Népújság, 1959. július (10. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-12 / 162. szám
fVfiPtIJSAO 1959. július 1“.. vasárnap KOLTOK ÉS VERSEK FOKGACS KAROLY; Óda az Új Városhoz Háruni kócos, rozzant falú leoniió falai fölött derengő Űj Város: most érzem én, mikor sorsom messze vidékre dobott lóleú: mennyire beágyazódtál mellkasomba! Hányszor hadakoztam ellened! Az öröm szökőkútként siklott magasba belőlem. ha egy napra is elhagyhattalak, mégis: műiden volt otthon, s munkahely az emlékek hombárjának vak szögletébe hullt, de te, sistergő város, testem élő tagjává sűrűsödtél, ragyogsz homlokomon, mint szemöldökfára szegzett csillag. minden keserű pillanat felváltó édessége, minden csalódás vigasza, minden menekvés célja vagy. sok kedves között a legkedvesebb, hisz tégláid és vastraverzeid közt robbant fel fölöttem az akna, kúp-szórású szilánkjai itt tépték volt le rólam a nyárspolgár avas ringy-rongyait: gyors-futású szeleid vassá edzették állkapcsaimat. megélezték fogaimat, s egy rövid, telet-faló, tavasz-napon szétráglam fojtogató gubó-házam selyemszálait. az építés lázának forró lehelete felszárította szárnyaimról a magzatvizet, nekifeszültem keletnek és nyugatnak. megbillegtettem szárnyaimat, elhagytam föld-ágyamat, magam alá gyűrtem a mellemre nehezedő. fölöttem tornyosodó légréteget, s magasba emelkedtem, mint a helikopter. Belerepültem a napba, hogy ragyogást igyanak vitorláimon a hímporok, s újra földre ereszkedtem, hogy lássák embertársaim: mennyire megszépül a magasság szerelmese; megremegtem, mikor látásomra felkiáltottak az emberek: itt van a tavasz! S újra és újra felröppentem a magasba, mint a tó táguló gyűrűi: nagyobb és nagyobb köreit szárnyaltam be a mindenségnek: ízlelgettem a kicsinység és a nagyság édességét és keserűségét, s megismertem az igazságot: bármily nagyra nő a magányos tölgy a hegygerincen. boldogabb nála a völgybeli erdő egy suta • fája. mert a közösség ágyának melegében születik a boldogság. Benned lettem hát emberré, te vagy a szülővárosom: hazám és otthonom! Együtt születtem véled: ahogy növekedtek a falak. szaporodtak 2 házak: az otthonok dombjaidon, ahogy emelkedtek az égbefúródó • kazán-kémények karcsú ujjai, ahogy megindultak egymásba kapaszkodó fogaskerekek fogaüiak lendítésére a gépegységek, ahogy összecsapták tenyerüket a hajtószíjak és megpörgették a lendkerekeket: úgy vájódtak bele mélyen fehér tábláimba e kor emberének jellemvonásai. A munkás napok fürge pókjai száz lábukkal futkostak tőled hozzám, a bennünket összekötő lenge szálak az alkotás mozgásaiban erős kötelekké verődtek s érzem: nem szakadhatok már el tőled, akkor sem, ha száz kilométerek távolsága túrja közénk magát. Egyek vagyunk: levetkőztük a tegnapot. minden nap nagyobb részt öltünk magunkra a holnapból. s előbb, vagy utóbb. harcolva, vesztve és győzve végül győzedelmeskedve, de holnappá leszünk! PAPP NÄNDOR: Turániéi tájkép Kerékpárommal hegyre kaptatok, mögöttem szürke porfüst kavarog. Előttem a tavasz varázsa jár, vetések zöldjén frissül a határ. A túlsó dombon vén paraszt nógat félig lovakat, félig csikókat. Nehéz a föld, a ló gondolkodik, a gazda csapkod és káromkodik; Tovább, ébredő akácok mögött kamaszra kedvvel traktor dübörög. Amíg egy sort szánt a kínzott gebe, háromszor fordul a hármas eke. Itt, az újuló tájban figyelem: leroskadt a múlt, halad a jelen! FARKAS ANDRÁS: Az elmélkedésekből 1. Kabátom megszokott zsebében Kuksol tenyérnyi noteszem, S ha épp a perceket megélem. A toliamat előveszem. S kiírom sorra mind az élményt. Csendben viharzik mellkasom, Mosolygok lázas szenvedélyén, Mert nincs belőle már haszon, S e percben itt, ez állóvízben Fodrozni készül valami, S mint egy felejtett régi isten Kezét hívásra nyújtja Ki A boldogság ígérete, S nem kérdezem: mehetek-e? II. Nem fontos az, hogy hosszan átöleljen, Hiszen a karja csak szorít, Hanem hogy lelke nőjjön lelkem ellen, S erősödjék fel száaszóiig, Az a fontos csak, hogy vérünk úgy pezsegjen, Mint habzás, mely mindent borít, S jövőnk lobogjon az ütőerekben Utolsó, hűlő csókomig, És fontos az, hogy kapjam vissza fényét Mindannak, mit a tűz terem, Mert minden lobbanásban új remény ég, S amíg szívem lesz fegyverem. Az életért nem harcolok hiába, Habár közeljár testünk bús halála III. Tegnap barátok közt nevettem, örültünk annak, hogy vagyunk, Szemünk-szánk táncolt Önfeledten, Porló emlék volt bánatunk, ” Az arca fénylett mindeniknek. Bőrük mosolygott fényesen. Szavaknak felkacagva hittek, S nem vágytak el semerre sem — Ma ez a múlté, bárha vannak Az ifjú-borzas cimborák. És csendben számolom magamnak: Nem ittuk az idő borát Üres szívvel — haszontalan — A múltnak bent zengése van. ANTALFY ISTVÁN versei: LEPKE Micsoda pompa! mennyi fény! s szín! s milyen méretek!... Nem nagyobb e picinyke lény. mint gyöngyön a szemek. Leszállt. Nézném fényét, színét, de csak egy pillanat: s röppen tova. — Hová, miért? Azt hiszed bántalak ... ? 0 § f áh] apka9i_ nül szakadt tovább, beszélgetni kezdtünk. Szóba kerültek a juhok, a szövetkezet, a gomo- lyakészítés. amikor egyszer csak azt mondja az én Mihály om. — Hm! Pedig nem mindig vótam én juhász... — de itt elharapta a szót, én meg nem biztattam, mert jól tudom, hogy az effajta ember, ha mondani akar valamit, úgyis elmondja, ha meg hallgatni látja jónak, ■akkor úgyis hiába a kérdés. De úgy látszik, Mihály ma beszélős kedvében, volt. mert jónak látta mégiscsak folytatni ...Szóval, azóta vagyok csak pásztor... amióta... Itt újból elakadt, de kevés gondolkodás után úgy segített magán, hogy elejéről kezdte a beszédet. — Huszonnégy esztendős lehettem. amikor először kóstoltam meg az uraság kenyerét Nem ment ez olyan könnyen és nagyon sokan vágytunk erre a kenyérre akkoriban. Kommen- ció, egy kevéske pénz is... szóval valamennyire biztos mesélHűvös alkony Libbennek a lombok, meglibben a függöny, lemenő nap fénye csúszik meg a tükrön, alacsony kis háznak picinyke szobája otthonom most... “Reszket a vad szél szavára. Azsúrozott párnán elhever az alkony, — hűvös idő járja, ablakom behajtom ... Úgy ölel magához most, e kicsi fészek, hogy rámmosolyognak a falról a képek. r Útnak indítom . .. Útnak indítom most e. szókat menjenek, s Hozzád érjenek, s e hosszú-hosszú éji órán mondjanak el mindent Neked. Útnak indítom most e szókat, — szerény szavak, csöndes szavak, — de megparancsoltam nekik, hogy szép álomba ringassanak. Útnak indítom most e szókat, kívánjanak jó éjt Neked, s Tőled, nékem nem többet, épp csak egy rámgondolást kérjenek... Mihály halk szavú, kevés beszédű ember. Külsőjére keveset ad, ezért tíz évvel idősebbnek látszik, mint valójában. Borostás arca, nyakába csüngő haja, gyanakvó, folyton fürkésző tekintete első látásra rossz benyomást kelt az idegenben. Elmúlt már tíz esztendeje,, hogy Mihály kint él a hegyen és pásztorkodással keresi mindennapi kenyerét. Valami ötszáz birka van a keze alatt és kora tavasztól egészen beszoru- lásig legelteti őket a hegyi legelőn. Olyan félhajas kalibaformát épített magának az akol mellé. Pisze, a kutyája pedig ott alszik lábainál az illatos erdei szénán. Ott alszik, mert a kutya meg a gazdája ió'-barátok és Mihály tudja, hogy félember ő egymaga a Pisze nélkül. — Hej, Pisze! Eridj csak amarra ... Ennyit mond Mihály és a kutya néhány másodperc múlva már farkcsóválva áll gazdája előtt, mintegy jelezve, hogy a kapott parancsot végrehajtotta. — Jól van no ... jól van... dicséri meg ilyenkor a1 kutyát és magához húzza kócos, bozontos fejét. A jó múltkorában az Ördögtető felé vitt utam, arra, ahol Mihály tanyázik a nyájjal. Friss málnát indultam szedni, de leginkább, hogy pityepjek , e«v kicsit az erdőn Egy darabig málnáztam a sűrű vágásban, azután leheve-' redtem a bokrok alá és a virágillat, a tiszta, friss levegő any- nyira elhódított, hogy elaludtam. Arra ébredtem, hogy dörög, villámlik kegyetlenül, az ég pedig olyan, mintha egyetlen nagy szürke pala volna. Ekkor jutott eszembe Mihály. Futva igyekeztem kunyhójáig, ahová ekkorra már ő maga is beszorult kutyájával. A juhok sűrűn egymás mellett bégettek a karámban, összebújva a vihar elől. — Eriggy odébb. Pisze — szólt Mihály a kutyára és helyet szorított maga mellett a szénán. A kutya szófogadó Volt és gombócba csavarodva hevert le gazdája csizmái közé. 2 — Megint esik, — bökte ki 2 a szót Mihály a parolázás után j és az eget bámulta, ahonnan 2 már az első kövér cseppek le ♦ is potyogtak a földre. Éppen ♦ szóini készültem magam is. | amikor fényes villám cikázott * át az égen és nyomában hatal- í masat dörrent az ég. A juhok t az akolban még jobban össze- J bújtak és riadtan, ostoba oo- 2 fával bámultak egymás szemei 2 közé. * Néhány perc múlva úgy öm- 2 lőtt az eső. mintha dézsából öntötték volna és a palaszerű szürkeség, amely az előbb még csak az eget borította, most szétömlött a tájra és a megeredt esőtől zúgni kezdtek a közeli hegyek. — Még jó, hogy ideért — kezdte megint Mihály és biztatott. hogy húzódjak közelebb, mert a kaliba oldalán még be talál csurogni a víz. Biztatott, aztán mintha elveszített volna . valamit, keresgélni kezdett a 2 széna alatt. Nem sokkal kéI sőbb egy fél1 it eres forma üvegre akadt, amit felém nyújtott. — Kóstolja! Nem árt ilyen | nyirkos időben — | A pálinka égette torkomat és a melegség, a szesz ereje végigjárta egész testemet, minden rorcikámat. — Jóféle, igazán jóféle, — dicsértem, de Mihály tovább erősködött. — Húzzon csak még egyet! Máma már úgyse kell számolni. — Ittunk. Én is, Mihály is. aztán, hogy az eső reményíelehetésnek számított. Tudja, úgy kezdtem, mint zsákhordó legény. Akit én egyszer kipenderítettem a kocsmából, az másnap nem ment látogatóba a babájához. Elég az hozzá, hogy ismerték erőmet és felfogadtak zsákhordónak. Cséplésnél hatalmas. mázsás zsákokat hordtam a vállamon és fogadásból akár két zsákkal is felszaladtam a létrán. Egy esztendővel azután, hogy az uraság portájára kerültem, megismerkedtem a tanyán egy szép, barna lánnyal. Katinak hívták. Sudár termetű, gyönyörű teremtés volt, szeme bogárfekete, járása büszke, rátarti Hozzá hasonló szépet nem láttam sehol, amikor meg a hangját hallottam, szinte olvadozni kezdett a szívem. Emlékszem, legelőször csép- léskor találkoztunk. Én zsákot hordtam, ő zsákokat foltozott o nadlásfeljáró alatt a hűvösön. Váltottunk egv-két szót, később beszélgettünk is. — Micsoda erős ember lehet ma"a. Mihály — mondta egyszer és hangja olyan édesen csengett, mint a legkisebb bá- ránykám halk szavú csengetv- tyűje. Akkortól már mindennap találkoztunk. Szegény legény voltam, ő se született par- lanos á°vban. szóval illettünk egymás mellé mindenféleképpen. Gazdag legények szeme akadt meg az én Katimon, incselkedett, cicázgatott is velük, de a szíve az enyérp volt mindenestől. Ősszel, amikor kiforrt a bor, összeházasodtunk. A tanyán kaptunk helyet az egyik cselédházban. Szegények voltunk, akár a templom egere, de Kati mellett még a kenyérhaj íze is olyan volt. mint a legédesebb kalács. Nem panaszkodtunk, nem zúgolódtunk soha, - pedig egy koszos malackán kívül nem volt semmi vagyonunk. Ez a malac volt Kati hozománya, meg egy rozzant nyoszoiya a vén sublóttal. Szóval,, szépen, nagyon szépen indult az életünk... Néhány hónappal a házasságunk után behivatott magához az uraság. Dicsérte munkámat, megbízható, rendes embernek mondott és azon nyomban megtett kocsisnak. Több ■volt a bérem, kevesebb a munkám, mint azelőtt. Félesztendő sem telt el, már parádés kocsis lettem. Süjíásos ■dolmányban feszítettem a bakon és cifra nőket hurcoltam haza az állomásról. Attól kezdve pénzem is bővebben került, mert a borravaló sokszor többre rúgott, mint a fizetésem. Ahogyan gyarapodtunk, zsíros odtunk, úgy fogyott a boldogságunk is. Katit csak este találtam odahaza, napközben mindig dolga akhdt a kastély körül. Padlót súrolt, mosott, takarított, és megkapta a kisasszony kihordott ruháit, amelyektől mindig különös, furcsa illatot kapott a szobánk, Gj ű- löltem ezt a szagot, de nem mertem Katinak soha megmondani. Az igazat megvallva, féltettem őt és az volt a mániám, hogy nem sokáig leszünk már boldogok. Nem szerettem, hogy bejár a kastélyba, szóvá is tettem néhanapján, szépen kértem, csaknem hogy riman- kodtam. — Ne menj oda, kedves, majd meglásd, nem lesz jó vége! így ijesztgettem. így rimán- kodtam, de ő mindig keresett •valami kifogást. Az mondta, megharagszik majd a nagyságos asszony, meg aztán mit mondjon odabenn, ha mór olyan szívesen hívják. Néha már majdnem összekaptunk, amikor későn jött haza. Vendégek vannak, segíteni kellett — így mondta és éti elhittem neki, pedig jói ismertem az ifjú urat is, tudtom, hogy egy csinos menyecskéért odaadná fele birtokát, arí is tudtom, nincs menekvése annak. akire egyszer kivéti hálóját. Egyik este. amikor megfordultam a városból, Kati még nem volt otthon. Rosszat sejtettem. Óvatosan kerültem a kastélykert felé és beleskelődtem az ablakon. A fiatalúr szobájában halványan világított a lámpa és egészen jó be lehetett látni a zsalugá- teres ablakon. Először az ifjú urat láttam, aztán Katit, az én Katimat.. A fiatalúr maga mellé ültette a díványra, simogatta, majd hirtelen átkapta derekát és vadul csókolni kezdte. Énbelém hét ördög szállott abban a pillanatban. Fejemet elöntötte a vér, kezem ökölbe szorult és ölni, gyilkolni vágytam, bosszút állni. Magam sem tudom; hogyan jutottam be a szobába, de annyi bizonyos, hogy gondolatnyi idő alatt ott álltunk egymással szemtől szembe. Kati sikoltott, az ifjú úr pedig öklöm csapásától, mint a zsák vágódott végig a medvebőrös heverőn. Aztán az asszonyon v'! a sor. Megfogtam a haját, beletéptem a húsába, mint egy rongyot dobáltam. hajtottam magam előtt egészen hazáig. Még azon az este vér tapadt a kezemhez és mire a fejem kitisztult, már megvasalva ültem a börtön betonján. Három évig raboskodtam. Ahogy hallottam, később fel1 gyógyult az asszony, az uraság fia is, csak én haltam meg örökre. Tíz éve múlt, hogy eltakarodott a faluból az uraság, fiával együtt. Kati más embert keresett magának valghol a városban én meg juhásznak ajánlkoztam a szövetkezetbe. Tudja, a birka bárgyú, békés állat, aztán ha panaszkodik is előttük az ember, csak bégetnek, de nem mondanak semmit... szólal, mondom, nem mindig voltam én juhász, másfajta ember voltam én azok előtt... Mire Mihály elhagyta a beszédet, odakint elállt az eső és előbújt a Nap a felhők mögül. A Szárhegy felől köd ereszkedett alá. a másik oldalon pedig sokszínű szivárvány ölelte körül az eget. — Elállt, — jegyeztem meg elgondolkodva és kiléptem a1 kunyhó elé. Mihály felnézett az égre, aztán vizsgálgatni kezdte a terhűktől szabadult felhőket. — Máma már nem lesz több eső. — mondta csendesen és szélesre tárta a juh-hodály ajtaját a birkák előtt
