Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖ1 KIADÁSIBAN FORGÁCS KÁROLY: A Párizs csúcsértekezletre Az asztalnál nem négyen ülnek. Az asztalnál nem négyen ülnek. Hogy mit kell tenni, s mit nem tenni: Nem négy szavazat dönti el! Vagy, ha három szavaz jobbra, s egy balra, Akkor holnap már lőni kell? A falak csak szimbólumok. A zárt ajtókon bezuhog A százmilliók dörgő hangja; Lélegzetük az álló csendet — Még mielőtt a lakáj csenget — Elsöprő számummá kavarja. S ha szól is a néhány ezer Arany-dús felső tízezer: Szavuk nem hallja senki meg; Szájukból az atom-halál Folyik, de nem önt el az ár! Nem kell a halál senkinek! Nem kell a halál senkinek! A kerek asztalok körül A kétfelé metszett föld ül. Az egyik oldalon: A milliárdok hízott heréi ragyognak Hajtól feszülő bőrük ponyvái alatt, Dülledt szemekkel ügyelik az ágyú-tehenek Kövér tőgyeit, s fejik bankszámláikra A folyékony arany-tejet; Az éhség és hazugság korbácsaival Fásult százezreket terelnek a harcterekre, (Kevés volt még a harmincmillió.) S a kiömlő vérfolyamokból Aranyrudakat kovácsolnak maguknak A páncélkamrák üregeibe. A másik oldalon: Száz- és százmilliók állnak Hájtalanul. de feszülő izmokkal, S nem bilincses, üres kezekkel; Szemük gödrében az élet-akarat ül, Sugarai messzire vágnak, S a legvastagabb sötétséget is átvilágítják. Közelükben felébrednek az alvók, Megfr:ssülnek az elcsigázottak, A börtönajtókon dörömbölnek a rabok, A májusi napfény ráfekszik a dermesztő hónapokra, Ibolyák nyílnak a sziken, Az elszáradó fák ágai kirügyeznek, S a kíntól torzuló arcok mosolyba simulnak. S mind élni, mind élni, élni akar! Nem csak mondják. Nem csak óhajtják: Akarják. Akarják a békét, az életet. Orruk irtózik a puskapor szagától. Fülük az ágyúdörejtől. Bőrük az égető sebektől, Kezük a fegyver ravaszától, Szemük a vértől. Szivük a néma mozdulatlanságtól, Testük a nyirkos földtől. De haláltmegvető bátorsággal szeretik az életet! Hiába kerek az asztal, A két oldalon nem egyenrangú felek sorakoznak! Az asztalon a mérleg. Nem, nem annyit ér meg Az egyik, mint a másik! A mérleg nyelve játszik Egy ideig, de most már A milliók mögött áll! A több ember: a többség, S uraim! az elmúlt rég, Hogy ezrek gúzsbakössék Milliók görcsös öklét; S ha van is még bilincsben ' Kéz, és láb kalodában: A szellem kötve nincsen Sem itt, sem Afrikában. Szárnyal a szabad szellem És oldottak a nyelvek: A megdőlt elvek ellen Indulót énekelnek: F'egyvertelen világ és Háborúmentes élet! Ne mondja senki: félek, Ha a kék égre ránéz S repülők szárnya csillan! Ezt akarja a többség, Önök is erre üssék Pecsétjüket Párizsban. Dr. MESTER GÉZA: Esz mércével! Ki mérhetné fel észrnércével, hogyan támadt az első reggel? Mikor pattant fény a sötétre, Életverő — mély értelemmel? Ki mérhetné fel észmércével, miért jött mind ez — ide érve? Milyen volt a legnagyobb erő, amely a káoszt — szerte tépte? Ki mérhetné meg észmércével, hogyan ütközött össze lánggal: ‘ Erők rettenet fejedelme, Mindennel — és tán önmagával? Ki mérhetné meg iszmércével, távok, idők szürke gomolyát? Mikor a fülek meghallották, az első Emberek sóhaját. Ki mérhetné fel észmércével, soha, sohasem, senki — talán, hogy mit ér a tudás kapuja, ha nem látunk át az ablakán! ANTALFY ISTVÁN: Embernek is jó lett Jó volt kiscselédnek, kora árvaságán. Jó volt kondásnak is a mások határán. Inasnak is jó volt, lopva is tanulván jó volt katonának mások háborúján. Szegénynek is jó volt, (százszor rátapostak) nem tudta, hogy lesz-e, s milyen lesz a holnap? Másokért romlott el szíve, szeme, lába, hogy miért, nem tudta, csak azt, hogy — hiába. Aztán traktoros lett. Ez volt az előleg. Mert P. Kovács László embernek is jó lett— ^^^^^AAÁAA/WVWSAÁ/WVVWVVVAAAA/VAAÁ/VVVVVWVVWVVWWWWWVWWVWVVWVWV) íVWV\ANWVVWWVi (Valami iHUzaJmz ... PAPP MIKLÓS: Vihar Idegtépő, rossz emlék, hallani bombaként, hogy vijjog, vág a szél, törzsek reccsennek, mint a fás-szekér, dermedtek még a tavasz hangjai: mögöttük, mélyről kell most vallani, sűrű írás kell, mint az érc, kemény, csinos verseket nem tűr meg a tél, s a fontosat kevés szó mondja ki: nem vagyok senkinél különb, se más, csak nehezebb az életem saját sorsomnál, mert értetek vagyok: — ember — szívek, munkásán — jobb napok: gondban — örömben, mindig lázban égve magam rakom nagy korunk tüzére. ÍUÁTÉ JÁNOS hanyattfek- ■LTJ' ve bámulta a mennyezet apró repedéseit. Gondolattala- nul feküdt a munkásszállás tiszta kis szobájában, amíg társai a munkaidő elteltével szanaszét szóródtak. Csak ő maradt egyedül, mert napok óta nem volt semmihez kedve, valami furcsa nyugtalanság vert benne tanyát, amióta az “»anyja levelét megkapta. Bámulta a finom repedéseket, amik lassan anyja szálkás öreg betűivé sorakoztak: — Kedves Fiam! Kívánom, hogy ezen pár sor írásom friss, jó egészségben találjon, mint nekünk van. Tudatom veled, hogy még az őszön belépett Apád is a Csoportba. Most úgy mondják, új gépeket vesznek és kéne a géphez értő ember. Más újság nincsen. Ha tudsz, írjál. Tiszteltetem a Kovács Ferit is, sírig szerető Anyád. — Szinte látta maga előtt az anyja vékony alakját, amint sűrű fohászkodások közt íráshoz lát. A nagy igyekezetben még a nyelvét is kidugja kics’t, hogy helyreigazodjanak azok az engedetlen betűk, amelyeket titokban küld nagyritkán annak, akinek a nevét sem szabad kiejteni évek óta. Gondolatai visszakanyarodnak ahhoz az öt év előtti kora nyári délutánhoz, amikor utoljára dörrent utána a házuk kapuja. Sokszor idézte már ezt a délutánt azóta, amikor megtorpant a jelentkező nehézségek előtt, úgyhogy szinte maguktól sorakoztak elé a képek gyors egymásutánban, ahogy a fájó emlékezés újból sajogni kezdett benne. Tizennégy éves, hosszúra nőtt nyurga kamasz volt akkor. Kezében a jeles bizonyítvánnyal apja elé állt és nekipirosodó arccal, összeszoruíó torokból, töredezetten kibugy- gyanó szavakkal kérlelni kezdte: — Édesapám! Engedjen be a városba tanulni! Nem hozok szégyent a fejére. Tudja, hogy szeretem a gépeket. Géplakatos szeretnék lenni! — A Z APJA RÁNÉZETT, — ** mintha most látná először a fiát, aztán csendesen megszólalt. — Hát a föld ... a földdel mi lesz? Ha én kidőlök, ki fogja meg az ekeszarvát, a kasza nyelét? Mi?!?... — ö nyelt egy nagyot, hogy bátorságot gyűjtsön, majd dacosan felvágta a fejét: — Én gyűlölöm a földet!... a robotot... a látástól vakulá- sig munkát! Nekem nem kell a föld! Érti?!? Én munkás akarok lenni, nem paraszt! — Az apja kevésbeszédű, csendes ember, most is csak az ajtóra mutatott, de nem szólt egy szót se, ö meg elindult lehorgasztott fejjel ki az ajtón. Akkor csattant utána az apja hangja: — Aki nem akar paraszt lenni, annak nincs a parasztházban helye! — Obelé új erőt adtak a kemény szavak és szilárd léptekkel sietett át az udvaron, meg sem látva rémült arccal szaladó anyját és bevágta maga után a kaput. Most is sebesebben szedte a levegőt, mire gondolatai de értek. Mennyi minden történt azóta! Az első nyár sok kínlódása a kőművesek mellett, aztán ősztől az álmai beteljesülése: ipari tanuló lehetett. Jól tanult itt is, ügyes keze volt, csak barátja nem akadt. Társai kedvesek voltak hozzá, a gyengébbeknek sokat segített, de különben épp olyan szót- lan, magánakvaló lett lassan, mint az apja. Y ALAMI FÁJÓ ÜRESSÉG ' volt benne, hogy nincs hová hazamenni, nincs kinek eldicsekedni, ha sikerült valami, nincs kinek elpanaszolni, ha bánat éri. És a nyarak ... azokat szerette volna kihagyni az életéből. A tanév végén szerteszéledt mindenki, csak ő maradt külön engedéllyel az otthonban, ahonnan gyárba járt, hogy egy kis pénze is legyen. Aztán végre szakmunkás lett, az otthonból munkás- szállásra került. Most már volt pénze, sok is. Szeretett szépen öltözködni, legkedvesebb időtöltése az olvasás volt, csak éppen arra nem tudták rávenni társai, hogy kirándulni menjen velük. A város kőrengetegében sokat elbarangolt, de amint a természet közelsége megérintette, riadtan menekült vissza könyvei közé. És most ez a levél egészen fölkavarta. Igaz, az anyja nem hívta haza, de minden sora húzta haza ... haza... Hátha az apja meg is békült már... Hirtelen felugrott. Mi lenne, ha hazamenne? Most oda segítség kell, az ő tudása. Aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért. Ö, a megbecsült géplakatos, itthagyjon mindent egy öregbetűs levélért? De egy hang nem hagyta békén: — oda való vagy, szükség van rád ... érted, éppen rád. Talán anyád már beszélt is róla, azért írt neked. Ott talán már várnak, igen a parasztok várnak téged, a közülük való munkást, hogy ne legyen végre különbség közietek, hogy a te fiad már ne vághassa oda, hogy nem akar itt maradni a sárban, robotban. C OKÁIG KÜZDÖTT ma- magában, amint lassan előrekúszott az óramutató. Majd hirtelen ránézett a fekete mutatóra. Van még annyi ideje, hogy eléri az esti vonatot! A lépcsőket már kettesé- < vei szedte lefelé és soha ilyen j lassan nem döcögött a vonat, | mint ez, ami hazafelé vitte. A < hegyek mögül már szürke pá- ; rákat kergetett az este, lassan ' kigyúltak a távoli falvak; lámpái és a kerekek azt zakatolták: haza... haza... haza...; Az ismerős állomásnévnél meglódult és szinte futva indult a sötétben hazafelé. Még; a kutyák is ismerősen ugattak. A házakból itt-ott világosság ; szűrődött és beszédfoszlányo-; kát sodort felé a szél. Aztán ; odaért a házuk elé. A Bundás; is ugatni kezdett, majd ahogy rászólt és a kutya megismerte; hangját, ugatása boldog nyü- ; szítéssé halkult. A honyhaajtó; kinyílt, a kivetődő fénynya-; lábban apja alakja jelent meg,; bentről az anyja szólt: — Nézze már meg, mi lelte 1 a kutyát? — ö pedig állt a sötétben és ; nem merte benyitni a kaput. tJjra a régi dörrenést hallotta; és már-már azon volt, • hogy ! visszafordul, amikor egyet kattant a kapu, és a sötétben : szemben állt vele az apja. — 1 Ki az? — kérdezte. Ö még ! alig tudta kinyögni: — En va- 1 gyök, édesapám, hazajöttem!: — Aztán két erős kar ölelte 1 magához, ő meg csak nyeldes-: te vissza előtörni akaró köny- nyeit. Aztán másnap örömmel szó- ! rongatták a kezét az ismerő-1 sök, hogy visszajött közéjük. A ! tsz-elnök komoly hangja, aki 1 tárgyilagosan elmondja a terveket, a nehézségeket és megkérdezi, hogy ezek után mit I határozott. Ö pedig csak annyi 1 haládékot kér a munkábaál-1 lásra, amíg elintézi dolgait a 1 városban, addig a tsz elküldi a 1 kikérést és ő repül haza. Itt 1 megtorpan egy kicsit: — És a Kovács Ferit ne hív- I jam, az velem dolgozik? — — Dehogynem, összesen öt olyan emberre van szükségünk, aki ért a géphez, egyelő- < re, aztán majd kell több is. P YORSAN SZÁMBA VE^ SZIK az innen elkerült! fiatalokat és ő vállalja, hogy; felkeresi mindet, hátha sikerül : hazahívni valamelyiket. És sí-; került... Két hét múlva öt fiatalem- ; bér érkezik nagy csomagokkal | a kis falu állomására. A tsz 1 felvirágozott kocsikat küldött I értük és maga az elnök is kijött a nagy dologidőben, hogy ! érezzék a visszatérők, hogy! milyen szeretettel fogadják! őket. És elkezdődnék a munkás 1 hétköznapok. Majd egyre több ! kis legény áll az apja elé, hogy ! néhány évi tanulás után visz- ! szatérve, mindig könnyebbé I váljék a paraszti munka a gé- I pék és a tudás nyomán. S. Szabó Márta SÁRKÖZI MIKLÓS: Két nem fantasztikus vers egy beszámoló margójára (A sajtó közölte Hruscsov beszámolóját a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának üléséről.) I. Évtizedek múlva újságot olvasva az este fotelembe telepedve fantázia-űrhajómba ültem s évtizedeket repültem előre, ismert és ismeretlen tájak, csodás valóságok vártak: az élet-atom békés korszaka. amerre jártam nem volt a gyárnak fületsértő, hangos robaja, füstöt sem éreztem, ózon volt a levegő, s nem láttam ráncos arcot, csak nevetőt, a földek távirányítással szántva, az emberek műszerrel csináltak mikor mi kellett, esőt, vagy napfényt, az autók föld felett lebegve robogtak az utcán, alig remegve, és mindenütt sok-sok fa, erdő s szinte mind gyümölcsöt termő. ott már nem volt hajsza és robot, mégis mindenki dolgozott, igaz, hogy csak napi négy órát, a többi időt tanulás töltötte ki és szórakozás. a gyermekek nevetve építettek házat, kerteket, erőművet, gyárakat s nem láttam várakat, mint ahogy nem láttam fakardot, . puskát és ágyút: nem ismerték a háborút — nyugodt volt az álmuk; ... és nem voltak országhatárok, nem voltak ellenségek, csak barátok, mindenkinek szükségszerint volt mindene képességük szerint gyártva a kincseket s nem ismerték azt, hogy nincs — az emberé volt minden kincs. s mikor eddig értem vágyódva két pici kéz átfogta a nyakam — a fiam. és én tűnődve hosszan néztem őt, a Kommunizmus-építőt. II. Valóság lesz az álom szeretek ébren álmodni és nagyon tudok vágyódni álmaim után. hát nem szép, ha, mikor már lefeküdtél elmélázgatol egy kicsit üvegfalú házakról, mit a Nap energiája fűt, városról, melyben ném lesz füst? hogy több milliárd ember él abból, mit a fegyverkezés emésztett fel, hogy nincsen már katona, nő, aki fiát, vagy férjét, testvér a testvért aggódva, féltve várja még: vajon élnek-e, jönnek-e? hogy nincsenek már harcterek? eddig csak álom volt ez is, álom reggel és este is, de az Érchangú Valóság álmainknak testet formál s Hajó és Rakéta hordja vízen és a csillagokba, hogy nincs már messzi a távol — és valóság lesz az álom. SASS MÁRTON: Sét a Ragyogó, részeg reménységek valóra váló útját járom. Erről nem szólt még a tanárom; oly élőkké lettek a képek. Madár r.epdes vígan köröttem, autó dudája figyelmeztet. Csokor-virágok integetnek: a mag megfogant, ágba szökken! Nincsen utca, hol új nem épül, s jókedv az emberek szeméből, mint cinkos kacsintás száll felém. Arcomat égeti a szégyen, hogy őgyelgek az utcaszélen, s munkámhoz visszatérek én,
