Népújság, 1958. november (13. évfolyam, 240-265. szám)
1958-11-16 / 253. szám
6 NÉPÚJSÁG 1958. november 16., vasárnap FARKAS ANDRÁS: A fa,ha mélyre .------ KÖLTŐK ÉS VERSEK FO RGÁCS KAROLY: Ebédszünet a Bükkben A fá, ha mélyre izzad gyökeret, Ékes, gazdag lesz lombja, koronája, A napfényt és sugárzást úgy kívánja. Mint anyja csókját a megtért gyerek, Csodás gyökér a lelkiismeret. . Múltunkban, és népünkben megtalálja A jövendőt s onnan húzza vágya Nagy tetteit, honnan a szív ered.. Az élő népben élni. benne lenni, Tanulni tőle önző kötelesség — Európáról — q — ne higgye senki. Hogy színe-borsa több, mint lomha festék Amíg a nép hozzá nem adja lelkét. Sorsunk a nép. hogy életünk beteljék. KÉT D4L i. Ábrándozom, dúdolni kefcdek Mindent kívánva: ez a kezdet. Szöveg nélkül szalad a dal: Boldog vagyok ina, fiatal II. Szavak indulnak el a számon, A dúdolást már nem találom’ Már nincs a dallam, csak a baj: Voltam, csak voltam fiatal. MOLNÁR BÉLA: Csillagok Körülvesznek, mint odafönn a Holdat a csillag-őzön. Bölcsőmben is szalma helyett csilíaghulladék zizegett. • Mennyezetről petról-lámpa csillagot szórt szempillámra, Kis manócskák másztak rajta, dudolgattak, elaltattak. Izsákon is, a homokba’ ezt kötöttem az ostorra; sallangokat, csillagosat s ijesztgettem a kosokat?., így élek most, csillagokon — se pajtásom, se jó rokon; derengésbe cigim füstje hulló csillagok ezüstje. Az' utcákon őgyelegve szemembe sok csillag-lepke szalldos s nézem gyanakodva, tán kiültek homlokomra .., CARKÖZI MIKLÓS: Föld és olaj Maroknyi ősi humusz, sár, mit rabszolga és parasztok hosszú évezredeken át vérverejtékkel dagasztott, hogy majd idő múltával — az ősi massza: föld és vér — talán egyszer feltámad. Ez testem; Föld, Vér, Verejték. Benne milliók könnye bár, de alaktalan massza, sár, melyet, mint óriás szobrász, alakká gyár, olaj formált; __s hullt a sallang, mint forgács, ahogy gyűrt, csiszolt az osztály és egy lett; Föld, Olaj és Vér — hát így öltöttem testet én! PATAKY DEZSŐ: ótytliztru aalLőmái Földtelen vagyok, a tenger mélyén, telkem, Vetésemre az ég áldását nem kérem. S mióta szerelem aranyozza lelkem Almom is, Vágyam is végtelennel mérem. S meg nem nyugszom addig, míg öt el nem [érem, Ki vadóc szívembe nemes ágat oltott. El nem rejt előlem kedves, semmi távol. Ezrek ellen viva, megküzdök vitézül S megmentelek magamnak. Erőt adsz te, • [bátor Vérbe bénult karom már ölelni készül — Lelkemnek csak bánat juthat osztályrészül. Múltamat kidobtam jövőmnek ablakán ... CS. ADÄM ÉVA: Kötök Egy szál gyapjúfonal. Két tű köti össze. Lám. magános szál volt, s kis blúz lett belőle. Sorsunk is magános fonal. Akarat, véletlen fogja közre, s egyéni életekből a közösség szövődik össze. MOLNÁR GÉZA: Házak az utcánkból Másnak talán, csak egyszerű házak, Amik az utcánkban szétszórtan állnak, A sárgára, fehérre festett házafalak, Másnak talán — semmit sem mondanak. De engem büszkeség tölt, ha nézek rájuk, S látom békén füstöl nagy kémény-pipájuk Bár lehetnek egyszerűk, nekem mégis szépek. Mert szobrot állítottak Apám két kezének. MOLNÁR JENŐ: H4J\AL Minden sejtelem, a Nap még nem ragyog, ébrednek a fények, bújnak a csillagok. Friss szél suttog búcsút a vak éjszakánál büszkén lépnek ki a homályból a gyárak Serényen pipálnak a sudár kémények, pihent emberekre várnak már a gépek. Vem kakasszó, kürtök jelentik a reggelt, kopogás jelzi csak a közelgő embert. És nyomában tíz, száz, — keményen lépnek, lépésük az új nap, a munka, az élet! A nap megállt fölöttünk. Lecsurgó tányérjára csengőn ráütöttünk s eltettünk délutánra minden munkát, szerszámot: fogót és kalapácsot, csákányt, ásót, lapátot, S mindenki nekilátott az ebédkészítésnek. Csörgő avart hoz egyik, másik száraz rozsét szed: egy perc s az ág veresük. A papiron furcsa ákombákomot rajzol a színes ceruza. A kisfiú kidugja nyelvét a nagy erőlködésben, hogy szebb legyen a rajz. A másik, a kislány érdeklődve figyeli a nagy pillanatot, amikor a fehér papiron a ceruza, meg a kéz közös munkája után csodálatos dolgok kelnek életre. Ahogy most nézi, úgy látja, hogy kicsike házikó az, előtte még kisebb kutya és ni... még a farkát is csóválja. Ha kicsit odébb fordul a fejével, akkor meg az egész olyan mint ott, a szomszédban az a nagy tehén s mellette a boci... — Cicát tudsz? — kérdezi meg végül a kisfiútól. — Azt is, meg kocát is... meg... meg autót is... Mindent tudok — jelenti ki a kisfiú nagy büszkén. — Autót én is tudok — hajol közelebb a lányka és rajzolni kezd. Csodálatos szép autót rajzolt, félretartott fején, kipirosodott arcán virágzik a nagy megelégedettség. — Ez nem is autó — fitymál a kisfiú. — De autó... — Tudd is meg, hogy ez nem autó... és az se baj, ha sírsz, mert akkor se autó — hangoskodik a kisfiú. A kislány pityereg,-aztán felvillan a szeme... — Néni... nem autó... Nénit rajzoltam. A kisfiú összehúzott szemmel újból megnézi a rajzot és aztán bólint. — Az lehet — jelenti ki fensőbbségesen. De én szebbet tudok... Anyukát... Nekem nagyon szép anyukám Van... Lerajzoljam? — Jaj, de jó... rajzold le... De igazándibul — tapsikol a kislány és meresztgeti a nyakát, hogy jobban lássa, mit művel a ceruza. — Ez nem is szép... Az én anyukám szebb — kanja ki a kisfiú kezéből a ceruzát és kerekedni kezd először egy kis gömb, alatta egy nagy gömb, a kis gömbben valamiféle girbegurba vonal, rajta meg néhány kusza firka, nyilván az lenne a haj... — Ugye, milyen szép anyukám van? — lelkendezik a kislány és úgy dűl hátra a székben, hogy látszik rajta: ilyen szép anyukája igazán nincs senkinek. — Az enyém szebb... a tiedénél is szebb — húzza össze szemét a kisfiú és pukkancs- módra kitépi a kislány kezéből a ceruzát... — Igenis, az enyém szebb, mint a tiéd... Meg mindig énekel, mint Juci néni, csak szebben... f\AAAAAAAAA/WWWWWWA^ A te anyukád nem is tud énekelni.., — De igenis tud... Meg labdát is vett nekem... Ilyen nagyot ni... — Labda — fitymálódik a kisfiú, bár látszik rajta, hogy ez a dolog, azzal a nagy labdával azért nem hagyja egészen hidegen. Nekem vonatot vesz, meg repülőt is, meg mindent... És gyűrűje is van... — Az én anyukámnak meg órája is... S az óra szól is, mindig mondja, hogy ty... ty... ty... — ketyeg a kislány nagy büszkén, hogy, neki ilyen csodálatos anyukája van. A kisfiú felveszi a ceruzát, apró kis kö- röcskéket firkál a papírra, aztán naivon halkan és nagyon hidegen, ahogyan csak a felnőttek tudnak elkeseredett dühükben kegyetlent: mondani, inkább csak súgja, mint mondja a : kislánynak: — Hazudsz! — Te vagy hazudós... Én nem hazudok... igenis van anyukámnak órája. meg... meg... autója is van. Bizony. — Hazudsz... neked nincs is anyukád! A kislánynak egy pillanatra kikerekedik a szája, aztán elfutja szemét a könny és úgy kiabálja. — Nekem van anyukám... tudd meg, hogy nekem van édesanyukám... nekem nagyon szép anyukám van... Neked nincs semmilyen — Nekem nincs anyukám, de te hazudsz, mert neked sincs anyukád — hajtogatja komoran a kisfiú, aztán diadalmasan kivágja a végső tromfot: — Neked nem is volt soha se anyukád... A kislány már hangosan sír és visítva tiltakozik, apró lábaival a fiút rugdossa az asztal alatt, aki azonban némán és mozdulatlanul. mint valami szobor nézi és hallgatja a kislányt. Aztán, mintha csak megszánta volna partnerét, hirtelen megszólal... — De ha akarod-., rajzolok neked igazán szép anyukát... Jó? A kislány hüppögve elhallgat, könnyein keresztül nézi a kisfiút, hogy igazat mondott-e most, hogy bántani akarja-e újra. A kisfiú azonban már ceruzát tart a kezében és raj- ; zolni kezd egy soha nem látott, soha nem ismert anyukát. Egyet a kislánynak, egyet magának. Olyan szépet, amilyen egyetlen kisfiúnak. egyetlen kislánynak sem volt még soha. Csodálatos rajzok voltak azok! A^AAAAAAAAAAAAAA-VVVVVVVN Egy szovjet művész — Dávid Ojsztrah 50 éves — David Fedorovics Ojsztrah, Szovjetunió nemzeti művésze, egyike a világ legismertebb hegedű-virtuózainak. A Föld majd minden nagyobb városában koncertezett, s mindenütt rendkívüli sikere volt, — az egész ismert hegedű-irodalom a repertoárjába tartozik. A szovjet hegedű-irodalom legjelentősebb alkotásait is az ő tolmácsolásában, az ő hegedűjén ismerte meg a világ zenekedvelő közönsége. Ojsztrah. csodálatos interpretáló tudásával tökéletes kifejezője a zeneköltő minden rejtett gondolatának, saját egyéniségének. Virtuóz játéka nem egy jelentős mű komponálásánál hatott inspirációként. Három évtizede szerepel nyilvánosan. Pályája rendkívül felfelé ívelő vonal: felejthetetlen sikerek, ünneplések, számtalan kitüntetések és díjak jelzik útjának határköveit. Érdemei elsősorban hazája zenei életében meg- becsülhetetlenek. Kezdettől fogva támogatott minden új zenei törekvést, minden új kísérletezést, ahol felfedezte a tehetség nyomait. Ojsztrah tudása minden tekintetben rendkívüli. A szédületes, ördögi technika kiegészíti teljességgel érzékeny muzikalitását, melyhez még a mélyen átgondolt előadásmód és a fenomenális zenei emlékezőtehetség járul. David Ojsztrah 1908-ban született Ogyesszában. Családjában a zene művelésének már tradíciói voltak, — édesanyja, aki sokat foglalkozott fia nevelésével, az opera kórusában énekelt. David ötéves korában kezdett el hegedülni és első mestere P. S. Sztolarszki volt. Alig tizenötéves, mikor már a zeneművészeti főiskola hallgatója, — tanulmányait három év múltán, tizennyolcéves korában, egy nagysikerű hangversennyel fejezi be. Ezen az első koncerten Prokofjev „Első hegedúverseny”-ét és Tartini egy művét játszotta. 1926. óta koncertezik rendszeresen, először csak Ukrajnában, majd a Szovjetunió többi köztársaságában is fellép. Harkov, 1930. A fiatal művészek első versenyének győztese: David Ojsztrah! 1935-ben lép fel először Moszkvában, a konzervatórium nagytermében, egy önálló hangversenyen. 1937-ben újabb nagy nemzetközi siker jelzi nevét — Brüsszelben elnyeri Eugen Issay, a híres belga hegedűművész nemzet-; közi díját Említésre méltó pedagógiai : tevékenysége is. A moszkvai zeneművészeti főiskolán 1934. óta tanítja a hegedűjátékot. Ez alatt az idő alatt nagyszá- mű, — ma már ismert hegedűművészt vezetett be a hangiszer titkaiba, közöttük fiát Igort, a népszerű „kis Oj- sztrahot”, akit az elmúlt hetekben alkalmunk volt Budapesten hallani. A kis Ojsztrah nagyszerű, édesapja mellett is ; megállja helyét a hangver- ; senydobogón, mint világjáró, s ! kiváló tehetségű, képességű; művésze a hegedűnek. David Ojsztrah is megfor- < dúlt néhányszor hazánkban Ojsztrah minden egyes hang- < versenye felejthetetlen emlék Játéka élvezetes, magasrendű, < választékos, hegedűjének négy ; húrján olyan esztétikai forrná- val képezi a hangokat, mint; még senki más, mesterségbeli ; tudása szinte utolérhetetlen az ; elmélyülés felé hajló művészi értelmezésben. David Ojsztrah most 50 éves. Ma, szerte a világon százezrek ! gondoltak a nagy szovjet mű- ' vészrr hálás szeretettel. kyd s ' Frissenrakott tüzűnkből láng-kígyó csap az égre, jó szalonnát tűzünk föl a hegyes nyársfa végre. Kenyerünk beborítják csípős hagyma-szeletkék. szálaik közé szívják a szalonna zsír-cseppjét. Fogaink őrölését szó, s beszéd nem zavarja, a csend — szédítő mélység — száll rá minden ajakra. De ha a vizeshordó csapját megnyitjuk: gyorsan pereg a szó. mint orsó s a jókedv kürtje harsan. Aztán a lombok árnya álomport szór szemünkre: a cserfatörzs a párna, így szundítunk, csak ülve, míg az ebédidőnek végeszakad és újra cseng a vas. Az erdő meg zsong, mert a szellő fújja. ANTALFY ISTVÁN két verse: A torony tetején Éneklem őt, kit akkor láttam, amikor az ég meghasadt. Lentről kis pont; fenn a magasban markolta a fagyos vasat, zimankó marta, vágta, tépte, arcába köpködött a szél, ki tudta, hogy fenn. a magasban egy ember küzd a holnapér’? Szikrázó ívet csalt a vasból, ormótlan nagy traverz hegyén, és szótlan, lelkes révületben, szinte szédülten néztem én, a láng ívét fenn a magasban, mely a viharban ragyogott, s az embert, aki fönn szerelte a jövőnket, — a holnapot..« EMLÉK Még tél volt. Márciusi szél rángatta még kabátomat, szívemben mégis új tavasz, agyamban sok új gondolat. tjj március! Űjult tavasz! Űj város, új utcák, terek! s az új tavasztól üzenet; elébem állt egy kis gyerek. Cérnahangon megszólított: „A bácsit én nem ismerem... Kit keres itt?..." Hallgattam én, s csak ölbekaptam hirtelen, megcsókoltam, rámnevetett, megsimogattam kis kezét, s csak gondolatban szóltam így: „Az életet.., s mindent, mi szép..." PAPP MIKLÖS: VALLOMÁS A lét szélén ültem s kiéhezett testem fagyott csönd borította és hogy mégis higgyem magam kék-zenés csillag-ködökbe fontam lelkemet: vákuum-trón a valóság helyett, zöld atomok, rőt sejtek: mind merész álmokból lepárolt menekülés: hideg szépség csak, semmi föld-meleg., szabad lettem (hosszú út!), a lábam megvetettem jó-való világban, sorsok hívnak, gyár-füst mondja: jöjjek, s kalász-hasú, nap-zsírral kent földek szólítanak ember a nevedben: megyek,... hogy végre nektek megszület[tem,
