Népújság, 1959. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-19 / 91. szám
<1 NÉPÚJSÁG I3d9. április 19., vasára** FARKAS ANDKAS; Kxerö49/á/ötvenkettő Részlet egy készülő eposzból Mimii a a végtelen éjszaka lent gomolyogna a földön, S önmaga leikéből szövögetne homályt a vidékre, Mély a sötét itt. Fenn, a kedélyes-csillagos égen Fészkét a könnyű mécsesek erdeje tétova lázban. Gyermeki szemmel a tájra figyelnek a kései órák. Lent a patak jobb partján harsona szóval a harci müezzin Rég elmondta imáját: kérte-igérte nagy Allah Biztos, jó segedelmét. Tarkoponyájú hívői Tértíreborulva-keresve a szent hely. Mekka irányai t ártak már álomrahajoltan a test nyugodalmát Sokszínű, nagyigényú sátraikban csak a rangos Tisztségek marakodtak csendben az asszony! koncon: Szép huri-testek igaz, fűszeres Örömét tudakolták Forró-nedves ajakkal a tarkaszínü takarók közt. Mert a lehajló nyárnak éjjeli sóbaja dér már. Messze, a tarka világ közepében a büszke vezérség Pompás sátora áll. Oda nem hat a köznapi lárma. Díszes a sző meg a pamlag. ahonnan a harci parancsok Rángatják ügyesen a sereg valamennyi csapatját. Biztos a bég, hogy a győzelem itt az övé, hiszen Allah Ezt a kis aJklot a felszaladó nap bíbora füstjén Porrá égeti-zúzza a szent próféta hitéért. Bent, ugyanakkor, a várban, a széles, friss falakon túl Gergely, a fürgeeszü hadnagy sorakoztat az udvar Szélességében. Száz jó lovas ugrik a ménre Cgy, hogy a lélegzet se zavarja a kezdeti csendet. Alszik a hős várnép, csak a bástyafalakon figyelő had Nézdeli még, hogy a fürgeeszü hadnagy hada mint áll. Szol a parancsnok: „A rusnya pogány elejét nyögi Makiár, Hajlik a föld, ritkítani kellene súlyukat, tgy hát Megvizitaljuk a tábort. Hogyha a, széles előőrs Megzavarodva futásnak ered, biz’ azt a derékhad Sínyli meg. — Egy se veszítse fejét! — Ha nem alszik az őrség, Visszavonulunk, ámde ha horkol! Az apja keservit! Vágjuk, ameddig a kiirt szólal. De ha hangzik a hívás Késlekedés nélkül kell felsorakozniV— Megértik. Szárnyas lábain éjfél szökken a parti füzes közt, Fenn, a szemérmes egekben a hold, buja lámpa» világit, Es kíváncsi pofával igazgatná cl a földi, halandót, Hogyha a földi világból most valaki odanézne. Elnyeli jó puha föld a lovak neszező dobogását, Senki se szól, de beszél a tekintet, szebben a szónál. Porzik az út, hol a völgy szélesre teríti a tájat, Makiárnak vesz irányt Gergely csapatával. — Az éjben Lassú, lepveszökellő minden perc, hisz az élet Küzd a halállal. A kis csapat élvonalában a többi Tisztek: Zoltait és Fügedit jól látja Pető még. Jó hállásnyira tólük, előttük az egri közember, Péter megy, aki tudja, meg ismeri jól, hol az ösvény Bújik a parti rekettyésnél. Vele van az előőrs Altiszt is. — Felbukkan az első tűz a homályból An do imáknál. Péter, az egri közember, az altiszt Innen már gyalog indulnak. Ha a harci szerencse Kedvez, döntő hősi eredményt hoznak a portyán. Míg ha ...? Az első őrt kígyóként megközelíti Óvatosan, hogy a késő zaj ne zavarja a tábort. Kémleli, mint a vadász, hogy ebek szimatolnak-e ottan? Álltán alszik az Hr, a hasát dudorítja magasra, l'ujtat az orra. zihálja a melle a boldogok álmát. Allah elölt mosolyog most, érzi a hetvenedik menny Hetvenedik gyönyörűségét. Számára időtlen Lesz ez a kcj, mert Péter, az egri közember a vassal Markolatig belenyúl bordái közé, hogy a testnek Végtelen álma legyen. Kutya nincs, nem ugat, csak a csend nyög. Pár lépésnyire innen, a még ki se bűit koponyától, Mim a gerezdes dinnyék, sorjában heverésznek Nagyhorkolva a rusnyák. Péter, az egri közember Sebbcl-lobbal az őrtüzet egykicsikét takarítja Puska porával. A láng lobog és üzenést ad a hadnak. Nincs nesz. Az egri közember, az altiszt futva loholnak Vissza az egri csapathoz. És Gergely szava horkan: .. Alszanak?" — Erre a válasz igenlő s gyors szavak estén Indul a hadsor. Szélesen állnak a páston, ütemre Nyitva keletre a félkört. Lágy ügetésre inainak. Majd jön a vágta, A fürgeeszü Gergely csöve durran, S visszafelel rá. száz ugyanolyan. A nyugtalan alvók Jajra riadnak. Akikbe a lópata nyomja a patkót, Nem kér ennivalót. Felharsan a harci kiáltás: „üsd a kutyát!" és „Rajta!” meg „üsd a kutyát!" — Jön a válasz: „Allah! Allah! Alláh altbár!". És kavarodnak Értelmetlen hangok a kin vad zűrzavarával. MOLNÁR JENŐ: Verbii£2i a törvénykönyvet írja Temesvár hangos, nagy a dínam-dánom: Dózsa György fején kihűlt a korona, szűköl a csikasz, most már neon orozza a kövér gulyát a széles határon. A deresek felett botok suhognak, varjúcsőrökön éhes bosszú károg, icutyák csaholnak: jószemű vadászok bújják a titkát rejtő csalitoknak. ietteg az ország. A szavát se halljak t vert seregnek, a hajszolt népnek: a tüzek csak mélyen, pislogva égnek. kapui a durván legázolt igazság, senki se száll szent jogokért a síkra Verbőczi mái- a törvénykönyvet írja KOLTOK ES VERSEK FORGÁCS KÁROLY: Zsörtölődő öregei* Markukból reg kikopott a tett. Nem homlokuk: tarkójuk néz az égre. S a nap csak elúszik fejük felett. Az idegszáluk lágy vas, nem acél, A viharok már nem rázzák meg őkel És üstökűket nem borzolja szél. Ajkuk szélén márványba vájt mosoly ül, mint egy fáradt, pihegő madár. Nem gyűl kacajjá és szét nem oszol. Magányosan, társ nélkül élnek itt, Sckuk között és mégis derűsen Tűrik egymás tüskés szeszélyeit. V volt rossz helyett esepülik a jót. Az új ruha csontjukhoz nem simul. Hidegebb, mint a rongyos megszokott. A lapátnyél feltöri tenyerük. A söprűre a szemét rátapad. S a fejsze éle a tökére üt, A leves forró és rágós a hús, A bor fanyar, a pipa nem szelei. V szelíd szó fetingerlőn gyanús. Az éj hosszú, az alom mint lidérc Száll rá a mellre, s szúrva kérdezik Maguktól reggel: Te még mindig élsz? De nem cserélnénk semmivel se fel A ki virágzott kertet: szép világ Üj otthonunk, mert szóra szív felel. GYURKÓ GÉZA: Mostanában rosszul alszom éjszakánként. Valami bajom van. Felriadok, s meggyújtom az olvasólámpát, hogy elűzzem az éjszaka sötétjét, amely mind gyakrabban idéz fel bennem egy rémes emléket. Gyermekkorom kisértete jár vissza az éjfélek órájában, hogy kiver a veríték, kiszárad a torkom, s ha nem szégyellném, felordítanék a rémülettől. Valaki lelép a járdáról, hirtelen, s néhány centiméteres zuhanás dermedt rémülete csak később tör ki rajta. Én is leléptem életem reggelén egy ilyen járdáról, akikor nem tudtam, hogy szakadék is lehetett volna, ahol már nincs mód az élő ember dermedt rémületére. Az ijedtség az élők sajátja. A rémület most nyilai belém csak, hosszú évek után, most tudom, hogy szakadék is lehetett volna... Véletlen volt csak... ... Fekszem az ágyon. Az ágy nyirkos, nemcsak a testemtől, hanem a vályogfalak hidegsége most izzad ki a dunyhán, most hogy befűtöttak a szobába. A betegnek. A beteg én vágjuk. Kinn sziikrázó augusztus, a fecskék fénylő teste, feketén, fehéren ott villant el az ablak előtt. A szobában kályha ég. Gyenge vagyok és örökké szomjas és nyögni tudok. Pedig nem fáj semmim. Mégis nyöszörögnöm kell. pedig nem is akarok. Hőség fojtogat és a levegő, amely tele van beteg testem fanyar szagával, a körülöttem ülő öregasszonyok duruzsolásával. Szomszédok. Tanácskoznak együtt vágj- négyen nagyanyámmal Olyanok a fekete kendőben, ölbeejtett kezükkel, mint a sirató asszonyok. Félek most tőlük. Pedig mind ismerem. egyikük-ijiásikuk kalácsot is adott, meg frissen fajt tejet. Ülnek körülöttem és duruzsolnak. Értein a szavukat, pontosabban, hallom, hogy beszélnek, de szavaik nem jutnak el értelmemig. — Vizet... szomjas vagyok — nyöszörgőm. Nagyanyám feláll, hogy a pádról vizet hozzon a kupa fedelében. — Nem szabad... Víz van benne így is... sok víz... Az a baja, te Kati — hallom a hangot és látom, hogy nagyanyám visszaül. ' — Vizet kérek — és sírni akarok, de nincs könnyem és nincs erőm, hogy sírjak. Nagyanyám újra feláll. Egy ideig tanácstalanul néz, aztán odamegy a kupához. Titokban iszik. Fojtogat a hőség a Ids- ablakű szobában. — Beteg volt az enyim is tavaly... Ráfűttem, meg nem adtam neki vizet. Egy kortyot se, lelkem. Két nap alatt kiizzadta magából a baját — helyesel a másik öregasszony. A többiek bólogatnak. — ... A kemence... az a legjobb... Engem is így mentett meg az anyám — hallom aszaSötélléíJ, vakat és nem merem becsukni a szemem. Mert akkor úgy érzem, hogy végtelen távolságra csúszom el a beszélgető, duruzsoló öregasszonyoktól... A hangjuk is messziről szól... Egyedül vagyok és ing alattam az ágy, mint ahogy a koporsó ingott János bácsi testével, mikor a tavaszon temették. Pélek a koporsótól. Fáj a szemem, de nem merem becsukni. .Nagyanyám kimegy, aztán visszajön. Vízért nyöszörgőm. Nem tudom megállni, hogy a kis lelkemnek ne adjak — szipog nagyanyám... Három nania fekszik már... Mégiscsak orvos kéne. — Orvos? Csak a pénzt teszi el... Mindennap jön, mindennap pénz, meg orvosság... Bolond vagy te, Kati lelkem... A jegvző úrék se nagyon hívnak orvost, pedig azoknak pénzük is van rá... Nagyon beteg lehetek. Még jobban elszorul a szívem az ijedtségtől, szemem sarkán könny csordul ki és a sós víz lecsurog a szám szélére. Azt nyalogatom. Nagyon beteg lehetek, ha nagyanyám orvost akar. Biztosan meghalok. Beleraknak a koporsóba és földet ralcnak rám. Sok földet. És akkor ott lenn felébredek. Be leszek zárva a oporsóba. Sötét lesz és nem lesz levegő és hiába kiáltok... hiába kiáltok... — Nagyanyám... jaj. nagyanyám — sikoltok fel ijedten. Nagyanyám odaugrik. — Mi baí leikecském... itt vagyok, ne félj... — Nagyanyám... jaj, félek... Mozdulni se tudok majd... Levegőm se lesz... Ne tegyenek koporsóba... Na«,-anyám... Nagyanyám szelíden vissza- nypm erős kezével a párnára, homlokom simogatja, amely forró, mint a tűz. Kendője neki is megoldva. Látom, hogy ő is izzad. Elakad a lélegzetem, úgy fojt a forróság. — Nem teszünk... dehogy teszünk... hogyan is tennénk, leikecském — nyugtat nagyanyám... — Szidi, te. orvos kéne mégis... Adok neki tyúkot, meg tojást... Félrebeszél... — Nem orvos kell ide, mondom — hajol közelebb Szidi néném nagyanyámhoz. Suttog, magyaráz, csontos keze le-fel jár, hogy néznem kell az ujjait, amelyek begörbültek és horgasak, mint a képeskönyvben. a vasorrú bába ujjai. A többiek bólogatnak. Nagyanyám tanácstalan. Nem tudom, miről van szó, de a felnőttektől félek. Ha suttognak körülöttem, abból baj lesz. — Nem veszélyes az, te... És ha megfullad? — hallom nagyanyámat... — Nem kell' feltenni az élőkét... nem kell feltenni az élőkét... nem kell feltenni az élőkét — visszhangoznak a szavak Elalszom, Vágj7 elájulok? Réten vagyok, menekülök a nap elől, amely égeti a bőröm. Menekülök és egy patakra akadok. Lehasalok a partjára, hogy igyák... Víz helyett varangyok nyüzsögnek benne... Aztán a varangyok varjakká változnak. Hallom, amint ri- koltozzák is: kár... kár... kár ... Eltűnik a rét. Éjszaka van. Szél fúj, forró, rettenetesen forró szél, jajgatnak bele a fák, a háztetők. Víz van körülöttem. Sok víz. Nem látom, csak tudom, hogy víz van. Lehajolok, hogy igyam, de már nincs víz sehol. Elvitte a forró szól... Felnyögök a kétségbeeséstől. Nagyanyám arcát látom, meg Szadi néniét. A töb- biok elmentek. Leveszik rólam a dunyhát. Fázom. Megborzongok. Az ing rátapadt a testemre. — Milye* könnyű a lelkem — hallom Szidi néni hangját. Felemel és visz... visz... visz... Újra kinyitom a szemem. Nagyanyámat látom, ül a lócán, és ijedten néz rám. — Te, Szidi, nem lesz baj? — Ne jajgass már, mondtam, hogy semmi... Mi baj lehetne? Két perc alatt kiizzadja a betegséget... Velem is így tett az anyám és ládd, most is itt vagyok... Velem szemben a kemence szája. Az élőké le van véve. A kemence sötét és meleg. Ide érzem a melegét. Fekszem Szidi néni karjaiban... — Segíts már, no — szól nagyanyámra. Nagyanyám fial all. Érzem a kezét, amint hátamat fogja. Aztán rémülten, szinte állati hangon felsírok. Menekülnék, de nincs erőm. Rugdalózom, de keményen tartják legyöngült testem az öregasszonyok kezei. A kemencéhez visznek. .. — Nagyanyám, ne égessetek meg... Nagj’anyám, jó leszek... Jaj, édes jó Istenkém... Miatyánk, ki vagy a mennyekben — érzem, hogy vizes lesz a lábszáram és a következő pillanatban úgy érzem, hogj' megégek... Bedugtak a kemencébe, még hallom, hogy nagyanyám felsír, hogy Szidi néni mond valamit, érzem, hogy fogják a lábamat. Sötét van, fejem alatt perzsel az agyag. Sötét van, nem tudok mozdulni... Ujjaimmal leszakítom magamról az inget, érzem, hogy kiszárad a szemem, a szám, a bőröm... Rettenetes a kín, meggörbít, hogy fejem beleverem a kemence oldalába... De a fájdalmat már nem érzem... Egy utolsó kétségbeesett sikoly és aztán semmi... ... Mostanában rosszul alszom éjszakánként. Valami bajom van. Felriadok és meggyújtom az olvasólámpát, hogy elűzzem a sötétséget, amely mind gyakrabban idéz fel bennem egy rémes gyermekkori emléket... PATAKI DEZSŐ versei: Qöitél az úIcul Jöttél felém az úton karcsún, barnán, libbenve s aranyszínű pillangó hullott le a szívemre; álmomban liliopiot téptem már homlokodra s most megremegtem belé, akár a csúnya bodza, ha metsző széSuvallat legyinti lombos ágát. Tömött barkákkal álltak az útmenti platánfák..; Jöttél felém az úton, hajadban vadvirág volt. Meleg tekintetedben lila zsálya virágzott. „Éva! Szép, régi-kedves!“ — suttogtam , elmerengve és illatos virágpor hullott le két kezemre.. ( Orgonabokor Fütet növeszt a csönd. A fák alatt orgonák bokra már újra fakad; s hogy vártam Rád — az úton átmenet felém nyújtott egy lila ághegyet... De érzem én, itt soha meg nem lellek, mert e fehér és rózsaszínű kertnek .minden zugolyát vakon ismerem. (Nagyon távol vagy tőlem, kedvesem! (Fáradt lelkem megbúvik térdeden. • Csak el ne űzd magadtól, hadd legyen ’ mert védtelen s mert gyógyuló beteg ... ■ Szemed fejecskéjét ha elküldenéd majd hozzám ; s ha kérdeznéd tőlem. Néked megválaszolnám, hogy szeretlek, mint ág a levelet!! PAPP MIKLÓS: Tavaszi villanások Szakállas füzek vízen ringó zenés húrján játszott a hab, füttyök vágtak bele a légbe, arany-kezével ölelt a nap; kibuggyant, pöttöm csíra-sejtek duhaj-nótás táncokat roptak, s hodhorgas szél-legénnyel kis pipacsok kacérkodtak, a patak bokrok friss pletykáit locsogta szerteszét a réten, elpirult sok apró bimbó pajkos szellők járták a légben, benevettek a szoknyák alá, s huncut viccet súgtak a fáknak, kacsintottak a lányoknak s megoihaltak falust házak ereszeit és mord kémények közt mindegyik kacagva szállt, s trillázó, pezsdült levelekkel táncolták vidám karnevált. ★ Feji a nap a jésgesapot, inai a •sáros lábú hó, már csillogok az ablakok s kacsingatnak a napra, jó tavasz-első-friss táncdalok, rügjrpattmtó kamasz-szelek elűznek minden felleget, s szívgjtójtó, pezsgő áramot zenélnek s a karcsú fáknak kurizálnak s messzejámak menekülő rút tél-fagyok: csilingelnek buggyanó fények, és a kacagó, táncos élet, mint asszony-szemed, úgy ragyog. T SZITA ZSUZSA: Szavam adom! Letűnt kopottból jöttem én. Megfogantam a népek múltján, S kialakultam jelenén. Jövőbe növő életeknek tarka csokrából egy vagyok. Homlokom mögött tört keresztek s átvilágító hajnalok. Sötét szemem fényességet - kutat. Dalolnom kell,, mert bánt a bűntudat, hogy nem harcoltam eddig eleget, Játékként éltem csak életemet. Meredek út és messzi cél fáraszt, míg jobbra, balra tér. s kövekben botlík meg a láb, de űz a tűz. tovább! Tovább.. * Mert feszül bennem oly nagy akarat, és eszme-áltál ültetett erő, s emberszerelmem oly határtalan, hogy bátran, végig állom a sarak S mert századunknak kevés védelem, fogam., körmöm, asszonyéietem; Szavam adom! Itegyen győztes agitator dalom! Szerelmesek felett, meleg oltalom bölcsők felett, lágy altató zenei munkás-rohamban harcok énéke. s ha csüggéclés takaródét fúttát: legj'en égre hányt tüzes indulat! ' Mert megtanultam szeretni magunk, szívem érlelő láng járta át, s hordom formálódó társadalmink mint anya rugdalózó magzatát.
