Népújság, 1959. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

1959. február 1., vasárnap KÜPOISÄG s Uieyí kiltíMk lenni. csak... Ö, mily régen szeretnék költő lenni. Nagy. Fe­ledhetetlen. A Nagy Feledhetet­len! Sohasem sike­rült. Elolvasták verseim a Nagy Hozzáértők, meg­rántották vállukat, s csak annyit mondtak: ez is va­lami? Most... — csak most értet­tem meg, miért nem tudok én Nagy és Feledhe­tetlen Költő lenni. Ó, mea culpa ó, igen nagy vétkem, hát szabad érthe­tően írni, hát sza­bad rímeket írni, meg magyar sza­vakat írni? Hát nem, nem szabad. Elolvastam a Tor­társ, valamint a Kétely és Riada­lom legutóbbi szá­mait, — ó, áldassa- nak szerkesztőik, úgy. ahogyan gon­dolom — s meg­értettem belőle, hogyan nem, illet­ve hogyan szabad verset írni. Ma­gyar verset a ma­gyar olvasónak, magyar papíron, magyar betűkkel, magyar ég alatt, hogy egy büdös magyar kukkot se értsek belőle. Fia nem érti, nem tud hozzá­szólni... Ha nem tud hozzászólni, nem tudja bírálni ... Ha nem tudja bírálni, akkor a vers örök és cso­dás lesz, írója meg nagy és feledhe­tetlen. Ez kell ne­kem, neked meg magyar olvasó, itt a magyar ég alatt, ez a magyar vers, amelyet először e lapban teszek köz­zé és bízom benne, sőt tudom, hogy holnap tizenhét ujjal nyúl érte a Tortárs, valamint a Kétely és Ria­dalom című lap. íme a vers: Sőt sötétség, söt- södik a vég, Ne még... még ne... vagy így, vagy se Az égen bárány­nyálak, nyálas bál­nák Zabáinak a söt- södés remegét. Ne még... még ne, vagy igen, vagy ... vagy Nyolc lúd vo­naglik a kasba Vágyak röhög­nek a magasba Csók. Mák. Jók. Bók. Szememben lila malac kép ragyok Én új magyar költő vagyok. U. i.: Az irodal­mi díjat kérem utánvéttel külde­ni címemre: Li- pótmező. Iroda- lomszakosok osztá­lya. Különben cuki vers, mi? (egri) ^OcLii-a „ídki‘ a h^geiíűiiek ? As illetékesek figyelmébe Festésre — Futort... Félreértés ne essék, nem a festők figyelmét akarjuk er­re felhívni, azok úgyis tud­ják, — s sajnos, használják is, hanem a földművesszövetke­zeti boltok felügyeleti szer­veit. Megyénk egyik állator­vosa tájékoztatta a napokban szerkesztőségünket, hogy no­ha szükség lenne vidéken is a Futorra — amely az egyik legjobban bevált állati táp­szer —■, azt csak igen ritkán lehet kapni. A szövetkezeti boltos szívesebben adja el egy tételben a festőknek, mint kilogrammonként az ál­lattartó gazdáknak. Ez ter­mészetesen egyáltalán nem helyes. Nem ártana, ha az illeté­kesek felelősségre vonnák ilyen esetekben a szövetke­zeti boltosokat Mert bármi­lyen jó festőanyag is a Futor, úgy véljük, azt lehet mással is helyettesíteni, viszont Fu­tor helyett hiába vennének a gazdák, mondjuk bécsi-fehé­ret! Hí lesz az ország Geg’obb traktorosa ? A KISZ Központi Bizottsága a MEDOSZ Elnöksége, és az FM. Gépállomási és Gépesítési Főosztálya 1959. évre „A gépállomások ifjú traktorosainak országos egyéni versenyét hirdeti meg. A verseny célkitűzései: géptípusra való tekintet nélkül, a legtöbb műszaknorma teljesítése, kifogástalan minőségi munka, kisebb teljesítményt elérők, szakmailag képzetlenebbek segítése, új munkamódszerek átadásával, kenő- és tüzelőanyagnormák betartása, a gépjavítási költség-előirányzat csökkentése, az előírt karbantartások elvégzése olyan módon, hogy a gépkiesés a teljesített műszakok 3 százalékát ne haladja meg. A verseny három első helyezettje 2000—2000, az öt má­— HEVES? Ott nagy a sár, Ugye? Erről hát sokan halot­tak, az Arany János utcai ked­ves lös házról azonban még a helybeliek közül is kevesen. Petróczky László, — a ház la­kója — munkájának, foglalko­zásának szépségeiről, meg ta­lán mindössze néhányan ren­delkeznek némi fogalommal... Hevesen nagy a sár... Az Arany János utcai ház kapuját ezért télidőben csak nagy rit­kán nyitják be. Mindössze az úttest egyik oldalán fut beton­járda, s ha Petróczky bácsi portájára akar valaki betérni, annak éppen ezért először át kell kelnie a kocsiút sok he­lyen bokán felül érő sártenge­rén. Benn, az udvarban a lugasok most szárazon nyújtózó ágai közül fehér kutya ballag elő kedveskedő mormogással. Úgy látszik, arra tanították be, hogy ebben a házban bármi­lyen munka folyik is, azért szívesen kell fogadni a vendé­geket. A műhelyben, a gyalu- pad mellett áll Petróczky László hangszerkészítő mes­ter. Körben, a falak mentén csak úgy letámasztva, vagy a polcokra fektetve bőgők, hege­dűk, gitárok tömege. Mind ja­vításra vár. arra, hogy a hang­szerkészítő visszaadja mind-, egyiknek azt, ami a legfonto- ? sabb: a „lelkűket.” < Van-e „lelke” a hegedűnek? S — Lelke? — kérdezi Laci? bácsi elgondolkozva. — A ze-í neszek, akik a hegedűn ját-? szanak, azt mondják, hogy? van. Mégpedig az a kis bronz-? rudacska, a láb, ami a húrok? alatt körülbelül ott, ahol a vo-s nőt rájuk helyezzük, belül ösz-s szeköti a tetőt a háttal. > CSUPÁN ennyi lenne azS egész? Ez a kis láb, ugyan mi-> ként érezheti meg, hogy a mű-? vész, vagy más, amikor kezébe? veszi a hegedűt, s ujjai táncol-? ni kezdenek a húrokon, miköz- < ben áliával szorítja a kis köny-< nyű, száraz fa egyik végét, leg-1 szívesebben azt óhajtaná, bár> csak a nyakán lüktető ér át-> vinné szíve dobbanását a hang- > szerbe, mert ez a szeszélyes? lányként minden pillanatban is ? millió színben vibráló hang,? elbűvöli, még lelkesültebb, < odaadóbb, még csodálatosabb < játékra készteti. Ez volna hát? mindössze a „lélek”, ez a kis? darab holt anyag? > A mester mosolyog. Emléke-1 zik. Ne firtassuk hát egyelőre? az előbbi kérdést. ? — Most kezdem csak számba ? venni — mondja —, hogy? hány és hányféle hangszert^ készítettem én életemben. Gi-? tárt, mandolint, bőgőt, cimbal-| mot, hegedűből több mints 500-at. S hogy mi vonzott eh- ? hez a mesterséghez, ma sems tudnám bizonyosan megmon- > dani. Apám kerékgyártó voli.> s bátyám, aki tőle megtanulta,? hogyan kell bánni a fával,? hogy abból az formálódjék,? rmit akar az ember, egyszeri megpróbálkozott a hegedű- készítéssel. Formálgatta, ra­gaszthatta, faragta és egyszer csak elkészült, s megszólalt a nagy mű, — a hegedű. Mond­hatom, bátyám dicséretére vált, hogy már első próbálko­zása sikeres volt. Ezen felbuz­dulva aztán nemsokára el is ment hazulról, hogy rendesen kitanulja a szakmát. Mikor is­mét haza|ért, önállósította ma­gát, s munkája is egyre több lett. Én is beálltam néha segí­teni. Majd később, 16 éves ko­romban, elutaztam Szolnokra Palatínus István hangszerké­szítőhöz. DE HOVA LETT a sok hangszer, ami Szolnokon, a fő­városban, Mogyorossyék mű­helyében, aztán ismét itthon, a kis hevesi házban került ki Petróczky Laci bácsi kezéből? Játszanak-e még, s hol, á több mint félezer hegedűn, amelyek közül körülbelül 20 megfelel a mesterhegedűk minden köve­telményének, s valóban azok is? — Nem tudom mi lett a sor­suk — gondolkodik a hang­szerkészítő. — A harminchárom, örökké munkával töltött esztendő alatt nem is igen értem rá ezen gondolkodni. A magam készítette hegedűkből nem is tartottam meg egyet sem, s most három éve, csak javítá­sokkal foglalkozom; Ide hoz­zák a környék falvainak ösz- szes hangszerét, ha valami ba­juk van, de még a fővárosból, és Borsod, Nógrád megyékből is vannak megrendelőim. Egy alkalommal azonban mégis találkoztam egyik munkámmal — mosolyodik el. — Még 1936-ban rendeztek itt egy ki­állítást, amelyen első díjat nyertem három mesterhege­dűmmel. Ezek egyikét láttam viszont, nyolc esztendővel ez­előtt, Kiskörén. Valami meg­mozdult bennem, vissza akar­tam szerezni, meg akartam venni tulajdonosától. Nem ad­ta. Pedig kár. JÓ LENNE. De hát hogyan? Amikor ezt az egyet nem tud­ta megszerezni, új építésével meg három esztendeje nem foglakozik. — Ó, nem mondtam ám le teljesen az új hegedűk készíté­séről. Valamikor Pestre vágy­tam, de itt volt apáméit föld­je, azt is művelni kellett, most meg itt vannak a méheim, negyven család, ezektől nem tudok megválni, úgyhogy a főváros csak álom marad már örökre a hangszerkészítőkre váró lehetőségeivel együtt. A hegedűkészités azonban nem álom. Azt folytatni akarom még, míg fiam, ez a kis le­gény a helyembe nem lép. Most is készül, igaz, hogy las­san, egy mesterhegedű. A lá­nyomnak szántam, de ő már férjhez ment, nem ér rá ját­szani, így a fiamé lesz. Hozd csak ki gyerek... A fiúcska, aki maga is hangszerkészítő akar lenni — úgy is oly kevés van ma már e szakma mestereiből — fut, s már hozza is a még kidolgo­zatlan, félig kész hegedűt. La­ci bácsi a kezébe veszi, szinte észrevétlenül' simít rajta egyet, vizsgálgatja, nézegeti, forgatja, S A MESTER, az idős hang­szerkészítő felel: — Van bizony. Készítőjétől kapja. Az leheli bele keze- munkájával, gondos formálás sávál. Nemcsak lelkének, de szívének egy darabját is benne hagyja mindegyikben, hadd szóljon minél szebben ez a hangszer, hadd szárnyaljon hangja mindenkit elbűvölően, hisz lélek nélkül csupán egy­szerű, felhúrozott fadarab len­ne a legszebb hegedű is... sodik helyezett 1500—1500, az öt harmadik helyezett 1000—1000 forint jutalomban részesül. A versenyben részt vehet minden 30 éven aluli trakto­ros, aki a verseny célkitűzéseit elfogadja, s annak megvaló­sításáért dolgozik. Fiatalok! Kiszisták! Ifjú traktorosok! Jelentkezzetek az országos versenyben való részvételre. Szerezzetek még nagyobb megbecsülést a traktoros névnek. Versenyetek a mezőgazdaság szocialista átszervezésének munkáját segíti, ez pedig ifjú traktorosaink nagy feladata! As Állami gazdaságok ifjú traktorosíiinak országos versenye A KISZ Központi Bizottsága, a MEDOSZ Elnöksége és az FM. Állami Gazdaságok Főigazgatósága versenyt hirdet az állami gazdaságok ifjú traktorosai részére. A verseny célktűzései: a traktorosok részére megállapított gépimunka-tervek túlteljesítése, kifogástalan minőségi munka, a legkisebb teljesítményt elérők, a szakmailag képzet­lenebbek segítése új munkamódszerek átadásával, a traktoros a reábízott gépet vegye szocialista megőr­zésre, a gépkarbantartási utasításban foglaltak pontos betar­tása, üzemanyag fogyasztás csökkentése, alkatrész megtakarí- tasa, ésszerű felhasználása, a gépi munka önköltségének csök­kentése. A verseny három első helyezettje 2000-2000, az öt má­sodik helyezett 1500—1500, az öt harmadik helyezett 1000-- • 10000 forint jutalomban részesül. NEGYVEN ÉVE történt. A naptár 1919. február 1-et mu­tat. A világ forrong, a nép harcol, s dolgozik az úri el­nyomás ellen. Mindenki job­bat, szebbet vár, s reméli, hogy az örökös szenvedés, amelynek súlyos terheit a Brezovayak, Fáyak és Földvá- ryak rakták vállukra, hama­rosan lehull A feszült, izgalmas, vihar­előtti csendben érkezik a köz­ségbe egy vékony, fiatal kis emberke. Molnár János. Fején kopott katonasapka, s a lábá­ra csavart lábszárteKercs azt az érzést kelti a szemlélőben; mcst érkezett a frontról. Igen, frontról jött ő egy másik csatatérre, ahol az élet küzdelmes harcát kell vezet­nie. Egy Mátra alatti falu gyermefkseregét, ifjúságát, s minden lakóját a tudás fegyverével felvértezve, a szebb és boldogabb életre kel] vezetnie. Az emberek, akik látják, szorongó kétellyel fo­gadják. hogy ez a vézna kis emberke képes lesz arra, hogy az ő tanítójuk legyen, s az el­nyomás elleni harcukat vezet­ni tudja. Ki ez az ember, honnét jött ő, ebben az előkészületi idő­ben? Az élet véletlensége küldte őt ide, Nagyrédére negyven évvel ezelőtt néptanítónak. Azóta is itt tanítja s neveli a kis nebulókat, első tanítvá­nyainak unokáit az öreg „Jan­csi bácsi.” Igen. „Jancsi bá­csi” ő, a falu gondja baja fe­lett őrködő ősz Jancsi bácsi! Ö az, aki soha nem volt ta­nító úr”, csak bácsi, * min­denkin segíteni akaa já ba­Köszönet... a falu tanítójának rét. Ma is, ha megkérdezzük a III. osztályos kis tanulót, hogy lei tanítja, gondolkodás nélkül feleli — úgy ahogyan édesanyjától, vagy éppen nagyapja térdén lovagolva mese közben hallotta a nevét — „Jancsika tanító bácsi!” MOST, AMIKOR a párt és tanács, a 23 tagú nevelőtestü­let, együtt a szülők sokaságá­val, régi és új tanítványaival köszöntjük őt, az öreg ősz har­cost és munkatársat, a 40 éves jubileumi ünnepségén, kell, hogy beszéljünk tevé­kenységéről, amit a község felemelkedéséért 40 év alatt tett Azaz. i beszéljen előbb ő, mondja el maga a 40 év tör­ténetét — Könnyű náktek, fiatalok­nak — kezdi kimért lassú­sággal mondanivalóját — hi­szen nektek minden megada­tott, jól felszerelt szép iskola, jó anyagi körülmények kö­zött élő, tanulni vágyó fiata­lok várnak benneteket. Nem így volt ez az én időmben, amikor még én is fiatal vol­tam. Akkor csak hárman vol­tunk a községben, akik a sze­gény cselédi sorban élő gyer­mekeket neveltük. Düledező, rossz iskola szolgálta a nép­oktatást, s egy-egy osztályban 90—100 tanuló szorongott. — A sápadt arcok, beesett szemei érkezésemkor felcsil­lantak. amikor néhány hét múlva győzött a dicsőséges ' [agyar Tanácsköztársaság. Üj levegő született az ódon fala? k özött, vidámabbak voltak az emberek, a gyermeki arcok. Tervezgettünk mi is, akik a nemzet napszámosai voltunk, hogy miként valósítjuk meg a nép leültében levő elnyomott szellemi sivárságot, s hogyan juttassuk jóléthez az éhező kis falusi gyermekeket. Álmo­dozásunk, tervünk azonban nem válhatott valóra, mert a Tanácsköztársaság bukásával újra nyakunkra ültek a falu földesurai, akiknek igáját a felszabadulásig húztuk. ,A fal lu földesurai lenéztek bennün­ket, még arra sem méltatták, hogy szóba álljanak velünk. Brezovayhoz csak az öreg plé­bános jelenthette be magát, Földváiry pedig undort érzett a ganéjossarifú, csizmás cse­léd gyermekének nevelőjével szemben. — DE MIÉRT SOROLJAM ezeket, hisz végeláthatatlan sorok kellenének ahhoz, hogy a nép nyomorát leírjuk. Ne idézzük a kellemetlen emlé­keket, amelyek bennem 26 év alatt felszabadulásunkig ke­letkeztek. Tekintsünk ma fa­lunkra — mondja befejezésül — amikor szinte kultúrkom- binát áll a község, központjá­ban, s minden a megváltozott életet tükrözi. Igen. Itt már minden meg­változott azóta, amióta a nép az úr. A Brezovay-kastély az óvodások dalától hangos, a Fáy-kastélyban a nép egész­ségét védik az orvosi tanács­adásokon, míg este a KISZ- összejövetelei teszik hangossá az épület másik szárnyát. A dombon épült Földváry-kas­telyból a tsz-esek szorgos munkája csendül ki, akik pél­damutatóan küzdenek a szo­cialista mezőgazdaság felvirá­goztatásáért. A község köz­pontjában az új kultúrház épülete áll, s mellette a most kibővítés előtt álló hatalmas iskola küzd a kultúráért a sö­tétség ellen. Itt van elkerített szép sportpályánk, ahol élet­erős, vidám ifjúságunk min­den sportolási lehetőséget meg­találhat. Az emberek arcáról .sugárzik a jólét, megszűntek a cselédviskók s helyettük gom­bamódra nőttek a szebbnél szebb családi házak, s ma már betonjárdán, jó kedvvel, aktatáskát lobéivá halad az iskola félé 450 tanulni vágyó fiatal. Az iskolában ma is ott vár­ja őket az öreg Jancsi bácsi, tanítja őket a szépre, a jóra. Megrajzolja előttük a szépnek ígérkező jövőt, s alkalomad­tán elmondja nekik, mily ne­héz volt édesapjuk vagy nagy- szüléik élete, akik ugyanúgy ültek előtte 40 évvel ezelőtt a rozoga padokban, mint ők most az új életet tükröző is­kolában. És az öreg tanító me­sél. Mesél a tanulóknak a község múltjáról, hiszen azt ő ismeri a legjobban. Tudja is jól, mert 40 éven keresztül mindig a III. osztályt tanítot­ta, s mindig pbben az osztály­ban ismerték meg a tanulók lakóhelyük életét. S HA MEGKÉRDEZZÜK Jancsi bácsit: szívesen men­ne-e már nyugdíjba, nehéz-e számára e nagy munka, vá­laszát csak a költő tudja szebben mondani: „Itt van az ősz, jön a tél is, A helyemen állok mégis Nem tudom, hogy mi a sóhaj: Győzöm szívvel, győzöm tollal.“ És Jancsi bácsit ma is hajt­ja a szíve, a hivatása az is­kola felé, s onnan ki a szü­lők, régi tanítványai közé. Ott él köztük ma is, megkérdezi őket, ha nem jön gyermekük iskolába: nincs-e valami baji öreg, kemény könyvtáblával a hóna alatt felkeresi a régi cselédeket hogy összeírja ve­tésterületüket, állatállományu­kat, mert a község közismert statisztikusa is. Mindenki bi­zalommal megy ma is hozzá minden bajával, őt hívják el végrendeleti tanúnak, mert tudják róla, hogy a hallott szóért képes inkább meghalni, mint azt elárulni. Öt hívják régi tanítványai — akik ma már gazdálkodók —, hogy kós­tolja meg borukat, s vele tár­gyalják meg termésüket is a pince tornácában. Talán most is époen ott koccintanak öreg tanítójuk egészségébe, megkö­szönve mindazt a sok szépet ás jót, amelyre őket tanította; MI IS. A KÖZSÉG pedagó­gusai. gyermekek és szülők. Nagyréde község egész dolgo­zó népe, kezet szorítunk az ősz munkatárssal, megköszön­ve 40 éves fáradságos munká­ját, s kérjük őt. hogy tovább­ra is oly fiatalos lendülettel, ahoevan pályáját kezdte, küzdőn a még hátralevő idő alatt is azért a nénért, amely­nek tanítóia. vezetője volt 40 éven keresztül, akik őt ma is gyermeki módon körnlraiong- ják. akiknek ma is Jancsi bá­csijaj Lukács Szil vesztei^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom