Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-13 / 293. szám
V »bpüssäg !»SS. éeemfctt- ff. ÁLLOMÁS KÖLTŐK ES VERSEK g emberek, a ne legyek. homlokom. utakon, i mindig legyei:, serelem, . friss magot, 1, ha aratok, k és meleget mindenkinek, ; szép arát, ogság-búzát, szavakat, jgják vak falak, Jk örömöt, ideinek fölött, .nyas éneket, d fut a föld felett, an álom elmarad, k: a gondolat «ágúid, mint a fény . Jyán ujjunk zenél Jamban ott neszez bb még jutni ellehet... tek büszkék emberek: ivek, csillag-útkövek iák elétek: szebb legyen '-somsunk, jövőnk, életem; gyütt nöjjünk fél. akarom, ,ie liánozzan múlt-vadon, a nean írok már szép verseket csak Igazat és fű leszek: friss szagú íz és semmi más nagy tüzűnkben egy villanás ..AS ANDRÁS: Jövőnek dallamára... s. Kemény agteaitt toM wamjii s'? A telkemet, a váltamat. De a jővö éhsége-szomja Nem szűnik még, el nem apód. izfvem kifárad néha, ritkán éd b mondom, nem érdemes, Ilyenkor váratlan lenyit rám As ég ■ újból engem keres, Keres, mikor a gondolatnak Szelíd szikrái gyújtanak. Mikor a lelkemhez tapadnak Vak Illatok, kinyílt szavak, Mikor a néma idegenben Fázósan Jár tekintetem, Mindig akkor keresnek engem, Mikor magányom hirdetem. Tádém, hogy oh a társtalanság, A milliók kfizött magam. Másoknak jó, hogy megmutassák Ami létünkben nyugtalan, De én úgy szólok és csak annyit, Hogy bennem békesség legyen, Mert nálam jó derű aránylik, Mist napfény fátyolfeltegea, A tegnapot megírom olykor. Mert minden napja izgalom: Játékos élet a komoly kor, Ahogy versembe foglalom. Tegnap bizony szorongva vártok, Hogy vágyunk tetté szülje meg Az ál kort és ma már a bárgyúk Kacagják: Így történhetett? Hogy eshetett, hogy annyi rate Örs Pár év alatt helyet cserélt? Ha a világot áttekintem: Van Itt no, férfi és heréit. Bárkik akárhogy is szavalnak, A döbbenetes miUiók Formálják ezt a társadalma* És ebben kell már bízóink. Féllábba] állok a jövőben, Ahol kicsiny gyerekeim Küszködnek majd célért erősen A Kozmosz nagy térségein. Fiamnak tán a csillagászat Ragadja meg nagy üstökét, Lányomnak adja majd a század Cj énekek leheUetét. A percben félig élek otthon, Jövőnk kisért, a múlt szaval, Hogy a lelkemben felragyogjon. Ami örökre fiatal. És hallok újra száz kísértést: Miért nem hívsz, gyere velem!? De bennem válaszol az értés: Mi a jövő? A végtelent Aprókat léphet, lép a lábam, Szemem nagyon rövidre Iát, Fülem a gyermek mosolyában Keresi, milyen a világ, Elvont fogalmak perselyével Eszem vagyonkát kéregét, Hogy fUlérekben költené el A szörnyű kételysereget. Félek kifogyni az Időből, S félek, hogy vesztem a talajt, Félek, hogy nyomtalan felőröl Testem ben-lelkemben a baj, Ezért hagyok nyomot szavakban, Ezért fogok ezer kezet, S ha a barátság nyűge pattan, Mindig van, ami nem veszett. Valami van a szere tétben, A testen és a koron át Pusztítani is lehetetlen, Mint el nem készült koronát» Ami a szívben koronázza A tettekben való jelenet, Hiszen minden más oly parázna A nagyvilágban s Idebent, Szeretni kéül A láncolatban, Amelyben élűnk és balunk, A szeretet szorít műlatlan És végtelen lesz általunk. Vérűnk a szeretet folyója, S mint az olaj úgy fűti fel A lángot s hívóan megóvja, Mert az Időben égni kell! Az égés fényesség s Imádság, Betölt, megerjeszt, melegít, S ahogy elégi ragyogását, Feloldja bennünk titkait, S míg porbavágyó testeink bér Némává bomlik az anyag, Jövőnek dallamára intem ■üké», derűi háláló**»». 1NTALFY ISTVÁN: Útnak eredtem .. • Vandortansznjam vággyal teleraktam s útnak eredtem, országút porán. Nevetés, dal volt ízes vacsorám, megmosakodtam örömvíz-patakban, almothoző kis sapkám félrecsaptam, új hajnalokkal ébredtem, korán, szomjam oltottam józanság borán, ujjongtam rügynek, bimbónak, ha pattant. egész világ szólt, zengett a szívemben, lük messze voltak, azoknak üzentem, karom kitártam, magamhoz öleltem a nagy világ ezernyi kis szegényét, oly jó volt tudni, hogy szívem enyém még, s oly jó volt emelt fejjel énekelnem! TAT AKT DEZSŐ: Szánéit a kőpzobnaj kóláim ! Verssorok egy hirosimai fénykép alá JL fákról a repkény mind iemállott. És nincs már zizzenése az avarnak. És nincs már fészke fülemben a dalnar Agyamba fúródtak vas-szilánkok. A napsugarak messzi szétmered teli. Szemem horpadt ürege csupa vér lett. Ifjú testem, mely tegnap még fehérlett: ... Szétömlő hús... ereim felrepedtek És várok nyöszörgő némasággal, Roncsolt ágyékkal, béna lábbal. Vérem meleg... jaj, ömlik bugyborogva. Csonka fatörzsnek támasztom hátam, Várok, várok a nagy elmúlásban — És nem jön senki, hogy szemem lefogja! 1 KONSTANTIN PAUSZTOVSZKIJ: Téli történet = 1 délutánján I x ‘ ^Bécs külvárosában vak | aggastyán feküdt halálos | ágyán. Az öreg beteg Thun i grófnő egykori szakácsa volt. | Valójában nem is ház volt. ä ahol feküdt, hanem csak dűle- = dező kis kunyhó a kert végé- ben, amelynek földje korhadt, Z széltől letördelt gallyakkal volt | tele és ezek a gallyak minden | lépésnél recsegtek-ropogtak, | ha valaki végigment a kerten. | öreg volt a kutya is, nem tu- ! dott már ugatni, és csak hal- | kan morgott, ha idegen köze- | ledett. | Az öreg szakácsot néhány | évvel ezelőtt parázs vakította | meg. A grófnő intézője he- ! lyezte el akkor ebben az őr- ! kunyhóban és időről időre va- I lamelyes pénzt küldtek neki. | Leányával, a tizennyolc éves b Máriával lakott, aki gondját = viselte. A kunyhó egész be- § rendezése: ágy, kopott pad, | otromba asztal, egy csorbult I kőedény és egy kopott spinét | volt, amely Mária egyetlen ér- | tékét képviselte. | Régi volt a hangszer is, | amely minden hangra hosszú, § halk, énekszerű hangot adott. | Tréfásan nevezte az öreg a 3 ház őrének, mert nem léphe- 5 tett be senki anélkül, hogy a | spinét halk zúgással ne kö- I szöntötte volna. 0 A mikor Mária a haldoklót 1 megmosdatta és hűs, z tiszta inget húzott rá, megír szólalt az öreg: | —• Szeretnék könnyíteni a I lelkemen... de gyóntatót, pa- | pót nem akarok... Eredj hát ki I az útra, és kérd meg az első 5 embert, akivel találkozol, jöj- 3 jön be hozzánk, hallgasson jü meg egy öreg haldoklót... p — De hiszen a ml utcánk | olyan kihalt... nem jár itt i senki... — mondta halkan a 1 lány, de kendőt dobott a vál- p Iára és kiment. Keresztül full tott a kerten, nagy kínlódás- § sál kinyitotta a rozsdás kaput i és megállott a teljesen üres jr utcán. A szél söpörte a leveli leket ide-oda és a sötét égből | aprószemű eső permetezett, p Mária hosszan várt és figyelt.- Közben egészen beesteledett, g Végül úgy tűnt neki, mintha 1 lépéseket hallana és halk dú- = dolást. Néhány másodperc | múlva odaért az ember, aki z halkan dúdolva jött és megír lepetéssel hangjában megszó- | lalt: P — Ki van itt? | Mária közel lépett hozzá és I kérő hangon mondta el az b öreg kívánságát. Z — jó... — mondta csende- | sen az idegen. — Én ugyan | nem vagyok pap, de hát... § menjünk... | [leléptek a házba. A gyer- I ■*-' tyafénynél Mária egy szi- i kár ember arcát pillantotta meg, 1 aki nedves köpenyét a padra Z dobta. A gyertya fénye most § rávilágított fekete kabátjára, z kristálygombjaira, és csipke- p kézelőjére. Fiatal volt, fejét | emelten tartotta, megigazította i púderes parókáját, gyors moz- b dulattal húzta az ágy mellé a | kis széket, leült és élőrehajol- b va. figyelmesen és derűsen né- ! zett az öreg vak arcába. | — Beszéljen — mondta —, p jóllehet nekem nincs az Istenül tői kapott jogom önt meg- P gyóntatni, csupán a művészet- b tői, amelyet én szolgálok.,, de Fordította: Antalfy István megpróbálom az. ön utolsó pillanatait megkönnyíteni és lelkét terhétől megszabadítani... — Egész életemben sokat dolgoztam, mielőtt megvakultam... — kezdte az öreg szinte suttogva és egész magához vonta az ismeretlen kezét. — Aki dolgozik, annak nincsen ideje vétkezni... És én mégis becstélen tettet követtem el, amit meg akarok önnek gyónni... Amikor a feleségem — Mártának hívták — tüdővészben megbetegedett és az orvos fügét és tejszínt rendelt neki, meg vörös bort... a grófnő étkészletéből egy kis aranyedényt elloptam, széttörtem és a darabkákat eladogattam, abból vettem meg mindazt, amit az orvos rendelt... És most ez nyomja szívemet, és ezt soha nem mondtam el leányomnak, mindig titkoltam előtte, hiszen mindig arra tanítottam, hogy a más asztaláról még egy porszemet se vegyen el... — Kapott-e valaki ezért büntetést a grófnőtől? — kérdezte az ismeretlen férfi. p sküszöm önnek, uram, hogy nem... senki — mondta az öreg és könnyekben tört ki. — És ha tudtam volna, hogy az arany az én Mártámnak nem segít, nem loptam volna el...! — Hogy hívják önt? — kérdezte az idegen. — Johann Mayer, uram... — Tehát, Johann Mayer — mondta ismét ünnepélyesen az idegen és az aggastyán szemére tette kezét — ön büntetlen az emberek előtt. Amit ön tett, az nem bűn, és’ nem vétek. sőt, ellenkezőleg, azt a szeretet művének kell tekinteni... — Ámen.,. — suttogta az öreg. — Ámen... — ismételte az ismeretlen. — És most mondja el az utolsó kívánságát! — Azt kívánom, hogy valaki Máriának gondját viselje... — Meglesz, uram. Mit kíván ezenkívül... Hirtelen felnevetett az öreg és hangosan mondta: — Még egyszer szeretném látni Mártát, úgy, ahogy fiatel korában láttam őt... szeretném látni a napot, és ezt az öreg kertet, amint a tavaszban, virágok özönével pompázik... Ez azonban lehetetlen, uram... ne haragudjék, hogy ily balga beszéddel úntatom... A betegség elvette az eszemet... — Jó... — mondta az ismeretlen és felállt. — Jó... ismételte. aztán a spinéthez lépett, maga alá húzta a kis széket és leült. — Jó... — mondta ismét, harmadszorra, hangosan és hirtelen gyors, röpke hangok töltötték be a kis kunyhót, mintha valaki a padlón száz és száz kristálygolyót gurított volna szét. — Hallgassa! — mondta az öregnek. — Hallgassa és lássa! J átszani kezdett a hangszeren. Máriának úgy tűnt, hogy arca valószínűtle- nül sápadt volt és sötét szemeiben visszatükröződött a gyertya lobogó lángjának fénye. Hosszú évek óta először zengett a spinét teljes erővel. Hangjaival nem csupán a kis őrkunyhót, de az egész kertet betöltötte. Az örek kutya mordult egyet és előjött az óljából, leült a küszöbnél és figyelmesen hallgatta a szokatlan hangokat. Havas eső kezdett esni, de a vén házőrző csak füleit rándította meg kissé. Az ismeretlen rendületlenül játszott, pillantását időnként az ablakra szögezte, majd hirtelen megszólalt: — Lát-e valamit, uram? — Igen, igen, uram! — kiáltotta a vak és feltámaszkodott ágyán. — Látom azt a napot, amikor Mártát megismertem... és látom őt... amint egy kanna tejet leejtett zavarában. Tél volt, a hegyek között... Az ég átlátszó, mint az üveg... és Márta nevetett... Nevetett!... — ismételte az öreg és merően nézett az ablak felé. — Látja-e hogy a fekete éjszaka kék és még világosabb kék lesz... és a meleg fény már valahonnan a magasból özönlik le és a kert öreg fáin fehér virágok illatoznak? Ügy látom, almavirágok, amelyek innen, messziről fehér tulipánoknak látszanak... Nézze! Az első fények a kőfalra esnek, felmelegítik azt és most gőz száll fölfelé... valószínű elolvadt a hó, és már fel is száradt... És az ég mind magasabb, és mind kékebb, mind pompásabb és már madárcsapatok húznak az öreg Bécsből észak felé... — Igen! Igen! Mindezt látom! — kiáltott fel az öreg. 1/ oppant a pedál, és a spi- nét még ünnepélyeseb- ban még hangosabban kezdett zengeni, mintha nem is egyedül, hanem száz és száz örvendező hanggal együtt énekelne. — Nem, uram... — fordult Mária az ismeretlenhez — ezek a virágok egyáltalán nem tulipánok, hanem valóban almavirágok. amelyek egyetlen éjszaka nyílottak... — Igen... felelte az ismeretlen. — Alma virágok... de nagy szirmaik vannak... Már látom.., — Nyisd ki az ablakot, Mária... — kérte az öreg. Mária az ablakhoz lépett, kinyitotta, friss levegő tolult a szobába. Az ismeretlen most már halkan, és nagyon lassan játszott. Az öreg visszadőlt vánkosára. Nehezen lélegzett, és kezével végigsimította tarkóját, Mária ágya mellé borult. Az ismeretlen abbahagyta a játékot, csak mozdulatlanul ült az öreg hangszer mellett, mintha saját muzsikája varázsolta volna el... Mária Telsikoltott... Az ismeretlen lehajolt, felemelte az ágy mellől, az öreg felnyitotta szemeit, mintha látna és nehéz lélegzetvétel után megszólalt: — Mindent olyan tisztán láttam, mint sok évvel ezelőtt... Köszönöm önnek, uram De addig nem akarok meghalni, míg meg nem tudom, hogy hívják önt? — Wolfgang Amadeus Mozart — mondta az idegen és a név hallatára Mária leborult a nagy muzsikus előtt. Amikor ismét felállott, az öreg már halott volt. Halvány hajnali fény derengett át az ablakon, a kert tomboló fényben állott, nagy hóvirágokkal teleszórva... MOLNÁR GÉZA; Ceaeai történet, •• Valami esemény mindig Tan ottben, feleségem most is lopva, titkon, — fizetés volt s mikor betoppantam egy csacsival fogadott, most vásároltam, újságolta nekem boldogan. — ugye megörül majd neki a kisfiam? No, nem élő volt, fából volt a pára, kilenc forint ötven volt neki az ára. Hosszan nézegettük mókás nagy fülét, illegő, billegő játékos fejét. Majd spárgát kötöttem kerekes-lábára, észre sem vettem, hogy úgy nagykabáiba már a parketten húztam, — motollaként forgott a négy kerék, gyermek lettem? Üjra játszanék? De nemcsak én, a feleségem is. húzta, vonta a mókás kis csacsit, később szégyelltek is magunkat kicsit, még szerencse, hogy a gyerek nincsen itt. s nem látta meg... a másik két csacsit. SÁRKÖZI ISTVÁN: Levél helyett feleségemnek Ha velem vagy nem tűnik fel mosolyod s lehet, hogy könnyed észre sem veszem de minden rezdülésed szívembe oson.” s ha egyedül vagyok, beleremeg. Ha velem vagy, talán észre sem veszlek élem a magam hajszolt világát, de most, hogy elmentél és nem vagy velem érzem a szereteted hiányát, Ha velem vagy, hangod tán meg sem hallom s olykor bánt az is, ha szólsz: édesem, de most, hogy nem vagy mellettem — bevallom — nagyon-nagyon hiányzol énnekem. És még sem ígérhetek Néked semmit, az én világom nem a nyugalom, én nem tudok gyepes nyárspolgár lenni, de szeretlek, várleüt, ha ilyen is vagyok FORGÁCS KÁROLY versel; ,Az első hó A fáit közt tegnap még a köd legelt És szél 'terelte az ázott avart. A barázdákban reggelre kikéit A tél: hó-kucsmában gőzölt a hant, A gallyakra kövér vattát lehelt; Az avar alszik hólepel alatt, Fehér szirmokban ébredt fel a kert A hegyoldalakban s meghízott a part A nap élsápadt: est-holdat Idéz, Simogat csak, puha gyermeki kéz Melenget, de nem farral fel szívet. Kristályt perget a lég a völgy felett, Csendül a csend, az üveg-ér cseveg. De szavát nem mindenki érti meg. Az Odvaakő-barlangnál Fölöttem alvó csillagokat rejtőn Az éles-kék gyapjas ég ragyog. Ég alatt, a földön, meredek lejtőn, Mégis: felhők vállain vagyok. Fénylő bükk-ágak nyúlnak át a felhőn A nap felé, mint ezüst karok; Várom, hogy szikár törzsük is majd feljön S nem söprik lábam a sóhajok, De nem mozdulnak a fák, se a sziklák. A betyár-barlang nyílt szája se szól. Szemem messzire húzó bércekig lát: Hegyre hegy némán, puhán ráhajol. Őrzik betyár Savanyú Jóska titkát. Mintha még itt rejtőzne valahol. ŐSZVÉG A BAKONYBAN A falevél már mind szőnyegbe szőve 1 Mészkő sziklák tar fejét takarja S fenn a csúcsok bronz-arany avarja Betakaródzott lágy ezüst felhőbe. A sűrű köd mint gyöngysor ül a Pőre Tölgyágakon. A sudár fák karja Égre kiált, de senki se hallja, A hang mint esőcsepp hull le a kőre. Csörög egy ér a hajlat mély ölében, Érett makk hintáz hátán hab között. Az este pernyét permetez rám kéken S befon a tájba. Mint az üldözött Re "tő zöm el. De semmi haszna már' Holnap a tél úgyis reám talál. SZTANKOVICS MIHÁLY: Szilánkok Megcsodálom a városi Megcsodálom a várost. Biccentek fejemmel szépen. De nem alkuszom az elveken. Vem alkuszom! — Semmiképpen! Mert én is innen nőttem így fe). Harminc évemet hátrahagyva. Földjéből nőttem izmosodva. Csípős erőssé, mint a hagyma. HEJ MÉG ... Hej, még a Kén utcára látok: Ott éltünk mi, proletárok! S valahogy még rajtam przik. Hogy füst terjeng ott az égig. .
