Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
1959. december 25.. péntek népüjsag S Béke és humanizmus A most felnövekvő nemzedék tudatában lassan megszűnik a karácsony-ünnep köré szőtt imádságos misztikum. Megmarad karácsony ünnepnek, de az örökzöld, illatos fenyő a békesség, a szeretet, az emberség — az igazi humanizmus — jelképeként ragyog, s tölti meg a szíveket, a lelkeket magasztos érzésekkel. Űj karácsony ez. Jégvirágos, fenyőillatú szép ünnep, amelyen az emberek szíve kitárul, s az emberek magukhoz ölelik egymást: szeretteiket, társaikat és az egész világot. Üj karácsony ez. Szép ünnep, amelyen béke száll a városok és a falvak házai fölött olyan csendességben, igéző némaságban, mint amilyen csendesség és némaság lengi körül a magas hegyek hófödte csúcsait. Üj karácsony ez. Kalács- Illatú. boldogságos szép ünnep, amelyen meghal minden rossz, s csak az él, ami jó. Meg kell halnia a gyűlölségnek, a rosszakaratnak emberek és világrészek között; az embernek Emberré kell magasodnia az egyszerű zöld fácska alatt A mi új karácsony-ünnepe- bik nem régótá kezdődtek: másfél évtizede. Ahol én éltem, az 1944-ik esztendő karácsonyát már az új szeretetben ünnepeltük meg. A háború még folyt — a felszabadító csapatok a fővárost zárták körül — de az az egyszerű szovjet tanító, aki nálunk szállásolta el magát, rör 'te néhány napra, már a békéről beszélt kevés- díszű karácsonyfánk alatt De nem arról a békességről, amellyel hitoktatóink tömték a fejünket: békességgel belenyugodni a változtathatatlan szegénységbe. békességgel várakozni a mennyek országára ... Nem, nem erről beszélt, hanem arról, hogy most már vége lész a háborúnak, s a győzelem meghozza a békét, s e békességben mi is hozzákezdhetünk új életünk megteremtéséhez,— hajdan a mennyországra hagyott igazi boldogság földi megteremtéséhez. Hozzákezdtünk ... Építünk és teremtünk. Építjük és megteremtjük a mi új világunkat — a mi új karácsony-ünnepeinket is. Építjük házainkat, gyárainkat, városainkat és teremtőmunkánk valamennyi magaslatára kitűzzük a zászlókat, amelyekre ezt írjuk, ezt írtuk: Béke és humanizmus. Mélysége és értelme, igazsága és méltósága e két szónak csak ott van, ahol szocializmus van. ahol szabadság Van. ahol a nép. a dolgozó munkásmilliók vették kezükbe saját sorsukat. Mindenütt, ahol ember embert még kifoszthat, kizsákmányolhat, mindenütt, ahol még fegyverek és bilincsek büntetik az emberek szabadságvágyát — a béke és humanizmus jelszava kevesebb a puszta szónál, megcsúfolása a magasztos eszméknek, káromlása a nagyszerűnek. Nézzünk szét a világban: a túlsó parton hatalmas szobor emelkedik ki az óceán hullámaiból s a szabadságot jelképezi. A szabadságot? Amikor ennek az országnak bizonyos vezető körei az emberek szabadságának — a mi szabadságunknak is —. ellensége és határain belül is elfojt mindent, ami fel akarja lebbenteni az óceáni ködöt a Szabadság-szobor karjain és lábain láthatatlanul ott levő bilincsekről és láncokról? És beszélnek a békéről — de sokan vannak ott. akik a háború lehetőségét latolgatják. És beszélnek a humanizmusról — de elnézik és fegyverekkel segítik más népek elnyomását, az embertelenséget. Nem kell többnek lenni, csak újságolvasó embernek. hogy a tények sokaságát láthassa az ember, amelyek a béke. a szabadság, a humanizmus nyugati jelszavát csúfolják meg. A szabadság, a béke, a humanizmus a mi életünkhöz tartozik, akik a szocializmus beláthatatlan magasságaihoz vezető úton járunk, s előttünk az az ország jár, amelynek születése pillanatában a béke volt az első szava, s amelynek több. mint negyven éves történelme az igazi humanizmus megvalósulását példázza. A béke a mi számunkra az életet jelenti. Az életet: önmagunkat, társainkat s az alkotó, teremtő munkát, amelynek nyomán egyre magasabbra emelkedhetünk életutunkon. Az életet; asszonyaink, gyermekeink mosolyát és gyöngyöző nevetését, megvalósuló tervezge- téseinket. Az életet: egy-egy könyvet, mélyemlékű színházi estét, a televízió varázslatnak hitt csodáját. Az életet: egy gazdag ajándékú karácsonyestét. A humanizmus a mi életelemünk. életünk alapköve. Mert minden tettünk és cselekedetünk az emberekért történik. Mert már iskoláinkban arra tanítjuk gyermekeinket, hogy szeressék és sokra becsüljék a munkát, a munkáséletet. Mert azt hirdetjük — és így is élünk —. hogy az ember igazi és egyedüli értékmérője a társadalom. a szocializmus érdekében elvégzett eredményes munka. Mert azt akarjuk —' és így is élünk. így is dolgozunk —. hogy mind több ember ablakán kopogtasson be az igazi és mind nagyobb boldogság. Mert minden tettünk és cselekedetünk a békés élet ragyogóan napsütéses oldalát kívánja. akarja és követeli. S a mi szüntelenül követelt és megszolgált békénk, a mi megvalósult humanizmusunk a nép szabadságának megtörhetetlen alappillérén nyugszik — mutatván messze előre a'fénylő. magasságbavezető utat. Karácsony van — az emberek szíve és lelke telve gondolatokkal. Heltai Jenő decemberi verse került elém — 1931- ben írta arról, hogy „Didereg az Ember, — Haldoklik a világ. — Ez a melegségre szomjas jégvilág...” és azt kérdezte: mit kellene tennünk? S felelt is rá: „Megfogni egymás kezét, összebújni, egymást megölelni. És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi, Űj tüzet rakni új jövőhöz, És friss kenyérsütéshez A költő felelete immár valóság. A mi karácsonyainkon nincs didergő ember, s a mi dolgos, szabad napjaink, boldog karácsonyaink új világot hoztak a régi haldokló világ helyett. S ebben az új világban összefogtunk, megraktuk a nagy tüzet az új jövőhöz. S kenyeret sütöttünk, kalácsot sütöttünk magunknak — köszönve és köszőntve a szép ünnepet, az új karácsonyt. Dér Ferenc Ahogyan mi látjuk Oktalan takarékosság? l~Jr. Franz Schlüter sze- rencsére keveset gyilkolt. Nem a legyilkoltak szerencséjére, hanem az élók szerencséjére, s nem utolsósorban saját pénztárcája szerencséjére. Bár van, aki a szórakoztató gyilkosságos- diért kész minden összeget feláldozni, hiszen utóvégre a kártya is pénzbe kerül. De Schlütter — gondolom — mégiscsak takarékos etnber. Annak kell lennie, mert csak 29 embert küldött, mint náci bíró a halálba, s ezért a most nem náci nyugat-berlini fellebbviteli bíróság 17 ezer márka pénz- büntetésre ítélte. Egy halálos ítélet = 586 márka. Végeredményben nem is sok; chemin-játékon egy osztásnál többet is lehet veszteni, egy ítéletosztásnál ennyi márka kész olcsóság. Lehet, hogy dr. Franz Schlüter bosszúsan vette tudomásul az ítéletet. Harmincezer márkája volt félretéve az ügyre, s lám, oktalan módon takarékoskodott annak idején; 13 ezer márka megmaradt. Mit csináljon most ezzel a pénzzel? Fel kellene ajánlani egy apáca kolostor számára, ahol a doktor lelkiüdvéért imádkoznának a bájos sororok. Mert bünbocsánatot csak az égben kaphat, a földön, az élő emberek becsületes millióitól: soha! (látó) Nem mindennapi karácsonyi ajándék A kis Thomas Consorti, egy gazdag New York-i üzletember fia, igazi, nagy, forgó világítótornyot kap ajándékba karácsonyra. New Jersey-ben, a partmenti Chapel Hill világítótornyot az amerikai tengerészet adja él Consortinak. „Mit tegyek — mondta a kis Thomas apja — ez a rontópái minden játékszert összetör” HELTAI JENŐ: December Nem pesti hónap: budai hónap, Kisvárosi, falusi hónap, Nem jazzal, rádióval hangos Vásáros mai hónap: Százévelőtti, régimódi biedermeier-hónap. Gyermekéveink hónapja. A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé, A Megfagyott gyermek hónapja És Andersen kis gyufaárus lányáé, A fehérszakálú Mikulásé És a küsded Jézusé, Jóság és szeretet hónapja, A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szerétété. Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön, Nincs aki újra befőtte, Didereg az ember. Haldoklik a világ, Ez a melegségre szomias jégvilág, Mely időtlen idők óta koldusán nyeli Az áldott Nap maradék-tüzét, A türelmes föld gyérülő szenét És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit. Hová lett ez az isteni kenyér, Mely azért volt, hogy mindenkinek Jusson belőle egy karéj? Alig maradt belőle egy decemberre való. Egy napra való, Egy estre való. Egy karácsonyestre való! Talán imádkozni kellene! Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van, Megfogni egymás kezét összebújni, egymást megölelni És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi Üj tüzet rakni új jövőhöz És friss kenyérsütéshez. (1931.) COGC10000OCO(K>00<X)O000C<X>00G00<XXXXXX500CO0ÓCO00C0Ő<Xx1X500C<!>00O0000Ó000Ő000C)0000000űc' Sok szépséggel... Képünk a Berlini Állami Operaházban készült, az NDK Állami Népi Együttesének díszelőadásáról. „Szövőnők tánca” — ez a címe ennek a szépséggel és bájjal teli tánckompozíciónak. Az együttes egyébként hatalmas sikerrel szerepelt az elmúlt Világifjúsági Találkozón is — bemutatván a találkozóra összegyűlt sok száz nemzetiségiű fiatalnak a német népi művészet legszebb tánc-darabjait. 3 ^Ö0000000<x)000<^y»0000000<x500000000000cx500000000000000000000000000000000c)00000000000000000000000000000000000000 Két diófa áll az öreg tanftó háza előtt. Csupasz ágait eszeveszetten rázza a decemberi BzéL, átfütyül a meztelen gallyaikon, aztán, mint nyüszítő kutya, végignyalja a földet. — Itt lakik ebben a házban. Tessék csak kopogni — biztat egy arra járó és továbbsietve fázósan húzza Össze magán a nagykendőt. Együtt van éppen a család. Becse Károly bácsi, a boldog! öreg tanító szíves, barátságos szóval fogad, aztán körülüljük a nagy asztalt és szép egymásutánban gombolyítani kezdjük a beszélgetés fonalát. Eleinte még kicsit idegenek, fagyosak a szavak, akárcsak odakint az idő, de később már könnyű helyen áll a beszéd, tisztán, őszintén cseng a szó. A legelső esztendő — Egy dunántúli falucskában láttam meg először a napot — meséli Károly bácsi. 1901-et írtak akkor és szegény édesapámnak a három hold földecskéje mellett ugyancsak nagy gondot okoztam jövetelemmel. De az apámnak mégis kedves fia voltam, annyira, hogy sok bajjal-gonddal még taníttatott is. Gyorsan peregtek az esztendők és csak akkor néztem nagyot, amikor már kezemben volt az oklevél. Akkortájt nem volt könnyű állásba kerülni és eltelt néhány év, amíg itt, Boldogon „rendes kerékvágásba” jutottam. — Itt elakadt a szó, mintha nem is lenne tovább folytatása, de Károly bácsi féleségére tekint, összemosolyognak, aztán máris megelevenedik a múlt. Egy asztal. Olyan éppen, akár a többi. Régi, de erős alkotmány, csak éppen a festéket koptatta le róla az idő, — Emlék ez nekünk, nagyon régi emlék — simogatja meg Károly bácsi a kiszolgált bútort. Egy kicsit elfátyolosodik a hangja, szemeivel a semmibe tekint, mintha valahol ott keresné a múltat. — Ez volt az egyetlen bútorom, kerek egy esztendeig. Ott állt akkoriban árván egy Itodaszobában. összebarátkoztunk. Egy évig aludtam a tetején, hatalmas, ládaszerű fiókja pedig nappalra elnyelte párnáimat. — Lakásról nem volt szó — tiltakozott a papom, — amikor szóvátettem sorsomat —, a jegyzőnek meg az volt a véleménye, hogy nem szabad elkényeztetni a fiatal tanítót, s hogy meg kell tartani a három lépés távolságot... Egy év múlva azután végire lakást kaptam az egyik családnál, de az öreg asztal emléknek maradt. Később egy megsárgult fénykép is előkerül. — Az öreg iskola, ahol tanítani kezdtem — nyújtja felém Károly bácsi. — Emlékszem, kilencvennégyen ültek az első osztályban, hatan egy-egy padban, de olyan is akadt, aki a dobogó szélén gömbölyítette a palatáblára a betűt. Nemsedékek tanítója És a fakó fénykép „beszélni’1 kezd. Ez a Jóska... ez az a kis kerekfejű gyerek. Az alvégben laknak most is. tavaly építették fel az új házat. Szorgalmas, akárcsak kisgyerek korában, ö írta mindig legszebben a leckét, csak a nagy D-vél állt hadilábon, sokszor nem akart kezére állni a pala vessző. Ez itt, ez a nagy copfos kislány meg a Margit, az osztály kedvence, ö tudott legszebben szavalni, de a fia se volt alábbvaló, az unokája meg éppen csak olyan, mintha a nagyanyját látnám magam előtt. Éppen valamelyik nap, ahogy beléptem az osztályba, tűnt szemem elé ez a nagy, fekete, diószemű kislány. — Olyan vagy, mint a nagyanyád — simogattam meg arcocskáját, de ő értetlenül lesett rám, aztán csendesen odasúgta: — Az én nagymamám már öregasszony... Bizony, eljárt az idő felettünk... — No, aztán itt vannak ezek hárman... Odamaradtak a háborúban. Elmentek és soha többé nem kerültek vissza. Ez a Pista gyerek a tanácsban van, a Lajcsi meg mindig dalolt, akárcsak a rigó, most is jó hangja van, első énekes, nótás a lagzikban... és így veszi sorra az öreg mester a régi tanítványokat. Mindről mond valamit, úgy emlékszik rájuk, beszél róluk, mintha most is tanítaná őket. Aztán a mai tanítványokra terelődik a szó: — Mindegyik benne él apjában, nagyapjában, mindre ráismerek, némelyiknek meg is mondom, ha valami csínyt követ el. — Hallod-e, fiam! Apád különb gyerek volt, aztán mindig a legelső volt jí tanulásban is. — Akkor ám nem tanultak még kémiát, fizikát — nyelvelte vissza a minap is az egyik, és azzal dicsekedett, hogy a tornaórán 115 magasat ugrott, meg hogy algebrából dicséretet kapott, csak éppen a történelmet nem szereti, azzal van bajba, de nagyon. Négy évtized Ügy röppent el, mintha madárszámyon járt volna. Együtt, a faluval éltem át a régi világot. Láttam bajaikat, meghallgattam, akik panaszkodtak és együtt örültünk, amikor kisütött a nap a fejünk felett. Együtt éltük át a bolettás világot, a nyolcvanfilléres napszámok éveit, velük voltam akkor is, amikor a kis, bogárhátú házacskák udvarán árverést kiáltott a dobos. Sáros, igazi „világvége” volt akkor a falunk. Űsztuk a feneketlen sarat, és gyalogolni, vagy szekrereznd kellett, ha látni akartuk a várost. Egy ködös november végi estén aztán dörögni kezdtek az ágyúk és hallani lehetett a géppuskák messzi ugatását. — Tanító úr! Mi lesz velünk? — Tördelték kezüket az asszonyok és az otthonmaradt férfiakat számbavették a nácik. Az egyik szomorú estén, amikor odabent a házakban, az elsötétített kék papírok mögött kigyúltak a fények, egyer csak dobszó vertre fel a csendet. — Reggelre mindenki hagyja el a falut — Olvasta fel tompa, el-elcsukló hangon a nyilasok parancsát a kisbíró. Ekkor úgy éreztem, hogy most, most aztán tennem kell valamit Tudtam, hogy csupán néhány órájuk van már csak hátra, és menekülniök kell rövid időn belül. — Senki ne mozduljon! — szállt a hír házról házra és a kételkedőknek a fülébe súgták: — A taníjó úr üzeni. Senki ne mozduljon! A felszabadulás után nagyot lélegzett a falu és engem már az első napokban a községházához kérettek a kommunisták. — Elzavartuk a jegyzőt, most már maga vezesse a falu közigazgatását, tanitó uram — biztattak, aztán az ő akaratuk szerint jó néhány hónapig magam ültem be a jegyzői székbe, majd később, amikor az iskolákban újra megindult az élet, megértették, hogy visszahúz a szívem a gyerekekhez., Igazgató lettem és vezettem az iskolát mindaddig, amíg az öreg „motor” miatt a magam kérésére fel nem mentettek e nehéz munka alól. Az elmúlt tizenöt esztendő alatt sokat, nagyon sokat fejlődött ez a falu. A régi, bogárhátú iskola helyett emeletes iskolákat építettünk és ma már 12 tanteremben 18 pedagógus tanítja, neveli a falu fiatalságát. Járda készült az utcákban és kényelmes autóbusszal utazhat, akinek éppen másutt akad dolga. Ezekben a napokban az új szövetkezeti jövőről beszélgetnek az emberek, arról, hogyan lehetne még szebb, boldogabb az élet. A negyvenedik esztendő Elérkezett ez is. A boldogi öreg tanító haját belepte a dér, homlokán pedig mély barázdákat szántott az élet, de a szive örökre ifjú maradt. A falujának, a gyerekeknek él most is és mindig elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy egy napon mégiscsak búcsút kell venni az iskolától. Amikor vágyai felől érdeklődöm, így válaszol Károly bácsi: — Most szeretnék 24 esztendős lenni. Most szeretném elölről kezdeni az életemet — Ennyit mond csak és gimnazista fiára tekint, aki talán maga is most hallotta először életében ennek az elmúlt negyven esztendő- ■íek a történetét. Szalay István
