Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-31 / 306. szám

1959. december 31., csütörtök nbpojsaq n Tanácsaink feladata az 1960. évi népszámlálás során tatás megtagadóival szemben és azokkal, akik a számláló- biztosokat tudatosan félreveze­tik az 1952. évi VI. törvény szigorú szankciók alkalmazá­sát teszi lehetővé. Ez ideig, a kormány utasítá­sának megfelelően, a községi és városi tanácsok — a sta­tisztikai szervezet szakmai irá­nyítása és ellenőrzése mellett — elkészítették a községi tér­képeket, a külterületek jegyzé­keit, az utca- és házszám jegy­zékeket, kialakították a szám­lálókörzeteket és felülvizsgá'ó köröket. A számlálóbiztosok és felülvizsgálok előkészítése és útnakindítása tanácsaink fon­tos feladata. Fontos, hogy munkájukat már az első na­pokban ellenőrizzük, tájéko­zódjunk arról, hogy helyesen, jól végzi-e feladatukat. Zavart és hibát okozhat az, ha a munkába eljáró, vagy is­kolában levő személyek (az úgynevezett huzamosan távol­levők) kimaradnának az ösz- szeíráisból. Fontos tehát, hogy a helyi ismeretek segítségével, ezeket a személyeket is ponto­san, az utasításoknak megfe­lelően számba vegyük. Hason­lóan fontos az ideiglenesen je­lenlevők, illetve Ideiglenesen távollevők összeírása. Tudato­sítanunk kell a lakosság kö­rében, hogy az eszmei időpont­ban lakásunkban tartózkodó rokonok, ismerősök összeírása a népszámlálás fontos részét képezi. Tehát a számlálóbizto­sok kérdésére adják meg ez esetben is a szükséges felvilá­gosításokat. A községi tanácsok végre­hajtó bizottságai csak úgy tart­hatják kezükben az összeírást, ha a tapasztalatokat rövid idő­közökben megbeszélik a szám­lálóbiztosokkal, felül vizsgálók­kal és nem hanyagolják el ete­ket az ellenőrzéseket. Támo­gassák tehát az összeírok mun­káját, s munkavégzésükről mi­nél gyakrabban győződjenek is meg. Előfordulhat, hogy egyes személyek az összeírásból ki­maradnak. Ezért ügyeljünk ar­ra, hogy a számlálóbiztosok a részükre átadott jegyzék alap­ján valamennyi lakóépületet felkeressenek, s valamennyi ott -lő személyt számba vegyenek. Ügyelni kell arra is, hogy a lakott épület se maradjon ki az összeírásból. Valamennyiünk érdeke, hogy a népszámlálás összesített eredményei minél előbb nyil­vánosságra kerüljenek. Éppen ezért igen fontos a határidők betartása. Elsősorban a községi felelősök feladata, hogy biz­tosítsák a népszámlálásnak ki­tűzött határidőn belül történő végrehajtását. Felhívjuk a he­lyi tanácsok felelőseinek fi­gyelmét, hogy a Központi Sta­tisztikai Hivatal által kiadott utasításokat, útmutatókat szi­gorúan tartsák be, s minden — a népszámlálással kapcsola­tos — fontosabb kérdéssel — azonnal forduljanak az il­letékes járási statisztikai fel­ügyelőséghez, vagy a járási tanácsok népszámlálási előadó­ihoz. Meggyőződésünk, — hogy mint annyi más fontos fel­adatot, helyi tanácsaink a nép- számlálást is sikeresen meg tudják oldani. Segítsék tehát ezt a munkát, és messzemenő­en biztosítsák az 1960. évi népszámlálás sikerét. DR. TÓTH ISTVÁN, a Heves megyei Tanács VB-titkára. Itt a mentőszolgálat beszél • • • A PIHENŐSZOBÁBAN csak a sakkfigurák koppannak né­ha-néha eeyet, ha valamelyik játékos lép velük. A csend órái ezek az egri mentőknél. Nem unalmasak, sőt egy ki­csit jólesőek is a karácsonyi nagy forgalom után. Az ünnepnapokban volt munka elég. Az első karácso­nyi napon 28 kivonulás szere­pel a kimutatásban, a harma­dikon 24. Még az is előfor­dult, ami nagyritkán esik meg: annyi volt a munka, hogy taxit kellett segítségül hívni egy-két szállításhoz. Gyerekek betegedtek meg, gyerekek születtek tizen, s szo­rultak gyors kórházi ápolásra édesanyjukkal együtt, részegek „értek meg" gycmormosáshoz s még sok különböző ok alap­ján száguldoztak a fehér gép­kocsik szerte a megyében. Pihenő nem volt egy perc sem. Ritka eset ez a mostani is, amikor Morvái Kálmán és Dajkó Imre ápoló sakkszenve­délyüknek hódolhatnak, Hegy aljai József főápoló az admi­nisztrációs munkát végezheti zavartalanul. Széki János és Semperger János meg beszél­gethet. Régi élmények, esetek ke­rülnek szóba. Nem útközben! segélynyújtások — azok óly megszokottak már —, hanem a nagyobbak, a tragikusak, a mindenki számára megrázóak. ANDORNAKTALYARÓL rö­vid idővel előbb egy kis, há­rom és féléves gyereket szál­lítottak kórházba tüdő- és mellhártyagyulladással, gör­csökkel. Az ő esetével kap­csolatban beszél Semperger Já­nos, általában a fiatalabb ge­nerációról. — Még Hevesen teljesítettem szolgálatot — mondja —, ami­kor egy alkalommal betegszái­Úttöreéiet Dormáitdon A téli időjárás ellenére is, tovább folyik a vidám őrsi élet a donnándi 1220. sz. Pető­fi Sándor úttörőcsapatban. Az egyik napon később kezdtük el a foglalkozást, mint máskor szoktuk Izgatottan vártuk a Vörös Hajnal Tsz elnökét. Iz­gatottságunkat csak fokozták azok a percek, amikor Jóska bácsi belépett és „Előre!” kö­szöntéssel üdvözölt bennünket, ö is közénk telepedett a pa­dokba és beszélgetni kezdett velünk. — Mit meséljek nektek? — ezzel kezdte. Egyszerre, felélénkülve, kó­rusban kértük: — A régi életről és az ak­kori iskoláról. Hosszú elbeszélés követke­zett. Bizony, sokszor sötétre változott az arcunk. Jóska bá­csi 18 évig cseléd volt a falu földesuránál. Már tizenkét éves korában markot szedett. Gyak­ran sírásra fakadt, annyira ki­kezdte a kezét a szúrós kéve­vég. Édesapja biztatta, ne sír­jon, egy-két nap múlva úgyis learatnak. Aztán beköszöntött a tél. Ez a tél nem olyan volt, mint a miénk. Tele volt gonddal, küz­delemmel az életük. Sokszor nem volt munka. Szívesen dol­goztak volna naphosszat nyolc­van fillérért, mégsem kaptak munkát. — Igen, gyerekek, ilyen volt a cselédség élete — fejezte be Jóska bácsi elbeszélését. Megköszöntük fáradozását és szomorú, de számunkra olyan tanulságos elbeszélését. Búcsúzóul vidám dallal kö­szöntöttük Jóska bácsit. A Sólyom őrs tagjai Dormánd lítás után, hazafelé utunkban, a Heves előtti vasúti átjáró­nál megállítottak és néhány pillanat múlva egy fiatalem­bert pillantottam meg — le­hetett vagy húsz éves — két lába és egyik karja nélkül. Könnyelmű volt. Nem akart az állomásra gyalogolni, alig száz méter utat megtenni, in­kább felugrott a robogó vo­natra, ez lett a veszte. A ke­rekek alá került. Ezt a lát­ványt, ezt a balesetet, amely­nek egyedüli okozója a gon­datlanság volt — nem lehet el­feledni. A beszélgetést a telefon csengése vágja ketté. Az SZTK-rendelőbői egy aggasztó állapotú idegbeteget kell át­szállítani gyorsan a kórházba. Már az utcán száguld a fehér gépkocsi — a jelentéstől az in­dulásig egy percnyi időt en­gedélyez csupán a szigorú sza­bályzat — csak a visszaérkezés után folytatódhat az emlékek felidézése. Sokan talán azt gondolják: mentős munka, szép dolog, nagyszerű hivatás, de egy idő utón megszokottá válik annak, aki huszonnégy, vagy tizenhat órát tölt a szirénázó autón. Pedig nem az. Csak Morvái Kálmánt kell meghallgatni s máris az utóbbi bizonyítók vá­lik igazzá. — Sokszor valóban úgy va­gyunk — beszéli —, hogy meg­érkezünk a kórházba a beteg­gel, elvégezzük dolgainkat és máris igyekszünk az állomás­ra. De nemrégen előfordult egy eset, amikor alig tudtunk kijönni a műtőből. FIATAL FIÜT vittünk élet­halál között a baleseti osztály­ra. A szerencsétlenség színhe­lyéről már telefonon értesí­tettük a kórházat: készüljenek, mert nagyon sürgős beavatko­zást igényel a „házimuri”. A szinte élettelen testet azonnal a műtőasztalra tettük s kezdő­dött a küzdelem. Oxigénpalack segítségével egy idő után si­került megindítani a légzést s mór ez nagy eredmény volt. Aztán a feszülten figyelő or­vos szeméből öröm villant fe­lénk: megdobbant a szív is. Egy szer ^kétszer-háromszor — aztán soha többé. Nem sike­rült, hiába igyekezett mindér»» ki, nem jártunk szerencsével« s keserű lett a szánk ettől az érzéstől. — De a felsötárkányi eset ennél örömtelibb volt — szólt közbe valaki s mindjárt meg- vidámodnak az arcok újra. — Az ám — mondja Morvád Kálmán — az megint az én esetem volt. Lakodalomban történt. Az ünneplők közül ketten összevesztek, előkerült a bicska. Az egyik férfit szív­sérüléssel szállítottuk be. A beteg szerv még működött, amikor a műtőben a mellkast nagy hirtelen felnyitották. Nemsokára megtalálták a sé­rülést is. A szívburok nyüt meg egy kis részen a szúrás nyomán, s magán a szívtesten két kicsi ér szakadt meg. Az erecskék ritmikusan lökték ki magukból a vért s teljes el­árasztással fenyegették az egész belső részt. Az orvosok nem vesztegethették idejüket gyors cselekedetre volt szük­ség — két apró öltés az ereken és megoldott mindent. Azt már jóval később mond­ják el, hogy azóta is, ha Fei- sőtárkányban járnak, érdek­lődnek: milyen egészségben van a kórházból két hét után kiengedett szívén sérült férfi? Él, erősödik, nehezebb mun­kát ugyan még nem vállalhat, de dolgozgat is — kapják a választ azok, akik életét meg­mentették. S ezen a felsötárkányi férfin kívül hány ember köszönheti még életét a mentőknek. A ko­moly, minden áldozatot, fárad­ságot vállaló, piros zászlós, szirénázó, fehér autóval szá­guldó férfiaknak, akik előtt ma, Szilveszterkor, a mentők hagyományos napján csak tisz­telettel, becsülettel hajthatunk fejet. NÉHÁNY PERCE most is a szoba asztala körül ültek. Aztán megcsörrent a telefon, a főápoló füléhez emelte a hallgatót: „Itt a mentőszolgá­lat beszél" — szántott a ceru­za a papíron, s már száguldtak is a fehér autók. Bükkszent- mártonba, Besenyőtelekre, Nagyútra — életet menteni. Weidinger László Az ENSZ és az UNESCO tá­mogatásával épül Ankara kö­zelében egy műszaki egyetem, amely a Közel-Kelet legna­gyobb ilyen jellegű egyeteme III. U A TALÁLKOZTUNK, ő viruló *-■*- szépségével, az élet napfényes oldaláról, a jólét és biztonságérzet tudatában nem látott át a másik, ár­nyékos oldalra. Nem tagadtam, so­káig lelkemben volt a képe. Csak egyszer, hosszú-hosszú évek múltán, valamelyik váralatti utcában volt dolgom. Megkerestem a házat és megnyomva a csengőt — vártam. A kapu helyett az ablak nyílt ki és egy női fej jelent meg az ablakban. Rögtön ráismertem, ő volt, Lili. Fe­je egy gyűrött kendővel volt hátra­kötve, füleiből két nagy vattacsomó mutatott jobbra-balra. Kezein egy lyukas kesztyű volt, szóval háziasán, takarításhoz készülődve láttam őt ekkor. Már nem tudom mit mond­tam, valamit hebegtem felé és gyor­san el is tűntem onnan. Már jó né­hány évtized szaladt el felettünK azóta és én csak most vettem észre, hogy Liliké az utolsó találkozás óta sosem jutott többé az eszembe. Mi­lyen ügyesek néha a kis vattacso­mócskák is. Hogy ismét eljött a tavasz, sokat jártunk az Egedre, Tibéba, Várhegy­re. Ezek a kirándulások azonban nemcsak szórakozásból történtek, hanem inkább a fahordás kedvéért, ilyenkor mindig hoztunk egy-egy hát száraz gallyat, vagy hasábfát is, mi­kor mi sikerült. Majd bele szakad­tunk a súlyos teherbe, annyira fel­pakoltunk. azt sajnáltuk, am; ott marad. Anyám ebben az időben már bete­geskedett. A sok gyerek elszívta, az örökös gondok felőrölték gyenge szervezetét. Mindig hiányzott valami és a szomszédhoz már restellkedett küldözni kölcsönért, leginkább csak nagyanyámhoz küldött. ha vallmire szüksége volt. UZÉP, VERÖFÉNYES nyári ^ nap volt. amikor ismét nagy­anyámhoz mentünk az Idősebb öcsémmel valamiért. Vittünk ma­gunkkal egy szatyrot is, hogy majd Gyermekkorom abban hozzuk el, amit nagyanyámtól kapunk. Ö azonban nem volt otthon. Sokáig vártunk rá hiába és így el­indultunk hazafelé. A mai Klapka utcában jöttünk a színház felé, ami akkor még elég rendezetlen és elha­nyagolt volt. Fürdő, vagy Korona ut­ca volt akkor a neve. A mai Siket- néma Intézet helyén akkor még egy nagy grund állott és ide hordták a város más részeiből az építkezési tör­melékeket és szemetet. A mai fagy­laltkert, az akkori Korona Szálló kertje, akkor léckerítéssel volt kö­rülvéve és a kert gyümölcsfái áthaj­tottak a kerítésen a grund felé. A grundon sok gyermek és asszony volt, guberáltak, vagyis szedegettek a szemét és törmelék között. Mi is, én és az öcsém, hozzáláttunk a ke­reséshez és találtunk is sok szén- és fatörmeléket, amit a szatyorba gyűj­töttünk. Az öcsém közben valahová elkószált és én nem is figyeltem, hagy hová tűnt. Egyszer csak idegen gyerekek szaladtak hozzám, hogy az öcsémet megfogták és bevitték a Ko­ronába. Én rögtön szaladtam utána, megtudni, mi történt vele. Egy Schulcz nevű sváb volt abban az időben a Korona bérlője és lát­tam, ahogy beértem a vendélő kert- helyiségébe, hogy egy pincér fogja az öcsémet, egy kutya, egy véreb tépi, marja, szaggatja róla a nadrá­got és Schulcz úr pedig egy lapos szíjjal embertelenül veri az akkor még alig tízéves gyereket és közben egyre ordítja: — Fogod-e még lopni a gyümöl­csöt, te gazember! Amikor megdöbbenve láttam, hogy mi történik az öcsémmel, rá- crdítottam a szadista kegyetlenség­gel püfölő Schulczra. — Ne bántsa azt a gyereket, az nem lopott! — Ah! te is itt vagy, jó madár! —* üvöltött Schulcz — majd adok én neked is, az anyád úristenit! AZTAN SZÓLÍTOTTA a kutyát, " de akkor már én szaladtam kifelé a Kerthelyiségből, hogy elke­rüljem a verést, de a kutya hátulról rámrontott, két első lábával a vál- lamra ugrott és olyan erővel taszí­tott rajtam, hogy arcra estem. Azt még tudtam, hogy Schulcz úr a szij­jal verni kezdett, de olyan ütést kaptam a fejemre, hogy a folytatás­ra már nem emlékeztem. Azit tudom, hogy öcsémmel együtt az utcán tér­tünk észre, ahol a guberáló gyere­kek felélesztettek; Az eset után anyám orvossal vizsgáltatott meg bennünket, aki harminc napon túl gyógyuló sebeket, ütéstől szárma­zó bőrrepedéseket és véraláfutásokaí állapított meg. Anyám beperelte Schulcz urat. Amikor a tárgyalásra került a sor, a bíró azt kérdezte anyámtól: ,,Volt-e szatyor a gyere­keknél”. Anyám azt mondotta jó­hiszeműen, hogy nem, — hiszen már elfelejtette. Mi pedig azt vallattuk, hogy volt szatyor, azzal mentünk nagyanyámhoz. Ez az ellentétes val­lomás el is döntötte a per sorsát. Az, hogy Schulcz úr egy szem gyümöl­csöt sem talált egyikünknél sem, a bíróságot nem érdekelte. Az osztály­bíróság természetesen felmentette Schulcz urat, és súlyc® bűnét, ke­gyetlenkedését így úszta meg büntet­lenül. De úgy hiszem, hogy már ek­kor eldőlt továbbá sorsom is. De volt ezen a nyáron más, örömet adó esemény is. Apám szabadságra jött és azt mondta, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. A frontról hazaszökdösnek a katonák nem tel­jesítik a parancsokat, engedetlenek, nem akarnak harcolni. Apám na­gyon finom albán dohányt hozott és megmutatta, hogyan kell azt vág­ni. Ezután én vágtam neki az illatos albán dohányt, persze úgy, hogy ne­kem is maradjon belőle. A POLGÁRIBAN, ahová iskolá- ** ba jártam, sokat elmaradt eb­ben az Időben az óraadás. mert az óraadó tanárt behívták katonának. Ilyenkor és a szabad délutánonként feljártunk a várba, ahol mindenki előszedte a maga dohányát és nagy pöfókelésbe kezdtünk. De csináltunk egyebet is. Letapasztottuk sárlepény- nyel a Dobó utcai lakások várba nyúló kéményeit. Hogy mit szóltak a lakók, amikor azután begyújtottak, azt nem tudtuk, mert akkor már nem voltunk ott. Nagy parittya-csatákat vívtunk a reáliskolásokkal és ha szélcsend volt, akkor lementünk a kazamatába. Többnyire a vasútvonalon túl, a Gárdonyi-ház felőli várrészen jár­tunk le, ahol csak hasoncsúszva le­hetett bejutná az alagútba. De volt úgy. hogy a Setét-kapun — ahol ma is lejárat van — mentünk be. Itt, a Dobó-síremléknél tartották a 12-es honvédek a hordóskáposztát és a zöldség-féleségeket. A Dobó-sírem­léknél az évtizedek óta összehordott kegyeleti koszorúk porosodva, leta­posva, szanaszét hevertek. Rájöttünk arra, hogy a koszorúk viaszos levelei nagyszerűen égnek. Ezekből a via­szos levelekből azután fáklyákat ké­szítettünk és úgy jártuk végig, az akkortájt még csak nagyon ritkán látogatott, föld alatti folyosókat. A föld alatt, valamelyik kitérőnél leta­nyáztunk, rágyújtottunk és azután elkezdődtek a mesemondások, amit nagy szorongások közben hallgattunk végig. Egy alkalommal, amikor már meg­tettük az előkészületeket a leszállás­hoz, az egyik fiú egy vadonatúj pár női cipőt talált. Furcsállottuk a dol­got, de ahogy jártunk-keltünk a föld alatt, egyszerre csak nagyhalam ci­pőrakásra akadtunk. Akkor már vi­lágos volt előttünk, hogy az egy pár cipő is a nagy rakás tartozéka. Mint jólnevelt gyerekek, a rendőrségnek szóltunk és kiderült, hogy a talált cipők betörésekből származtak a föld alá. Ilf AS ALKALOMMAL pedig fi- gyelmesek lettünk arra, hogy kisebb gyerekek bankjegyeket oszto­gatnak. A vár előtt és a várban a szél söpörte a bankjegyeket. A gye­rekek megmutatták a rejtekhelyét, ahonnan a rengeteg bankjegycsomók előkerültek. Szerintük a bankjegyek csak reklámbankók voltak és így ér­téktelenek. Azonban a pénz valódi volt és ugyancsak rablásból szárma­zott. Hogy eljött az ősz, apám már nem ment visza az ezredéhez. Mint nagy- családos, felmentést kapott. Nagy volt a boldogság a családban, hogy most mát mégiscsak rendeződik las­san a sorsunk és emberi módon él­hetünk majd. Októberben azután kitört a polgári forradalom és véget ért a háború; Anyámat már ez az esemény sem érdekelte. Bánatos maradt továbbra is. Betegsége egyre jobban elhatal­masodott rajta. Nagy gyomorgörcsei voltak. Arca mind sápadtabb lett és olyan nagyon sovány. Kezei perga­menszürkék voltak és csak az erek kéklettek a sárga, száraz bőre alatt. Nagyon szerettük őt és ő is szeretett minket. Igazi édesanya volt. A há­ború áldozata lett és a sok szenve­dés és nélkülözés el is vitte őt nem­sokára. Az öröm persze általános volt az emberek között. A felszabadultság érzése örömkönnyeket csalt az embe­rek szemébe és valósággal mámoro­sak voltak a boldogságtól, hogy vég­re hazajöhetnek az ezernyi megpró­báltatás és pokol után. És mi is, fiatalok, akik itthon szenvedtük el a nélkülözéseket, az embertelenséget, a megaláztatást, nagy reményekkel indultunk el az életnek, a béke felé.;. OKOS MIKLÓS lesz. Az egyetem a műszaki és mezőgazdasági tudományok legmodernebb ágaiban képezik kj a hallgatókat. Épül a Közel-Kelet legnagyobb műszaki egyeteme A sajtó és a rádió már ré­gebben hírt adott arról, hogy 1960 januárjában népszámlá­lás lesz Magyarországon. E fel­adat végrehajtásában igán je­lentős szerepük van a községi, Városi és járási tanácsoknak. Utoljára 1949-ben volt Ma­gyarországon népszámlálás. Az azóta eltelt egy évtized ha­talmas arányú társadalmi és gazdasági változásai szüksé­gessé tették az új népszámlá­lás végrehajtását. Fontos, hogy államunk vezetői hű képet kapjanak a társadalom össze­tételéről, a lakosság iskolázott­ságáról, foglalkoztatottságáról, a lakásviszonyokról, stb. A népszámlálás segítséget nyújt a tervezéshez, társadalmi és gazdasági erőink pontos szám­bavételéhez. Tanácsaink fel­adata tehát, hogy megmagya­rázzák a népszámlálás tény­leges célját, nehogy különböző, ostoba híresztelések megté­vesszék a lakosságot, és gátol­ják a népszámlálás végrehaj­tását. Meg kell magyaráznunk, hogy a népszámlálás nem új­keletű adatgyűjtés, hanem ha­zánkban is sok évtizedes múlt­ra tekint vissza és az 1960. éves népszámlálás belpolitikai jelentőségén kívül azért is fon­tos, mert az ENSZ világnép­számlálási programja kereté­ben — bizonyos mértékig egye­sített irányelvek figyelembe­vételével — bonyolítjuk le. A népszámlálás előkészüle­tei megyénkben is b-fejeződ­tek. A számlálóbiztosok, aki­ket decemberben rövid tanfo­lyamokon készítetitek elő fel­adatukra, néhány nap alatt megyénkben mintegy 340 ezer embert írnak majd össze. Ja­nuár 2-án 1300 számlálóbiztos — főleg pedagógus — indul út­nak, hogy számba vegye a la­kosság legfontosabb adatait. Az összeírok mellé több mint 400 ellenőrt is osztottak be, s a községi (városi) tanácsok tit­kárai. népszámlálási előadói irányítják ezek munkáját. A népszámlálás feladatát csa'- akkor töltheti be, ha a lakosság az össz-'rás alkalmá­val a valóságnak megfelelő, pontos adatokat szolgáltat. A jó í ‘.szolgáltatás minden ál­lampolgárnak érdeke és köte­lessége. De bátran fel is tár­hatja mindenki a valóságos helyzetet, mert a közölt ada­tok titkosak, azokat egyénileg senkinek sem lehet felhasz­nálni. Viszont ■ í adatszolgál-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom