Népújság, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE----------------------— a MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN =~ —^ —--------------------------------------------------------------------------• Né hány őszinte szó... Farkas András: „iftűhelyi gondolatok, szándékok, lelkiismeret" c. Írásához ?FORGÁCS KÁROLY: * Barangolás a születő tavaszban IV em is tudom, hányszor — sokszor elolvastam Farkas András szívének- lelkének ezt a tükörképét. Nézegettem, vizs- gálgattam, szinte ízlelve betűztem a szavakat, és latolgattam a mélyen csengő — mint ő mondja — „zenélő” szavak értelmét. Talán nem is én volnék a válaszadásra az illetékes, a kétkezi munkás, az autodidakta, aki — ha már korábban is jelentek meg írásaim — mégiscsak kísérletezem a prózaírás mesterségével. A költészetben pedig annyira jutottam, mint általában a szocialista világnézetű ember, aki lelkesedik minden szépért, jóért és igazért. Emellett tudatában vagyok annak, hogy korunknak, a szocialista társadalmat építő új világnak, és az új világ új emberének, új művészetet kell adnia. Ennek az új művészetnek kell méltóképpen kifejeznie a társadalomban végbemenő nagy, forradalmi változásokat, átalakulásokat, az újnak születését, másrészt perspektívát kell adnia holnapjainknak. Szerény véleményem szerint ez a meghatározás jelentheti azt a fogalmat, amit ma a képzőművészetben, és a művészetek minden területén, így az írásművészetben — a költészetben és a próza-irodalomban egyaránt — szocialista realizmusnak neveznek. Távol álljon tőlem az a szándék, mintha én Farkas Andrást „kioktatásban” akarnám részesíteni. Ellenkezőleg. Magam is ismerem azt az érzést, amikor az ember befelé, önmagába néz. Amikor magát, a lelkét vizsgálja, amikor tépi, marcangolja az írót az alkotás vágya, amikor belülről, a lélek mélyéből tör fel a szándék, és nem hagyja nyugvást, amikor álmatlan éjszakákon tépelődik, viaskodik önmagával, mert megihlette egy látomás, egy tárgy az épülő új világban, vagy egy emberi arc, amelyet mások észre sem vettek, és megszületik benne az új emberről szóló ének és tollat ragad. De jaj!... És ekkor jönnek az újabb gyötrelmek, a formakeresés lázas munkája. Farkas András formakészségét én igen fejlettnek ismerem, s hogy verseit, költészetét mégis a formai útkeresés jellemzi, arra ő maga adja meg a választ, amikor fenti írásművében felteszi a kérdést: „Milyennek kell lennie világnézetemnek, hogy elfogadják az emberek alkotásomat és vele °ayütt szemléletemet is?” A kérdésre, hogy „milyennek kell len^ nie világnézetemnek”, csak azzal válaszolhatok, hogy költőnek és prózaírónak olyan esztétikai irányt kell követnie, hogy az emberek elfogadják. Formák, stílusok és tulajdonságok között eligazítani, helyes útra vinni, egyedül csak a világnézet tud. Mindamellett a szocialista irodalmat kialakító világnézet többféle formában is kifejezheti önmagát. A szovjet írók a szocialista realizmust világirodalmi jelenségként fogják fel, és a kapitalista országok irodalmában is, sok nagy teljesítményt tartanak számon. Farkas András hite szerint lehet a „modern” embert „avitt” bútorok között is szerepeltetni. Lehet. Szoktuk is, de a mai ember számára ez már idegenszerű, úgy is mondhatnám, avas és doh-szagú, áporodott levegőt von maga köré. A másik megállapítása Farkas Andrásnak: „Sok évnek kellett eltelnie, hogy a modem kort és abban a modern embert többé- kevésbé helyesen szemléljem.” Majd lejjebb: ... „Környezetadta túlbuzgó vallásosságtól eljutni az élet és önmagam mai, vagy ha úgy mondják —.szocialista szemléletéig, a mindennapokban kemény út vezet”. A két megállapítás igazolja egymást, egyik a másik miatt történik. De ez nemcsak egyedül Farkas Andrással történt az elmúlt másfél évtized alatt, hanem sok-sok ezer és ezer emberrel, parasztoktól kezdve az „entellek- tüelig”, munkások és művészek, írók és tudósok, papok és kispolgárok jutottak el az érdektelen szemlélőtől, a tudatosulás állapotához, helyesebben a szocializmus igényléséhez. És ez nem véletlen, ez csak tisztán és világosan látó és gondolkodó emberekkel történhetett. De Farkas Andrást, az írót, a saját múltja, majd a „túlbuzgó környezete” ellen lázadó Farkas Andrást, sem a hagyományok követése, sem az egyéb szükséges tájékozódási módszerek nem tehették szocialistává, hanem csak az egyedüli helyes út: az új társadalmi helyzetnek, az új tudománynak és technikának elemzése, mint ahogyan a „mo- dern”-ség meghatározásában ezt írásában kifejez'. A modernség, mint újabb meghatáro- ' zása bizonyos irodalmi formáknak, mint irodalomelméleti szakkifejezés már szerepelt a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti munkaközösségének vitakérdései között. Az „Élet és Irodalom” című irodalmi lap több esetben is foglalkozott ezzel a kérdéssel. A végső megállapításokat úgy lehetne összefoglalni: a modem forma, a szocialista realizmus, mint a társadalom fejlődésében ábrázoló módszer, az iránymutató kifejezési formák, de a szocialista világnézet, más kifejezési formákkal is gazdagíthatja a szocialista irodalmat. Az „Élet és Irodalom” 1959. július 10-i számában Bóka László tanulmányában megemlíti a 30-as évek népi íróit, akik nem voltak szocialista írók és csupán a szociográfiáig és önéletrajzi vallomásig jutottak el, és lírájuk az önvizsgálat és tépelődés lírája volt. A mai úgynevezett „modern” irányzat követői sem juthatnák el minden esetben az általuk elérni kívánó célhoz, mivel Bóka megállapítása szerint a modernség és a modernizmus között bizonyos értékzavar uralkodik, amely ellen a szocialista irodalom szükség- szerű harcot folytat. A szocialista író feladata — írja Bóka —, hogy értékhatárt tudjon vonni a modernség és modernizmus között. Ahol ennek az optimizmusa hiányzik, ott modernség helyett csak modernizmust lelünk. „Már látom a modern világ lényegét, értem is már a szelek fúvását ezekben az esztendőkben, de még hangom lejtése nem igazodik egész magabiztossággal ezekhez az arányokhoz. Nincs még elég merészségem mai dolgainkról szólni, mert esetleg azt mondhatják a mát jobban értők és hamarabb indultak, hogy neked ezekhez milyen jusson van jogod szólni”. A/'alahol olvastam, hogy Babitsnál és Kosz' tolányinál — és szocialista íróknál előfordult — találunk olyan prózai írásokat, nyilatkozatokat, amelyek a l’art pour Tart védelmére kelnek. De sem Babitsnál, sem Kosztolányinál nem találunk olyan lírai ars poeticát, amelyben a szélsőségesen individualista költészetet, s a formalizmust teljes lelki harmóniába építenék. Farkas Andrásnak a fenti és több helyen idézett írása eddigi művészetének ars poeticája. Eddigi irodalmi munkálkodása is felmenti őt az öncélúság vádja alól. Jelen írásával hitet tett a szocialista eszmék vállalása mellett, és aki olyan írói készséggel rendelkezik, különösen a líra területén, mint Farkas András, annak nem lehetnek gátlásai, hogy „milyen jusson van jogod szólni”. A később indultakból is lettek már elsők, és akik képességeik ellenére is visszavonulnak, azok vagy „politikusok”, vagy sértett hiúságból teszik. Az író, a költő tudatában ott motoz az öncélúság vádja, amit a szocialista társadalom tudatos építői, művészei, írói erőteljesen elhárítanak maguktól. Pándi Pál „A magyar ars poeticáról” címen megjelent könyvéről a Népszabadság március 15-i számában Mesterházi Lajos „A költő dolga” címen ad ismertetőt. Ebben az ismertetőben Mesterházi megállapítja, hogy a magyar ars poetica, ars politicát is jelentett, szinte mindig társadalmi programot adott. Vagy úgy, hogy kimondta, vagy úgy, hogy hangosan hallgatott. Míg a továbbiakban rámutat arra, hogy a legnagyobbra azok műve terebélyesedett, akiknek ars poeticájában a népfelszabadulás szolgálata — a három forradalom idején — a legvilágosabban tudatosodott. Akik tehát a legjobban megértették, hogy az örökkévalóság a költői műnek csak mellékterméke és nem célja! Hogy aki célul önmagát tűzi maga elé, annak műve értelmetlenné válik, nem találja helyét abban a statikai rendszerben, eltűnik, megsemmisül. O' iggye el Farkas András, hogy szocja- lista világnézettel van olyan nehéz az út a Parnasszusra, mint az irodalmárnak, a költőnek eljutni a szocialista világnézetig. De ezt az utat meg kell ténni, mégpedig úgy, mint az igazi író, aki arccal a jövő felé alkot. Ezeket a sorokat azért írtam le, mert el akarom hessegetni Farkas András lelkületé- ből azokat az aggályoskodásokat, amelyekkel terhelt. Mint ahogyan ő, mi is látjuk az új társadalomnak vonásait és az új nemzedéknek — akiknek majd mi,- Farkas András élete felén túl, és én még kevesebb esztendővel magam előtt, és a többi építők is mind, majd átadunk — az lesz a hivatása, hogy éljen az adott lehetőséggel és építse tovább azt, amit az idősebb nemzedék munkája, áldozata létre hozott. A mi társadalmunkban a munkás, a művész, a tudós találkoznak abban, hogy mindannyian a szépet és a boldogságot teremtik meg, amely nélkül az élet értelmetlen unalom volna. Uarkas András a miénk, a szocialista irodalomé és mi szeretnénk még nagyon sokáig gyönyörködni írásaiban. Mint ahogyan ars poeticájában mondja: használni az értelem és a gyönyörködtetés törvényei szerint. Okos Miklós Hurkot dobott a nap nyakamba, S mennem kellett, amerre húzott: Ki a szabadba. Odazúgott Hozzám a cserfaferdő ombja, S hívott a hegyoldalba vágott Rohanó patak csobogása is. Szikrázva zuhant le a tiszta víz, Hátára vett néhány szál hóvirágot. S habok ölén a barna gubacsok Hintáznak; fent a hegyormok talán Szomjas őzek az erdő avarán Találták s vízre lökték. Utasok Most és úgy ülnek a hullám-tetőn, Mintha tengeri útra keltek volna. A táj a tél sírkoszorúját fonja, Ibolyák nyilának a szemfedőn; Harsog a nap, madárcsicsergés ébred, Dalol a víz tükrösen, hófehéren, Napsugár táncol minden futó éren: Fakad az új, a rügyet bontó élet! Dalol a hegy, az erdő; elalélt Szívem újul, úgy muzsikál a táj. A taktusok közül a vert homály Szökik. Minden fű kacagja a fényt... Itt az idő: éledő Élet minden, A boldogság ragyogva lezuhan rám És ha megállók itt, az erdő alján: A tavasz vágtat zúgó ereimben. ! MOLNÁR JENŐ versei: Nincs ég, nincs föld, csak tavasz Nézd, hogy pihéznek a fák! Mint totyogó kis libák ... Tollúkat nem látni még, őrzik tojásuk színét... így a fák is ... Telt a rügy: hegye a világba üt, de álom ül a szemén, a levél még nem levél, de már húzza valami, jó a szélben hajlani. Nap, levegő, víg erő hajtja, s benne tör elő a tavasz és az élet: föld és ég szerelmének kettős élettel tele ma született gyermeke. Sorakoznak már a fák. Hív a tavasz: jer tovább! Nézd csak: tiszta égi fény ugrál az ágak hegyén, s ma a föld is fényt terem: fürdeti a végtelen. A fákra csodát akaszt, s nincs ég, nincs föld, csak tavasz! Reggel ♦ Most minden jókedvű, most minden fiatal, ♦ az utca induló, kacagó diadal. ♦ ♦ A sarkon ibolya, illatos szép remény, J illatban és fényben gyermekké fürdők én. • S Villamost hoz a zaj. Micsoda nagy bogár! ♦ Sürgős dolga lehet. Hogy szalad! Meg sem áll. ♦ ♦ Mehetsz: lábam alá a nap rak szőnyeget, ♦ nem kell a vaskerék, ha fényre léphetek. ♦ ♦ • Ni: mennyi dal buzog, dúdol az utca is, ♦ friss, kamaszos kedvvel nótázom magam is. 5 Galambok húznak el, suhanó fellegek. • Fel magasabbra, a fénybe, emberek! ♦ ♦ ♦ ♦ SASS ERVIN: ♦ Alkonyat A füstje kék, fodrozva úszik, • az előbb lobbant a gyufaláng. Piros ajkad közt hófehér cigarett parazsa világít csak ránk. Meleg szavak simítják arcom, lágyabbak, mint kínai bársony, s kacag a duzzadó vánkos, kacag és hív a puha ágyon. Kis bogaram, kis gyöngyvirágom, napjaink látod: szebbek már végre csókot virágzik most az alkonyat, s bíborpír fut a messzi égre. Piros ajkad közt hófehér cigarett, füstje illatos, rubin a parázs, s csókunk a puha bársony-ágyon: soha nem múló, megtalált varázs. PATAKY DEZSŐ versei: cA blkím ocLQtj. &£... A béke vagy és Te vagy nekem a jóság. Nagyon szeretlek: mindenem Te vagy; Megszoktalak már, mint illatot a rózsák s mint hegyipatak a pisztrángokat... Most éjeimbe lobbansz, mint a villám. Most úgy üdítsz, mint heves záporok. És simogatsz ma — vagy vihart zúdítsz rám és körül ölelsz, mint kagylót a habok. Naponta átfutunk a városon kéz a kézben, rebbenve vígan, akár a fürge fecskék — s el-elfúl olykor tüdőnk az ölelésben és remegve érintjük meg egymás testét, de gondolatunk bátor, akár a sas ... Naponta átfutunk a városon kéz a kézben. Szép este van. És boldogan koppan a léptünk szürke köveken. Mert érezzük: tavasz bimbózik a szívünkben és rügyek neszeznek minden ághegyen... (Eger, 1960. március.) Hajadból u ajadból huncut szélfiúcskák illatos zászlót bontanak. Szívemből új dal csörgedez ma a szőke lobogó alatt... MOLNÁR GÉZA: Esti képek NÉLKÜLED ... A csend felkínálja nékem puha testét, Hogy a napot legyen kivel töltenem, Hangtalanul rámönti az estét, S a semmibe ütközik tétova kezem. NEM TUDJA ... Gondolatom vonatán robogok, Bele, a szurokkal tömött éjszakába, Szél-kezemmel bekopogtatok, S nem tudja, hogy én vagyok nála. FEKETE RUHÁJÁT ... Fekete ruháját felvette az este, S rajta villognak aranyszínű gombok, Az ég a holdat kiskaréjra szelte. Árnyékukhoz simulva alszanak a lombok. ESTE AZ UTCÁN ... Kigyúlnak az utcai lámpák, Kerek bura-mellük fénytejjel teli, Mint gyermek az anyját, öleli az este, S éltetőnedvét szürcsölve elnyeli. ELFÁRADT VÁROS ... Elfáradt velünk, aludni tért a város, Feketén ásít a csend, mint aki álmos, Szemünk előtt a napok: vöröskarikák, Táncot lejtenek, érzem, a sötéttel összeolvadok, S vágtatnak elénk, mint tüzes paripák, A jövőt formáló, dolgos holnapok. ANTALFY ISTVÁN versei: Túl egyszerűek ... Túl egyszerűek verseim, mondjátok és ez így igaz. A szeretet is egyszerű, s egyszerű, ha a tél havaz. Lendül a kar, ha kart talál, mély érte nyúl... Lendül a kéz, lendül a szív, indul a szó, és vers lesz... Ennyi az egész. Túl egyszerűek verseim, mint egyszerű a nép szava; Mit érne, ha nem értenék, bár az égig hallatszana ...? Ha nem zeng béke ... Csak annyi kell, hogy papírt végy elő, és írd a verset, csak, hogy vers legyen?!- ... Fájdalmas gúny, és metsző, idegen szemekben fény gyúl, lopva figyelő... Nem kérdezem, jaj, meg nem kérdezem, mi késztet dalra, mint jövő-menő vándort, az útszélen ért esteken, szállást kérendő — kopogtat, s bejő ... Dúlt lelked álma száradt kút köve, ráperzsel gondban-égő nap heve, mely eged kékjén feketén borong, ha a szem könnyel, s szív jajjal tele, ha nem zeng vágyott béke ünnepe, ha bűnre készül néhány vak bolond...
