Népújság, 1959. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-14 / 38. szám

4 NßPÜJSÄG 1959. február 14., szombat Kislányok a műhelyben JAJ, DE FÉLTÜNK, amikor először léptünk be ide! •— vallják be „férfiasán” ezek' a pöttömke lányok, akik sötétkék munkaköpenyben itt állnak-a munkapad körül. —■ Bevallom, kissé magam is írieg voltam illetőd ve, — jegyzi meg Ica néni, aki azt a . nehéz feladatot vállalta, hogy a gondjaira bízott lány­kákat bevezeti a műhelymun­ka .titkaiba. — Pedig nekem volt már némi előnyöm, hi­szen nyáron tanfolyamon vet­tem részt, ahol gyakorlatilag is megismerkedhettünk a poli­technikai képzés tananyagá­val. Persze, ennek a kezdeti fé­lelemnek ma már nyoma sincs. Olyan otthonosan mo­rognak a gyerekek a Pedagó­giai Főiskola műhelyében, mintha az a világ legtermé­szetesebb dolga lenne, hogy ők — lánylétükre — megta- nul’ák a fémmegmunkálás fo­gásait. Osváth Pali bácsi, a műhely vezetője, és a többi dolgozók szeretetteljes gon­doskodása. bátorító segítsége csírájában kiirtotta a félel­met. Még csak másod’k al­kalommal járnak itt, de már mindenkinek megvan a maga helye, szerszámja, beosztása. Jó munka, körültekintő szer­vezés nélkül nem lehetséges. Ugyanennyire fontos a szer­szám- és anyagismeret is. A múlt órán a szerszámokkal Ismerkedtek, barátkoztak a gyerekek. Ma először győző­dik meg Ica néni, mennyire :anulták meg az egyes szer­számok nevét. A felszólított lanülónak ki kell vennie a megnevezett darabot, illetve megnevezni a felmutato+tat. Csak ezután kerül sor a fof?ia'kozás anyagának megje­lölésére. — Ma láncot készítünk, gyerekek! CSODÁLKOZÓ pillantások .'ö emennek Ica nénire Lán­cot? Hű, az nagyon nehéz le­het! De még mielőtt pánik törne ld, elhangzik a nagy kérdés: —■’ Ki- mondja meg, hol használj tik a láncot? Miért van szükség láncra? A gyerekek felvillanyozód- nak. Ilyen könnyű a nagy kérdés? Már röpköd is a sok válasz: — Nálunk a kutya van lán­cai kikötve. — Mi a fáskamra ajtaját lakatoljuk vele. — Én a nyáron falun lát­tam, hogy nagyon sokfélekép­pen használják. A szekéren, ekén is van, meg az istálló­ban. Az egyik kislány örömmel kap a nyakához. — Ica néni, az én nyakam­ban is van! 51 — Édesapám meg az óráját tartja rajta. Alig akarták abbahagyni. — Látjátok, milyen sok haszna van! Érdemes hát meg­ismerkedni a készítés módjá­val is. Na, hogy is fogjunk hozzá? Ez sem olyan nehéz kérdés: — Hát... — válaszol az első jelentkező — kivágjuk a drótdarabkákat, és azokat be­hajlítva összeillesztjük — Mindenki így csmálná? Törik a buksikat, de biz más megoldás senkinek sem jut eszébe. — Bizony, ha így készíte­nénk el, nagy munka, sok idő árán igen csúnya láncunk lenne. Na, figyeljétek csak, bemutatom és megmagyará­zom. — Jé, így csakugyan köny- nyebb... i.. és gyorsabban is megy! — csodálkoznak a kislányok, amikor Ica néni felcsavarja a lemért huzalt a vékony vas- rúdra, majd elfűrészelés után' összeállítja a láncot. — JAJ DE SZÉP! — örül­nek neki őszintén, hiszen valóban kedves, kis ékszernek is beillő láncdarabka készült a lecsiszolt rézdrótból. És már hozzá is fognak a nagy munkához. Gondosan méricskélnek, némelyik a nyelve hegyét is kidugja, ami­kor csiszol, aztán szépen satu­ba szorítok a rudat és a hu­zalt, hogv a spirált megcsinál­hassák. Van. aki alig éri el, Egymillió forint — Sikereket könyvelhet el He­ves megye az iskolai takarék­bélyeg gyűjtési mozgalom te­rületén. A tanulóifjúság 1958— 59-es tanévben december hó 31-íg közel egymillió forintot takarított meg. A kiértékelés alapján a következő iskolák érték el a legjobb eredménye­ket. EGRI VÖRÖS CSILLAG Tegnap (szélesvásznú) EGRI BRÖDV Ahol szeretni sem szabad EGRI BÉKE Nincs előadás GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Vörös és fekete (I-II. rész) GYÖNGYÖSI PUSKIN És Varsó messze van HATVANI VÖRÖS CSILLAG Üdülés pénz nélkül HATVANI KOSSUTH Fehérek és feketéik PÉTERVASARA Bűn FÜZESABONY Szent Péter esernyője HEVES Kopogd le a fán hiszen még csak ötödikesek, de egy kis ügyesség segít a bajon. Ügyesség és jókedv. Mert az sém hiányozhat! A jól végzett munka szár­nyakat • ad a hangulatnak. Először csak egy kezd dú- dolgatni, aztán a szomszédja Is belekapcsolódik, végül olyan víg dalolást csapnak, amilyet tán még sose hallott ez a vén épület. És így megy végig az óra. Aki eddig csak hallott arról, hogy a lányok is megismer­kednek a fém- és famunkával, csóválta a fejét: minek az? Nem is értenek ilyesmihez a lányok! Nos, ha ezek a két­kedők látnák ezeket a jóked- j vűen és ügyesen dolgozó kis- f lányokat, éppúgy, megváltoz- i na a véleményük, mint azé a vendégemé, aki a közel­múltban , az ötödikes fiúkat látta ... zoknit stoppolni. Igen nagy jelentősége van a politechnikai liéozésnek, amit egyelőre csak néhány is­kolában vezettek be, köztük a Pedagógiai Főiskola gyakor­ló iskolájában is. Bár még csak az első féléven vagyunk túl, nagyszerű eredményei máris érezhetők. EZEK A KISLÁNYOK is élő bizonyítékai annak, hogy j érdemes volt bevezetni a gya- , korlati foglakozásokat, és ér- , demes a patronáló ütemek j részéről is segítséget nyújtani j sikeres végzésükhöz. Halasy László iskolásak zsebében A kislétszámú iskolák sorá­ban a terpesi általános iskola érdemel dicséretet, ahol egy tanulóra 123.90 forint betét átlag jut. A középlétszámú is­kolák között a vámosgyörki ál­talános iskola egy-egv tanulója átlagosan 101.31 forint taka­rékbetétet gyűjtött. A nagylét­számú iskolák csoportjában a gyöngyösi négyes számú álta­lános iskola tanulói-emelhetők ki, akiknek betétátlaga 43.66 forintot tesz ki. A középisko­lák között az egri Szilágyi Er­zsébet Gimnázium vezet, ahol egy tanulóra 31.48 forint átlag­betét jut. Egerben este fél 8 órakor, MAJD A PAPA Gyöngyösön délután 4 órákor: (Honvédségnél) MEGPERZSELT LÁNYOK Gyöngyösön este fél 8 órakor: MEGPERZSELT LÁNYOK 1858. február 14, szombat: 1958. Megalakult Moszkvában a Szovjet—Magyar Baráti Társaság. 1956. Az SZKP XX. kongresszu­sának megnyitása. 1869-ben született Ch. T. R. Wil­son, Nobel-díjas angol fizikus, a Wilson-kamra felfedezője. 1784-ben született N, I. Gnedics orosz költő, Homérosz fordítója. V Névnap O Ne feledjük, vasárnap: KOLOS AZ ŰJ RENDSZERŰ vastó.mos fejtésnél dolgozó bányászoknak rendszeresen tartanak szakelőadásokat a gyöngyösi XII-es akna mű­szaki vezetői a hibalehető­ségek elkerüléséről.- A GYÖNGYÖSI Bugát Pál kórház főorvosa köszönő leve­let küldött a gyöngyösi járási rendőrkapitányságra, amely­ben elismerését fejezi ki a rendőröknek azért, hogy a kór­ház anyagi értékeinek megvé­désében segédkezet nyújtottak. — A DOLGOZOK kérésé­re gázelszívó berendezéssel szerelik fel a gyöngyösi Vál­tó- és Kitérőgyár sínhegesz­tő gépeit.- MEGKEZDŐDTEK az MSZMP Megyei Bizottsága mellett működő marxista-le­ninista esti egyetem első és második évfolyamának féléves vizsgái, tegnap Egerben a párt­oktatás házában. — A SZIHALMI úttörő és felnőtt zenekar szorgalmasan készül a Füzesabonyban megrendezésre kerülő ünne­pi hangversenyre, amelyen több városi és községi ének­és zenekar is részt vesz.- FÜZESABONYBAN az MSZBT-szervezet keretein be­lül állandó jellegű színjátszó és tánccsoport alakult. A szín­játszók a Tanácsköztársaság megalakulásának 40. évfordu­lója tiszteletére Szabó István: Rossz cseléd című darabját mutatják be. Helyesbítés Február 10-i lapszámunkban kö­zöltük, hogy két és félmillió forin­tos beruházással új iskola épül Egerben. Az illetékes szervek tá­jékoztatása alapján helyesen; az új iskola ötmillió forintos beruhá­zással épül, mert a második két és félmillió forint 1960-ra esik. A szó elrepül . • . ... de a példák vonzanak — mondja a latin közmondás. Pénteken este hatkor betér­tem egy pohár sörre az Ott­hon étterembe, s ott sajátsá­gos élményben volt részemi, egy ismeretlen fiatalember önmagán mutatta be az al­koholellenes küzdelem leg­főbb érvét: hogyan veszti el egy ember percek alatt mindazt, ami vonzó sajátos­sága, logikáját, értelmét és emberi méltóságát is. Pár perccel odaérkezésünk előtt ez a szerény, okosbe- szédű és csöppet sem köte­kedőnek látszó fiatalember, aki foglalkozását illetően gépkocsivezető, de jelenleg segédmunkás, s aki — saját bevallása szerint — nem is afféle borissza ember — puszta hetvenkedésből fel­hajtott félliter (!) 50 fokos szatmári szilvapálinkát. Az a pár ember, aki akkor az üz­letben lézengett, borzadva nézte, s a pincér, akitől üvegben kérték ki a szeszt, o aki mit sem sejtett a ké­szülő ,,fogadásról”, rémülten és tehetetlenül járt-kelt fel s alá. A fiatalember — munkás- overálban, a napi foglalkozás színét-porát magán hordva — hasonszőrű társával egye­temben letelepedett egy asz­talhoz, s még épen. töret1 e- nül mozgott, hirtelenszőke, kócos haját hátrasimítva, vacsorát rendelt, majd ránk­hunyorított, mint aki jelzi, hogy nincsen semmi baj, lám, már 10 perc telt el s ő még nyugodtan jár-kel, él, beszél, emlékeket idéz, eszik, mintha mi sem történt vol­na. Mint akit gyógyíthatat­lan, de tünetmentes kór pusztít, melyről a kívülálló tudja, hogy rövidesen letörli arcáról a viruló mosolyt, úgy járt, kelt, élt köztünk tün­tető vidámsággal, az értel­mes egyensúly magabiztos­ságával ez az ember, de mi már tudtuk, s érezte ő is, hogy nemsokára meglazul­nak az eresztékek, az agy hallatlanul finom vezérlő központjában összekuszálód- nak a parancsok, bizonyta­lanság, és logikálatlanság kap lábra. Míg a vacsora készült, lát­tuk, arca kipirul, beszéde meggyorsul, szeme felragyog. Egyszeriben csupa víg, opti­mista történet jutott eszébe, azokkal traktált bennünket. Tetterő sugárzott belőle és valami jótékony derű. Emlé­kezete megélesedett: rég­múlt motoros kalandját idéz­te megkapó részletességgel, gyors, kezdetben jól stilizált mondatokkal, később aka? dozó szóval. Hozták a me- len levest. Kortyolgatni kezdte. Aztán felemelte a fejét s búsan, mint sorsát érző, vágóhídra vonszolt jó­szág, ránkmeresztette kan csalódó szemét. — Téged ismerlek — muto­gatott hirtelen támadt bizal­maskodással — de te nem ismersz engem. Melós gyerek vagyok én, ilyen gye­rek, bizony ilyen... — hang­ja elcsuklott, s feje az asz­talra szédült. Mellette ott gőzölgött az érintetlenül ha­gyott étel. Feltámogatták. Alig negyed óra alatt értelme, egyénisége, emberi volta úgy hullott szét atomjaira, mintha sohasem lett volna élő, belső rend­szer. Mint széllóbálta ma- dárijesztő, kóválygott, míg kabátját ráhúzták, hogy majd az utcán veszteglő taxi felé vonszolják. Harminc perc sem telt el még. Meg­rendültén. csendben kortyol­tuk a sört az üres helyi­ségben. Behúnyt szemmel, az eszméletlenség határán tán­torogva bóklászott el mellet­tünk, de ránkpiVantva, va­lahonnan az alkoholtenger mélyéből felbugyborékoló ér­telmének játszi villanásával felismert és a részegek köz­ismert makacsságával szorí­totta meg székem támláját. — Röhögtök?... - kérdez­te torz arccal, pedig mosoly sem pisszent. — De te... ugye, te nem röhögsz... — lehelte rám a szeszfelhőt s úgy szo­rongatta a kezem, mint viz- befúló a mentődeszkát. Sze­mét könnyfelhő homályost- tóttá el, az értelmetlenség lo­gikátlan bánata, vagy az öú.- becsülő ösztön fikarcnyi fél- lobbanása — nem tudom. EU vonszolták. Megrendültén ül­tem a helyemen, s nem tud-: tant szabadulni a gondolat•> tói, hogy a halálba megy, amelyből ugyan van feltáma­dás, de mégis szégyenlete­sebb az igazi halálnál, amely csak fizikailag pusztít el, de ami jó és rokonszenves volt belőlünk, legalább ember* társainkban megmarad. — Non omnis moriar... =« írta Horatius a saját sírkövé­re. Nem halok meg egészen. De te, szegény, szőke fiatal­ember, teljesen megsemmU sültél ott, elveszítve arcodat, a fényt a szemedből, hűmen rodat, vágyaidat, és a békés képet, amely rólad azokban épült, akik ismertek. Nagy át volt félliter „boldogságért”... —pagony /VVSAW AAAA/VAAAA/^A/VV^VSAA/ViSAAAA8^A8VV\A/WVSAA/WVVWVV^N*«*»'VVV^‘VV*>/VS^ (51) — Ha jót akar, ne kiabáljon! — mondta Harry. Aztán kivette a tömést Harwood szájából és rászegezte pisztolyát. — Köszönöm... — suttogta Harwood. — Ha ön nem segít, megfulladok... Polip van az orromban... Ö, bárcsak el­aludhatnék... Ügy aludnék... Ügy aludnék... Harwood egyre hangosab­ban, tagoltabban és szuggesz- tívebben beszélt: — Kellemes meleg áramlik a fejembe... Izmaim elemyednek .... Lábam összecsuklík... Alud­ni szeretnék... Aludni... Harry valóban úgy érezte, hogy izmai felmondják a szol­gálatot, s testét kellemes er­nyedtség, és bágyadtság szállja meg. „Mi van velem?! De hisz• nekem őrködnöm kell!” — ju­tott eszébe hirtelen, majd Har- woodhoz ugrott és rákiáltott: — Hallgasson, vagy lelövöm! Harwood mereven a szemé­be nézett, néhány pillanatig hallgatott, aztán halkan, de határozottan így szólt: — Húnyja be a szemét!... Ügy!... Aludjon! Harwood már azt tehette ve­le, amit akart; semmit sem fo­gott fel a hipnotizőr parancsán kívül. Akár az alvajáró, Hir- woodhoz lép.tt és a kötelé­ket leoldozta róla. — Feküdjön le! Aludjon! Harwood felugrott a helyé­ről, kiegyenesedett, aztán a nyitott liftaknához futott, amelyben az előbb Scseglov és Peterson leereszkedett: — Álljon fel!... Jöjjön ide!... Ide, hozzám... Harry húnyi szemmel köze­ledett a nyíláshoz, ott még egy lépést előre lépett, majd az akna mélyén fekvő éles vas­gerendára zuhant. XXI. fejezet AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS Az események gyorsan pe­regtek. Harwood, aki minden rejtek­utat és kijáratot ismert, szaba­dulása után a földalatti rész­legbe osont, majd azokon az ajtókon át, amelyeket ku'cs nélkül is ki lehetett nyitni, Greenhouse túlsó épületszár­nyába, a védelem övezetébe sietett. Akár a szélvész, egyenesen Johnson szobájában termett. Ledöntött egy rumos üveget és öklével akkorát csapott az asz­talra, hogy a tányérok is meg­ugrottak ijedtükben. — A fene egye meg magát! ... Maga a védelem parancs­noka?... A volt katonatiszt?... — Mi az, mi történt? — Johnson torkán megakadt a bifsztek. Ezt a falatot alig tud­ta lenyelni. — Hová tette az embereit?... Azonnal fegyverbe! Green- house-ba betörtek a partizá­nok! — Partizánok?? — Johnson elsápadt, a szalvétát letépte a nyakáról. — Na, jól nézünk ki! Tegnap Knipps... Ma meg... — Gyorsan, gyorsan, maga szerencsétlen! — Harwood elő­rántotta pisztolyát és Johnson orra előtt hadonászott. — Csak ketten vannak... A harmadik Csen... Azonnal fogják el őket! De élve! Ügy tudom, a második épülettömbbe men­tek. Legjobb, ha gázt ereszt rájuk. És meg se várva a választ, nyári lakosztályába rohant. Parkért akarta megmenteni. Igazán legkisebb gondja is na­gyobb volt annál a vén trottli- nál, de tudta, hogy a milliói nélkül nem boldogulhat. Minden úgy történt, ahogy várta. Parker megkötözve, be­tömött szájjal, csukott szem­mel feküdt a szoba közepén és nyögdécselt. — Mister Parker?... Mi ba­ja van?... Mi történt? — Har­wood a milliomoshoz rohant, átvágta a gúzst és talpra tá­mogatta. — Legalább azt mondja meg. hogy ki járt itt? — Oh... oh... — Parker az oldalát nyomogatta. — a kínai. Az az átkozott kínai... — Miféle kínai? — kérdezte Harwood, határtalan megdöb­benést színlelve. — Csen?! Azonnal fellógitom azt a gaz­embert! Várjon egy percig... mind'árt kiadom a parancsot. — Ne, ne! — könyörgött Par­ker, Harwood kabátujját rán­gatva. — Maradjon itt! Es nyomban — ahogy mondom — nyomban utazzunk el innen! Különben kénytelen leszek megszakítani az együttműkö­dést!... Jaj, istenem!... Kap­hatnék egy pohár vizet? — Tessék, Mister Parker, parancsoljon! És higgye el, — igazán nagyon sajnálom... A kísérleteket azonban máris el­kezdhetjük. Johson már ide­hozta a feketéket... A szoba ablakai a parkra nyíltak, de a lövöldözések — ha csak tompán is — behal­latszottak a szobába; s Har­wood épp ezért szünet nélkül beszélt: — Igen, elhozta a bennszü­lötteket. Kitűnő emberanyag: frissek, egészségesek. Remé­lem, ön is meg lesz elégedve a kísérletekkel. — Miféle kísérletekkel?! — kérdezte Parker ingerülten, s öklével a törhetetlen ablak­üvegre ütött. — Tíz perc múl­va leszáll a nap .. Azonnal utazzunk el! S ú*közben kipró­báljuk az ön sugárzóját is. Ha épségben jutunk el Szingapú­rig, tüstént aláírom a szerző­dést. Ellenkező esetben pedig hiába is szerződnénk... — Rendben van. Harwood felemelte a tele­fonkagylót. — Johnson?... Nem? Mond­ja meg neki, hogy hagyjon abba mindent és jöjjön át hoz­zám... Igen. A lövöldözés nemsokára el­csitult. S néhány perc múlva Johnson lépett a szobába. Fé­nyes, izzadt arca már arról árulkodott, hogy kézre keri-> tette a lázadókat! Harwoodot szinte döntötték a bosszúvágy sötét, zavaros hullámai: na, megálljatok csak! — Megérdemelnék, hogy szusszanásonként szorít­sa ki belőlük a lelket, hogy lassan, türelmesen kínozza meg őket!... De, sajnos, kevés az idő. Na, mindegy azért nem közönséges lesz a halá­luk. A félelem, a pusztulás tu­data végez majd velük, akár egy kegyetlen hóhér, aki fenn­hangon számlálja a hátralevő perceket... — Johnson, kérem, tartsa szóval Mister Parkért, öt perc ■ ű'va visszajövök. Harwood, meg sem várva a milliomos tiltakozását, kisza­ladt az udvarra. — Hol vannak? Az őr jobbra, az őrszoba felé mutatott. — Hát a kínai hol van? Harwood odarohant, de a küszöbön megtorpant. Mert a kínait bizony nem talál*ák meg. ...Az átjárók labirintusában tájékozódni, s mindegyik ajtó­hoz rábukkanni a megfelelő kulcsra — igazán nem könnyű dolog. Scseglov és Peterson majd egy óra hosszat téb-lábolt a második épülettömb felé; jól­lehet Jack ismerte ezt a föld­alatti birodalmit ahol Smith egyszer már végigkísérte. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom