, mint kohómérnöknek, illetve: tíz évvel ezelőtt, 32 éves kovában ez az ember öntőmunkás volt. Tíz év alatt felépült a város és kohómérnök lett az egykori munkás. A városi párt- titkár is kohómérnök. Ebben a városban a munkásosztály művelt elitje a vezető, ha szabad és miért ne volna szabad ezt a szót használni. hogy elit. Mert itt lettek azzá. Egykor gumicsizmában, káromkodva, esővel, sárról is legyen szó, mert annyira sajátos és egyéni ez a város, mint ahogy hasonló egyénisége lehet Kazincbarcikának, vagy Várpalotának. Mert végeredményben is a történelem fogalmát nem az jelenti, hogy Még a hatalmas gépek is eltörpülnek ebben a több száz méter hosszú csarnokban, amelyben az arányokhoz képest eltörpül az ember, s mégis „törpeségében” érzi gigászi nagyságát. A hideghengermű készül, a Dunai Vasmű új gyáregysége, hogy üzembe helyezése után lemezzel lássa el a magyar ipar számtalan ágát. Ebben az üzemben van olyan motor, amelynek súlya 32 tonna, el lehet képzelni egy-egy gépsor összsúlyát, s ezek után teljesítőképességét. A monumentális város monumentális üzemének nem kevésbé monumentális üzemegysége ez. Utazunk az úttörővasúton. Azt mondja erről Tapolcai tanácselnök: — Ez az igazi úttörővasút, nem a pesti! Az arcokat látva, rögtön meg is magyarázza, nehogy sovinisztának tűnjék: — Ezt társadalmi úton építettük ... Nem állami pénzen, hanem a magunk, a sztálinvárosiak erejéből, az utolsó talpfáig ... S az egészben az az érdekes, hogy a társadalmi munka — kellene már valami jobb, a hat sztálinvárosi általános iskola közül. A nagytemplom építészeti szépségeit csodálták az ifjú város ifjoncai, mikor az egyik egri, idősebb asszony, nekiszegezte a kérdést valamelyiknek a vendégek közül: — Hát te nem vagy katolikus? — Nem, néni kérem — felelt tisztelettudóan a kérdezett — én sztálinvárosi vagyok. A vasmű tövében, ahol az ember nap mint nap megbirkózik és győz a természet vad erején, ebben a városban, ahol
