Népújság, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-21 / 44. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE " .......... A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADASARAN--------------------; FOR GÁCS KÁROLY: BERECZKY ZSOLT: ANTALFY ISTVÁN: SZITA ZSUZSA: Jaeussi jelentés Sorakozó! — rikkantott egy madár, S a szóra vallani kezdett a táj: Egy mandulafa karjaival intett, S indulót fújt az ágain egy kvintett; A kert fáin a kamasz-pattanások Mézes bőre csattanva felrepedt, S mint tüntetők kezében pici zászlók: Lágy selyemből szőtt bordás levelek Lobbantak fel minden ág hajlatában: Minden rost-szálban megpezsdült az áram. Megmozdultak,a szántáson a hantok, S a rögök résein égre pillantott A csíra-szem megnyílt magok arcából: A kék világra kiömlött a mámor. Össz-tűz villant minden magról, faágról A napra, s a nyomjelző lila csíkok Hálót szőttek: a közel és a távol Egybefolyt, s a fény mindent beborított; Meleg párák csillogtak gomolyogva És csengők csengtek be a mosolyokba. A mozgósító szóra a palánták Kiköltöztek a melegágyból. Lágy nád Testük a végtelenbe belekóstolt, S részegek, mintha ittak volna ó-bort; Kábán köszöntötték a cukorrépát, Mely most hasít sok párhuzamos éket A széles táblán: zöld sugár-sor leng át A dűlő és az ér-part közt. Már égnek A mandulafa ágai: kis lángok Villannak a levelekből: virágok. S a tűz a barackfára is átlibben: Táncol a láng lobogó rózsaszínben. Az árkok most cserélnek szőnyeget: A rozsdaszínt átfutják zöld erek; Hol hullámot vernek a vas-ekék: Rög-kölykök futkároznak szerteszét A barázdákban. Egy fácán-kakas Izzó szeme a rozsból kifigyel; Csak feje lángol, a zöld oly magas: Tarka tolláit függöny rejti el, S mint tükrös kard villan ki hosszú farka A vetésből. Ügyelő őrszem volna E megindult nagy csíra-rengetegben, Hogy minden magra harmat-csepp cseppenjen? Friss szél ébredt a Kékes tetején, S mert szűk a völgy és párnája kemény: Elterülni a sík-tengerre jött. A sok vasoszlop rácsai között Szálakra bontva fújja át magát. Rég átszökdellt sok ösztövér parcellán, Bokrokat rázott, fasort, árva fát. Most hátára veszi a smaragd-hullám: Az cgybeszántott dűlőn búza-tenger Simul alá. Elolvad, fújni sem mer: Átfolyik a napsugárba mosolynak, Hogy a bátraknak szebb legyen a holnap. Hol tavaly még a sebeket kötözték. Most rázkódik már össze a közösség; Bőrük tüskés még, mint a gesztenyének, De bent, a héj alatt, duzzadnak, érnek Az új magok. S a tüskés gaz a tűzön Hamu és füst lesz, ami megmarad: Az Erő, mely embert emberhez fűzőn Lerombol minden korhadt vén falat, S ki reszketett minden ég-villanásra: Vállat vet vállhoz, megtörik varázsa A kinőtt múltnak, semmit sem adónak: Hetykén köszön a tegnapnak a holnap. MOLNÁR JENŐ két verse: Télutó Csepeg a jégcsap, pityereg a tél, kátyús utakon zörög a szekér. A falu végén ázott asztagok, az égen varjú csapat kavarog. Dombon, és völgyben olvad már a hó, meleg pára száll, nem kell takaró. Ölak, istállók falai megett nyugtalan disznók, juhok, tehenek s az ember sáros háza véginél boldogan hallgat: zeng a ki-ki tél. Falusi öregasszony a hivatalban Szédíti a lépcső, a szörnyű emelet, már nemcsak a lába. a szíve is remeg. Folyosó és ajtó: bábeli labirint fojt a levegő is, jobb lenne messzi kint. Szorongat egy papírt, tétován nézeget, minden elmosódik, nem lát, csak rémeket. Megkapaszkodik a szíve a jó szóban. Hogy kér! Talán sír is alig hallhatóan. Változik a világ. Neki nem, csak másnak: a szíve félelem, a lelke alázat. Iroda hatalom volt és az is marad. Mi gyúr át vén szívet, ki gyúr át agg agyat? Hogy siet kifelé! Szegény árva madár... az utcán azt hiszi: a mennyországban jár... Tócsa Csillognak a tócsák Február-vasárnap Csepp csepp után hull S hogy belecsöppen Csobban, s vízkarikák Nőnek, mind egyre Nagyobbak, S a tócsa szélén megakadnak. Elcsitulnak, míg egy más Csepp újra kezdi, S így szemerkél órák óta Reggel héttől szakadatlan, Mert siratja a sok vízcsepp Fehér tél halálát. Görcsös vergődését. Február-küzdését, Mert most folyik a küzdelem Tél utolsó harca, S ebbe belepusztul: Így üzent az élet, S ezt tudom én is Míg bámulom, hogy Csillognak a tócsák Február-vasárnap, S várom tavasz jöttét Édes első csókját.;: Kis Kovács Mihálynak... Kis Kovács Mihálynak többé csizma' nem kell. Elment búcsú nélkül egyik nyári reggel. Virágzott a hársfa, gólya ült a fészken, Kis Kovács Mihálynak koporsója készen. Magyar föld születte, magyar földbe tették, sírjánál be‘ mondták, hogy: jó volt. s szerették .. Sorsa, hej, de rongy volt! Szolga, életében, nem jutott — nem is volt könyv soha kezében... Kis Kovács Mihálynak emléke maradt csak. El-elmondják olykor, ha éppen aratnak, vagy, ha krumplit szednek, hogyha téli estek hosszú félhomályán emléket keresnek... ... Fia, unokája, ha mondják a holtat: szegény volt az élet, de szebb lesz a holnap... Site. i Kinyújtózam. Egy munkanapnak vége. Szobánk sarkán megmozdul a homály, a csillár felé lép, de résen áll s tűnik, ha gyűl a villany fürge fénye; A bútorok pislogva összenéznek, és elgurult gyűszűm felémragyog. Az asztalon könyv, szétnyíló lapok fehéren kínálják maguk a fénynek. Varrógépem hall,gat, pihen pedálja, fáradtan függ a görbénhajló kar. & rajta egy csöpp, reszkető olaj' csordul ki — édes nyálként. — Mély az aim«) Ám szemrehányón szurkainak felém a kötőtűk, árván vár a ceruzám — ma nem tapogatózhat rím után — Hunyt, zöld szemével, rádióm is néma. ölébe zár az éj. Alszik a fény is. Csak órám üt, szú sír az ágy alatt, és összeáll kusza sok gondolat, míg felkelek vacogva. írni, mégis. PAUL ELUARD: Téged mondtalak el Téged mondtalak el a felhőknek Téged a tenger vitorláinak Minden hullámnak erdei madaraknak SASS MARTON: T assan csukta be a Bizo- mányi Áruház ajtaját és óvatosan lépegetett a két rakodómunkás után, akik kivitték a lovaskocsira a széket. Megelégedés töltötte el, hogy már az övé lett és amikor a kocsihoz értek, maga is segített felrakni, nehogy valami sérülés érje. Az egyik rakodó felugrott a kocsira és ott helyezte el ülőkéjével előre fordítva, mintha azt akarná, hogy a szék lássa, merre, hová viszik. Majd mindketten utánamásztak és kényelmesen helyezkedtek el a szék mellett, mint egy bálvány körül. A kocsis megengedte a gyeplőket, ostorával a levegőbe vágott és „Gyí, Csillag!” nógatással megindult a kocsi lassú iramban. Mellette szá- guldtak el a motorkerékpárok, autók, autóbuszok. Elnézte még egyszer a szóikét, ahogy ott terpeszkedett a kocsin és nézte a felhős eget, azon tanakodva, elér-e eső előtt hazáig. Körülnézett, nincs-e ponyva a kocsin, hogy adandó alkalommal kéznél legyen. Egy-egy teherautó nyomán porfelhő kerekedett az utcán, amely finoman vonta be a cifrán faragott karosszéket. Szemével simította végig és belül halk örömhullámok váltották egymást, hogy mekkorát néz majd a felesége, mikor, meglátja a széket. Hetekkel élőbb jártak erre és mialatt nézték a kirakatokat, a feleségének nagyon megtetszett ez a XIV. Lajos korabeli szék. A katalógusban fel van sorolva, ki mindenkinél volt használatban, míg odakerült a Bizományi Áruházba. És most ő viszi haza. Ott fog állni az új vitrin és a három- rekeszű sublót között. irtelen nagyot fékezett a kocsi. A villanylámpa gyorsan váltott színt és a lovak horkanva hátráltak. A szék is megingott egy pillanatra,, és ijedten fogta meg a karcsú cirádás lábat, nehogy 'horzsolás érje. Már ott szaladtak a Kerepesi úton és messziről már látszottak az elkészült és készülő új házak körvonalai, amelyek egyikében ő is lakást kapott. Mennyi küzdelembe került, de végre főbérleti la- lakás lett. És mindennap kell valami. Valami új. Hol ez hiányzik, hol az. És ez a szék) is. Gondosan kimérte, elfér-e a kigondolt helyen. Amikor a kapu mellett megálltak, elsőnek ugrott le 1 kocsiról, és magyarázta a rakodóknak, hogyan vigyék be a H1 A sz széket a keskeny kapun, hogy karcolás ne érje. Az egyik nagyokat káromkodott közben, mennyi hűhó ezért a használhatatlan székért és mérgében, hogy nem tud köpni, mert olyan szép. fényes volt az új lépcsőház, olyat talált markolni, hogy a szék feinyögött. — Vigyázzanak! — mondta és szaladt utánuk. — Mit izgul úgy? — felelte a rakodó. — Magam is felvinném, ha- nem látnám, menynyire félti. Eléjük furakodott és izgatottan nyitotta ki a lakást. Az előszobában villanyt gyújtott és halkan kinyitotta a szobát, ahol minden olyan volt, mint egy kirakat. Mintha nem járt volna még senki bent. örült, hogy a felesége nem volt otthon, mert így nagyobb lesz a meglepetés és sietett ki a kamrába egy portörlőért, hogy lesimítsa a széket a reárakódott portól. Az embereknek megköszönte a szívességüket és amikor kikísérte őket, gyorsan visszasietett megnézni, úgy áll-e azon a helyen, ahová elképzelte. 1VI ajd leült és úgy tekin- tett körül a szobában. A saját lakásában. Még most is izgalom fogja el, ha arra a napra gondol, amikor behívták az üzemi bizottsághoz és közölték vele, hogy lakáskérelme elintézést nyert. Hogy örült mindenki a gyárban, ahogy híre ment, egy nevető rét volt az egész gyár, mint amikor tavasszal a nap érővé csókolja a sok-sok rügyet és a szél is kacagva végigsimít rajtuk pletykálkodva. És amikor felhívta a feleségét a hivatalában, szinte hallotta a könnyeit, ahogy hulltak örömükben, mint augusztusi éjszakákon egy-egy hulló csillag. Észre sem vette, és betoppantak. A felesége és az édesanyja. Felugrott, üdvözölni őket. Feleségének orcáit, édesanyjának a kezét csókolta meg. És alighogy ellépett, felesége már észre is vette az új meglepetést. Csodálkozva állt meg. — Te? ... Te? ... szállt az ajkáról a két szó és máris nyakában csüngött és érezte, ahogy a szájából ömlik szívének melegsége. Az anyja csak állt és gyönyörködött bennük. Olyan valószínűtlenül szép volt ez a földi mennyország. Majd odalépett a székhez és észrevétlenül simogatni kezdte. Egymást átölelve nézték, hogy az anya mit csinál. Az csak állt, állt, majd halk hangon kérdezte: — Hát ez a szék hogy került ide? — Ma hoztam el a Bizományiból — felelte. — A Bizományiból? — csodálkozott édesanyja. Majd ismét vizsgálgatni kezdte és az egyik lábánál megállt a keze. Ügy, meghajolva, kérdezte: — És tudjátok-e, kié volt ez a szék? — Van egy katalógusunk hozzá. De meg sem néztük. Nem érdekelt. — Pedig érdekes — folytatta és kiegyenesedett. — Ez a szék a méltóságáéké volt, akiknél szolgáltam. Hányszor keféltem, fényesítettem, mostam ragyogóra. És látod ezt a kis karcolást? Ezért verést kaptam annak idején ... A daszaladtak. És lám, / lám. Ott volt, ott bújt meg ez a karcolás. De nemcsak a széken. Édesanyjukon is. Gyorsan sötétedett. Az ablakon beszűrődtek az utcai neonfények villanásai. Meggyújtotta a villanyt. A fény vakította őket. Majd teljes pompájában kitárultak a szoba bútorai. Fényesebbek voltak, mint előbb. Mint mikor eső mossa végig a mezőt, úgy csillogtak rajtuk boldogságuk harmatcseppjei. A szék is ott páváskodott. Rojtjai, mintha most takarni akarnák a régi karcolást, amelyet eddig senki sem vett észre. Anyjuk szólalt meg: — Majdhogy állás nélkül maradtam, mikor észrevette az öreg méltóságos. A felesége szólt érdekemben. Apádnak nem is szóltam. Mert megölte volna. És most itt van. Odamentek hozzá és megcsókolták a kezét. Majd leültették. Az új székbe. A XIV. Lajos stílusú székbe. A méltó- ságoséba. És amikor végignézett rajtuk és a lakáson, amely most már az övék lett, jól széjjelterpeszkedett a széken. Teljesen belesüppedt. A saját székükbe. — Ha édesapátok ezt megérhette volna! — És két könnycsepp gördült le szemeiből, amelyeket az öröm sajtolt ki túláradt szívéből és amelyet nem kellett sem letörölni, sem eltagadni, sem szégyellni. ózd a vacsorát — mondta a feleségének, majd édesanyjára nézett és szerette volna megfogni azt a két könnycshppet, eltenni, be az új vitrinbe, hogy mindig előtte ragyogjanak. H A kavics koppanásának Ölelő otthon karoknak Szemnek, mely arccá vagy világgá tárul Alomnak, mely az eget hozza vissza Az átcsókolt éjszakáknak Az utak korlátainak Nyitott ablakoknak nyílt homlokoknak Téged mondtalak el gondolataidnak szavaidnak Minden dédelgetésnek Mi túléljük a halált. (Fordította: Papp Miklós) PAUL ELUARD: Ml KETTEN Mi ketten Kézenfogva járunk Veled mindé' ütt jó nekem Szelíd fák, sötét ég alatt Otthonok tűzhely fhelegén Kék egű utca csendjében A tömeg homályos szemében Bölcsek és bolondok között Kicsik s nagyok közt egyaránt Szerelem sok titka Kitárul Bizonyosság vagyunk mi ketten, Aki szeret, otthont lel nálunk; Ford.: Papp Miklós PAPP MIKLÓS: Mindig énekelni Öreg avart tapos a lábam erdőben és az iskolában, ifjú szívekkel együtt járok: égetem az agyag-világot hiába húz a fagy, merészen szavainkat acélba vésem, rakéta-lelkem s szárnyas gépek döngetik meg a mindenséget, csigolyákként épülnek vázak; csontjai a jövő-világnak. kinyílt, hogy legyen életünk s a béke labdázzon velünk, és fújom egyre lelkemet, hogy több legyen a szeretet, síkot ások a hegy helyére; duzzadtabb legyen minden kéve, kályhákba öntök új szenet, hogy tűz lehessek, üzenet, virágot adok asszonyomnak; öröm-napokat hozzanak a friss kövek, térkép-egek célos utakat, széleset, diákjaimnak szót adok s hitet: legyenek boldogok. fiamnak csengőt, kék mesét, s a verseket majd ők vigyék új otthonokba; szebb legyen az embert hívó szerelem... magamnak csak keveset kérek; szeretnék sorsot, egészséget s egy mával-örök nótát lelni s azt mindig, mindig énekelni.
