Népújság, 1959. január (10. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 3. szám

6 nepüjsag 1959. január 4., vasárnap KÖLTŐK ÉS VERSEK •ATAKY DEZSŐ: ö regapum pipa fa logy meghalt, elköltözött z élők nagy sorából Ikallódott minden holmija egyetlen, akácfából :észüit nyéllel, árván, sak egy füstös pipája maradt. Megfeketedve, dióbama kupakkal így ült a kamra ablakában, nint akkor, mikor még szívott is belőle, így volt, ahogy odatette, nielőtt befejezte :zt a földi utat. Derült nyugalmat szívott e pipából — zinte hallom, hogy fújtatott, szipákolt, :utatta: vajon szelel-e? Dróttal szurkálta. nagy szakértelemmel. >ajlódott tempósan vele. Vztán lassan, lassan meggondolkozott — i karikázó füstöt eregette. ’ipája: bölcsességének volt a kútfeje. >regapám — sak ő volt családomban íz örökké mosolygós, a mindig viccelődő. 1 politikára csak legyintett kezével: Az okosok tudják! Én nem vagyok reszelő, logy minden durvát simává tudnék tenni. Jaj van elég, s az embernek elég a maga >aja is!” Mégis, hogy az éjszakából örösen szakadt fel a hajnal, álencszáz tizenkilencben ő is fegyvert fogott. A politikát nem szerette!) \z ősi jussot védte fegyverével: a szabadsá­got és a népjogot! Is negyvenötben is ő örült legjobban, logy a háborúnak vége. :. A régi maradt: viccelt, nevetett, i sodrából kihozni nehezen :s csak nagyritkán lehetett. Jeszélni is többet beszélt a gyömülcsfákkal, ►reg görbebotjával, a kutyájával és a hegy­gyei, nint az emberekkel. De engem nagyon és igazán szeretett. üstén ként elringatott kemény, csontos térdén . ketten hallgattuk a bakter méla hangját, ihogy egy sötét oszlopra ráköszönt, 'íagyanyám olyankor kiszólt értünk : 6 mindig azt felelte csendesen: ,Várj kicsikét 4.. egy pipadohányt még . ►, ►sztán mink is aludni megvünk ...” ’ipája ott áll most is az ablakban, ihová tette ráncos, vén keze .. 5 hozzá nem nyúlhat semmiféle kéz.: i ’sak néha képzel füstös glóriát .zomorkodón cöréje a fájó emlékezés. PORGÄCS KAROLT: Acél, kova és tapló Kavicsdarab a patakparton S egy tört acél az útfélén. Ha ujjaim közt összekoccan: Világ születik. Fény. Elem. Elég egy odvas, kiszáradt fa Agáról taplót törni le S megőrzi a tüzet a teste, Míg ő is el nem ég bele. Mi is Ilyen semmik vagyunk csak: Csiholjuk, s őrizzük a fényt, Csupán a tüzért, csak a fényért Egünk át sok viharos éjt. MOLNÁR BÉLA: Játék Hányát fekszem ágyamon. Izgő-mozgó árnyat vetít a Hold a falon: élőképet, tárgyat. Csapong a dús képzelet. Akác száraz ága forgatja a képeket álam valósága. Hajón siklóm, tengeren, (láttam piciny mását) tenyeremmel leveszem: hallom dohogását. Vékony idegszálakon, bő agyvezetéken az árnyképre ráhajol a való dübörgése. Csend kéne! A homályban kattan már a villany, fény szállong a szobában, kis hajóm elillan, automata átkapcsol, összefog két szálat, tovasompolyog a Hold, (talán rövidzárlat...) Csend kéne már idebenn! Fájnak fények, árnyak, felízzik az értelem: szel rázza az ágat.s. FARKAS ANDRÁS: Van mit megélni, emberi i. Van mit megélni, ember! Mennyi minden Feszeng belül míg szánkra feltolul. És végzi sorsát, olykor épp balul. Pedig csodát ígért Idegeimben. Belsőm forró küzdelmét» ügy tekintem Mint iskolát, ahol az ész tanul. Csatázik, ölre megy ártatlanul, S parancsra vár. hogy indulhasson innen Mint tűzhányó, ha kráterét megúnja. Kitör a szellem tenni és keresni, Pazarló kedvvel és szemét behunyva. Aztán felébred és eléri a testi Arányok, szépség és hit hajlatára.. Hogy ott a vágyott folytatást bevárja. 11. Van mit megélni! Fö<det jó időkben Az akarat ekéje szántja fel, A mag lehull, de felpattan, s kikel, S míg megcsodáljuk, máris szárba szökken. A kor s az ember új tudatra döbben. A fejlődés, mint százkarú delej ■Jövő felé húz, s aki nem felel. A múltba csúszik árván-üldözötlen. A földből és az emberi agyakból Erők iramlanak: ez új s örök. A szív a mindenség útjára tankot. A csillagokra néznek úttörők. S amíg a képet szűk eszemre mérem. A boldogság hív. csillogó hófehéren. III. Van mit megélni! Mérges izgalom forr A társadalmak minden rétegében A távlatok felismeréseképen, Hiszen kopog ajtónkon az atomkor. Hitünkben kezdünk tántorogni olykor. Hogy az eszünk, a lábunk merre lépjen. Ml vár még ránk időben földön, égen. Milyen napfényt derít ránk majd a jobb kori 8 mint ittasukat gyöngyöző finom bor, Lábáról dönti, hogy álomba verje. Jövőnk hevít s beszéltet olyanokról, Amik a képzeletben szállnak, mint a pernye — Orrunk ma még csak füstjüket szagolja, De holnap fényüket űzzük loholva. MOLNÁR JENŐ: Egyszerű minden Rágódtam én is eleget, most inkább énekelgetek, Igazabb, kinek orra lóg, s nem talál kedvére valót? Kinek a rózsa csak tövis, ragadozó az ökör is, kinek az ősz csak temető, nem jókedvű szüretelő, a föld nagy, ócska ravatal, az ég szemfödél, betakar, ki minden kínt magára kent? Hát annyi biztos, fura szent! Nekem mást mutat két szemem, a rózsát szívemre teszem, ökör nem riaszt és az ősz telt kancsó, mámor, enyhe gőz, a föld — bárhogy is! — egyre szebb fény pásztázza kék eget Egyszerű minden és csudás. nem pedig bölcs megalkuvás .;; PAPP MIKLÓS: A KENYÉR Héj s lélek vagyok: kemény és puha s jobb holnapra sütöttek: életet gyúrtak belém jövőt-adó kezek, és vár a sok szál megnvflt otthona: harapjatok: a föld jő illata s a kohók érce hívott, hogy legyek, egy testben szeretet, s gyűlölet, s a kétkedőknek új világ szava: a cél egyenes: rongyból friss jövő s a múlt-mocsárból hegyre felnövő létem az lett hogy kenyér vagyok: egyétek test-le!kém. mint áld szén—jó—igazról szeret hallani, s így együtt leszünk minden boldogok. CS. ADAM ÉVA: GOMBOK Varrök. Az emlékezés fátyla lebben. Elnézek a fák felett, s melegen fut át rajtam a múlt... Emlékszel? Kezed gombjaim után nyúlt. i. Valami butaságot is súghattál nekem! Akkor lepattant három gombom. Nálad maradt... Hallod-e? Sok gombhely van az ingeden! Ez is,..5 leszakadt?! PAGONY LAJOS: A kegyetlen koldus Hej, hogy záporozott a mu­zsikaszó, milyen fékevesztett áradással dübörgött és hahotá- zott a kongó folyosókon az ün­nepi dana. Rikoltott a klari­nét, magasba ágált a hegedű hetyke kiáltása, pántlikák, fod­rok libbentek a testek verte szélben, poharak koccantak- össze és verejték ragyogta be a csapzott homlokokat. , A vidámság már a pattanásig fe­szült, szinte robbant, mintha egy merevgörcsbe torzult arc lökné ki magából utolszor az ujjongó életet, csúfondárosan és öklendezve. A kastély zu­gaiban szemérmetlenül csóko- lóztak, önfeledt párok kapasz­kodtak egymásba, a behemót kemencék izzásig hevítették, a kandallók pattogva ontották a hőséget. Köröskörül pedig zi­zegett a hó, s Szilveszter éj­szakája sötétkék páncélban fogta át a parkot és az> aszott bokrokat. Ha az egyik félreeső, csendes kis cselédszoba ajtaja megnyílt, majd összezárult, s a tágranyílt szem megszokta a fojtogató sötétséget meg a fül­ledt csendet — hisz ide nem hatolt át az évszázados fala­kon túli dana —, megláthat­tad a kegyetlen koldust, amint rongyaiba burkoltan, elterülve feküdt a rosszagú vackon. Hol­tan. Nem törődött vele senki. A kastély sebtében készülő­dött, a határokat felmálházták, az asszonyok lázasan csoma­goltak. Az Ipoly árterületének nádasaiban már szovíet akna­vetők dörögtek, . a Kárpátok­ban elkeseredett páncélos csa­ta dúlt... Ki is volt a kegyetlen kol­dus? Majd tizenöt év messze­ségéből úgy bukkan elő, mint mélytengerek búvárjainak ke­zéből a zöldes, horpadt fémtár­gyak, amelyek valaha hival­kodva éltek, de a tenger sós vizében a rozsda felemésztette őkst. Alig látom már szikár alakját, keskeny, töppedt vál­lát, mely hajdan Krisztusé is lehetett volna, de amelyet megsárgított a pálinka pené­sze. Ha Krúdy Gyula lennék, tán azt írnám róla, hogy vé­res szemében a züllöttek alat­tomos alázata, s a csak orv­támadni merők félelme lap­pangott s keze a delíriumtól és né! körözésektől reszketett. De ez nem lenne igaz. Húsz éves voltam akkor. Ma is látom a kegyetlen koldus merész állát s feltartott fejét, amint gör­csös botjára támaszkodva, vi­harmadárként döbbent a kocs­mai mulatozók közé, furkósá- val lesöpörte maga elől a sön- tés mocskos poharait, rongyai­ból aprónénzt markolt elő, le­lökte torkán a büdös és ka­parós törkölvpálinkát, maid se iobbra, se balra nem nézve, kisántikált az ivóból. A segédiegvzők, járásbírósá­gi írnokok összesúgtak a háta mögött, a zsíroskalapú prezs- biter-gazdák meg a fejüket csóválták. Beszélték, hogy a kegyetlen koldus — rendszerint a temnlomon innen ütötte fel sátorfáját — a szagos misék után százpengőkre menő ap­rópénzt rekvirált. Ha a pap kitárta odabenn gyolcsinges karját, s felcsendült a mise végét jelző Deo gratias! — a kegyetlen koldus, aki a tűz­oltószertár előtt eladdig ma- gábasüppedten ült kiegyene­sedett, szemében merész és lo­bogó Indulat költözött, tenyerét előrenyúitotta s úgy meredt a hazasietők elibe. Furcsa szer­zet volt. annyi szent. Nem mindenkitől ko'dult. A menet véoén ódalgó bérerek. kovács­segédek már csak gömvedt háröt láthatták, mert a vámot elől. a nseveozőáktól. intézők­től. presbiterektől szedte le. De hogyan? Húsvétvasámap például ha­zafelé menet az intéző ott bak­tatott lányaival a porban, ami­kor a kegyetlen koldus elébe toppant. Nagy, karvaly orrát előre szegte, s rászólt, halk, de szinte parancsoló hangon az intézőre: * — Adjon uram, hisz van miből. Az intéző méregbe gurult, s ki akarta kerülni a tekergőt. De azt más fából faragták. Megfogta jó erősen az intéző karját, a lányok ijedten reb­bentek mellőle. — Egy pengőt uram. Érti? A vörös kakas... Az intéző megrezzent. Tény­leg, hónapok óta hol itt, hol ott ütött ki tűz, titokzatos mó­don pusztítva el egy-egy paj- '•* sőt mu'tkorában egy trak­tor gyulladt ki kinn a földe­ken, éjszaka magárahagyva. A csendőrség nem találta meg a tettest. Talán ez, ez a koldus itt. Kikotorászott egy pengőst — Te gyújtogatsz, pokolfaj- zat — sziszeibe bosszúsan — Nem, uram. A vörös kakas más. Ö jön és elveszi magától a földet, kastélyt, nemsokára. Minek hát a pénze? S szemében oly különös fény, villant meg, hogy az intéző jobbnak látta tovább állni A kegyetlen koldus még pár Pil­lanatig úg" állt ott szemében a különös fénnyel, hogy az in­téző járása összezavarodott, érezte: hábtt, tarkóját szúrja a koldus tekintete. A háború már a Tiszántúlon dúlt, de itt északon a néme­tek még kanaszkodtak. A csendőrök fülébe jutott a ke­gyetlen koldus viselkedése, párbeszéde az intézővel. Tud­ták, a gazdagoktól sok pénzt zsebel, de valahányszor fel­forgatták szovZpvas őr-cVo hol­miját, széttárták faluszéli odú­iénak vackát, semmit, sem ta­láltak. Sem pénzt, sein mást. Igaz. azt rebesgetek, hogv es­ténként sokan keresik fel, hogy éjfélig ég a jecet a lámpájá­ban, hogy árnyak lopakodnak be hozzá, s körülülik reped t- kopjtt asztalát s hallgatják őt. Mert — hoffv szavam ne fe­lejtsem —. a kegyetlen koldus nagyon szénen tudott beszélni. A béresek, zsellérek, cseléd­asszonyok — mert ez volt a hallgatósága — hitetlenkedve bámulták. S a kegyetlen kol­dus beszélt. Elmondta, mi vár a falura, ha a Smiányiak. Cse- rochok, Bárkányiak eltakarod­nak, ha felzúgnak a csillagos tankok a falu szélén Mondta, hogy a falura nagy jövő vár, gazdag birtokai, sok szőleje, mind a zsellér nép kezére ke­rül, hogy új épületeik, kincse­ket érő gépek segítenek majd az agyon hajszolt falusi embe­riségen. Aztán belenvúlt ron­gyos iszákjába, elővette aznapi keresetét és szétosztotta bará­tainak. a rongyos béreselmek, így volt ez: minden héten, sokszor kétszer, háromszor is. Ha szabadkoztak, méregbe jött. Miből élt meg? Szinte talány/ December vese felé aztán a kesve+ien koldus ra it aveszett. Ott állt. vacogva de emelt fő­vel a tűzoltók előtt, s várta az ádventi tiszteletről jövőket. A gyéreinek — szokás szerint — ott sündöröa+ek körülötte. Arra tartott a 16 esztendős Bárkányi Berci kis hótaslován. s mert a koldus s a gyerekek elállták a szabad utat. rárioa- kodott az egyik vézna, Ids sü- völvényre: — Tág Íjatok, az anyád. Mit lábatlankodtok itt?! S mert nem lódultak elég fürgén, rántott egyet a póni zabláján és belehajtott a gye­rekseregbe. „Jajj!” - sikoltott az egyik. Ekkor a kegyetlen koldus, mint rúgó, pattant előre, és acélos kézzel ragadta meg a ló kötelékét, s egyetlen mozdulattal lerántotta a meg­rémült sihedert a nyeregből. — Te!... — sziszegte az arcá­ba, s homlokán bíborba borul­tak az erek. — Átkozott fattvú. Vigyázz! Vigyázz magadra! S úgy vágta mellbe, hím elterült, a töborök harsány ka­cagása közben. Ez sok volt. Bárkányi. a fő­szolgabíró apósa, a legtekinté­lyesebb birtokosok egyike. A kegyetlen koldust becipelték a csendőrök az őrsparancsnok elé. A front akkoriban már alig 70 kilométernyire állt a falutól. A kegyetlen koldus, mint vékony, de ' \ galmas szálfa magasodott a törzsőr­mesterrel szemben — Mi vagy te? Korr munistaf Anarchista? Mi? Az ökölcsapások csak úgy záporoztak. S ő — akinek va­laha szép. de akkorra való­ban kegyetlen arckifejezést nyert arca fajdamas mosolyra torzult, csak ennyit mondott: — Én? ... én csak egy em­ber vagyok, de te ... vadál­lat. Amikor félholtra verve ki­engedték, eltűnt a faluból. El­múlt karácsony Is, az embe­rek borzongva hallgatták a Közeledő ágyúszót. Reggelen­ként csípős dér járta, s a bé­resek borókapálinkát szopo­gatva emlegették a kegyetlen koldus jóslatait. Az urak ké­szülődtek a menekülésre Bár- kányi, akinek eladó lánya volt, a szépséges Mariann, szilveszterre sebtében esküvőt tűzött ki, hozzáadta volna a lányt ebben a zűrzavarban még a megveszekedett ördög­höz is. hát még egy olyan nyalka táboricsendőr főhad­nagyhoz, mint Orosz Sanyi. Az asszonyok egy része sütött, főzött, a többiek a másnap hajnali meneküléshez készül­tek. Ügy volt. hogy a násznép — még ki se lehelve a bor­gőzt — nekilódul, hogy e'.- hordia magát a régi világot feldúló erők elől. A pap elmondta az asztali áldást, amikor megnyíltak az ajtók, s a vőfélyek — mind- megannyi dzsentri csemete — tisztelegve álltak meg az ün­neplő asztal körül. Taps ka­cagás harsant fel, az ódon épület falai szinte beleremeg- tek. De ki ez a sötét árnyék á háttérben? Toprongyos alak lopakodik a klakkban, frakk­ban szorongok háta mögött. A fiatalok fölfigyelnek. Mariann halkan sikolt, s az elölállők önkéntelenül tágulnak. Egy pillanat, s a kegyetlen koldus ott áll az asztal előtt. Szem­ben, egyenesen a vőlegény ar­cában. Amaz elsápad, eífehé- redő kezével görcsösen a szék karfájába markol: — Vigyék, vigyék ki ezt as embert — ordít fel szinte esze­lősen, hiszen ez .;: ez... — s a szolgák rohannak, hogy megragadják a koldust, de egy gondolatnyi időre vissza­hőkölnek, megbabonázza őket a mélyen ülő, fenyegető tüzű szemek. Egy pillanatig halálos a csend, s a tíz-húsz kilomé­terre tomboló robbanás hang­jai, mint tengerhuliámok csattognak az elzsaluzott ab­lakokon. A szó úgy pattogott, mint a kutyakorbács a lúd- bőröző hátakon: — Hallják urak? A vörös kakas! Hahaha! Az idegek nem állják to­vább, székek, tálak emelked­nek a magasba s csapnak le a kegyetlen koldusra. Véres cafatként hullik alá, lábak, öklendő gyomrok, térdelt szo­rítják. Csépelik, harsog a ká­romkodás, mely elkeseredet­tebb most mint a sirató asz- szonyok szívettépő jajgatása. A világ recseg, ropog az ün­nepi szobában, láthatatlan ge­rendák hullanak lángtalan gyehenna zsarátnokai közé. Már halott mire kivonszolják, s belökik a mocskos cseléd­szobába s ráfordítják az aj­tót. Hej, hogy záporozott a mu­zsikaszó, milyen fékevesztett áradással dübörgött és haho- tázott a kongó folyosókon az ünnepi dana. A kegyetlen kol­dus üveges, tágranyílt szem­mel vigyázta a sötétet, a fa­lakon kocsifáklyák rőt fénye táncolt, kantárok csattogtak, zablák csilingeltek s felhor­kanó lovak mögött, zsúfolt szekerekre tápászkodott a jó- zanodni nem tudó rémült se­reg. Mintha a föld szíve do­bogna, úgy lódult a menekvő sor a csillagoktól derengő éj­szakának. Húsz éves voltam akkor, most meg harmincnégy. De még mindig itt érzem magam mellett a kegyetlen koldust, amint görcsös botjával tiltó ujj ként magasra emelve áU a süket és vak éjszakában, s hirdeti a vörös kakas köze­ledtét

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom