Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-27 / 227. szám
6 népújság 1959. szeptember 21., vasárnap MOLNÁR JENŐ versel: f ar a végtelen KÖLTŐK ÉS VERSEK FORGÁCS KÁROLY versei: Dü’őűHon ( Valami zajlik bennem... Nem az, ami tegnap, mára mássá lettem: szememben máglyák tüze ég, s a titkos, kéklő messzeség sckcsodájú világa int felém. Mintha cgö rózsákkal hinteném a híg latyakban fuldokló utat. A szívem már irányt is mutat: repülni, szállni, magasba járni, harmatos tetőn napfényre várni, új dalt zengeni kora hajnalban, egyre tisztábban, egyre szabadabban, fújni, fújni egy édes éneket: emberek, emberek: ébredezzetek! Sietve gyertek, gyertek mind velem, tavasz van! Minket vár a végtelen! Egyedül Megint egyedül. A csend nehezül fíjlém: iszonyú súlyú éji bú. Nincs itt Kedvesem, helyem nem lelem. Nincs most kacagás, kripta csak a ház, szép álmaival az éj elinal: járok fel s alá. lábaim alá nesztelen, dermedt ^percek peregnek. Járok, körözök. Az éj most örök. Befed, betakar. Biztatom magam: reggel, vagy, álom , megment: kivárom, is a fénnyel öröm biztatón köszön rám és kacagás lesz újra a ház, de szófián szavam elhal nyomtalan. Lelkem ténfereg, a csend nehezebb, megállt az idő, reményt semmiből nem kap a szívem. Hogyan feszítsem át az éjszakát, csendjét és fagyát? Minden hiába: ' flX;;. ÜZ éj magánya rám ül s vége nem lesz már sohasem. PATAKÉ DEZSŐ: Qhpö wödka írttm .. . Az ősz velem osont a.városba tegnap este. Ráfut az illatos sziromlevelekre > s megremegett a szegfű és a nárcisz, hogy táncos lábunk pázsitra taposott. Az ősz minden, minden levélre ráiehelt. — S már hallanak rőtten, vörheny színben kerengve hullanak a földre, hullanak, a kezemre s idézgetek elszállt emlékeket... A délceg fenyők az őszről mitse tudnak, színük örökzöld, mindig tavaszt hazudnak, csak reggel sírnak a ködök alatt siratják minden testvér-társukat, akik meghalnak minden évben egyszer fosztott ággal, lehulló levelek' eL Sírnak a fenyők, sírnak az egri parkban s a nedves köd már átfonja őket, lassan... Szürkül a táj, a fényt, a fény elveszti. Az ág a leve'ét csendben elereszti, s ani'g lehull, halken az egyik fasorból kibH.I'ag az alkony, lábán puha bocskor, mint egy cigány lány fekete és szótlan, szemében esi'lag ég. homlokán fé'hold van, fut. fut az úton, eltáncol a fenyőkig, s azok vigyáznak rá, reggelig megőrzik. És vigyáznak Rád — arra a piros pacira — a mozdulatra a képre s pillanatra; emlékszik még kettőnkre a liget — par hete vsak, hogy itt jártam Veled ... Nem érhet semmi kéz a gesztenyelombhoz csak az ő.‘(Z, s a kezed, hogy engem feloldozz! Hogy feloldjad bennem a keserűséget, elűzzed az áíkoi elűzzed a vétket: tisztán állhas-r.k maid, hőt’wqtán elébed, tisztán szeresselek, szeresselek Téged! Megyek már, megyek már, — úgy sajog a térdem — kövek közt futottam kövek között jöttem mis elől loholtam teutáuad szöhíem s vérző sebek árán boldog sebek árán a nyom" l’”' értem ... (Eger. 1959. szeptember h4.) HATVANI DÁNIEL: MOLNÁR GÉZA: Szeptemberi Noeturno Szel és víz örvénye ne sikolts bele a szeptemberi kékbe mikor a feltűrt-szoknyájú asszonyok cigány-lelkemen átkószálnak köi'öznek messzi madarak lombok pihennek még az elmúlt nyár nagy kelyhe alatt tarlók csöndjei méláznak a sistergő leányszemek’oen útjaim lassú ütemmel iramodnak a távoli hegyeknek cigány-lelkemen átkószálnak az elmúlt szerelmek lombok pihennek még gyümölcsök arany-kelyhei felett holdfénybe hull minden emlék s a csókok lassan deresednek mint a körték meg az almák szél és víz örvénye ringasd a lélek nyugalmait Születésnapra ügy-e emlékszel még együtt voltunk.,, akkor meg Is csókoltál, úgy napalkonyulatkor — most volt nem is oly rég. Szívünkben boldogan a nyár égett mindig, ne is kívánd tőlem, bogy most is legyek víg nélküled — egymagám. Ma búsan figyelem mit mutat a naptár, szomorún köszönitek születésed napján, mért vagy távol tőlem? Itt őszidők járnak levelek peregnek, szellővel üzenem, — hogy nagyon szeretlek s mindig visszavárlak. JTraga barátnőm! Meghívom, jöjjön el szüretre. Nagyszerű ez az ősz. A levegő részeg a szálló, édes mustillattól. Október kék ege már sokkal halványabb, vérszegényebb, mint akkor augusztusban volt, s amiről olyan sokat beszéltünk egykor. Reggelenként leheletfinom ködfátyol borítja, s ha derült idő-' ben ez néha felszáll, akkor is közel marad; s ott lebeg egész nap. Mintegy emlékeztetőül. Mintha valami bolondos festő pettyegtette volna el festékét, olyan a domboldal az ezer színben játszó szőlőlevelelrtől, elhervadt fáktól. Jöjjön, drága barátnőm! Iszunk majd édes mustot, csípős murcit és gyöngyfényű vöröslő óbort, ami még ott lapul a pincék alján. Tudóim, maga mindig azt mondta, hogy utálja az őszt. Hazug a tobzódó színek romantikája, e pompás haldoklás utálatos, nagyképű. Tudom. Magának éltető e!eme a nyár forrósága, kíméletlen, vad óvrűje. vakító kék ege, tomboló ereje. Ezért nem vonzottam én magát sohasem igazán. -Maga volt a céltudatos, elemi, ösztönös erő. Én a gondolatoktól. tépelődésektől mérgezett, szétbomló ember. Hogyan lett mégis a feleségem? Ezt én sokat kérdeztem magától. Nem tudom. Emlékszik arra a délutánra? Ősz volt akkor is, de-már november. Esett. Lakásunknak ablaka egy béx-házakkal körülvett üres telekre nézett. Az eső, a késő délutáni szürkület, a pisz- ko&színű tűzfalak, sivárrá tették ezt á napot, Magának is rossz kedve volt. Elíyő este mulatott, délelőtt kellemetlen jelenete volt apjával, holmi pénzkérdések miatt. Panaszkodott arra is, hogy orvosságot szed, ami az orvos szerint levertséget okoz. Beszélgettünk. Maga lustán elnyújtózva ü!t, félig feküdt a díványon, szórakowtt'an játszott egy mackóval. Én a szobában föl-alá járkáltam. Emlékszem is, miről vitatkoztunk. A hétköznapokról és ünnepekről. Azt fejtegettem, hogy az ünnepnapokat tulajdonképpen mi csináljuk magunknak. Nincsenek pirosbetűs vasárnapok és szürke szerdák, csak jól sikerült, örömteli nap és keserű, unalmas nap van. És minden napot meg tud szépíteni egy boldog pillanat, egv csöppnyi önfeledts ég, vagy akármi’yen kis semmisért aminek önmagában nincs értéke, talán szépsége seth, csak a kellő időpont ad neki helyi értéket. Mosolygott, mint mindig, ha az én — ahogy maga mondta — túlságosan idealista gondolataimat hallgatta. Igyekeztem felvilágosítani. Gúnyolódtam. Torzkéoert festettem is: jerősednkről. akiket vártunk. Pletykáltam. Hiába volt minden. Szinte éreztem azt a vastag unalmat, amely áradt mindenből, de főleg az én nagy igyekezetemből. Elhallgattam. Néztük egymást mosolyogva, kíváncsian. Maga egy kicsit zavartan kért bocsánatot: Ne haragudjon, nem tudom mi van ma velem. S én szomorú elégtétellel állapítottam meg, hogy hiába, nem tudok szórakoztató lenni. Nincs meg az az adottságom, hogy elfelejtessem bajailiat., Inkább tudatosítom bennük. Kezdett kívánatossá válni a csönd. Nem akartam elbúcsúzni se, mert az nyilvánvaló sértés lett volna, amit maga nem érdemel. Szólni sem akartam, mert az is furcsa lett volna... Egymás után szívtuk a cigarettákat, maga a mackóját babusgatta, én a könyvállványnál böngésztem. Egyszer csak fölállt, odalépett mellém, és leemelt egy könyvet. József Attila-kötet. Szótlanul odamutatott egy versre: — Semmi, semmi, semmi, semmi, semmi, Legyen, hogy ne legyen, legyen, hogy ne legyen — mondjuk: Edit. Elnevettem magam. Vajon mi akar ez lenni. Ám még ekkor sem szólt. Áthajolt a vállam fölött, mellét odanyomta hátamhoz (akkor persze azt hittem: odaért, ma már tudom: odanyomta!) és úgy lapozott a könyvben tovább. Egyszerre feszültséggel telt rneg a levegő. Maga még egyre lapozott, de mindig lassabban, reszkető kézzel. Nem bírtam tovább... Olyan szomiasan, olyan lázasan adta vissza a csókot, mint a lázbeteg, aki hosszas gyötrődés után, végre vízhez jut. Amikor egy pillanatra kibontakoztunk a fullasztó ölelésből, már nevetett: * — Hát csak ez volt a baj? — s magával húzott a dívány felé. Csengetésre rezzen óink fel Segítség nélkül, nyugodtan rendbehozta magát Nyugalma rám is átragadt. Visszatartottam, s megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Megint csak f 5’nevetett, boldogan: Mást sem akarok. Barátaink jöttek. önmagát fölülmúlva kedves volt. Tréfált, nevetett, táncolt, evett, ivott, bolondozott egész este. E két vicc. vagy két friss pletyka között elmesélte: Képzeljétek, a Zoli feleségül vesz engfemi Nevettünk. Senki sem hitte el. Én sem. Maga azonban komolyan vette, egész határozottsággal a menyasszonyomnak tekintette magát. Meg is állapítottam magamban, hogy a feleség szerepére is* ugyanúgy készül, mintha színpadra lépne — még főzőtanfolyamra is járt. I Olyan ragyogó augusztusi vasárnap, mint! az esküvőnkön volt, többé nem lesz. A násznép izzadt, ivott, mulatott, mi meg elszöktünk a kis Fiat-taL Emlékszik? Arra a langyos, sejtelmes éjszakára? Látja, csak a szép emlékeinket idézem föl. Nem azt, hogy én mennyire utáltam az „udvarát”, a „bolygóit”. Büszke voltam, hogy a feleségem szép asszony, okos, mű "élt, nagy sikerei vannak színpadon is, egyébként is. De ez azért már túlzás volt. Talán meg is csalt. Nem tudom. Okos asszony, s az ilyesmire a férj jön rá legkésőbb. Maga is szenvedett tőlem. Tudom. Szótlan voltam, morózus, gúnyos, néhanapján azt is észrevettem, hogy vannak még számomra is szép nők. Bár talán az a baj, hogy sohase vettem komolyan a nőket Nem voltak soha nagy szerelmeim, kalandjaim, szakításaim kibéküléseim. Mindig nagyon jó barátaim voltak a nők között. Bizalmasuk voltam, kenyerespajtásuk. test- ■ vérük, "agy amit akar — de soha nem a nagy ideál, soha nem az, akiért bolondságokat követnek el. Ezért hidegüit el maga is tőlem. Megértő, csöndes barátot talált, szenvedélyes, tüzes szerető helyett. Csalódott — otthagyott. Minden jelenet, vagy magyarázkodás nélkül Nem „ ért. mert másba szeretett bele! Csak engem unt meg. Veszd észre, kedves barátnőm, hogy történetünkben csak maga cselekszik? Ön az, aki izzik, lángol, s kihűl, én az, aki hagyja sodortatni magát? Most már úgyis vége.. Megöregedtünk. A végső kezdeményezés joga hadd legyen az enyém. Hadd legyen szép ez az utolsó őszünk — s még nincs is olyan késő ősz. Néha még úgy süt a nap, mint... mint augusztusban... Jöjjön el hozzánk szüretre! Olyan szép ilyenkor nálunk. S az ódon pincék mélyén még találunk nemes borokat: Ha a tüzes murciból már nem is jut. Jöjjön — várom HIDY PÉTER A táj harsogó zöldje hova lett? Tegnap még trombitáltak a színen, Egy éjszakán borzongott meg a lég És bronz-tarka mezt öltött a vidék. A szellő, mely eddig léhán szaladt: Rőt leveleket gyűjt a fák alatt, S füttyével űzi a pergő avart. Mint pásztor nyáját, ha már hazatart. A nyáj mellett mint bozontos pulit: A szól ördögsáekeret gurít És mert a por is felszállni akar. Repül a forgószél szárnyaival. 4 Blikkben A bükkfaerdő: rengeteg. Az ágakon bronz-levelek, Fele már puha szőnyeg-ágy, Iia rálépsz: Kimúlása lágy. Mint édes lánykar: átölel. Ha szellő surran: rádlehel Az ősz; megzizzen, felzokog. Pereg a levél, sír, forog. A fák között tág nyiladék, Benne folyik a lila ég Vasoszlop-ser rácsa megett, Mely felszabdalja az eget: Az oszlopokon drótkötél, A drótkötélen csille fél, Remeg és reszket, ing, de fut: Már nemsokára révbe jut. > FARKAS ANDRÁS versei: Pár gesztenye ... Pór gesztenye, néhány 'okos fenyő Vigyázza csendes udvarunkat. Az árnyék alakunk fölébe nő. És a homály mór altat-úntat, ősz suttog itt fáradt gallyak Között, Az esztelen szél visszasóhajt A nyárból, s így lesz cédább-vetközobb A lomb, e halni induló raj. Az ég alján percekig derül még, Hogy esténk vígabb-emberibb legyen, Mint a kesernyés egyedüllét. Aztán, mint boldog messzi értelem, Sok-sok csillag társul le hozzám, S így, alszunk: egy nyúl s száz oroszlán. Panasxkodás Magányom tiszta füvesére, C ■. néha megpihenni jönnek Barátok, csenddel is beérve, Csak cimborái örömömnek, De gyakran inkább eldobálják Zsivajgásuk papírdarabját, És romló viccek nyavalyáját Fertőzőén nyakamra hagyják. i S hiába mossa perc, az óra, Ml a tisztáson Idggcnség, Emlékek jönnek, hogy nevessék, S mire a szívemet beszórja Az este fénnyel és panaszlón, Boldog vagyok, ínért mélyen alszom. A pesti Engcls’téren A kút legfelső kelyhén áll mókányul, Vállán köpennyel Neptun. Két szeme Házak felett néz, mintha értene Belőlünk bármit, büszkén messzebámul. A kút tányérján., réveíeg mégülnek A lányok hárman. Formás testüket A víz nem éri. a fülük süket. S nem hallják a zsivajt, mikor van ünnep. A kút körül ’átsző gyerek:hadak Hintáznak, labdát rúgnak könnyeden. A fákkal együtt bújót játszanak. Odébb anyák vigyáznak könnvíí fény Befosía arcukat szé’es keretbe: Az alkony itt most más nem is lehetne Gvano^?ás közben ;Nap süt az úton. Á szél aluszik. csak az árnyak (Lomha bokával az út peremén gyalogolnak. [S nézik az árok. a fű, a bokor meg a nyárfák ! Álmosan ingadozó vonalát s azután únt [Béna derékkal, aszalta n a földre hevernek. [Ó, ha pihenni lehetne az árok ölében! (Hogyha a fű, a bokor meg a nyárfa kívánná [Hallani halk dalom úgy, ahogy estefelé már (Szólalni késztet a szív meg a vér meg a szellem! [így csak a botladozó szemet engedi látni ( Fancsali képben a lenge homály — Üti porban [szürke az este. Ruhám zíneit k'fakítja (Kerge unalmam. — A por lepi arcom. > a sorsom. <SzéI se bokáz, csak a szív keresi birodalmát,
