Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
s NÉPÜJS AG 1960. április 3, vasán’-’'» Szergej, Jurij, Nyikoláj és a többiek... A nagy harcokról beszél Jurij kapitány. Mindig megilletődik az em- A megyénkben eddig meg- ber. ha szemtől szembe kerül tartott magyar—szovjet „nemhíres tudósokká1, felfedezők- zetközi” mérkőzések alapján kel. vagy éppen hősökkel. Így jártam én is az elmúlt napokban, amikor elém állt Jurij kapitány, aki ugyan nem tudós. nem felfedező, de hős volt, részese a másfél évtizeddel ezelőtti harcoknak. De hadd kezdjem az elején. Meglátogattam a megyében tartózkodó szovjet alakulatot. Hogyan élnek? Mivel töltik szabad :dejüket? — erről folyt a szq a parancsnoki szobában Megtudtam, hogy nagyszerű barátság alakult ki a szovjet katonák és Petőfibánya s a Mátravidéki Erőmű dolgozói között. Együtt ünnepelnek, s gyakran találkoznak hétköznapokon is. Szeretnek horgászni a szovjet katonák is, s nem megvetendő a nyári melegben a strand sem. Így a tó partján, vagy épp’ a vizében már tolmács sem kell, az üzem dolgozói tudnak néhány szót oroszul és a szovjet katonák is magyarul. No és az izgalmas röplabda-csatákhoz, futballmérkőzésekhez nem is kell soúgy mondják, a röplabdában a szovjet, a futballban a magyar csapatok bizonyultak jobbnak Ahogy beszélgettünk, nyílt az ajtó, egy kapitány lépett a szobába. Kezében könyv: dokumentációs összeállítás a második világháború harcairól. Elmondta, hogy már járt egyszer Magyarországon, pontosan 15 évvel ezelőtt. Akkor nem könyv volt a kezében, hanem fegyver. S ahogy ott állt a kapitány, egy a sok százezer közül, s idézte a harci napokat, szinte felelevenedett emlékezetembe a tizemét évvel ezelőtti esemény. Ahogy beszélt, elképzeltem őt tizennyolc évesnek. S szinte láttam, hogy tör ki fedezékéből a Keleti környékén, s hogyan dalol a harcok szünetében hatójáról, a szép Kaukázusról. Budapest. Rákóczi út. Keleti pályaudvar, Balaton, jól emlékezetébe vésődtek ezek a helyek. Jurij szakaszvezető az ejtőernyősök között harcolt szabadságunkért. Még pontosan emlékszik a Rákóczi úti harcokra, a rombadőH házakra. az élesig zott népre, s a szovjet csapatoktó fegyvert kérő magyar hazafiakra. kát beszélni. Szergej és Viktor az erőmű klubtermében. Egy rögtönzött kórus, énekel: Azóta tizenöt esztendő telt el, s a szakaszvezeióből kapitány lett, nemrég járt a fővárosban és ahogy ő mondja: Pest és Buda szebb lett, mint valaha. Mosolyogva beszél, s emlékszem, mosolygott az a szovjet katona is, akivel én először találkoztam másfél évtizedd ;1 ezelőtt, aki az én szabadságomat hozta. Az is kaukázusi volt, lobogó fekete hajú. Jurij kapitány szőke. Parancsnoka mosolyogva magyarázza: a kapitány azért is híres, mert ő az egyetlen szőke kaukázusi. Szergejjel az erőmű klubtermében találkoztam, s itt volt a szibériai Viktor is. Mindketten szeretik a zenét, éppen egy jó Tabányi-szám forog a lemezjátszón. Szergej még csak huszonegy éves, civilben a magnitogorsz- ki kohó dolgozója. Most katona. Szabad idejében olvas, zenét hallgat, röplabdázik és várja a postást. Miért? — egy kislánytól, Váljától várja a leveleket. Ö messze van ide, több mint 4000 kilométernyire. Viktornak nem sokat számított a magyar tél, mit neki a 14—15 fok. Negyven-negyvenöt fokos hideghez szokott ő odahaza, Szibériában. Onnan jött, s a lakatos mesterségei cserélte fel az egyenruhával. Alexander őrvezető nem is ■ úyan régen még az uráli földeket szántotta traktorával. Hazájáról, szülőföldjéről éne— Vigyázat, ebből matt lesz — mondja Nyikoláj kapitány. Márkusz László Alexander őrvezetö. kel most is, s a nagygomboat laktanya katonája egész jól nséri őt a tangóharmonikán. A nagygombosiak kultúrter- nében találkoztam Nyikoláj- jal, a 35 év körüli kapitánnyal is. Nagy sakkpartit vívott egy nagyar főhadnaggyal. O csaknem a szomszédból jött hoznánk — ukrajnai. Húszéves volt a nagy harcok idején és ütegparancsnok. Öt kitüntetés tanúskodik bátorságáról, hősiességéről. ★ Néhány szovjet katonát, néhány jó barátot mutatnak be ; képek és sorok, s tolmácsolnak egy őszinte üdvözletét iS. Befejezésül átadom: A szovjet ngység parancsnoka maga és -atonái nevében sok sikert és ó egészséget kíván olvasóink- ■'ak, megyénk minden dolgo- ójának felszabadulásunk tizenötödik évfordulója alkalmából ... > cooooooocöooooocioooooooooo c<xx)c<x>xuuooo<xoooooooű«xoooooooooocoooooocoooooeoi»ooocoooooo(»ooooooo(»ooooecoooooooooooco IV1 EKIKESEREDETT, dühös kis suttyó legénykék voltunk. Koraérett és korán eszmélő emberkék, akik jóval többet ismertünk a körülöttünk kelleténél is jobban nyüzsgő élétből, főleg annak árnyoldalaiból, mint amennyit a magunkhoz hasonló tíz-tizenkét éves gyerekeknek illik ismemiök. Négyen, helyesebben öten voltunk testi-lelki jó barátok, öten, de Siklósi Ivánt, ezt a csinos és nagyon okos, értelmes arcú, fekete szemű, törékeny fiút hamar kiragadták bandánkból — ahogy önmagunkat neveztük. Előbb sárga csillaggal különböztették meg, majd szüleivel együtt elhurcolták. És többé sohasem tértek vissza. Legyilkolták az egész családót... Most utólag nehéz lenne már megállapítani, hogy ez a szörnyű esemény zökkentett-e ki lelki egyensúlyunkból, vagy már megelőzően sem akartunk belenyugodni a — legalábbis nekünk — megváltoztathatatlannak tűnő sorsunkba, abba, amit számunkra írt elő az 1944-ben uralkodó felsőbbség. Négyünk közül egyedül én járhattam gimnáziumba, de ennek is drága volt az ára: özvegy anyám hajnaltól estig dolgozott, s bátyám a sarki fűszeresnél kifutóskodott. És majd nyolc év állt előttem, s a távolban egy esetleges íróasztal reménye, a városnál... A többiek helyzete még ennél is bizonytalanabb, kilátástalanabb volt. Fehér Lacit mindenki csúfolta. pedig nem tehetett róla, hogy ruhájába ivódott az otthoni suszte- ráj szaga. Az apja foltozó varga volt és öreg, és az egyetlen fiára szándékozta hagyni a dikicset, meg a lábszíjat. Zsíros Feri tulajdonképpen csak vendégeskedett ott, Kaposváron. Parasztgyerek, tehát faluról jött be és mindig íurcsálltuk, hogy azért lakik a szomszédunknál, aki hozzánk hasonló szegény, mert otthon, » falun, esetleg éhen halna. Ezt nem értettük. És a negyedik, a Szabolcsi Jóska... VÉGEREDMÉNYBEN ez a régi v história miatta jutott az eszembe. Az egri főutcán ütköztünk össze. Az első pillanat meghökkenése után boldog, kamaszos röhögéssel ölelkeztünk. Mióta az eszem tudom, ismerem őt és ötödik gimnáziumtól osztálytársak is voltunk, különbözetit tett... És az érettségi óta nem találkoztunk. Akkor ő Pestre került az orvosira, én pedig Pécsre, a jogra. És most itt... Egerben... Persze még ő kérdezte: — Hogy kerülsz ide? — Már két hónapja itt dolgozom ... de te? — Mátraházán üdültem, és az elutazás előtt átruccantam. Nem jártam még ezen a vidéken. Ha tudom, hogy Egerben élsz, az egész szabadságom itt töltöm. Taxi várta és én elkísértem, hogy ha csak néhány szót is, de beszélgethessünk. A két perc csak félmondatokra volt elég, s így is minden másodiknak ez a szó hangzott el: emlékszel? Mennyi közös emlék... Együtt izgultunk az érettségi bizottság előtt... És négy éven át együtt szerepeltünk a tanárok noteszében: Szabados, Szabolcsi, Szántó, Szilkai... Haj, a kaposvári gimnázium. A diákcsínyek. Amikor latin óra előtt az egész osztály felakasztotta magát a fogasra, s a bejövő tanár láttán kiöl- töttük a nyelvünket. És fuldokoltunk, persze csak a röhögéstől, hisz kabátunk akasztóján lógtunk. És csak mi ketten kaptunk igazgatóit, a többi megúszta osztályfőnökivel... És a régebbi közös emlékeink. Az ő szülei is reggeltől estig dolgoztak: téglagyáriak voltak. És egyik nap náluk melegítettük a pirkadatkor főtt ebédre való üres főzeléket, máskor nálunk. De a kenyeret, azt mindig hazulról vittük az ebédhez, hisz mindnyájunknál dekára mérték... Hát mégsem lett belőle téglás, Klinikai taSspasxiha nársegéd. Mátraházán üdült és azt mondják róla: nagy koponya... |U ÄR RÉG ELMENT a vonat és ^ én céltalanul kóválygok a város utcáin a taxival. Nem tudom, merre járunk, de egy helyen megállítom, s gyalog folytatom a sétát. Esik az eső, de már csak akkor veszem észre, amikor átázott a ruhám. Felzaklatott ez a találkozás. Régi emlékek idéződnek, olyanok, amelyek már homályosultak, hisz évtizede nem jutottak eszembe. Anka, a szegény öreg cseléd, akiinek talán senki sem tudta a vezetéknevét és ötvein éve ellenére is mindenki, a gyerekek is csupán így: Ankának szólították. Bejárónő volt a gazdagoknál és minket, a mindig éhes sü- völvényeket a kaoott ételekkel kínál- gatott. De mi sokszór csúfoltuk: magában beszélt... És amikor közeledtek a szovjet csapatok, valamiképp tudomást szereztünk arról, hogy ért oroszul... Szerb származású volt Anka, vagy ruszin; máig . tudom, de esténként szláv szavakra tanítgatott bennünket. Négyünket. A nyelvet — szerbet, vagy ruszint — tökéletesen talán sohasem ismerte, vagy rég elfelejtette. Kevésre is oktatgathatott: egy imára, amelyet már majd elfelejtettem... Így kezdődik: Otcsertászse jeszi na nebeszi... Azt hiszem, a Miatyánk?! És erre: szpasziba. Egyebet tán maga sem tudott. De mi így is módfelett büszkék voltunk tudásunkra. Sőt: hiúk! Aztán eljött az a nap is, amelyiknek délutánján már a városban hup- pa. ‘■ak a szovjét aknák és amelynek estéjén egy szenilis honvédszázados hatvan levente vei a város védelmére készült. A németek még kora délután megfutottak. Motorkerékpárokkal és gépkocsikkal. A magyar katonák — aki tudott — szerteszök- döstek, a többiek pedig, a végsőkig elcsigázva, lerongyolódottan, gyalog vonszolták magukat nyugat felé. És a leventék, élükön a bolond századossal és öt tölténnyel a zsebükben, városvédésre készültek. Aztán egyenként hazaszivárogtak ... SÖTÉTEDÉSKOR behúzódtunk az óvóhelyre. A nagy és közös pincében gyűlt össze a fél utca. Ott voltak a gyerekek is persze. És kitűnően éreztük magunkat. Sokat nevettünk a Lea nénin, a bolond vénkisasszonyon, aki állítólag több bombázást vészelt át Pesten és emiatt feljogosítva érezte magát a tanácsadásra. És mesélt szörnyű részleteket is, gondolom: szabadon, a német rádióadó nyomán. Egyik tanácsát sosem felejtem el. Fejünkre tétetett valami vékony plédet, mondván, ez megóv a ránkzudüló épülettől, ha bombatalálat érné. A következmény persze az lett, hogy a sötétben és a meleg hatására elálmosodtunk. Anyám már akkor is idős volt és fáradt, mi pedig apró gyerekek... Fogtuk hát magunkat és hazamentünk, lefeküdtünk és ... aludtunk. Reggel már én is ébredeztem úgy hat óra tájt, mikor megjött a hír: — Orosz katonák vannak a ház előtt. Elszorult a torkom. És bevallom: féltem. Ruhát kapkodtunk magunkra, csak úgy sebtében és remegett a kezem és hiába igyekeztem agyamba idézni az Ankától tanultakat. Az imát, meg a többit. Ám egy szó nem sok, annyi sem jutott az eszembe. És akkor jött egy sáros köpenyű, de erős, hatalmas katona. Fegyverrel a hátán és nevetett. Rámnevetett, talán riadtságomat, vagy borzas üstökön» találta mosolyogni valónak. Aztán bejött még egy, valamit beszéltek, majd az elsőnek érkezett újságpapírba csomagolt csokoládét adott át nekem és bátyámnak is. És mi csak néztük. Csokoládé... Es végre eszembe jutott, amit az Ankától tanultam. Ha nem is minden, de legalább egy szó: — Szpasziba. ö'- már mentek, mi: bátyám és én a csokoládét majszoltuk és kínáltuk anyánkat is ... És... de ez már nem fontos... A délelőttöt persze együtt töltötte a banda. Kicseréltük tapasztalatainké és bámészkodtunk. Ismerkedtünk. Furcsa volt minden. Körülöttünk és bennünk is: éreztük, hogy valami más, valami új kezdődik. Tíz—tizenkét évesek voltunk, még nem fogalmaztuk meg, de tudat alatt, azt hiszem, már akkor Szabó Laci is tudta, hógy nem a dikicset fogja forgatni, legalábbis nem az otthóni suszterájban. Legutóbb, amikor anyámnál, otthon Kaposváron voltam látogatóban, találkoztam Fehér Lacival. Nász- úton volt a feleségével. Kolléganőjét vette el, s a bájos asszonykáról nehéz elképzelni, nogy gépészmérnök, akárcsak férjé: olyan törékeny... Zsíros Feri a Közgazdasági tudományegyetemen végzett, úgy tudom, a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozik, sokat jár külföldre, ritkán találkozhatunk. És a Szabolcsi, nos, vele itt Egerben futottam össze tegnap. Orvos és Mátraházán üdült. DÉGEN NEM GONDOLTAM Ankára és most ő is eszembe jutott. Mi lehet vele? Ha él még, bizonyára valamelyik szociális otthon lakója. Szegény, egész életében kiszolgált valakit. És most az ő kényelmét keresik. Mindig pihenni vágyott. Most pihenhet. Szegény Anka... Mennyit gyötrődött, míg megtanította velünk azt az imát és a végén nem vettük hasznát. Csak annak a másik szónak ... Szántó István
