Népújság, 1958. szeptember (13. évfolyam, 188-212. szám)
1958-09-05 / 191. szám
1958. szeptember 5., péntek NÉPÚJSÁG 3 Szeptemberi beszélgetés nyugdíjasok asztalánál AZ ISKOLÁBAN munkakezdés előtt a felelős megállapítja, hogy ki hiányzik. A hiányzóknak igazolnia kell mulasztását, mert a munkából indokolatlanul nem lehet elmaradni. Maidnem ugyanígy van ez a nyugdíjasoknál. Csak persze másképpen. A nyugdíjasok nem reggel nyolc előtt állapítják meg az aznapi létszámot. hanem tíz és tizenegy között délelőtt. Nem vezetnek osztálykönyvet, de minden tagtárs tudia, hogy a délelőtti találkozó a Kossuth-téri tej- presszó teraszán kötelező, vagv a Népkert köröndién, vagy éppen a Pedagógia Főiskola előtti székeken. A hatvan és a nyolcvan közötti „fiúk”, akik egymást csak Jóska. Pista, Gézukám megszólítással üdvöz- lik. mint a Játszótéren a felérett süvölvények. a megszokás és a belső igény önzésével mindennap elmennek a megszokott helyre. Elfecsegik az időt. beszélnek erről-arról Megnézik, a Járókelőket, nagyon megnézik a ringójárású divatos lányokat és fiatalasz- szonyokat, de már nem szólnak semmi különöset. Csak bólintanak. vagy , amelyikük nyughatatlanabb. hát sóhajt egyet. Szó esik a gyerekekről, az unokákról, eldicsekszenek ez- zel-azzal. Kedélyállapotuk szerint panaszkodnak, vagy a múltból merítenek témát, egy féldélelőttre valót. Csak egyet kell megkérdeznünk a nyugdíjasok tiszteletre méltó szektájából: hogy van, mit csinál, milyen tervei vannak. hát a többiek hol vannak, kik szoktak idejárni, ki megy a közeljövőben nyugdíjba. Jó-e Egerben, ebben a csendes városkában nyugdíjasnak lenni? A lassan baktató első mondat után megered a beszélgetés, kedélyességgel, anekdotával, régi történetekkel. Itt együtt ül a nyugalmazott mérnök nyugdíjas pallérjával a kivénült szabólegény a volt állomásfőnökkel. Ami összehozza őket a személyi rokon- szenven túl, az a' szenvedély.- a pusztíthatatlan kergetése a kártya Játékosságának, amely megúnhatatlan. mint a szerelem, a pohár kívánása, az anekdoták szürcsölgetése pikáns borsossággal és enyhe levendula-illattal. Tudom, hogy ezek az emberek mindennap órákat töltenek lakásukon ahol régen készített fénykének családi képek, avult-stílusú bútorok, régi-módi edények és hintaszék, meg a függöny, mes a mennyezet szabják határát fizikai életüknek. Innen, a régi emlékek és régi bútorok közül iönnek ki a mába. mint a turisták, a számukra kissé már idegen és izmosán rohanó világba. A NYÁRVÉGI NAP mégle- gényesen poroszkál a déli csücskén az égnek, a férfiak szál ingben szaladnak dolgaik után, az asszonyok tarka nyári ruháikban díszelegnek a délelőtti verőfényben, a lányok nagyvilágiasan kacér ruháikban élvezik még a vakáció utolsó napjait, amikor a presz- szó teraszán leülök régi ismerősöm. Lengyel János bácsi mellé. Kakaót iszik süteménynyel. Kedélyesen fogad, de látszik raita. hogy nem engem várt. Meg is kérdezi: — Csak nem vagy szabadságon. hogy időd van leülni? Elmondom neki. hogy én is részt akarok venni délelőtti találkozójukon. Szeretném hallani, hogyan diskurálnak miről. És egyáltalán hogyan érzik magukat. Tervemet maga elé nézve hallgatja végig aztán a gyanakvás felhőfoszlányával az arcán szól rám: — Nem iól teszed! Mi egymás között érezzük csak Jól magunkat. Ha itt lennél közöttünk. mindenki mást mondana mint egyébként szokott. Mert ki-ki szégyellné a saját hangját az idegen, a fiatal fül előtt. De amíg nem iönnek a többiek én szívesen elbeszélgetek veled. Régen ismerlek, tudom, ki vagy. Te nem akarhatsz gúnyolódni rajtunk. Kérdezem is János bácsit a múltia. meg a szórakozásai felől: ő lassú mozdulatokkal, a kérdésnek kijáró belső feszengéssel válaszol: — Zentán születtem 1886. december 12-én. Apám is ipa . ros volt. Tizennégy fia volt az apámnak, lánya egy se. Ma még élünk öten, most már én vagyok a legöregebb, pedig a negyedik voltam a családban. Apám a sok gyermek miatt csak a négy gimnáziumot Járatta ki velem, pedig nagyon szerettem volna tanulni. Suty- tyó-koromban a helyi villanytelepre kerültem, hogy aztán egy életen keresztül a szakmában maroa-íak. A szakmát szerettem, de a szívem tovább húzott. Budapestre kerültem a Ganz Villamosságihoz. Ott menetközben elvégeztem a felsőipari szakiskolát. 1908-ban átkerültem, már mint végzett szakember a bécsi érdekeltségű Siemens-Schuckert Rt-hez. ott dolgoztanf 1926-ig. Nem egy teleDen, hanem vándoroltam az országban. Ahol egy úi villányidén létesült, ott megjelentem munkacsapataimmal és igyekeztünk közmegelégedésre dolgozni. Itt már üzemvezető voltam mindig. Szerettem az embereimet, azok is szerettek engem. Tíz éven át. 1936-ig Mezőtúron voltam a közmű vezetnie, onnan elkerültem a Weiss- Manfrédékhez Csepelre, ott is lehúztam kilenc évet. Két esztendeig alkalmi munkás voltam. majd 1947-ben a szolnoki Áramszolgáltató Vállalathoz szegődtem el. onnan irányítottak át az egri Megyei Villamossági Vállalathoz. A nyugdíjas papírt is itt kaptam meg hetvenegy esztendős koromban. 1957. májusában. Mindenütt vezetőállású voltam, nyugdíjazásom is a műszaki vezetői posztról történt. (Mindezt hivalkodás nélkül mnndia a tények egyszerű prózájában, ahogyan a visszaemlékező ember görgeti a filmet megint és újra elölről.) — 1300 forint nyugdíjat kapok. Albérletben élek az Al- magyar u. 6 sz. alatt. Egerben senkim sincsen, ezért nem is akarok ittmaradni. Három testvére él Budapesten, ők szereznek neki most lakást és odaköltözik. Egyedül él, gyereke nem volt, felesége sincs. VILÁGOSKÉK szemében derű és huncutság csillog, mikor kedves emlékeiről kérdezgetem. — Szeretem az egyszerű emberekét. különösen gondolkodásmódjuk tetszett nekem mindig. Sokszor előfordult, hogy munka közben a tempó megakadt, mert nem volt pillanatnyilag megoldás az adott helyzetre. Nem egyszer megtörtént, hogy az egyébként szótlan. nagybajuszú segédmunkás megszólalt, hogy ezt meg ezt így kell csinálni. És nem kis örömöm vou abban, ha egy ilyen segédmunkásnak a gyakorlat igazat adott. — Mindig szerettem a zenét. a magvar nótákat, amikor nyári éjszakákon a cigány valahol a Tisza partján a fülembe húzta. Pensze ritkán fordulhatott elő. mert az én munkám nappal a munkavezetés volt, este meg az adminisztrációs munka. Meg sokat is tanultam. — Most is elolvasom az újságokat. inkább a pestieket, mert szeretem tudni, mi van a nagyvilágban. A napi műsorom: elég későn kelek, tíz tálban idejövök a presszóhoz (milyen régies szóhasználat!) reggelizni, elbeszélgetünk ebédtáiig. Az MTH konyhájából kapom az ebédet. Ha Jó idő mutatkozik, ebéd után kimegyek a strandra. ha nem, alszom. Este megint összejövünk, elbeszélgetünk egy pohár bor. vagy egy korsó sör mellett. Korán lefekszem. mert az éjszakába már nekünk nincs sok keresnivalónk. — Most is ragaszkodom ahhoz, hogy apróbb célokra gyűjtsék. Ha pár hónap alatt összeraktam annyit, amennyi elég egy utazáshoz, akkor elmegyek Pestre, vagy Hajdúszoboszlóra. Meglátogatom testvéreimet, ismerőseimet. Aztán újrakezdem a gyűjtést. — Munkámat megbecsülték szaktudásomat is igyekeztem mindenütt szorgalmasan kamatoztatni. Több újításomért kaptam ezreket az utolsó esztendőkben is. — Tudod, nagyon nehezemre esett megszokni a nyugdí- iasság első hónapjait. 'Betegnek éreztem magam. Elmen tem az orvoshoz, vizsgáljon meg. de nem találta a baio mat. Ma már tudom, hogy az az időszak az idegek Játéka volt. Megszoktam az újabb állapotot és ma már mindent derűsen és kicsit kívülről szemlélek. (Sóhajt egyet, nyomban utána is kérdezek eredetének.) — Persze. Jó lenne megint valahol ott és valahol úgy kezdeni. mint annak ideién. Talán másképp csinálnám? Ma sem tudom megmondani. De az a fiatalság, az, amikor az ember a húszon innen van még! Talán igaz se volt. olyan régen volt. KIMÉRT MOZDULATOKKAL rágyújt. Ilyenkor szentségtörés bármit mondani. Nézzük a járókelőket, magam is megiszom a másodig duplát. A járdán az aprólépésű szél sepri a koravén leveleket. János bácsi nyitja meg a beszélgetést: — Látod, ott jön Tóni. Már öt perce nézi a kira Katót, mert nem akar idejönni, amíg te itt vagy. Egymásközt érezzük jól csali magunkat. Búcsúzom is. Megköszönöm, hogy engedett bepillantani az életébe, a sorsába, a leikébe. Kedves mozdulattal ereszt el és utánam szól: — Ha meá is írod, amit elmondtam, úgy írd meg, hogy soknak okulásulszolgáljon. A derűs és nyugodt élet titka önmagunkban van. Aki az életet és az embereket szereti, annak az életében a tragédiák is megszelídülnek. S jött Tóni sétapálcájával és Józsi, aki ugyancsak hetvenéves mérnök. És kezdődik a délelőtti parti, szelíd évődé- sekkel, apró és kedélyes ugratásokkal. Délután még strand és kártyaparti, borral vagy pohár sörökkel. Szenzációkkal. Mert közöttük szenzáció az, ha valakit nyugdíjaznak és néma csodálkozás, ha egyiküket kikísérik a hatvani temetőbe ... AZ ASZTALTÓL és az öregektől alig szakadok el, már eleven harsogás vesz körül, a mindennapi élet. Autók, motorkerékpárok zaja zökkent vissza a megszokott kerékvágásba. Friss kacagással siet el mellettem egy lány és lovagja. A nap süt. de már szeptember van. És sokféle szeptember van. (F. a.) Múmia probléma A broklyni kultúrtörténeti múzeum igazgatója a legnagyobb bajban van. Nem tud megszabadulni egy egyiptomi múmiától. Hosszú évekig kiállították a múzeumban, amikor is kiderült, hogy értéktelen hamisítvány. A temetkezési előírások értelmében azonban — „holttestet” — csak halotti levél bemutatása alapján lehet elszállítani. A múzeum igazgatója most kétségbeesetten keres olyan orvost, aki hajlandó volna halotti levelet kiállítani a múmia számára és ismertetni A példamutatás erejével Már adtunk hírt arról, hogy a síkfőkúti KISZ-tábor milyen számottevő mértékben járul hozzá az ifjúsági vezetők képzéséhez, milyen mély emlékeket hagyott bennük. A síkfőkúti tábor is része volt annak a munkának, melynek célja a KISZ-en belüli fiatalok erkölcsi, politikai nevelésnek. Az Ifjúság' szervezetek munkáját figyelve is, megállapítható, hogv egyre fokozódó gondot fordítanak erre a problémára — ez jellemzi többek között a kiskörei falusi, s a Gyöngyösi Szerszám- és Készülék- gyár üzemi ifjúsági szervezetének munkáját is A cél: az egész ifjúság helyes etikai, erkölcsi nevelése. A cél: harcbaszállni és legyőzni a cinizmust, kozmopo- Iitizmust, a nyegleséget és fegyelmezetlenséget, általában mindazokat a hibákat, amelyeket ma még, sajnos, joggal rónak fel az ifjúság vétkéül. De e cél elérésének első és legfontosabb lépése, hogy az ifjúsági szervezeten belül olyan kemény és következetes, szilárd erkölcsi alapokon álló „gárdát” neveljünk. amely képes lesz e féladat „belülről” történő megoldására. Naívság és a, valóság előtti szemethúnyás lenne azt állítani, hogy mindazok a hibák, amelyek általában jellemzőek ifjúságunkra, — azok rögtön elmaradnak, ha valamelyikük belép a KISZ-szervezetbe. Nyilvánvaló, hogy a KISZ íz ifjúság legjobbjait, a Icg- ántudatosabb elemeket gyűjti soraiba. De annak a ténynek felismerése, hogy a „KISZ- ben a helyem”, hogy egyel* ért a szervezet célkitűzéseivel és hajlandó is azért becsülettel dolgozni, — nos, ez egymagában még nem jelenti. hogy az ifjúság vezetőinek nincs mit tenni a szervezeten belüli fiatalok nevelésében. A kommunista fiatalnak nemcsak a munkában kell példát mutatnia és helytállnia, hanem magatartásában, magánéletében is. A huliganizmus — e megfogalmazásában nem szerencsés, de tartalmában nagyon is sokat kifejező fogalom — legalábbis megérinti a fiatalság egy részét, éppúgy, mint ahogyan hat, még az ifjúsági szervezeten belül is hat a „csak egy nap a világ” hangulata, bizonyos fokú felelőtlenség a két nem kapcsolatát illetően, a tiszteletlenség az idősebbekkel szemben. Teljességgel érthetetlen és helytelen álláspont lenne úgy vélni: aki a KISZ tagja, azzal már felesleges időtöltés foglalkozni, az már nem szorul nevelésre. Szívós és következetes munkára van szükség ezen a téren is, beható alapossággal foglalkozni a kommunista fiatalokkal, problémáikkal, hogy valóban példamutatók legyenek az egész magyar ifjúság előtt. a halál okát is. Aranyat ér a jó szakember a termelőszövetkezetben (Tudósítónktól.) MINDENKI ELŐTT ismeretes, hogy kormányzatunk 3004-es rendelkezése nyomán egyre több és több termelő- szövetkezetben ismerik fel a szakirányítás előnyeit, és szö- vetekzeteink többsége igyekszik jól képzett agronómust alkalmazni. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy helyes ez a rendelkezés, és az a szövetkezet, amelyik eleget igyekszik tenni ennek, nem is jár rosz- szul. A szövetkezeti tagság, amely ezakelőtt a szűk egyéni kisparaszti parcellákon küzdött a gazdálkodás ezernyi gondjaival, nem is képes egyszerre a hatalmas gazdaságot szakszerűen irányítani. Elkel hát a segítség, a jól képzett szakember irányítása minden szövetkezetben. Erről beszélgetünk a mezőszemerei Üj Világ Termelőszövetkezet néhány tagjával, akik szintén osztják ezt a véleményt, és saját példájukkal is igyekeznek bebizonyítani, hogy ez a tétel mennyire igaz. — Itt van például a mi agronómu- sunk is — kezdi az egyik ember. A neve Dobó Géza. Nemrég került a szövetkeze- tünhöz, de máris látható a keze munkája. Dobó Géza a gépállomások megalakulásának idején kedvelte meg a mezőgazdasági munkát. Élete azóta egy a nagyüzemi termelésért vívott fáradhatatlan harccal, küzdelemmel. Mint fiatal egerfarmo- si traktoros kezdte jónéhány évvel ezelőtt. Jó munkájáért a Gépállomások Megyei Igazgatóságára került, de itt sem nyugodott meg a babérjain. Magánúton tanult, munkaközben végezte el a technikumot, és különösen nagy volt az érdeklődése a gépek iránt. Hogyan került a szövetkezethez? — Hát az úgy volt, hogy maga a tagság kérte fel arra, hogy jöjjön közéjük, szívesen látják a segítő munkáját — emlékszik vissza a szövetkezeti könyvelő. Hívták, örömmel fogadták, érezte, látta a bizalmat és szívesen is jött közéjük. NEHÉZ IS VOLNA felmérni, hogy rövid idő alatt menynyi fáradságos munkát és energiát fejtett ki az agronó- mus a szövetkezeti munka érdekében. A hajnali harangszó már a szövetkezetben találja őt, és sokszor csak a késő esti órákban kerékpározik haza, Egerfarmosra. Sokat ér a szaktudása, a segítsége — mondiák az emberek de ezt az értéket megsokszorozza az is, hogy mindezeket szívvel, lelkesedéssel és fáradságot nem ismerve csinálja. Ilyen munkára viszont csak az képes, aki szívén viseli a közösség minden gond- ját-baját, magáénak érzi a szövetkezetei. Ha a szövetkezet érdeke úgy kívánja, képes ott éjszakázni, képes Füzesabonyba kerékpározni egy- egy eltörött gépalkatrész megjavítására. Röviden szólva úgy is nevezhetnénk őt; a gépek mestere. Ö volt az, aki annak idején szorgalmazta, hogy vásároljon a szövetkezet egy nagy teljesítményű öntözőgépet. A tavasszal megérkezett a gép. Örült neki, tudta jól hogy most már a termelést függetleníteni tudia az időjárás szeszélyeitől. Azonnal elutazott tapasztalatcserére Szarvasra, és Kalocsán is járt, hogy a modem öntöző- berendezések szerkezetét és kezelését tanulmányozza. Idehaza azután hozzálátott a munkához. Szakértelemmel irányította a hosszú csővezetékek összeszerelését, a szórófejek felszerelését, és munkája nyomán termékeny mesterséges eső hullt a kertészetre. SZÉP ÉS VIRÁGZÓ a szövetkezet kertészete. Ez kát okból is az új agronómusnak köszönhető. Először is azért, mert az ő szakértelme nélkül sohasem lett volna az Üj Világnak kertészete. Szinte minden idejét a kertészetben töltötte. Ha kellett, locsolt a gép segítségével, ha szakirányításról volt szó, akkor is ember volt a talpán. Arra is gondolt Dobó Géza, hogy a korai, vagy a kései zöldségfélék több hasznot hoznak, mint azok, amelyek a szezon idején teremnek. Éppen ezért az ő irányításával nemrég vetettek uborkát és karalábét. Ha nem ázik. meg, nemsokára megöntözik, és még az ősszel jó áron értékesíthetik. Rengeteg a gondja, tennivalója, különösen most. Az elnök iskolára ment és a , tagság bizalma őt választotta meg helyettesnek, amíg az elnökük oda van. Az ő gónd;a, hogy a tagsággal egyetértésben elkészítse a jövő évi vetésterveket, tervezzen számít- gasson, hogyan lehetne még eredményesebben, még gazdaságosabban dolgozni a következő évben. NAGY SEGÍTSÉG, sokat érő kincs a jó szakember — ezt vallják a szövetkezet tagjai, és örülnek neki, hogy ezt a sokat ígérő kincset megtalálták Dobó Géza agronómus- ban. Ezért övezi őt körül, és ezért kárpótolja fáradozásaiért az egész tagság szeretete és megbecsülése. XJTJTJTJTJTX.ITJTJTXIJTJTJTJTJTJrTjnLJTJXJTXlXIJXITXlJXITJTJTXIJTJTJTJXrXrjT_r\JTLJTJriJTjn Tömzsi ember, kis, sündisznó bajusszal, nyakán ráncot vet a jó koszt. Sapkáját le nem venné, érthetetlen módon még mindig szégyellj, hogy kopasz. Gödöllőnél kapaszkodott fel a kocsinkra, kicsit szuszogva, apró szemeivel engedelmet pislogva. Néhány perc múlva hangos fesztelenséggel ecsetelte házaséletét, részletesen kitérve annak intimitásaira is. S mégsem volt ízléstelen. Nem trágárkodásból, hanem számára reális természetességgel beszélt ... beszélt, mert valami ellenállhatatlan belső kényszer diktálta, úgy látszik, hogy mindent, de mindent kiadjon magából. Szegényesek voltak a gondolatai, de voltak gondolatai: ha valamikor iskoláztatták volna, ma talán író, vagy előadó lenne, dús fantáziájú, ízes szavú és a vaskos- ság helyett pikáns füszerezésű. — Azt mondja a főnök, hogy képezzem magam — morgolódik egyetértést és részvétet keresve a kocsi utasaiban ... — Meg azt is, hogy képzetlen vagyok ... Mondtam neki, hogy ne izéljen már velem annyit... Ekkora a fejem, nem megy bele " h ... Nem akarok én olyan .iü izét... azt a műholdat csinálni! — tolja feljebb Autó, vagy szekér fején a sapkát, mintegy jelezve, hogy számára teljességgel érthetetlen főnöke makacssága. — Tetszik tudni, fiatalember. Azt hiszi, hogyha engem szu- tyongat, azzal megváltja a világot ... Nincs énnekem csak öt iskolám, annak is már majd harminc esztendeje, mit tanuljak ... Csuda egy izgága ember — csóválja meg a fejét. — Nincs egy nyugodt pillanata sem, mindig piszkál valakit, de engem legtöbbet, azért a nyavalyás képzésért... Mondtam már pedig vagy tízszer is neki, hogy ne hozza ki belőlem az ősparasztot ezzel a szu- tyongatással, hagyjon békén ... A munkám elvégzem, aztán hazamegyek a családhoz ... Képezze magát az, akinek kedve van hozzá. Nem igaz? — fordul felénk, hogy helyesléssel találkozzon. A helyeslés elmarad, hát elhallgat egy pillanatra, aztán megint valamit magyarázni kezd a sofőrnek. Dicséri, úgy látszik, mert az egyből fenn- sőbbséges hangra vált, olyan vállveregetősre. A tömzsi jó emberismerő lehet, mert útiköltség fejében tovább dícsér: — Dehogy ülnék én egy ilyen kocsi kormánya mögé ... Veszélyes lehet, a mindenit neki... Na, most maga hajt nyolcvannal, egy kicsit megcsúszik a kormány... Na iszen, sirathatna is az asz- szony ... Hiába, nagy a maga felelőssége... Én a lovat szeretem, meg a kocsit... Hajh, azt nagyon. Ülni a bakon, szívni a bagót és baktatni a határba kifelé ... Aztán bele az ekét a földbe ... Fordul az a jó fekete humusz, hogy olyan fényes, mintha megzsírozták volna ... De szép is az, nem adnám semmiért... Még repülőért se!... Tíz éve szolgálok már a munkahelyemen, de a földet, hát azt nem tudom elfelejteni — érzékenyül el egy pillanatra és ha szemmel szántani lehetne, hát ez az ember végig szántotta volna már a kocsi mellett mind a földeket. Az autó, mint valami élőlény, magától veszi a kanyarokat, egyenletes sebességgel fúrja magát bele a szikrázó napfénybe. Szekerek, teherautó, arcok villannak fel, falvak és tanyák rohannak visz- szafelé. A sebesség démona mintha csendet varázsolt volna emberünk szájára, csak néz némán és kicsit összekuporodva. Már Pest alatt járunk, amikor megszólal, mintegy pontot téve gondolataira. — Bár azért lehet, hogy igaza van... — Kinek? — kérdezzük. — Hát a főnöknek, azzal a. képzéssel... Csak ne volna olyan nehéz fejem ... Minden így rohan a mai világban .. ■ Félóra alatt ideértünk, szekérrel fél nap is megtelik ... Hiába, na, a szekér nem versenyezhet az autóval — sóhajt kicsit rezignálton.' Hisz ha tanulhattam volna annak idején ... Dehát — legyint és megkocogtatja a gépkocsivezető vállát. — Ott feljebb leszállítók ... Az autó fékez, a tömzsi, sortéba jszos búcsúzik, aztán odagurul az autóbuszmegállóhoz, ahonnan ismét csak nem szekér indul tovább. Nem lassú, régimódi szekér, hanem korszerű, gyors autóbusz. Nem az a baj, ha valaki lemaradt, hanem, ha ebbe bele is nyugszik. Vajon felébred-e ebben az emberben, az „autó” utáni vágy? Csak a főnök kitartásán múlik. GYURKÖ GÉZA
