Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-13 / 215. szám
6 NÉPÚJSÁG 1959. szeptember 13., vasárnap ELVÁRD: A halál, a szerelem, az élefr PAPP MIKLÖS fordítása Azt hittem összetörhetem a mélységet a végtelenséget Csupasz társtaian szótlan bánatommal Elnyúltam börtönöm szűz kapuja mélyén Mint egy okos halott, aki tudta a halált Akit csak a semmiség koszorúzott Elnyúltam a felszívott mérgek ostoba hullámain Szürkén sápadtan feküdtem a szerelem hamujában Élőbbnek látszott a magány mint a piros vér El akartam tépni az életet S elválasztani a halált a haláltól Visszaadni szívem a semminek és a semmit az életnek Letörölni mindent az ablakokat és a párái Hogy sehol semmi soha ne legyen Megfagytak vágyaim s elűztem magamtól Karoló karok jégcsapjait Jöttél s fellángolt akkor a régi tűz Világos lett s csillagokba gyűlt ki a fagy A földet visszaadta pompázó tested — És könnyűnek éreztem magam Jöttél s kiszabadultam a magányból Vezetőm lettél a földön és tudtam Tájékozódni végre óriás lettem Siettem magambafogtam a teret és az időt Feléd mentem mindig a fény felé Az élet test lett a remény kibontotta szárnyát Az alvásból álmok nyíltak és az éj A hajnalnak bízó szemeket ígért Karjaid sugarai eloszlatták a ködöt Szájadon az első harmat nedve csillogott A régi fáradt ágyon jó volt megpihenni S imádtam a szerelmet, mint mikor még ifjú voltam Teremni készek a földek sugároznak a gyárak S kalászok fészke ring az áradó szél hullámain Millióan várják az aratást a szüretet Semmi sem egyszerű semmi sem különös Az éjszaka s az ég szemében ott van a tenger Az erdő az egész védi a fákat A házak falán közös a vakolat S az utak mindig találkoznak Az emberek arra születtek hogy egyetértsenek Hogy megismerjék és szeressék egymást A gyerekek apái lesznek majd az embereknek Kiknek most helyük sincs s szeretet nélkül élnek Ök felfedezik újra az embert A természetet és a hazát Mindenki számára örök időkre. FORGÁCS KAROLT: ESTE 10 ÓRA. A hőerőmű szirénája búg, kék szárnya alá veszi a falut: a szélső háznál magasba repül, megpihenni a hegygerincre ül, innen meg az Újvárosba evez, s hegyes csőrével minden házba bekopog és megvakít sok fényes ablakot. KÖLTŐK ES VERSEK FARKAS ANDRÁS: FORGÁCS KÁROLT versei: Surran a vís a patakban . . . Surran a víz a patakban, Szökken a kőre, a kőről, Egyre rohan szilajabban, Útjait» éveket őröl. Én csak a hangulatommal Hajlok elébe-föléje. Engem az indulaton» hajt: Hátha a csend kicserélne, Hátha a szűz locsogásban Szólna a hang, amely engem Messzire hív katonásan, Szót igazítva ki bennem, Szót, kamaszost, amely innen Kapna erőt repülésre, És örömöt, ami minden, Széles egek ölelése; Lomb közein üzenetnek Lopva a nap bekacsint még Árnyalakok heverednek Víz tetején: velük innék! Már iszom is pici forrás Elszaladó, üde lelkét. Gyöngy ez a víz, íze forráz, Szíve a szétszeletelt ég, S mint az a régi szivárvány, Gyermeki éveim alján, Hull elibém pici párnán, Mintha csak én is akarnám — Surran a víz a patakban, Nyárnak üzen a tavaszból, S égre tüzel szilajabban S egyre szaval, ha kakas szól. Néma őszi hajnal Tejszínű csend kopogott be az ablakomon ma Hangtalanul, hogy a hajnal felébredt. Mi ez? Udvar fölött a két tűzfal között kifeszülő ® Dróton nem csicseregnek a frakkos, hintázó Feoske-legéuyek. Csak hold-szán koronggal a nap Nyújtja fel vérvörös ujjait fák és Harmatosán csillogó háztetők éle mögött. Kerti virágok ezerszín álmodó szirmaira Rozsda repült és rőt foltjai mint temetőn Hullt koszorúk: a víg élet eliramlásáj festik. Ám ok a mély búra nincs ma se; int a jövő. mert Szirma ha hull a virágnak: mag is hull. Életet gyűjt a gyökér s ha a fagy hal: Csíra terem, milliárdnyi bimbó kipattan. Feeskecsapat száll át tengeren, sivatagon S újra köszönt csacsogásuk: a drága csicsergés! hacánkakaa Mint katona a silbakon, Oly büszkén sétál a tarlón. A búzakeresztek között: Jobbra-balra nem-hajlón. Farktollán tükrözőn a nap, Mint ezüst kardon csillan, Gőgös szemében csillag ég S feje fürdik a pírban. Tarka csillár ha fényesre gyűl: Szikrákat szór a teste, Ügy lép a tengeri közé. Mint alkonyat az estbe. MOLNÁR JENŐ: Derűn őnx Síéi kaparázgat a gallyak közt: monotM zene árad, Most minden hegedű: fák, bokrok dala száll. Zúgnak a tölgyek, sírnak a kórók, közben a díszük elszáll és a határ meztelen, árva cigány. Pompát már ne keress! Vándormadarak puha szárnya vitte magával oda, hol nincsen soha ősz. Tar minden, de a pusztai tájon az égi derű leng: nem lázas lobogás; lágy fény, nyugtot adó. Mintha a föld csupa tisztult szív, csupa angyal] lélek lenne ina: gazdag, szép. Telt kancső a világ. Ősz kaparázgat már hajamon, dere ott marad: emlék. Teljen a lélek, a szív! Szállj rám, őszi derű! FAZEKAS TIBORC: Az új ház Derűs nyutoc^tság, méla jókedv száll felém, amint a karcsú kémény és a hóz kövórkés teste átsétál szemembe. Szép vagy! Egyszerű, akár az élet. Két nagy ablakod pillát eresztett, függöny zárja álmodon, lustán. Tetődön, rnattezüst palán, a délutáni langyos fény pihen, s egy ifjú kandúr tart terepszemlét. Lépcsőd mellett pár rózsatő, hátrább eperfa zöldje, törzse vékony szál, malacnövesztő terv kis zászlaja. Gyantát, festéket, tiszta mész-szagot lehelsz még mindig, s ez nékem oly jó, miként a frissen húzott ágynemű fáradt utasnak. Ujjheggyel, sután, félmozdulattal simítom kapud rácsát, s ijedten pillantsatok szét. Nem látta senki... r BERECZKV ZSOLT: Tohonya, a nagy szervező Tcjfionya kartárs, az Űtilapú-kötő Vállalat lapúcsipkézö osztályának új vezetője, könnyed mozdulattal odábbfricskázott egy szeptembert érző legyet, amely eléggé el nem ítélhető módon az íróasztalát tisztelte meg haldoklási célokból, és így folytatta szavait: — Értse meg tehát Keszege kartárs, hogy minden a szervezésen, a munka helyes átlátásán és súlypontozás sán múlik. Akadnak olyan emberek kérem, akik csak úgy egyszerűen neki esnek az íróasztalnak és elkezdenek dolgozni, minden józan megfontolás, tervezés és szervezés nélkül,. Felháborító! A munka sikerének alapja, Keszege kartárs, a helyes átgondolás és szervezés,.. — Osztályvezető kartárs, ha lehetne, mennék, mert várnak «— lihegte az alázattól és csodálattól megil- letődötten Keszege. — Hogy-hogy várják? Iiogy-hogy menne? Türelem Keszege kartárs, türelem — háborgott Tohonya, örülnie kell és nem sietnie, hogy időt és fáradságot pazarlók magára.. Keszege kartárs, maga sohsem tanul meg alkotó módon dolgozni, ha kapkod.. siet és nem gondolkodik ... Ért engem? — Ó, hogyne, csak... — Nincs csak... semmi csak nincs ... Bizalom van és szervezés — intett Tohonya, mint annak idején a Napkirály, hogy jöhet a lábvíz. Az a szerencséjük, hogy engem helyeztek az osztály élére, engem, aki átgondolt és megfontolt ember vagyok, akinek kisujjában van a szervezés, a munka mechanikája..'. Remélem örül ennek Keszege kartárs? — O, hogyne, természetes, csak... — hebegte alázatosan Keszege kartárs, de Tohonya újból és fensőbbségesen intett, mint akinek igazán nincs szüksége a nagy ovációkra... — Akkor hát megértettük egymást... Ügy vélem, hogy kezdjük meg a megbeszélés érclemi részének vitáját... Nemde Keszege kartárs? Kezdjük meg... Ohó. hát hány óra van? — Félöt, osztályvezető kartárs.... Félöt. — No, akkor mára ennyi elég, holnap reggel folytatjuk — emelkedett fel az asztal mögül Tohonya kartárs az úr 1959. esztendejének egyik őszi napján. 1969. egyik őszi napján már a lényeg közeiéig eljutott a szervezés mikéntjét illetően... 1979. egyik őszi napján már magáról a szervezésről beszélt az íróasztal mögött csendesen Haldokló Keszegének. 1989. egyik őszi napján á nagy szervezőnek kijáró tisztelettel helyezték örök nyugalomra Tohonya kartársat, kinek fia, éppen előtte való nap foglalta el helyét a Sörmelegítő Vállalat osztályvezető asztala mögött. Hiába, az élet megy tovább! (egri) Jfli ooltáL mkent? Mi voltál nekem?... Mikor szívem Először tárult: Nagy, igaz szerelmem, Sóba jós álmom, Ezer örömein. Mi voltál nekem?... Mikor komor falak Közé mentem. Könyvekbe merültem. Gondokat vártam: Reményem, Távoli vágyam. Mi voltál nekem?... Gonosz emberek Közt, vad forgatagban Eletmocsokban: A tiszta, Szerény valóság. Ml voltál nekem? .,. Csönd-várásomban, Boldog-pillanatban, Bánat-csalódásban: Az élet, A fény. Mi voltál nekem?... Atkos szerelmekben, Egyedüli gondban. Néma sírásomban: Az igazi, A balzsam. S most, most Mi vagy nekem? ... Ami voltál, Több and voltál... ♦ Három híján százan jártunk egy tanterembe, elsőtől a negyedik osztályosokig. Jól emlékszem még a hosszú vedlett hátú padokra, amelyekben négyen ültünk egymás mellett, és amelyekneK írólapjára bicskával vájt mély barázdákat az „idő". — Aztán becsüljétek meg a padokat, hiszen ezekben ült még az apátok is —, recsegte ráncos homlokú, öreg tanítóm, s bár maga tudta legjobban, hogy tűzre való valamennyi, mégis valamiféle pedagógiai megfontolásból intett a jóra bennünket. Elsős voltam és az anyám éppen akárcsak a többi gyereket kézen fogva vezetett az iskolába és bízott az öreg mester gondjaira. — Ez az a tanítóbácsi, akinek mától kezdve a keze alá jársz majd — magyarázta anyám és nem restelte megmondani: — Bizony pajkos egy kicsit a gyerek, de azért ha szigorúan fogja, el lehet vele boldogulni ,.. így hát mindketten a tanító úr, meg én is megkaptuk anyámtól az útbaigazítást, aztán becsukódott mögöttünk az iskolaajtó. Kicsit megszeppenve, kicsit félszegen ültem be a harmadik padba a kályha mellé, de csakhamr megjött a jó kedvem, amint észrevettem, hogy egymásután megérkeznek a „régi” cimborák is. Mi kicsit korábban jöttünk és ezért nyolc óra tájban már egészen otthonosan éreztem magam. Kiváltképpen büszke voltam a palatáblámra, amelyet édesapám hozott a kö- vesdi vásárról. Hej, mert nem volt ám ez csak olyan egyszerű tábla. Bizony külömb volt mindegyiknél, hiszen fakeretére madzaggal aprócska szivacsot is erősítettek, amivel le kellett törölni a palát. Az én palatáblám már az első nap nagy feltűnést keltett, amelynek legjobban én magam örültem, hiszen úgy jártak nézni tízpercben még a leghátsó pádból is, mintha cukorral csalogattam volna őket, nem beszélve három szomszédomról, akik folyton az én szivacsommal akarták letörölni az ő táblájukról a rajzot. Aztán csak teltek, múltak a napok, és most már akkor is elő kellett venni a táblát, amikor éppen nem nagyon volt rá kedvünk, öreg tanítóm vonalakat, karikákat rajzolt a nagy táblára, azokból kellett írni egy sort. Munkába kezdjünk és néhány hét múlva a karikából „oh betű született meg ,.á" és az volt igazán érdekes, amikor mindegyik betűhöz egy szép kis mesét is mondáit a tanító úr. SZÁLÁT ISTVÁN: A palatábla A meséken jókorákat kacagtam és még otthon is lelkendezve soroltam anyámnak a hallottakat Mutatni is tudtam a betűt, ment áz összeolvasás is, csak éppen az írás, az írással volt mindig bajom. — Az „ó” betű kampója feljebb van fiam, — magyarázta öreg tanítóm, de az a kutya palavessző úgy állt a kezemben, akárcsak a bicska. — Ejnye, no! Hát nem kell azt marokra szorítani, — oktatott és bizony nem restellt mellém ülni jó néhányszor, amíg végre mégiscsak kikerekedett valami „ó" betű forma, . Amikor aztán végre is sikerült egy-kettőt tisztességesen leírni, azt a parancsot kaptam: — írj még belőle egy táblával, hagy szokjon hozzá a kezed! És én írtam, írtam rendületlenül, csak ekkor meg az volt a baj. hogy nem a vonalas oldalára kerültek a karikák, hanem az apró pirosán keretezett négyzetek közé... Szóval nagyon nehezen tanultam meg írni és még a számokat • is jobban szerettem, mint a betűket. Egyszer úgy tél elején nagy baj történt velem, pontosabban a palatáblámmal. Éppen azt a szót írtam: „ól”, amikor Balogh Jancsi, a szomszédom, táblámra erősített szivacsom után kapott és -kirántotta kezemből a palatáblát. Amikorra észbekaptam, a tábla darabokra törve hevert már a padlón. — A táblám! Tanító úr... a táb...lám... E-hel-törött a táblám... zokogtam és úgy fájt a szívem, mintha éppen azt törte volna széjjel valaki. Lebújtam a pad alá, fölszedtem a darabokat, aztán próbáltam összeigazítani részeit, szépen egymás mellé a vonalakat, az apró rácsokat, de bizony nem sikerifit. Az osztályt megdöbbentette az eset, hiszen mindenki jól ismerte, megbámulta már az én palatáblámat. Szememből nagy kövér könnycseppek potyogtak az összetört palára és végiggurultak a nehezen megírt szavakon, elmosta az ó betűt, szivacs se kellett, leáztatta az írást. A tanító úr is észrevette a csörgést, odajött és kiállította Balogh Jancsit a pádból, ö elmondja, hogy s mint történt az eset, a többiek tanúskodtak és az én táblám továbbra is otthevert tönkretéve, összetörve a pádon. — Kikapok otthon, megvernek — sírtam és észrevettem öreg tanítóm arcán a sajnálkozást Aznap már nem írtam semmit és megbékéletlenül szipogtam egészen a tanítás végéig. Délután, amikor hazafelé indultunk, a tanító úr visszahívott: — Te gyerek' Te Pityu, gyere csak vissza. — így mondta és lelkemben felcsillant valami remény. — Hátha, hátha történik valami — gondoltam... — No, gyere csak be a szobámba... gyere csak utánam! Mintha emlékeznék rá, hogy... és odabent keresgélni kezdett. Először a szekrényeket nézte végig, aztán egy öreg ládát, majd az íróasztalában kutatott. — No látod! Meg is van! Nézd csak ezt a táblát! Kiáltott fel olyan örömmel, mintha éppen elveszített óráját, vagy valamelyik kedves, értékes' holmiját lelte »volna meg. — Nesze, Ez a tábla mától kezdve a tied. Igaz, kicsit kopottas már, szivacs sincs rajta, de azért mégiscsak palatábla, aztán mintha jobb, simább is lenne az anyaga, mint a másiknak. Kezembe vettem, megnéztem, megforgattam, aztán egyszerre felcsillant a szemem. — Tanító úr! Majd rákötöm erre a szivacsot! — Az öreg elmosolyodott. Megsimogatta fejemet és még ennyit mondott: — Aztán erre úgy vigyázz, hogy ez a tábla az enyém volt. Eltettem emlékbe, megőriztem hosszú éveken át... Boldog örömmel, ugrándozva futottam egészen hazáig. Nem volt már semmi baj, az én palatáblám ezentúl még híresebb lett, mint eddig, hiszen a tanító úré volt hajdanán, meg a szivacs, a szivacs meg mostmár ennek Is ott fityegett az oldalán, egy madzagra kötve. Esztendők, hosszú esztendők múltak el azóta. A napokban kisfiam íróasztalomban keresgélt és véletlenül kezébe akadt egy palatábla. — Apu! Mi ez? — kérdezte kíváncsian. — Ez? Ez egy palatábla, kisfiam Tudod amikor apuka még... szóval akkor még erre írtak a gyerekek... — Micsoda, erre a vacakra? *— csattant fel a gyerek és megvetően visszalökte a fiókba a palatáblát... Az én palatáblámat! I
