Népújság, 1959. március (10. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-01 / 51. szám

ííEPŰ JSÄO

1959. március 1., vasárnap

KÖLTŐK ÉS VERSEK

" SZALAY ISTVÁN":

BERECZK.Y ZSOLT:

Egy őszi bálban

Sárga virágot hordok Szívem felett, zöld ruhába Tűzve.

Krizantém ez, őszi virág,

Késő hervadás.

Kimerülök, ha nézem,

Ködös estéket idézek, s Forró csókjaidat.

V köd akkor üdített,

\ homály pártomon volt,

S az ősz-hideg segített...

Egy év fordult.

A kristálytiszta, holdas Éjben egyedül rovom Űrök utam,

Vezérel a csillagfény és A városok álma,

Mert nincs párom többé.

Nem is lehet.

Az én utam messzi; világokon At vezet.

Halál, álom, szerelem, nagj Bámuló leányszemek.

Mindez bennem, Bennem Múlt és jelen kavarog.

Puha kezek, dobogó szív, Hozzám-simulás...

Elég, elég, hervad a Virág, pergő szirmait Földbe tapossa a láb S a fürge táncosok.

Állok. Egyedül, s már megyek tovább. Kár volt... az otthon melegebb ... Fiatalság... én is...

De közeleg a bál-riasztó Csípős reggel S mi marad meg?

Egy fonnyadt virág, egy este Emléke: egv tovatűnő,

Rövid Erzsébet-napi bál,

MOLNÁR JENŐ versei;

(j trara to

Most is csakúgy történt, mint már annyiszor, megtömted a táskáin bőven, gazdagon. Mindenre figyeltél: gondom ne legyen, úton kicsit árva minden idegen.

De ekkor valami eszedbe jutott.

Mosoly pólyázta be a gondolatot, meleg mosolyba bájt a kis csomag kék szemed árulta el csak titkodat El is felejtettem. A vonat rázott, a vicinálison munkás vitázott, mások enqi. kezdtek és a sok csomag, az evés meghozta az étvágyamat.

Nyitottam a táskát. Fény lett egyszerre, mindjárt a kis csomag ugrott szemembe. Miért is tagadjam? Gyermekké váltam, kiváncsiam kapkodott s mohón a vágyam: nem kell a titkodat már hurcolnia, mi lehet a rettett elemózsia?

Mi is volt Kedvesem? Magadnak szántad és meghagytad nekem az uzsonnádat.

Ennyi az egész. Nem az első eset, hogy elém tetted szép forró szívedet Zötyögött a vonat. Ettem és egyre az arcodat hozta minden szemembe arcodat, a szíved anyás melegét,

8 nem jutott eszembe más, csak: Feleség.

Kígyóemberek

Nem tudom, ki hogy van: bármerre megyek utánam csúsznak a kígyóemberek,

1 bőrük olajos, a nyelvük kenett, nem pihen soha, de üresen pereg.

A tenyerem viszket, ütni szeretnék: tiporni, irtani, vágni a bestét!

Pusztuljon ki mind, hogy magja se legyen! Ne tekerő/zön szíven, lelkemen!

Ne selyempapíros, mag legyen a szó; ha kell türelmes, ha kell biztató.

Legyen igen, vagy nem! Tiszta emberi! Érteni lehessen, ne csak sejteni!

A gép

Zórög, nyikorog, sir és nyekereg, csupa vas, motor, rugók, kerekek

Merev, esetten, azt is elhiszem, ijeszt, nem vidul tőle senki sem.

Mi még valahogy' földhöz tapadunk: Vigyen a lábunk, hordja a karunk!

t-Iuncut is, sokszor megtréfál minket, de pajtása már gyermekeinknek:

Hévülj hát, szívem, izzik a fém is! Lázad a gép, de szolgánk lesz mégis!

Nézd csak: fiatal, táltos társai :nost tanulnak az űrben szállani

Csillag az égen: Itt van, amidór. átröpít zúgó téren és időn,

átröpít csúszó vén csiga-koron, emel, túljárunk a csillagokon!

Kicsi már a Föld: megy új utakra és a végtelent lábunkhoz rakja!

PATAKY DEZSŐ:

Jöjj, védelmezz .,.

Álmodjalak tündéméi szebbnek, többnek ?

Hisz egyre boldogabb vagyok Veled! Szép szemedben villámok sűrűsödnek zöld lobbanással s lángjuk integet.

Távol vagy tőlem ... Víziók gyötörnek, Csúf vámpír űz halálra engemet.

Kiszívja vérem és kacagva öl meg.

Ha utolér a virágok megett.

Jöjj, védelmezz hű öleléssel, csókkal. Küzdj meg érteni a vérem-bitorlókkal. Csak egyet szólj s a vámpír félve illan.

.. Szélvész rázza a fák tarlott üstökét, Rémít a nesz, riaszt a vaksötét,

Ha nagy kattanással egyszer kihuny

villany...

FARKAS ANDRÄS:

I'Jmcók

Koratavaesz

Hajlik az ag. A bolond szél Fújja riadtan,

Udvarol, újat akarna Régi alakban,

Ag behajlik a szélbe,

Mintha igémé:

Elmegy ezért is, azért is.

El, szeretővé!

Roppan a gally. A bolond szél Fújja riadtan,

Játszik az ág, üde tánca Ring sok alakban,

Ring vonalakban, amikben Jó — sima bőre ,

Viszketi izgalom árját;

Bújhat előle?

Bőre alatt kicsi gallynak Nedvei futnak,

Nedveken át öröm és bú Felfele rúgtat,

Almokon álmodozóar Építenek fel

Száz csuda várat a gallyak:

Majd jön a reggel!

És kicsi ágon, a gallyon Ég a bibircsők.

Szürke a duzzanat ajka- Szép, de kicsit sok,

Mert íme, bőre szakad meg Száz kicsi ágnak,

S bimbaja, szűz szeme nyílik Gally-sokaságnak,

S nézik először a szélnek Ostoba arcát,

S nézik a fényt meg a távolt:

Cifra mulatság!

S nézik a... észreveszik már:

Lázban a minden,

Érik a, hajlik a bimbó Űj ügyeinken,

És ezer ág tüzesedre.

Kedvesen, égve Rámosolyogja a lelkét,

Rá a vidékre.

Hívja szelét, a bolondot:

Jöjjön, öleljen!

S mondja, ha... vallja, ha tudja:

Merre, szerelmem?

Nem baj az, úgy sem iga/, már,.

Mennyire kellünk,

Lesz-e a szívszakadásig Hű a szerelmünk.

Röppen a rügy. szaga árad.

Na«v szeme szólít.

S bújik a szél közelebb már.

Bújik a csókig,

És az eladdig elárvult Néma szerelmek Titkaikat kidadogják.

Visszafelelnek:

Hallod-e, hallod-e, bimbó.

így, szakadatlan,

így van ez ezredek óta.

Gally ha kipattan:

Föld tüdejében, a lelkűn k Ég hegyein zeng,

Szél meg a nap — örök élet Egyszeri ízben —

Hallani, fényleni. látni Ezt az egekben,

Múlhat-e ennyi bolondság így. feleletlen?

SZITA ZSUZSA:

Emlék

Az udvar mély porán barackfa árnya kúszik, s áléit gyep felett az ég remeg. Kertünkben a nyár illatargiája, s a fa mellett, a földön szennyesek.

Lágy hab-hegyek! százszínű buborékok* A párafelhőt szellő messze űzi, s míg cuppogva fo-rróvíz bugyborékol; anyám a hátát lopva falhoz dűti.

s tündérszépet csak mi hintünk arcára. Kicsinyke termet, görnyedt, megkopott., mert sírni, titokban sokszor kiosont, de nékümk volt meséje, kacagása.

Ma már em’ék. ha rőt szívemben lent a rési kén halványan feldereng.

— Tél van. Kint felzúg a szél-bal1, v' akkordjain át anyáin kacaja.

X Félméteres hő' bontotta -a

f

* Bükköt. A fák derekán süvítve bujkált a szél és a tavalyi X tuskókat belepte a hó. Bel- | jebb az erdő mélyén, zengett * a völgy és a félévszázados fák ♦ hatalmas zuhanással nyújtóz- ♦ kodtak ki a csonttá fagyott } földön. Egy reccsenés, egy zu- 5 hanás. így jöttek egymásután 1 a hangok és kínjában nagyot J nyögött a föld minden zuha- ♦ nás után, de fájdalmas sóhaj- | tását elnyelte a vastag hó.

* — Vigyááázzz! — hangzott a

kiáltás máshonnan és ott is

| kidőlt egy fa. A völgyből mo- « torfűrész süvítő hangját hozta t a szél, majd hatalmas fejszék » kopogtak a fák tövén. Vágták

* az erdőt. Az emberek itt is,

* távolabb is sűrű meleg pár.te

* leheltek és a vastag pufajka ! alatt nyirkos volt a testük. El* kaparták a havat a tő mellől, » beréhelték a fát, aztán fél- j térdre ereszkedve, nekiláttak ■ | a munkának. Ott zúgni kezdett

a motorfűrész, itt kért erővel döngettek az emberek. Az ag- regátor fekete gumivezetéke, mint végnélküli, óriáskígyó csúszott a havon és puhán körülfogta a még lábon álló fák tövét. Űjabb zuhanások, egy, tíz, harmincöt, száz...

.. .a hosztoló havas csizmájával megrúgta a kidöntött szálfát, aztán méregetni kezdett.

— Eddig adja ki szériának, innen deszkának való, a többi mehet a tűzre— mormogta magában és kéikszínű krétával vonalakat rajzolt a hatalmas bükkfa törzsén.

— Ebéd... hé, emberek, ebéééd...! — kiabálta valaki, majd néhány percre megint csak, csendes’lett az erdő.

Két tű? lobogott a vágásban. A Kovácsék, meg a Fenyvesék tüze. Tizen-tízen dolgoztak mindegyik brigádban, csak itt kézzel, amott géppel vágták az erdőt. Az öreg Kovács régi ember már, favágó volt még a nagyapja is és a rossz nyelvek szerint ő is itt született a Bükkön, valamelyik bokor tö* vén ötvenegvnéhány esztendő* vei ezelőtt. Ügy mondják, szs* gény asszony már nem érke* zett hazamenni, amikor... Szó- | val az öreg Kovács csak meg- J volt a maga „bandájával”, » egyívású emberek valamennyi- jen, csak egy legény volt köz- I tűk. Vasvári Pista.

{ A száraz gally nagyokat pattant a tűzön, amelyet nyársra { húzott szalonnával ültek körül | az emberek. A forró zsír ró- t csörgött a kenyérre és néhány t perc múlva a sült szalonna il- »lata lépte meg az erdőt. Ettek, ■X ettek, jóízűen, nagyokat falva

* a" kenyérből.

Vasvári Pista nem sütött szalonnát, csak úgy evett néhány fa1 atkát, kicsit távolabb a tűztől. Az öreg Kovács régóta figyelte a legényt és napok óta látta, hogy kedvetlen. Most, hogy vége lett az ebéd- Jnek, félrehívta.

* — Mi bajod? — kérdezte szúrósan, mélyen a szemébe nézve. A legény meglepődött egy kicsit, vont egyet a vállán, aztán keményen megigazította fején a sapkát.

— Azt kérdezem, mi bajod? — mondta másodszor is nyo- | matékkal az öreg és a legény ' vállára ütött. Ebben a ráütés- ben volt valami keménység, határozottság, de bizalmaskodó . szeretet is, ami már a „Pistá- | nak”, jövendő vejének* szólt,

* mert mindenki tudta már, az t egész falu beszélte, hogy Pista | meg Kovács Mari...

| — Hát ide figyeljen, János

| bátyám — buggyant ki a szó a I fiúból. — Én itt, a maga ban* dájában tovább nem dolgo- ; zom! Itt meg kell dögleni a , munkában, amott meg Fenyveséknél húzza, a gép a fűrészt, aztán, ha még szokatlan is, néha baj is van vele, de mégis többre haladnak, mint mi a magunk erejéből... Húzzuk, vonszoljuk itt a fűrészt egész nap, csak azért, hogy amikor fizetésre kerül a sor kevesebbet vigyünk haza, mint amazok? Nekem elég volt!... Én itt nem dolgozom tovább — mondta a fiú és a nyakán megjelent két vörös folt szétterjedt egész arcán és kigyulladtak a szemei is.

Az öreg nézte a legényt, figyelte minden moccanását, aztán lassan, de határozottan, megszólalt.

— Nekem nem kell motor! Ha nem tetszik... mehetsz az Istenhez panaszra! A többiek sem akarnak motorral dolgozni. Egy akaraton vagyunk!...

A legény még mondani akart valamit, hogy nincs igaza az öregnek, mert az emberek már beszélték maguk között, hogy jobb lenne a motor, a gép, csak ő, az öreg Kovács a kerékkötője mindennek. Még mást is akart mondani, de az öreg sarkon fordult és otthagyta a fiút...

Este, amikor befejezték a munkát, az emberek elindultak a szállás felé, a legény pedig szó nélkül otthagyta az erdőt. Hazafelé ballagva, eszébe jutott Kovács Mari.

— Csak ne lenne ilyen vén- bikkfafejű apja — gondolta magában és hirtelen az jutott eszébe, mi lesz most velük? Talán még Mari se lehet az övé?

Este lett egészen, mire beért a faluba. Mariék fele került, és ftáíkan bekopogott áz ablakon.

— ’Pista, hát te? Tán nincs valami baj? — szaladt ki Mari, hogy megismerte a fiút.

— Otthagytam apádékat — mondta a legény. — Robotolnak csak, húzzák a fűrészt, de a könnyebb, a motor, az nem kell nekik. Hát én nem csinálom! Érted? Nem csinálom!

A lány közelebb húzódott a fiúhoz.

— összevesztetek?

A legény vont egyet a vállán.

— Most mi lesz velünk? — rebegte a lány. — Tudod, milyen édesapám, nem tegnap óta jársz hozzánk.

Pista átölelte a kislányt, aztán megcsókolta ott kint, az ablak alatt.

— Ne félj, Marikáin! — mondta halkan. — Ügyis az enyém leszel, de annyi szent, hogy én nem adom be a derekamat. Gép nélkül nem dolgozom! — nyakaskodott, tovább a legény.

Pista már két hete nem volt az erdőn. Marival csak lopva találkoztak és otthon szomor- kodva töltötte a vasárnapot is. A lányhoz nem mehetett, hisz az öreg Kovács egyenesen megtiltotta, hogy a fiú a házhoz járjon.

Szégyenben hagyott. Otthagyta az erdőt — mondta bosszúsan és csak akkor hallgatót el, amikor Marika keserves sírását meghallotta a szobából.

— Miért bántod azt a fiút? — korholta az asszony is az öreget. — Nem látod, mennyire szeretik egymást? Jó fiú, dolgos is, és most az áz átkozott motor...

Az öreg Kovács nem volt házsártos ember, kerülte a veszedelmet. Hogy az asszony is ezeknek fogta pártját, elhallgatott.

Hétfőn az erdészet szánkója állt meg a vágás szélén. A mérnök szállt le róla és a tűz köré szólította az embereket

— Hozunk még egy motorfűrészt — mondta. - Át kell

most már itt is térni a gépi ; munkára. Itt van példánál: a másik brigád Maguk is látják,- mit dolgoznak,- mit keresnek,, mennyi a teljesítmény. Tudom;" az idősebbek ragaszkodnak' a régihez, ezért hát szavazzunk. Ki vállalja a motort?

Csend lett. Valahol egy harkály kopogtatta a fák oldalát. A? emberek lesütött fejjel bámulták a tüzet szótlanul.

— Tessék! — biztatta őket a mérnök — aki nem akar motorral, az kézzel csinálja tovább, de a motorhoz akkor új embereket kell, hozni. Nyújtsa, fel a kezét, aki vállalja a mo tort!

Nyolc, kéz emelkedett a magasba és csak az öreg Kovács állt még mindig szótlanul, bámulva a tüzet.

— Hát maga. Kovács bácsi? — biztatta a mérnök.

— Én, kérem szépen — mondta az öreg, — én már csak a régi szerint dolgoznék. Nem értek én a motorhoz, nem... Én nem vállalom! Brigádvezető voltam, dolgoztunk- becsülettel, nemigen volt á keresetre sem panasz... Én nem megyek bele!

A mérnök megnézte jól ezt a cserzett-arcú erdei embert, aztán közelebb lépett hozzá.

— Nézze, János bácsi — magyarázta — a mi tervünk magas. Kézierővel nem bírjuk tovább. A gyárak, üzemek, bányák, fát várnak tőlünk, aztán itt a gép is. Könnyebb vele a munka. Próbálja meg!

Az öreg Kovács rázta a fejét; akaratoskodotty de - végülis engedett.

— Hát nem bánom —mondta halkan. — Ha már a többiek is. belementek, nem bánom, de . a brigádvezetőséget nem vállalom tovább. Oda fiatal erő kell.

— Rendben van Kovács bácsi, — mondta a mérnök. — Örülök, hogy együtt marad mégis a társaság. Válasszanak hát maguknak másik brigádve- zetőt.

Újból elkezdődött a vita. Éz is, amaz is szóba került, de' mindenkinek volt valami kifogása. Egyszer az öreg Kovács, mintha valami, hirtelen eszébe,, jutott volna, megszólalt.

— Mondanék én valamit, kérem szépen. Válasszuk meg Vasvári Pistát. Ű fiatgL is, szereti a gépet, ismeri’ á munkát. Itthagyott ugyan bennünket, de tudom, ha a gépről van szó, reggelre itt lesz, örömmel.

Harmadnapra megérkezett, az új motorfűrész. Körülállták mind a tizen és az öreg' Kovács még az-ujjait is végig-, húzta az apró, csillogó acélfogakon, ; ’

' — Párjával válogatjuk akkor az embereket — mondta Pista, az újdonsült brigád- - vezető.

— Ki-kivel dolgozik szívesen?

Lassan kialakultak a párok,. Pista is megszólította az öreg Kovács Jánost.

— Dolgozzunk együtt János bátyám! Ketten döntjük majd a fákat a motorfűrésszel! Nem könnyű munka, > de két ilyen ember, mint maga, meg én. bátran vállalhatja.

Az öi'eg ránézett a. fiúra,’ megnézte jól tetőtől talpig, az— ,t tán kérges kezével nagyot: ’ csapott, a tenyerébe.

— Vállalom gyei-éki Érted? Vállalom! És nem hagyom itt az erdőt, mint. az ..egyszeri gyerek...”

Zengett, zúgott az egész völgy A két motorosbrigád szívvel lélekkel dolgozott * Bükkön.

fa

</