Népújság, 1959. május (10. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-31 / 126. szám

N£PCJbAO

IÖ59. május 31., \ asáritap

l'.mlékeztetoül írom e pár sort mindazoknak a Heves megyei embereknek, akik velem együtt barom módra hagyták ínagukat elhurcolni egy karácsony este Németországba. Oda, ahol az emberiség átka., a fasizmus ülte torját, s járta haláltáncát. Emlékeztetőül azoknak, akik .ió Heves megyei .tájszólással törték a. németet, s akiknek minden második szava a „bitte brót4’ volt. Azoknál#, akik megjárták a poklok-poklát, akik ullati félelemmel ott remegtek velem együtt a güstrowi és sok száz más bombatámadásnál. Azoknak, akiket rongynak, keleti barbároknak néztek, azoknak, akik csak akkor tudtak jóllakni, ha loptak.

Emlékeztetőül írom azért, hogy soha többé ne legyünk falevelek a viharban, hogy soha többé a »V‘° 1 ügyét, a saját ügyünket az urakéval ne tévesszük össze.

Nyitott szemmel fekszem az agyban. Igaz- > ság szerint még aludnom kéne, de mintha va- I laki felrázott volna, oly hirtelen ébredtem.! Semmi álmosság, mintha minden fordítva len- I ne, mintha nem most ébrednék, hanem ép- j penséggel most feküdnék, s elkerülné szemem 1 az álom. A rádió halkan szél. Igen. este elfelejtettem kikapcsolni.

.... Hámorul, te gyönyörű, te csodaszép... Németül énekli egy meleg bariton. Szívem ősz- : szeszorul, de nem tudnám pontosan megmon- : dani, hogy miért. Kívülről figyelem magam. ; s agyam teleszkópjával vizsgálom érzelmeim ! hullámzását. Mi ez? Miért ébredtem fel. miért dobog gyorsabban a szívem? Honnan ez á 1 fájdalmas, bús érzés? Hiszen semmi bajom, a ! világgal semmi számadásom. Szeretem a szé- I pet, a jót, az embereket, a zenét, mindent, ami ' az életet jelenti.

... Ramcma, Ramóna... Kiugróm az ágy- ; bóL\ kinyitom az ablakot. Künn tavaszi eső ; pásztáz, finom illatok szállnak. Itt a tavasz! A városba is visszavonhatatlanul betört a tavasz! Szerényen, minden cafrang nélkül, ahogy a tavaszhoz illik. Valóban olyan ez a tavasz, mint a szerelem. Nem tudod, mikor ; kezdődött pontosan, csak érzed, alázatos szív- : vei fogadod és szolgálod.

...Ramóna... akkor is tavasz volt; de véres tavasz. S mi, fiatalok, huszonegy évesek, akkor nem jóformájú, üde lányokat ölelget- : tünk, de hullákat. S csak később döbbentünk rá. hogy nem is a hulláktól undorodtunk és féltünk, hanem attól, hogy a halál minket is megölel, s beletaszít, mint élettelen semmit a német homokba. Pedig, de szerettük volna még egyszer látni azt, ami számunkra az otthont, a hazát jelentette.

Eljövök az ablaktól, leülök, s cseppet sem Vagyok boldogabb, hogy megtaláltam izgalmam rejtélyét.

SS UH A ANDOK:

aki külsőben nagyim hasonlított Rudolf Valentinéhoz.- meg ahhoz a jólfésült férfihez, akit éppenséggel az ő reklámtábláján fujdo- gált a falusi szél.

Stettinbe Szilveszterkor érkeztünk. Az Odera deltájában a hatalmas tengerjáró hajók befagyva vesztegeltek, de a magyar baka lelki egyensúlyát sem a város Pompeire emlékeztető romjai, sem a tenger monumentalitása nem zavarta. Néhány an elvégezték dolgukat ott a jégen, egy hatalmas hajó jóindulatú árnyékában. Később, amikor Pásewalkba kerültünk, éppen ilyen blazírtsággal ette a margarinom fekete kenyeret egy nagy darab parasztfiú a laktanya udvarán, amikor kilenc francia embert akasztottak az évszázados platánfákra. Akkor még nem tudtuk, hogy lelkünket egy kicsit már tönkretették és az is keki-színű uniformist kapott. Csali az öregek, csak azok nem hordták telkükön ezt a ruhát.

Most április volt, a nap már jó szögben szólta sugarait, s bennünket az egész laktanyával együtt bevagoníroztak — irány Güstrow. Délután két órakor érkeztünk az álloSIMON ISTVÁN:

HOLTOK ES VERSEK

Öreg falióra

Nyitott szemmel fekszem a szalmaágyon. Igazság, szerint még aludnom kéne; de mintha valátó^ felrázott volna, oly hirtelen ébredtem. Semmi álmosság, mintha minden fordítva lenne, mintha nem most ébrednék, hanem éppenséggel most feküdnék, s elkerülné szemem az álom. A szájharmonika halkan szól:

,. Ramóna, te gyönyörű, te csodaszép... Tetszik nekem ez a szám. Még Magyarországon hallottam egyszer, szép szőke és barna lányokkal táncoltunk az este.

Amikor megtudtuk, hogy századunk borbélya és szájharmonikása ismeri, állandóan ezzel nyúztuk. Addig játszattuk, míg lassan az egész század megtanulta és ezt dúdolta. Ruzsin meg valamilyen indukációs hatás alatt átvette tőlünk a dal iránti szeretetet, s már akkor is azt játszotta, ha nem kérte senki. Mi fiatalos bohósággal vetettük magunkat e dalra, állandóan teli tüdővel énekeltük fölváltva a Nádfedél faluvéggel.

Muzikális század volt a miénk. A hasunkon és a dohányon kívül a nóta érdekelt bennünket legjobban. A századnak tulajdonképpen három dala volt. A „Híradós regiment” fegyvernemünk büszkeségét demonstrálta, a ,,Nádfödél, faluvég” az otthon iránti. „Ramóna” pedig a nő iránti vágyunkat jelentette.

Most hajnalban is, útban Gü^ztov felé, az egész vagon a Ramónát énekelte. Ruzsin meg szépen aláfestette, ott ahol kellett, remegte- tett. Senki sem volt dühös, dalra ébredtünk, s hálás szeretettel néztünk a mi Ids dalospacsirtánkra. Már ..betört" katonák voltunk. $ akik régen nem a saját fejükkel gondolkod- s nak. Az utóbbi nyolc hónapban annyit gya- l logoltunk és utaztunk, hogy már otthonunkká > vált az országút, a vagon, s jobb ételt a bab- > nál, jobb ágyat a szalmánál el sem tudtunk S képzelni. >

Miskolc. Zemplén, azután átlózva Észak- í Magyarország, keletről nyugatra, |

Tornócz! Ebben a kis felvidéki faluban ^ töltöttünk kél hónapot, itt kaptunk „igazi” kiképzést, s itt kapott az egri Bőgős templomfestő, akiről egy néhányan azt hittük, hogy Kasek róla mintázta meg Svejket. nos, itt kapott szegény egy akkora pofont Gémesi törzs- őrmestertől, hogy azt hittük, ilyen pofont csalt ígérni lehet, de adni nem. Bőgős az „öreg”- részleghez tartozott, mert hogy akkor, 1944 őszén a standbeliekkel együtt behívták azokat az „öregfiúkat” is, akik lúdtalpukkal és más hasonló nyavalyáikkal eladdig kiszuperáltat- tak a magyar királyi hadseregből. Ezért aztán századunk jó negyedrésze harminc-har- mincötéves férfiakból állott. Sokat szenvedtek a kiképzés alatt, de mi fiatalok, egészségesek és érzéketlenek, sajnálat helyett gúnyoltuk és röhögtük őket.

Az öregek közé tartozott a borbély is,

De ismerős is az óra ütése.

A hangja, mint a cintányér, rezeg.

Húszra már emlékszem, de harminc éve. sőt ötven éve is így üthetett.

Ágy fölött lóg a páros ólpm-körte; láncát húzták fel mindig 'estetájt.

A szegény óra verte és ütötte,

de rossz lóként az idő meg-megállt; . 1

topogva szimmantott orgonaszagra, vagy fehér hóra bámult este itt, s ha húzta is, lassan húzta naponta a gond s fáradság nehéz terheit.

De ő csak vert. ütött; csendülő hangja a berek zöld kenderföldjére Hullt, s lakodalmakra, koporsónál papra, ha rezgeti fent a circum dederunt.

S hallották, mint én most az árnyas kútnál. csillagot néző esti szeretők.

Mennyi illat! Az ara üt, de úgy jár sétálója, mint ötven év előtt.

Este van már, apám majotárma- szagú konyhában gyufát tapogat, ' s míg ég messze millió villanylámpa, ragyogtat ampert, búgó voltokat:

itt petróleum gyúl ki. sái-ga mécses, s fáradtan dől az ágyba a család.

Ki fájdalmat, ki csak zsibbadást érez. s az óra üt, mint ötven évén át.

Csendül, mint cintányér. Holtak zenéje!

Verj, óra. ó, de ne ily szelíden.

Verd szét a múlt megkövült árnyát végre, s majd réziapodon más idő izén.. -.

FORGÁCS KÁROLY:

Könyv: szavak kelyhe

Seregnyi élet, szó és gondolat Él a mindenség virágkelyheiben,

S hogy alakítsa, gyúrja sorsomat: Szétszórt káoszban mindig nem pihen.

Az életek rostán és szűrőn át Tisztulva kohók ölén izzanak.

Vetkőzve salakot, port és mohát,

S mi marad: fény és árny, szín és zamat

A gondolat ágyában szüli meg

Kin közt a gyönyörben lögamzott eszmél.

■ Agyak gyúródnék: érteni, s szemek:

Látni és mert a száj néma. üres még:

A nyelvre ráfeszül, mint húr. a hang.

S a költő jön a hangot hallani.

A hangra nem le.het néma a lant:

Az eszméről szóval kell vallani!

Szavak! A szó. a lényeg-hordozó. Sokadmagával eszmét visz, kiált.

Harcol és győz, mert katona a szó. Barátnak lágy. az ellennek szilárd.

Könw! Igaz parázs-szavaknak áldott Kelvhe: az eszme ió borát itasd Velünk, hogy erődd**1 jvftwfink világot;

A keserűeknek nyújts jó vigaszt.

Italod tegyen mindennapi kortya A sivatagban eddig szomjasoknak.

Édes legyen: kinek nyelve kóstolja.

Áhítson téged, s hirdesse, hogy ió vagy!

PAPP MIKLÓS versei:

T i VASI

Két rög között íiarány fű kukucskál, kidugja fejét, szétnéz s fölkacag: tótágast állnak liama bogarak, szöcskék ugrálnak s a magasba száll a jókedv, mint a pára; friss madár a víg égre csattog és a nap arany-golyókat dobál: csöpp halak ugrálnak értük és a kora-nyár szétszórja fényét s bódult-illat-részeg kilubickoló szellők zenélnek, és ezerszín-ruhás virág-sergők beszivjak a bő-ondót, a termőt... sorsom robban: megnyílt a börtön s meghempersek a táncos földön.

FARKAS ANDRÁS:

Olvasás közben

Ha a kezembe jó könyvet veszek.

Elnézem a megírt papírlapot.

Amint kering a betüerezet,

Mert értelemből lüktetést kapott.

Minden betű, mint forró véredény,

Szállítja önmagán túl önmagát.

Átadja — átveszi szép — könnyedén A lényeget, mint színt a délibáb.

S már érzem, hogy nyűgös rabjuk leszek. Betűk bilincse csattan telkemen,

S ez a bilincs megejtő gépezet:

Éreznem kell öt és megértenem.

S már semmi másra nem gondolhatok.

A sok-sok Ingatag, sötét betű Ígér, s megad álmot, s inegfoghatót.

Mert a lelkűk okos s egyöntetű,

Ahogy' a szén szurokszínű s kemény,

Tárnák félelmes, szurtos mélyein,

S ha felhozzuk, láng lesz kályhánk hegyén,' Vagy fény s erő, mely lámpánkban kering,

így szül a fekete betű nekem Hitet, világot, élményt és jövőt.

És azt. hogy a betűkön hiHctem,

Ami ott görnyed a betű fölött,

A gondot, mely éhezve kergeti A boldogságok szárnyának tolláit,

A szálló kék madárnak isteni Varázslatát, mely holtunkig segít,

S nem érzem inár,, hogy durva a papír,

Hogy a betű fonnyadt és szögletes.

De hallom, s látom mind, mit rájaírt Az éhes ember sírva-örömest,

Mert írni jó, s megírni önmagunk Éppoly kegyetlenség, mint száz öröm. Amelyben önzőn csak magunk vagyunk, Megélve percünket szentségtörőn,

Mert jó a percben sok betű raján Meglopni mást, hogy gazdagok legyünk, írónk helyett megkapni a magányt,

Amely keservünk s mégis mindenünk.

A holt betűből így lesz, mint a szén Tehetetlenségéből áradat Az átélés, az értelem kezén.

Mikor a sors kicsit magunkra hagy.

E kis betűk, e néger katonák így nyernek új csatákat szívemen.

S minden betű keresi rokonát Bennem, hogy égő élete legyen.

éz hát az olvasás, s én olvasok Asztal niellett, megélve eleven Csodákat, mint kemény, konok sasok,

Kikben vihar és csend zúgása zeng.

PATAKÉ DEZSŐ:

Fejfára rótt sorok ...

Latinka Sándornak

Sírhantján szarkaláii nő, megcsonkított halott — homlokára szuronnyal rajzoltak csillagot.

Krisztus-szeg mart húsába, sebezte oldalát ' vérszennyü tiszti csizma taposta tomporát.

Ütöttek agyba-főbe. kiverték szép szemét — trágár, ocsmány szitokkal • gúnyoltá© istenét.

..Kommunista voltál?!

Rohadt, piszok bolsi. . .*• s kéjelgő őrülettel kezdték újra taposni.

... Szellő leng és fúj a gyász sóhajtás száll vele — tört csontját az ölelő Somogyság fonja be.

Üj magok közül üzen a szavát hallani — de nem tudom a fájdalmat által kiáltani.

Sírhantján szarkaiáb nő. pihenj, te hős halott — üzemek ormán lángol (megtisztultan a sártól) te véred harmatából:

ötágú csillagok,;,

inasra, amely a városiul húrom iUlometerr* volt a repülőgépgyár udvarán. Polgári lakosság nem használhatta. Sötét volt es komor, vas és beton, minden terepszínűre festve.

A század fejsorakozott, magunk elé. a földre i aktuk szegényes kenyérzsákjainkat/S a parancs értelmében megkezdtük a vagonok kirakását. A németek — két foghíjas zászlóalj — ugyanezt tették. Tíz percig dolgoztunk. akkor elbődült a sziréna. Nem volt szokatlan, alig volt nap. hogy négyszer- ötször , ne szólt volna. De ez a hang most oly furcsa, olv különös volt. Sokkal mé- 'rebben bőgött, mint a megszokott Tudatunk alatt az is ott motoszkált, hogy repülő- gépgyárban vagyunk, s mellettünk egy hatalmas repülőtér, tele repülőgépekkel.

Először nem szaladtunk, de amikór a német ezredes elordította magút, mint a sakál,

, akkor tudtuk, hogy baj van. Egy kis fenyő- lerdő volt a közelben, gyanútlanul afelé rohan- I tunk vagy hatszázan. Ütemesen dobognak a I katonabakancsok, rohanunk, s . már félünk,

! remegünk, mert érezzük, ebo1 hatszáz emberire) együtt rohannak az ezredesek, ott nagy baj van.

A kis liget széléig sem értünk, amikor ; megjelent az ég kékjében az első „Líbérátor”- ; század. Nem bírtunk tovább menni. Félel- ; metes zúgás, levegőt hasító csattanás. Vala- ; milyen ismeretlen hatalmas erő felemel, föld- ; hoz vág és meggörget. Beleesek a könnyű ; homoktalajba vágott futóárokba. Borzalmas ; páni félelem szorítja szívemét. Érzem, hogy ; ez a vég. Látom az embereket, a hatalmas ; homokfelhőt, a kékessárga lángot, mindent lá- ; tok, de csak úgy. mint egy érzéketlen fény- I képező gép lencséje. Az árok, amelybe a ; légnyomás taszított, tele van félőiáit em- I berekkel. Tudatom halvány derengésével lé- ; tóm, hogy durva szögesbakancsom fiatal ; felevő leánytesten tapos. Felugróm. Felrántom I a lányt. Gvári dolgozó, cafatokban lógó fa- ! lanszter-ruhában. A légnyomástól se élő, se ! halott. A két Tőzsér velem lohol. Az ő ar- I cukrol látom, hogv mily sápadt lehetek, s I szentem milyen eszelős. Lábam, testem ön- ! állósí tóttá magát Rohanunk, szembe az újabb reoíilőhállamokkal, Ki szeretnénk alóluk sza- | ladni. Körülöttünk lángban minden. Bomba■ * ölcsérek, hullák és nyöszörgő sebesültek. A

■ fülsiketítő hangokon áttetszik a sebesült lo• vak fájdalmas nyerítése, Hárman, mint akik megőrültek, puszta kézzel szórjuk a ho~

> mokot az égő foszforra. Egv keszegfeiű őr- ; nagy. aki úgv rohan, mint az ámokfutő,

; ad akiabál: brávó, ungarische soldát. brávó...

• Továbbrohanunk. Beleestünk egy hatalmas ; bombatölcsérbe. Ez is tele emberekkel, élőkkel ; és holtakkal.

Mein Gott... Istenem, — keveredik a nyö- I s zörgés sei és káromkodással. Csupa vér, csu-' ; oa láng, fülsiketítő robbanás az egész erdő.

> Valaki mutatja fejét és németül kérdezi,

; hogy nagy-e a sebe. Megnézem, és megnyug• tatom, mintha valóban számomra most ez ; volna a legfontosabb. Tovább rohanok, el- í vágódom. Érzem, hogy kezem csupa vér. Fel- ’ nézek, arcomtól néhány centire Ruzsin arca,

> borzalmasan eltorzulva. Róhamsisakja kefcté- ; hasítva, benne véres agyvelő hajcsomóval és

• homokkal keveredve.. Megüvesedett szeme az I eget kémleli, mintha azt mondaná: mit akar- »tok tőlem? Én eg)' kis falusi fodrászmester I vagyok, engem vár az asszony, meg a gye- ; rekek otthon, Magyarországom. Nekem sem- ; mi közöm ahhoz a marhasághoz, amit ti úgy I hívtok, hogy háború.

Mellettem egy tizenhat év körüli német

> fiú nyöszörög: Hilfe, Hilfe... gyomra kifor- ! dúlva, próbál kúszni, de csak szánalmas I vonaglás lesz belőle, közben véres, kifordult ! gyomra megfürdik a homokban.

Kiérek az erdőből, előttem a széles ; országút, hátam mögött a pokol. Ismét együtt

> vagyunk hárman, mi gyöngyösiek. Már nem I szaladunk. Lábainkban olyan ólmos fáradtság ; van, hogy cammogni is alig tudunk. Egy ta- ; nyához érünk. Hajlotthátú ember foglalatos- ; kodik a kertben, nyugodtan, félelem nél- ! kül — párszáz méterre a bombázott gyártól.

; Megszólítjuk, s válaszából rögtön érezzük,

> hogy éppúgy töri a németet, mint mi. Bolgár ; kertész. Nevet, s azt mondja, hogy itt nem I kell félni. Nála biztonságban vagyunk. Do- j hiánnyal kínál és kérdi: minek jöttünk Né- : metországba? Visszakérdezünk. öt hozták,

I erőszakkal — válaszolja. Minket ’ is — düny- , nyögünk.

Az állomásra egy óra múlva szálingóz> tunk vissza. Állomásra? Nem volt ott semmi, ? csak rom és nyolcasba csavarodott sínek.

£ Szürkületre összeszedtük a hullákat. A mi í századunkból csak szegény Ruzsin halt meg, l £ egy, páran sebesültek. Elfásultunk. Már sem> milyen hatással nem voltak ránk a hullák.

> Szépen, katonásan sorbaraktuk őket, csak í azt éreztük, hogy nagyon-n.agyon fáradtak >vagyunk és mint mindig, éhesek. A szét- I, bombázott romok között találtunk amolyan j tízkilós forma paradicsomkonzerveket. melyek i a nagy hőségtől szétpukkadtak, hogy . még ; bontani sem kellett őket. Azt ettük, csak úgy ; kézzel, mocskosán és fáradtan, mint az állarok, néhány méterre a rendberakott hulláktól. De soha többé ném tudtuk elfelejteni

> ezt a kis buta. szentimentális számot: — „Ramóna”.