Népújság, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-27 / 74. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODAI Mi KÖR KIADÁSÁBAN ÍVJ INTHA VEZÉNYSZÓRA történt volna, 1 ■“ úgy zúgott fel a taps. Szabó Gyula ott állt a fényszórók kereszttüzében és csak mosolygott. Azzal az édes mosolyával, amit annyiszor látott már az arcán, és ami annyira ellenszenvessé tette előtte ezt a sikerektől elkényeztetett, sudár fiatalembert. A taps nem akart alábbhagyni. Kovács Péter türelmetlenül nézett szét maga körül. Idegesítette ez a siker. Talán azért, mert neki különvéleménye volt Szabóról? Mindenki kedvelte Szabót, de ő nem. Miért? Nem tudott volna felelni erre a kérdésre. Édeskésnek tartotta, mint egy rosszul sikerült bambit. És valahogy olyan mesterkéltnek is. Most is. Az a fanyar kis mosoly a szája jobb szögletében. Mintha kicsinyelné azokat, akik neki tapsolnak. Hogy meg tudja szédíteni az embereket! Egy kis érzelmes tangó, halkan suttogva, félig hunyt szemekkel, felső testét lefogott ütemben ringatva és már kész a siker. Különösen a lányoknál. Mintha külön az ő érdeme lenne, hogy kellemes hanggal rendelkezik. Mit tett azért, hogy ilyen hangja legyen? Semmit, örökölte. Vele született. Kész. Szerencsés véletlen csupán. És még mindig tapsolnak. Szabó hajlong, de egyre kényszeredettebben. Már kifordított tenyérrel hárítja vissza az ünneplést. — Milyen kedves! — sóhajt fel Kovács jobboldali szomszédja, egy kis pisze, szőkére színtelenített hajú, molett anyagmozgató, a hetes műhelyből. — Hogy szerénykedik! — dupláz rá a barátnője, aki hihetetlenül vékony, megnyúlt égimeszelő. De az arca rózsát tüzel, keze fején megfeszül, fényesre simul a bőr, a nylon kesztyűjét az ölébe ejtette, hogy jobban tudjon tapsolni. Arra is alig volt ideje, hogy a szelet csokoládét, amit az ének alatt majszolt, a szájába tömje. Mielőtt megszólalt, nagyot nyelt, hogy helyet teremtsen a nyelvének. Szája sarkából kis barna csepp buggyant ki, a rosszul lenyelt csokoládé árulkodó göm- böcskéje. Kovács Péter nem bírja tovább ezt a belobbant lelkesedést. YISSZAFORDITJA a tekintetét, de előre ’ sem képes nézni, mert a tompa fényű bársonyfüggöny előtt még mindig ott hajlong kényszeredetten, szinte meggyötörtén a hős, a nagy énekes, a kedvenc, a bálvány: Szabó Gyula, a Il-es szalag komplexbrigádjának szerelője. Balra tekint, elgyötörtén, mintha láthatatlan zsinór húzná a fejét. A gyomrában már ideges görcs rángatózik, szemét résnyire húzta az elfojtott keserűség és tehetetlenség. Unottan hordozza végig tekintetét az elsőemeleti páholysoron, aztán hirtelen elkapja a szemét, majd újra visszatéríti a hatos páholy egyik alakjának arcára. Magdi! Mosolyogva tapsol. Szabónak tapsol. Pedig azt hitte róla, hogy ő más. Komolyabb, érettebb, megfontoltabb, fukarabb az elismerésben. Hogy nem olyan, mint a többi. Vége. Hát Magdi is? Felnyögne, annyira sajnálja saját magát, szétfoszlott elképzeléseit, mint az a tizenhat éves kislány, aki most törte össze kis kézitükrét, és azon búsul, hogy emiatt hét évig nem megy majd férjhez. Legszívesebben felállna és kimenne. Vagy : oda kellene kiáltani az embereknek: Minek ! újjongtok? Nem látjátok, hogy még jobban ; elkényeztetitek, még önteltebbé teszitek? Ti ' rontottátok el. Már élni sem tud siker nél- i kül. Ügy jár a műhelyben is, mintha a többi- ' ele számára kitüntetés lenne a jelenléte. Nem tehetett mást, lehajtotta a fejét, ar- \ cát a tenyerébe temette, mintha szégyellné . magát. A többiek helyett is. _ ' Aztán hirtelen vége lett mindennek. Szabó I nem volt hajlandó ismételni. A nézők, a : gyár dolgozói, sértődötten abbahagyták a tap- \ sót, a kis szőke elhúzta a száját, mintha sze- j mélyes sérelem érte volna, a barátnője pedig nagy elkeseredésében újabb szelet csokoládét j tömködött a szájába, miután hiába kínálta [ szalmasárga hajú szomszédját, aki keserűen ; legyintett a csokoládéra. ' \ — Á!... Hogy gondolod!... — Halkan, . mint egy titkot, súgott még egy szót hozzá, i miközben lopva önmagára mutatott. — Pre- ludin. : COVÄNY TÄRSA megkínzott arccal, ■ ^ megértőén bólintott. j A függöny előtt megjelent a csokornyak- . kendős műszaki rajzoló, és a már előlegezett ; siker dicsfényében úszva, emeltebb hangon i bejelentette, hogy eddigi sok gyönyörűség j után az est fénypontja következik: a-dupla ! vagy semmi. Nyájasan kérte a hölgyeket és 1 urakat, a szaktársakat és elvtársnőket, hogy ! csak bátran jelentkezzenek, tegyék, próbára Fortuna istennő irányukban mutatott eddigi állhatatosságát. Mindenki mozgolódni kezdett, a fejek elő- re-hátra forogtak, izgatott félmondatok röppentek fel, megtelt a terem zúgással, de a kedélyes felhívásnak nem akart senki eleget tenni. Nevetséges! Gondolta Kovács. Mint a gyerekek, ha bújócskát játszanak. Mire való ez? És akkor megint meglátta Magdit. Rövidre nyírt barna fürtjei vidám csigákban ölelték körül nevető arcát, fényküllőket csil- lagszórózó barna szemét, meggypirosra gyúrt kacagó ajkát. Észre sem vette, hogy csendesen felsóhajtott, amikor erre az arcra nézett. ElszégyellG. MOLNÁR FERENC: Dupla vagy semmi te magát, mint akit tetten érnek, és vissza akarta fordítani a fejét, de már későn volt Magdi észrevette, a szemében bujkáló apró szikrák mintha még fényesebbre ízzottak volna fel, hogy aztán az ő szemébe röppenjenek. És intett a fejével. Kérdezve és biztatva. Hogy ő? ... Nem, ezt még sem. Nem teszi, nem teheti magát nevetségessé. Egy ilyen játék, egy ilyen buta véletlen a felharsanó nevetés örvényébe taszíthatja, hiszen nem juthat minden az eszébe azonnal, és az a feszültség is, ami keletkezhet a szerencsét pró- jálóban, csak megnehezíti... Nem, ilyet nem tesz. — Nézze, Magda, értse meg... — kezdte magában, és talán azért, hogy még érthetőbbé tegye, félig felemelkedett, és akkor, igen: ekkor felharsant annak a buta műszaki rajzolónak a hangja: — Éljen, megvan az első vállalkozó! |yt INDENKI RÁNÉZETT. Ö kiáltani akart, illetve el akart szaladni, vagy elbújni, legalábbis megsemmisülni, de az a preludinos szőke is, meg a majszoló nyírfaseprő, egy gyors szürcsölés után, harsány éljenzésbe kezdett, és élesen felcsattant a taps. Segélykérőén pillantott Magda felé, és ekkor megtört. Mert Magda is tapsolt és mosolygott. A többire alig emlékszik. Mintha leitta volna magát. Szédült, kóválygott, zúgott és forgott körülötte és vele minden. Még másik négy társ bátorodott fel az ő példáján és elkezdődött a játék. Az első kérdésre még szinte önkívületben válaszolt. Csak sejtette inkább, mint tudta, hogy Petőfit kell mondania. A verssorok ugrasztották ki belőle a szót, nem a tudata. A taps felcsattant, mint az előbb Szabónak. De ő nem mosolygott, nem hajolt meg, hanem nagyon szégyellte magát, és még az is eszébe jutott, hogy talán imádkoznia kellene, hogy megszabadulna ettől a szörnyű ring- iispiltől, ami itt forog körülötte és veie együtt. Már enyhe hányingert érzett a gyomra táján, attól félt, hogy rosszul lesz. Fel kellene állni, még mindig nem késő. De már elhangzott a második kérdés. Erre könnyű volt felelni, hiszen a labdarúgásról kellett az ismereteit kinyilatkoztatnia. Űjabb taps, aztán újabb kérdés. Amíg a kérdést olvasta a műszaki rajzoló, csak a csokornyakkendőjét figyelte. Milyen furcsa az a két keményített szalagszárny az ádámcsutkája két oldalán. Elhatározta, hogy ő sohasem vesz fel ilyen nyakkendőt. Persze a kérdést nem értette, meg kellett ismételtet- nie. A székek között halk moraj futott végig. A fejek egymáshoz buktak. Az izgalom fokozódott. Még csak félig olvasta el másodszorra a kérdést a propeller-nyakkendős, amikor belőle kibuggyant a felelet: — Magellán! ss A VOLT AZ ELSŐ hajós, aki először körülhajózta a földet 1522-ben, illetve ő közben elpusztult... Hogy a fenébe jutott eszébe! Mikor tanulta ezt! Valamikor az általános iskolában. tiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiniiiiiaiiiiiiiiaiiRiiiiirtiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiini HARGITAI ISTVÁN: Lépések hallatán A folyosón a léptek elkoppannak. Az egyik durva és erőszakos. Másik határozott, kimért, hűvös. Egy félénk nekilapul a falnak. Az hallgatag, töprengő, bánatos. Mellette vészesen dong egy dühös. — Világos, hogy ez — férfi és lapos Gumicipőt hord. Az meg tűhegyes Sarkon forgatja mind a két begyes Mellét — és magas önérzetét... s e csosszanás: — biztos lúdtalpbetét. (Ajánlás!) A hű rabszolgák többet érdemelnek, (Mint e versecske) tűrvén szüntelen Szeszélyeit uruknak s hölgyeiknek. — S viselve súlyát minden terheiknek Ég és Föld között reménytelen ... PAPP MIKLÓS: AZ ÉN LOVAIM Lélek-karámom nyílt, pezsgő füvén friss vágy-csikók és gondolat-lovak legelnek együtt; mindet indulat formálta testté, s akarat-serény izmaikat verem vad, kemény szavakkal és ha megtorpan a had, megcsördítem szív-ostoromat közéjük vágok, s mint rakéta-fény úgy száguldanak, s idegen, barát befogja őket: ágas-egy család: mindent átölel indaként hitem: olyan vagyok, ki szétadja magát, s elküld milljó szárnyas-paripát: g így mindig több lesz az életem; Most arra is visszaemlékszik, hogy egyszer Magellán miatt kergette a helyére az öreg Suviksz, így csúfolták a gyerekek; mert nem tudta megmondani. És most... Hogy tapsolnak. Minek ez? Fel kellene állni. Még mindig nem lenne semmi. Nem lehet. Magdi feléje integet. És megint az a nyakkendő. Miért nem veszi le? Meg kellene neki mondani, hogy ... Mi? Mit akar? Hogy ki volt az a spanyol író, akinek a regénye... hogy mikor játszódik?... Kinek a nevét? Miért kellene ezt tudnia! Utóvégre ő nem irodalomtörténész, hanem gyári melós. — Gondolkozzék nyugodtan! — hallotta a jóindulatú biztatást. Erre feleszmélt. Milyen csend lett hirtelen. Mi az? Nincs senki a nézőtéren? Hová lettek a többiek? Magdi is elment? Nem, mindenki ott van még, és őt figyelik. Ez a halszemű csokros is. Ott a kulisszák mögött még Szabó is. ■ * — Szabad a kérdést! — nyúlt most türelmetlenül és hirtelen a papír után. — Már csak tíz másodperc! — sürgette a propelleres. Igen. Az író megvan. — Cervantes ... Egy nagy sóhaj az egész nézőtér. Mintha a nagyfüggöny is meglebbent volna. De a többi nem megy. — Még a két főszereplőt! Érezte, hogy elfehéredik, és a görcs csomóvá duzzad a gyomrában. — Nem tudom. — Öóó!... — mordult fel a csalódás a széksorok között. — Gondolkodjék! Ránézett Szabóra és felállt. Rendíthetetlen nyugalommal és határozottan. — Nem tudom. — Ö, nagyon sajnálom — keneteskedett a csokros. — Sajnos, az idő letelt. És két karját úgy tárta szét, mintha mondaná, hogy a Waterlooi csatavesztésért nem ő a felelős. Mielőtt elhagyta volna a színpadot, még egyszer Szabóra nézett. Látod, én nem vagyok olyan ...: ez volt a tekintetében. A ZTÄN EGYENESEN kiment a meleg nyári éjszakába. Dobhártyáján még magával vitte a csalódás moraját, és a félbeszakadt tapsok elfulladását. Nem érdekelte már semmi. Nyugodt* volt, higgadt volt, és büszke volt arra, hogy kivonta magát az olcsó siker varázsa alól. Utóvégre!... de ezt a mondatot nem fejezte be, csak annyit érzett, hogy ez a szó nagyon találó. Nagyon kifejező és nagyon illik ehhez a helyzethez. Napokig kerülte az embereket. Ha valaki célzást tett a műhelyben arra a bizonyos dupla vagy semmire, fölényes mosollyal elnézett a feje fölött. Eleinte sajnálták a sikertelenség miatt, mindenki balszerencsének könyvelte el, de érthetetlen viselkedése később mindenkit eltávolított a környezetéből. iiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiniiiiiiiiiiniiiiiiHiiiiniiuiiiinuiiiiiii tiiiiiinaiiiiiiiiiiiini PATAKY DEZSŐ: Bánya járáson (Testvéreimnek küldöm Egercsehibe) U áromszáz méter mélyen jártunk *--*■ szénfalak közt, a föld alatt. A fővágaiban telt csillékkel mellettünk húzott a kisvonat... Hullott a víz ránk, mint a permet A TH-gyűrűk csendben áztak. A lőporszag, a karbid-illat mellénk szegődött útitársnak. Bizton, vigyázva, lassan léptünk. S mikor delet fújt Apátfalva a lejtakna aljához értünk... Álltunk a kemény támfák mellett. Légáramlat ömölt haránt. Félredőlt s billenve táncolt lámpácskánkon a csöppnyi láng. Kezetfogtam az emberekkel: vérünk, a testünk — egy rokon! Szénporos volt a kézfogásuk. Keménység ült az arcokon. Csodáltam ezt a keménységet, nincs semmi ehhez mérhető! Telek Jóska, talán avégett, hogy jobban teljék az idő: a bányász-sorsról beszélt nékem. Én mélyen a szemébe néztem, hogy a szavait el ne vétsem! A váltás, közben, munkába kezdett. Indultunk sorban a „népeshez”, beszélgetve a lift felé... Jóska bátyám mögött ballagtam. Beszélt, beszélt — kifogyhatatlan. En hallgattam ... nem mozdult ajkam ... Mellettünk új és új csillék teltek. A lábunk nyomát egymás mellett őrzi most is a kemény agyag. — Undok fráter! — állapította meg a szalmaszőke, az üzemi étkezdeben, mert neki sem válaszolt a kérdésére. — Hagyd, szóra sem érdemes! — legyintett fogpiszkáló barátnője, miután nagy igyekezettel sikerült betömnie a lekváros buktát a szájába. Kovács élvezte ezt a helyzetet. Igazolva látta önmagát. íme, ő nem fut könnyű sikerek után. A következő hét végén, este volt már, amikor igyekezett haza a cukrászdából, ahol megivott két pohár konyakot, pedig tömény szeszt soha nem szokott inni. Jókedve volt és szépnek találta az életet. Visszamosolygott az autóbuszállomás neonbetűire, rákacsintott a feje fölött hunyorgó csillagokra, és arcát odatartotta a langyos esti szél szelíd cirógatásának. Valami dallam is kiszökkent félig nyílt ajkai között. Könyűnek érezte magát, és elhatározta, hogy a patak partján megy hazafelé. Kicsit ugyan hosszabb az út, de hallani akarja a víz játékos csobogását, érezni akarja a nedves fű fanyar illatát. Lába alatt frissen ropogott a kavics a rosz- szul világított úton. Zsebre dugta a kezét és csak ment. Ment, ruganyos léptekkel és nem gondolt semmire. Még egy nyúlfarknyi gondolatot sem engedélyezett magának; 0SZTŐNÖSEN MEGÉREZTE, hogy vav laki már majdnem eléje ért a keskeny úton. Bosszús lett, mintha meglopták volna, kilesték volna a titkát. El akarta fordítani a fejét, de aztán mégis megnézte a másikat, aki ezen a homályos úton ilyenkor erre jár. — Maga az, Péter? Jaj, de megijedtem! — csendült fel az ismerős hang. — Azért jöttem erre, hogy hamarabb hazaérjek, mert már így is későn van. Édesanyám... És magyarázkodott szégyellősen; De Kovács Péter nem értett semmiből semmit, csak arra gondolt, hogy már egy hét* nem látta Magdit. Azóta, amikor... És mindjárt az vágódott a tudatába, hogy akkor nagy szamárságot csinált. — Nagyon szégyellem magam... — nyögte váratlanul. Magdi rácsodálkozott, egy pillanatig nézte, aztán villant a szeme és szelíd mosoly sarjadt az ajkán. — Miért nem válaszolt? Én éreztem, hogy tudja a feleletet végig és mégsem mondta. Péter belerúgott egy kavicsba, aztán kinyílt lelke mélyén a zsilip. A feltörő mondatok sodra magával ragadta a szívét. Szavaiban finoman benne lengett a bánat és a sóvárgás: milyen könnyen el lehet kábítani az embereket, és milyen nehéz valakire rátalálni, aki megérti a lélek finom rezdüléseit is. Akik önmagukat mutogatják, azokat felkapja magával a siker csalfa szivárványa. A szerényeket, a visszahúzódókat, akik nem dicsekednek ... ... és folyt belőle a szó. Csendesen haladtak egymás mellett. Magdi vékony, karcsú lába halk ütemét dobolt Péter súlyos léptei mellett. A vén gesztenyefák cinkos egyetértéssel hajoltak kettőjük fölé: még a csillagok elől is eltakarták őket. Péter beszélt, Magdi megértőén hallgatott. Lassan elfogyott az út, híd hajolt keresztben a patak fölé, aminek két oldalán fényes ab- | lakú házak álltak merev vigyázzállásban. A*- utolsó gesztenyefá mellett leszerelt villanyosz- = lop betoncsonkja meredezett ki a földből. Itt | megállt Magdi, szembefordult Péterrel. | — Köszönöm, hogy elkísért. * Válaszolni akart, de Magdi félig hátrafor- i dúlt és úgy folytatta tovább. í — Ott lakunk. Látja? ~ Majd feléje nyújtotta a kezét. Sima, hűvös tenyere közvetlen természetességgel simult kemény ujjai közé. Mintha 1 villanyáram ütötte volna meg. Óvatosan tartotta a vékony ujjakat, nehogy összeroppanj a- Inak. : íyr AGO! RAMOSOLYGOTT. Hogy ragyog 1 ez a mosoly: ú’iongott Péter. Szíve 2 felzengett, mint a fűszeres illatot lehelő tava• szi rét fölött az örömbe szédült pacsirta éne- -ke. Most érzi, hogy itt a pillanat. Óvatosan "magához húzta és ... 2 — Milyen furcsa fiú maga, Péter. — A két § sötét csillogásé szem egy pillanatra megmetél az ő íriszében apró tűznyilait, aztán már 1 józan hang bukik fel az árnyékok puha, me- -leg mélyéről. — Jó éjszakát! = Elment.- Friss ütemben csikordul a kavics piciny "lába alatt, de az emlékezet sötét tavából még |felmerül a hangja: " „Milyen furcsa fiú maga, Péter”. | Péter szája megrándul. Ajkainak jobb =szöglete lekonyul. Kicsit gúnyosan néz a tá- . volodó lány után. " Az emberek furcsák: gondolja magában. r Mielőtt még visszafordulna, még megrázta 2 magát, hogy megszabaduljon az előbbi nevet- J séges hangulat buta béklyóitól, aztán cigarettát kotor elő, és a fellobbanó láng józan fénye I mellett megelégedetten állapítja meg magáiban, hogy az a Szabó Gyula egy lehetetlen, 1 beképzelt fráter, de ő ... szerénytelenség nél- íkül szólva: egészen más. | Persze, ez a kis naív Magdi is megszédült |tőle. Mármint Szabótól. 2 Na, csak hadd járják ezt a talmi fényű- karnevált. I Ö megőrzi a józanságát.
