Népújság, 1959. augusztus (10. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-23 / 197. szám
6 nepüjsAg 1959. augusztus 23., vasárun* ______KOLTOK ES VERSEK UAL SÁ NDOR: FORGÁCS KAROLY: Szoborként ál Un ni Szoborként álltam hosszasan a Dunánál a pesti parton, s mint kinek hű kutyája van lábaimhoz feküdt az alkony. Horgony harapta két fogát a víz melletti lágy homokba egy matróz szívta a pipát % s a kötelet a partra dobta. Mögöttem nyüzsgött, lüktetett, énekelt és zajgott a város munkából jövő emberek siettek haza a családhoz. Ezüstté kopott síneken telt villamosok szaladgáltak s a csendülő vízbe’ lenn ölelkeztek barna árnyak. És bennem fellobbant a dal a dörgő gépek ütemével lelkemből szökkent diadal, mely harsonázik szerteszéjjel. • A dal, amely a véremen forrósul át és izzik, lángol és amelytől az életem megtisztul, mint folyók a nyártól. Az akarat, mely összefut az öklömben egy szorítással a szív, amely örülni tud és küszködik az elmúlással. A folyó halkan mormogott neonok fénye tört meg rajta s amíg szoborként álltam ott zsongott, beszélt a víz moraja. S magamban szóltam: légy te is örökké zajló, széles, tiszta s a hétköznapok fényeit egész lényed tükrözze vissza. Zúgjon benned is így az ár buzogjon benned így az élet a hatalmasnak nincs halál azt várják roppant messzeségek. Törd át az apró gátaltat forrva, küszködve, áradozva tisztísd meg te is önmagad s feltűnik medred lágy homokja. Biztosan fuss a cél, felé hősének valljon ez a század munkád legyen az életé munka és élet együtt járnak ... A víz fölött hallgatagon az éj nehéz hálóját bontja, hogy majd a hűvös hajnalon fel-fellibbentse a csillagokra /We^érfcesc» •ÁSS MÁRTON: Nyugdíjazás Könnyezne simogatta meg a gcpet, mely mellett eltöltött vagy ötven évet. A vídiakést nézte, hogy szalad, utoljára két keze alatt... A sok öntvény is! Mintha hozzá gzólna! S az idomok, ahogy ott álltak sorba, mind köszöntötték, mint egy cimborát: Ég veled, szaki! Jó éjszakát! Hamar múltak el. gyorsan az évek! örült, hogy a vetésük megérett. Milyen bőséges az aratás! ... 8 mikor a rácsos, nagy kapun kilépett, az új műszak jött szembe, váltás végett, újak. ifjak... szép hajnalhasadás... MOLNÁR JENŐ: (BámjatiLep Háztetőkön könyököl a hegy, beteg a fal, csúf ótvaras, az utca fele kertbe megy, biceg szegény, féloldalas. Vén hátak nyomják a falat, agg köszvény lesi a napot, fiatalságért föld alatt cserébe csak köszvényt kapott. Az ablakokban leányfejek, szerelmük arany kacagás, a szemek tüzet rejtenek, a bőrük eleven parázs. Száz lábon jón a villám as, szalad egy hontalan csibe: mindenütt veszély, eltapos. Tűnődik, hogy került ide? Szatyor húz utána anyót, megállt az idő a fején, a zaj valamit elhagyott: nekik már itt terem a szén. Vérszegény fák rázzák a port, puha lábbal szalad a szél, a nyár itt hiába púpolt, gyümölcsöt nem rejt a levél. Vízért sóhajt a tikkadt út, porában játszik a gyerek, legokosabb az, ki ma fut. mert itt csak meghalni lehet. A szél gorombán port kavar: tele a száj, köpj egy nagyot, vihar jön — jaj — hamar, hamar becsuknak ajtót, ablakot. Tárt karjaimban benne zeng még az otthon meleg ölelése, a rámzuhanó forgatagból falum nem csábít vissza mégse. Nap nem ég, nincs virág, sem illat, a holdkaréjon felhők ülnek, de itt fölöttem csillék ingának: a bányák üzenetét hozzák, s a feldübörgő szalaghídnak végén terem a villamosság. A tegnap itt csak messzi múlt már, s a mából is meg az marad, mire fellépünk, hogy a holnap alá építsünk új falat; ezer csapat mozdít előre betont, vasat, kort, nemzetet, s ki ember: lép, s beáll a sorba, itt nem-dolgozni nem lehet! FARKAS ANDRÁS: Ezerötszázötvenkettő (Részlet egy készülő eposzból) Vészes időkben, a béke arany mezején is akadnak Emberek, alkura készek, az életüket se kímélik, Hogyha haszonra találnak. Roppan a könnvü gerincük. Hajlik a nyak, megalázzák azt, amit emberi módón Édesanya meg az iskolamester adott szíveiknek: Pénzért és haszonért! A töröknek százszor is olcsóbb Szép levelet kiagyalni, od’adni a rókaszívűnek, Hogy vigye, hátha eléri a célt, mert próba szerencse, Mint hadakozni, levágni a harcosokat, ha az ég zeng. És megy az aljas postás nyúlügetéssel a várhoz, Fényes nappal az éjszaka hírnöke hordj* kezében Ékesen írt szavakon a halált, a csalást, meg a vesztést. Még törökül búcsúzik a hírnök a kajla töröktől, S már magyarul kérődzik a tisztes vár kapujánál: Engednék be a hírrel a vár kapitánya elébe. Engedik. És jön a hírnök. Két szeme" mély üregében Reszket, a nyelve apad, kese arcán sok-sok ránc kisimul most. Rossz esze két nyelven forog, értelmes szive tátong, Onnan hajlik előre a kígyó lágy koponyája. O, ez a perc nem békés, nem becsületes puha ágya, Áruló sima lépte repül, lobog arca-ruhája. Nem kívánt görcsök szoros árnya feszül meg a torkán, Futni, kiáltani vágy ik, a homloka láz. a veríték Lucskos a háta hegyén, a hasán meg a lelke fekélye Kínokat ébreszt. Nem, nem látja, de tudja, hogy annyi • Szem figyel őrá. Bent van a várban. Az őröket érzi: Úgy figyelik, szemezik, mint ritka gyomot az a gazda, Kit csak a föld, meg a jó termés nagy gondja ölelhet. És ez a hírnök a testét lábahegyén viszi, terhe Nem nehezebb a pillénél, s fellegek orma lehet még Büszke jutalma, s ha poklok rút fenekére zuhanna, Hát vesztett, hiszen ennyi áz élet! Eszébe se jut már, Mit, hogyan élt eddig, csak az út pora és a levél van, Ö már nincs, ha van is, csupa izgalom, oly elevenség, Mint vak szikra a barna kovács izzó pörölyétől, Száll, eliramlik, sértést, üszköt hagy szíve táján Annak, akit szeretett, ha tudott tán hinni-szeretni. Bent, a teremben a főhelyen ülve a vár kapitánya Várja a jött-mentet, s az — az ajtónál lehajolva — Hosszasan adja a tiszteletet, s illendően megmagyarázza, Honnan, mért küldték. Levelét csomagolja, kinyitja És jobbjával előre bök: ujjal közt irománya Reszket. A hírnök szája tövében a nyál buborékol, Koppan a csend a terem padozatján. Büszke Dobóban Dobban a válasz, a szó még nem születik. Szeme sarkán Végzetesen fenyegetnek az elszántság ki nem égő Vad villámai. — És a teremben a perc, meg az árnyék Szüntelenül csak nő és mint a finomkor az őszben, Arcok ráncaiban plperézi az egyszen érzést, All a teremben az ellenség levelével a hírnök. All a levélen a címzés, szól az a várkapitánynak Szép-sima nyelven, a mézesen-édes ígéret a szóban: Adja a várat a várkapitány, Ali, Ahmed ígéri: Megbecsülik valahány várvédöt, elvonulásuk Biztos lesz, de ha nem hisznek, seregek seregével Megtöri Allah az aklot, a szultán hős katonái Mindenkit lekaszálnak — a kis csecsemőt se ROZSA GYULA: kímélve... A PÁLYAUDVAR fekete, falánk üvegszája habzsolta az utasokat. Agyig hatolt a zaj éles tűje, álmosítva a koránkelő utasokat. A felismeihe- letlenségig szürke hangképből csak néha rikítóit ki egy-egy hangszóró, vagy mozdonysíp ellentmondást nem tűrő, püspöklila csíkja. Teknős Gábor . matúrán^ szeme alatt még ott kaján- kod-tak az álmatlanság árulkodó barázdái, szemhéjai még nagy hajlandóságot tanúsítottak az összecsukódáshoz. 0 azonban keményen szorongatta apja elegáns, külföldi szál- lodacimkékkel teleragasztott lakkböröndjét, és orra előtt a Lettres Francaises legújabb számával, maturáns fiatalemberhez méltó megfontoltsággal lépdelt a maszatos járdán. Hirtelen megállt, követte modern cigarettatárcáját, finom kis öngyújtóját, ráncba- komolyodott ábrázattal rágyújtott. Az álnok cigaretta pillanatnyi zavart idézett elő tiszteletre méltó magatartásában, nem tudta, hogyan fogja meg, aztán egy zseniális sugallat hatására bőrönddel teli kezével nyúlt szájához és visz- sza, de az újságot semmi pénzért nem tette volna le. Olyon mereven bámulta a sorokat, hogy szinte attól kellett tartani, szemei kiugranak és elgurulnak valahová a vágányok közé. Teknős Gábor maturáns nem tudott franciául. A nyelv terén folyta tott tanulmányai még valahol a qui est-ce que c’est buktatóin kátyúba jutottak. érthető tehát, hogy fogalma sem volt az olvasott novelláról. De nem is volt rá szüksége. Teknős Gábor maturáns a maga novelláját szövögette, és csak arra a felejthetetlen néhány napra gondolt. amit Wattén Erika másodikos gimnazista társaságában töltött a fővárosban. (Igaz, hogy ez a néhány nap minden megtakarított zsebpénzét fölfalta, de ha egyéni költség- vetésének .,'Tartozik“ rovatába a könnyelműségért járó apai prédikációt is fölvette, még így is meg lehet elégedve mérlege állagával.) , Emlékezet-lencséje újra lepergetté előtte a számtalanszor prolongált filmet, újra végigemlékezte azokat a helyeket, ahol együtt megfordultak. Most éppen vasárnap délelőtt volt, és Budán sétáltak. Kézenfogva andalogtak a Tóth Árpád sétány simogatóan hűvös, cinkos-búj tató gesztenyesora alatt, s Teknős Gábor maturáns Krúdy Gyula szerelmespárjaira gondolt. Az öreg cirkusz, az utolsó előadásait játszó nyár rongyolódó lombponyváin átsiklottak a nap olajsima sugarai, az ég visszaverte a harangzúgás tiszta, ájtatos bárányfelhőit. Mintha egy öíven év előtti" öreg gavallér most szórta volna szét a régi Buda parfőmös hangulatát, melyre — mint valami megsárgult, báli meghívóra — most akadt rá rég nem használt, foszladó zsakettjének zsebében. A KESKENY. SOK cipőtalp könyörgésétől gömbölyűre koptatott lépcsőkön leballagtak a Fő utcára. Az öreg gavallér biztosan itt is előttük járt. Az arisztokratikus, kopott címerű házak szinte kihúzták magukat a nem titkolható, szégyenletes süllyedésből. Az egyik ilyen gőgös, fehér szakállú dzsentri kicsi „Czukrászdát” lovagoltatott remegő térdein. Négy zsörtölődő lépcső, ómódi küszöb után bevirultak az idős kor félhomályos, faburkolatú templomába, s csodálatosan szembetalálták magukat a hamis öreggel. Ott ravaszkedott a vén kujón a vastagmetszésű, fátyolos tükör előtt finoman csíkozott nadrágban, zöldfekete, díszzseté kendős zsakettben, sétapálcája ezüst gombfejével játszadozott, miközben hamis ábrázattal tette a szépet a korban nagyon hozzáillő kávésnéninek. És a többi asztalkánál is hasonló nyugdíjas kamaszok nyammogtak a napi politikán és a vasárnapi krémeslepé- nyen, s megvetéssel pillant- gattak a fiatal betörőkre,- akik beszemtelenkedték magukat levendülaillatos társaságukba. Ök azonban jól érezték itt magukat. Olyanok voltak ezen az ódon, csendes találkahelyen, mint a tiszteletet parancsoló barna bútorok rakoncátlan intarziái: napfényesek, játékosak. Duplát ittak, meg szörpöí, egymás kezét szorongatva bölcsen beszélgettek sza- márkás dolgokról. — Gabi! Csakhogy végre megtalálom! Tíz perce keresgélem már. — csendült most egy kristály pohár-leány hang. Teknős Gábor őrületes sebességgel száguldott vissza a mába. No, nem történt semmi baja, csak a szive dobogott kissé hevesebben a nagy sebességtől — vagy talán a megérkezéstől? — Erika! Jaj, de régen várom! Hiszen mindjárt indul a DCtujüOiici iiözzáj.icél Kajavác megint el> késett. Kajavác min- J denütt elkésik és tel> jesen biztos, hogy a [ sírásót kéri majd ! meg. bontsa ki a sir- ; halmot, mert mindad* Idig érvénytelen a te- ! metés, amíg ő nem > fekszik a koporsóban. ! Kajavác miatt egé- >szen biztos, el kell ! halasztani azt a bi- Izonyos utolsó ítéletet > is, amíg lihegve, — > szellemruhája csücs> kébe törölve homlo> kát, megérkezik, és > hozzászól az Úristen > referátumához. Mert > Kajavác az Üristen- ; hez is hozzászól. Most is fellökve két j széket, letaposva >Burbulya tyúkszemét > és bocsánatot kérve > Tyukoditól, pedig an> nak nincs is tyúk> szeme, lehuppan a > székre és mint >Mindszenty őemi.nen- >ciája annakidején ■=■ „tájékozódik”. Megnyugodva állapítja meg, hogy a hozzászólások még nem kezdődtek meg. de az igazgató kartács beszámolója már befejeződött és máris a levegőbe löki bal kezét — 1945. óta csak balkézzel jelentkezik — és szót kapva, talp- raugrik, mint ökölvívó a ring sarkában, ha meghallja a gong versenyre hívó szavát. — Kedves kartársak, tisztelt igazgató kartárs! nyitja szóra ajkait, közben kecsesen meghajol a hallgatóság sorai felé, akiket már ebben a pillanatban kerülgetni kezd a guta Kajavác felszólalása miatt. — Kedves kartársak tisztelt igazgató kartárs. Az a szerencsétlenség ért, hogy nem hallgathattam meg a tisztelt igazgató kartárs értékes és igen sokoldalú beszámolóját. Nem hallottam de mégis tudom, hogy miről beszélt a tisztelt igazgató kartárs. Igaza van. Meg kell mondanom, hogy én, aki dolgozó vagyok, a dolgozók sűrűjéből, egyetértek az elmondottakkal, — hogy igaza van igazgató kartársnak, amikor a beszámolóban oly részletesen foglalkozott a bel- és külpolitika helyzetével, a vállalat gazdasági és személyi problémáival. A legteljesebb mértékben helyeslem igazgató elvtárs lényegre mutató megállapításait és javaslom. hogy valamennyien fogadjuk azt el, dolgozzunk annak szellemében, hazánk és vállalatunk felvirágoztatására. — Legyen szabad; azonban kritikával is; illetnem a tisztelt: igazgató kartársat:, Tisztelt igazgató kar-; társ szive közismert,: aranyból és vajból gyúrták össze, de az', ilyen szívkonglomerá tűm olyan, mint a; bumeráng... B urbu-', lya kartárs csak azért1, mert tegnapelőtt öt', percet leesni a mun-' kakezdéskor. mert'■ visszaélt, mert vissza-' élhetett tisztelt igaz-', gató úr közismert' aranyból és vajból gyúrt szívével. Ne engedje ezt többé! — j mondotta Kajavác,' aztán ránézett az órájára és diszkréten ki-: csörtetett. Még etfy hozzászólása van ma. .4! bélyegyüjtök Körében most érhetett vé-'- get a beszámoló! (egri) vonatja! — mocorgott benne az öröm, meg a szemrehányás. — Dehogy mindjárt. Még húsz percem van. Jöjjön, a csomagokat rábíztam egy ismerősre. sétáljunk egyet. — Nem haragudtak a rokonai, hogy tegnap későn ért haza — sutázott a fiú kérdése — Persze, hogy nem. Nem szóltak, egy szót sem. De ha szólnak is... (Ez azt jelentette: mit képzelsz, nagylány vagyok már, nem kell minden lépésemről beszámolni!) — Remélem is. Nem szerettem volna, ha kikap miattam. (Ezzel viszont azt mondta; mert ugye, engem már valóban nem ellenőriznek...) — Hát, ugye... lassacskán elbúcsúzunk? (Mi az. hát nem mondasz semmi szépet?) — lsen... Olyan furcsa szó ez a búcsú... Valahogy olyan. .. hangulatos. (Mondanám, de nem merem.) — Valóban... Vannak .ilyen hangulatos szavak... Például az, hogy... kéményseprő. (Hát ilyen gyáva kukac vagy?) TEKNŐS GÁBOR maturáns hirtelenében nem tudott mit. dadogni. Szerencsére megpillantott egy párt, akiket csak a mozgó vonat tudott elszakítani a csókolózásban. Ez visz- szaadta magabiztosságát. Bátorsága hirtelen visszatrappolt inából a szívébe, szorosan, de dédelgetve megfogta a kislány karját, egészségesen mélyet lélegzett, s elkezdte előre kitervelt jnondókáját: — Nézze, Erika... (ez. eddig simán ment). Szeretnék mondani valamit magának... (most jön a gombóc.) Tudja, már említettem, hogy én világéletemben cinikus ember voltam. Nem voltam soha szerelmes, csak játszottam a nőkkel. (Gurul ez most már!) Osztálytársaimat, akik bolondultak ezért, vagy azért a lányért, kaján vigyorral kigúnyoltam. Azért ember az ember, hogy tudjon uralkodni a természetén s ne legyen ostobán, fölöslegesen érzelgős. (Na, ugye!'-'Így kell ezt felnőttesen!) Ez volt az életfilozófiám, s eddig számtalan esetben bevált. A nőket lenéztem, a szerelmes férfiakat nem tudtam megérteni... Sajnos (tüdőrepesztő sóhaj), most már meg kell értenem, őszintén megvallom, hogy mióta magát megismertem (előmelegített szorítás), egészen megváltoztam. A három nap alatt, amit együtt töltöttünk, olyan szerelmes lettem magába, mint egy ágyú. Becsületszavamra. Még önmagámnak sem akartam » bevallani, szégyelltem magam, dehát mit csináljak... (végtelen, szívfacsaró lemondás.) — Hát igen. Van így néha az ember. (Bölcs életszemlélet.) És ekkor — ó, romantikát- lan, nyomorult sors! — elbő- dült valamennyi megafon-bi- valy: • — Szolnok — Békéscsaba — Lőkösháza felé gyorsvonat a csarnok első vágányáról egy perc múlva indul. A vonat csak... Erika, feledve életfilozófiát, szerelmi vallomást, kecsesen futni kezdett. Teknős Gábor maturáns elveszítette kiegyensúlyozott magatartását, észtvesztve futott utána. A kocsiajtóban Erika visszafordult, búcsúra nyújtotta kezét. Teknős Gábor maturáns megragadta a finomművű, sima uj- jakat, s valamint Nagybotos Viola, vagy Rezeda Kázmér, ott kinn a Tabánban, tisztelettel teli csókot lehelt a feléje vigasztaló kacsóra. Aztán könnyedén leugrott a már mozgó vonatról, s addig Integetett szíve hölgyének, míg egy vasutas meg nem szólította: — Fiatalember! A gyors már Nagykáta felé jár! Erre a prózai vízsugárra tüze lassan lelohadt, megváltotta jegyét és beült a miskolci gyorsba., EMLÉKEZETE egy darabig még a lány körül settenkedett, aztán az elegáns kofferből kiemelt egy könyvet, s óvatosan, hogy senki ne lássa — készülni kezdett a holnaputáni latin pótvizsgára. BúeAÚzás .
