Népújság, 1958. augusztus (13. évfolyam, 162-187. szám)
1958-08-31 / 187. szám
6 NÉPÚJSÁG 1958. augusztus 31., vasárnap PATAKI” DEZSŐ: Mindhalálig Csak állok most szégyenülten, riadtan — s a papirost, mit arcom elé kaptam, az u.j.jaim ezer darabra tépik... Kevés á szó tankok és bombák ellen! Egy villanás: a stroncium 90 a levegőeget is szétlöki. Csontunk porát a Nap szippantja föl... Millió torkon zúgok egy kiáltást: hol vagy, te Ész, te Lelkiismerct, hol bújsz, te Szív csont-abroncsok megett?! Ti jöjjetek, elhantoit szenvedettek, élő tanúk, ott, Hirosima mellett — roncsolt vének, rokkant asszonyok, elvetélt csöppek, hitvány magzatok! Te jöjj, kit tetvek ettek három évig a dachaui drótsövény mögött, és te, kinek lába lerohadt térdig, s most tüdejében gyilkos gőz zörög. Jöjjön mind, mind, aki látott füstokádott, hullafoltos, borzadt arcot, piciny gyermek ágya mellett szuronnyal átdöfött mackót; aki hallott hörgő hangot, vérbecsuklót, húsbatépőt — mind induljon, mint a láva. Mert majd újra hallja, bújva, tompa órák remegését és halomba hull a bomba, szétszaggatva belet, gyomrot. Nem!!! Nincs ellenünk erő! Önthetnek a gazok bombát, tankot, felvonulhatnak millió bitangok, mi is megyünk már bátran, hömpölyögTe — omlik a börtön, s a bilincs összetörve — megyünk, megyünk, az élet harcba állít: szeretni csak és gyűlölni — mindhalálig !!! FORGÁCS KAROLT: Mint ápoló kering a hold • Sündörgő vad komondorok, habzó szájjal fel-felugatnak s a menekülő nap húsába éles fogukkal belemarnak. A lila felhőkre vér fröccsen és vércsíkok hullnak a földre, míg száll a bodros kék lepel és minden sebet ködbe köt be. Az erdő rácsa védte már a vérző, vert ezüst korongot, mikor sötétpej paripán az est a hegytetőre rontott. Bő köpenyét a szél dagasztja, szikraesőt ver lova lába, bőrszárnyú denevér-hadak mámorittasan, részeg, kába sírással húzzák ki az éjt az eresz alól. Ráterül a csend az álmos, kék világra s hogy ne féljen egyedül az ágy-börtönök sok-sok rabja: mint ápoló, kering a hold az ágyak közt s tű-sugarából minden alvóba álmot olt. FARKAS ANDRÁS: Bacchus Szürke szemében a huncut Gondolatok raja bujkál, Bíboros orra kajánul Rávigyorog a világra. Ajkai közt a kujonság. Gyöngyöz a bor meg a jókedv Végig a ritka szakállon. Dús haja szép koronáján Mérgeket érlel a szóló. Homloka ráncol, öreg már. Karja a mámoros-édes Lányka nyakára fonódik Jobb keze dönti a kelyhet Szája elé. odaadja Párja kezébe, hogy Inna, S mámoros-édes az izzás, Mert a kujon s kicsikéje Issza a bort buja szájjal. Csattog a csók, meg a játék. Senkise tudja, mi jön még. Kecske mekeg, meg Is ugrik, Részeg az óra, a gazda, Szíve szakad meg a józan, Ostoba-balga világnak, És a hegyek viszonozzák Nagy poharak fecsegését, És a borok kikacagják Karcsú leány hév érését. És menekül el az éjfél. Hajnalig is fut az álon^Stt KÖLTŐK ÉS VERSEK ■■■ BELLA LÁSZLÓ: A múlt kísért Amikor esténként lefekszem, Szívemben vágyak rajzanak. Felkeres egy emlék a múltból, Elöbuggyan, mint halk patak, S elönti lassan a szobánkat. Nyomasztó, szörnyű lesz az éj. Biztatgatom magam, susogva: Régen elmúlt, ne félj, ne félj! Anyámat látom, könnyes arccal, Csüggedten hajtja a pedált, S arra gondol: hiába minden, Megint, megint hiába várt. Kattog a varrógép az éjben, Pirkad lassan kelet felől. A kishúgom felugrik, néz, néz: Hát most se jött? — és visszadől. — Három nyomasztó év emléke, — Mikor fogságban volt apám, — Ilyenkor mintha visszatérne, S hosszan, kérdőn bámulna rám ... Megértem: Igen, kell a fegyver: A kalapács, a szív. a toll, Hogy ne bánat sírjon a dalból, Mikor az ember már dalol! FERENCZI JÓZSEF: Bükki emlékeit Az erdő fái közt már sötét az árnyék, Az erdőnek halkan üzent az est. Lappantyú szól, a bokrok közt már rég, S zsákmányra éhesen lapul a nycst. t A hold. a gömbölyű, égi vándor, A napnak alig, hogy kihunyt a fénye, Hűvös, fehér sejtelemmel font Ezüstös fátylat a fák fejére. A kicsiny erdészház előtt az éjben Pattogna, fénylőn nyaldos a láng, S vörösen táncoló szédületében N/.álldosó hamvát hinti le ránk. S a padlászsugclyban, hová a fénynek llalavány paránya sem juthat cl, Élesen felsír egy lángbagoly, S rá társa az éjből visszafelcl. S mikor a tűznek fénye kilobban, S halványan pislog hamva alól. Altatót perceg a szú a sarokban. S messziről pásztorok dudája szól. S a csend; mint egy sötéten hímzett szőttes, Ezer kis zsongással szőve át Mint titkok sejtelmes álompalástja, Betakarja az éjszakát. ANTALÉT ISTVÁN: ALLATKERT Így beszélnek az állatok AZ ELEFANT: Egyszer, unalmamban kimentem az emberek közé. Zsebemben fillér sem volt. Nem is akartam mást: sétálnj egyet a parkban... De bármerre is vitt, az utam, ámulni eleget nem tudtam, nem felejtem soha a képet;.: ■ ... s rá mondják, hogy — nagy lábon élek? A VÍZILÓ: Egyszer egy tanulmányt olvastam, igaz, nem hivatalos lapban, hogy bár vastag bőr az enyém, van olyan lény a földtekén, akinek bőre vastagabb... ... Az emberek között akad ... És amióta ezt tudom, hirdetem, útfélcn-úton, az étvágyam azóta jó, úgy falok, mint egy — víziló... A ZEBRA: , Bőröm kétszínű, — csíkozott. Mióta világrahozot.t v AVWAAA/? GYURKÓ GÉZA: Lány a tükör előtt Mint valami kacér páva a tó tükrében, úgy iilegette magát Zsuzsa a tükör előtt. Kis nadrág volt rajta, semmi más. Feszes, naptól barnított testén viliódzva futottak végig az ablak előtt álló fán megszűrt napsugarak, s mikor lábujjhegyre állt, karcsú testén megremegtek a ruganyos izmok. Közel hajolt a tükörhöz, hogy húsos, piros szája valósággal megcsókolta hasonmását, aztán egy könnyed mozdulattal hátravetette eddig mellét eltakaró barna haját, s elnevette magát. Csiklandósan, megelégedetten és önfeledten. Az anyja, ki az imént lépett be a szobába, megcsóválta a fejét Bolondos lány. Saját magát nevetteti a tükör előtt, méghozzá ilyen pucéran. Legkisebb gyereke volt a négy közül, az egyetlen lány, s az egyetlen, aki még itthon van. A legkedvesebb gyereke volt, ha soha nem is mondta, ha soha nem is éreztette, de olyan ez a lány, mint ő volt annakidején. Vagy harminc éve. Örök és mindig visszatérő pillanat: lány a tükör előtt. Ilyen volt 6 is, így nézte magát, feszes, lányánál kicsit teltebb testét... annakidején. Nagyöt sóhajtott és akaratlanul is végignézett magán. Sovány volt, olyan sovány, hogy ezen már nem lehet segíteni. Húszegynéhány év nyomorát, éhezését, ezernyi szenvedését hátralevő évei már nem törölhetik el, nem tehetik semmivé. A keze, az is szép volt. Azóta kimarta a lúg, lába is formátlan, mióta egy télen elfagyott... Csúnya öregasszony lettem — jegyezte meg magában, miközben a lányát nézte, aki még mindig magával volt elfoglalva a tükör előtt — Csukd be az ablakot, Zsuzsa, még megfázol! — törte meg váratlanul a csendet hogy a lány összerezzent, s mint valami tettenért bűnös, elpirult — De megijesztettél, anyu... Miért csuknám be? Már megint féltesz?! Igazán békén hagyhatnál már az örökös ije- dezéseiddel — nyafogott vissza, miközben felvette a kombiné- ját — Jó... jó, nem szóltam semmit — ült le egy székre az anyja és eres kezét ölébe ejtve, nézte a lányát, amint öltözik. — Hová készülsz. Zsuzsa? ... Ne maradj sokára, tudod, apád nem szereti, ha elmaradsz ... — Nem szereti... nem szereti ... mindig és újra ezt hallani. Nagyon unom már... most megyek negyedikbe, ti meg úgy viselkedtek velem, mintha óvodás lennék ... Magnóra vehetnétek a dumát, aztán csak le kell játszani — rángatta magára a ruháját Zsuzsa és haragosan összevonta szemöldökét. Az anyja hallgatott. Olyan paprikajancsi ez a lány. Igazán nem tudni, kitől örökölte ezt a természetet. Utóvégre is még nem önálló nő, nem szabad a mai világban magára hagyni egy lányt. Különben is mindene megvan, semmire se lehet panasza, hát szólni azért csak lehet az embernek a saját lányához... — Nem azért mondtam, kislányom, nem akarlak én idegesíteni ... te tudod legjobban __Nagyon szeretünk és fé ltünk ... Majd, ha te is anya leszel, megtudod, mi az, hogy félteni a gyereket... — mondta végül is az anyja és felállt, hogy megigazítsa lányán a ruhát. —- Jaj, anyu, hányszor mondtam már, hogy ne fogdosd ösz- sze a szoknyám ... Tudod, milyen kényes, minden folt meglátszik rajta, te meg jössz a konyhából és neki a ruhámnak ... Igazán borzalmas vagy! Az asszony elvörösödött és úgy kapta el a kezét, mintha tüzes vashoz nyúlt volna, aztán megnézte mind a kettőt, kicsit meggörbült, töredezett körmű ujjaival, csontos bütykeivel és csak ennyit mondott: — Tiszta az én kezem, kislányom ... Tiszta! — s belül nagyon fájni kezdett valami. Ügy szerette volna megsimogatni lányát, öltöztetni, mint gyerekkorában tette, babusgatni, dédelgetni, dehát, ha nem lehet. Olyan, mint egy vadóc. Azelőtt nem volt ilyen, nagyonis anyás volt, nagyonis hízelgő és kedves, de most?... Hogy tudnak így megváltozni a mai gyerekek. — Gyűrött a szoknyád hátul — szólalt meg ismét és csak úgy messziről mutatta ujjaival, hogy hol. Zsuzsi perdült egyet és felkapta a szoknyája alját... — A fene ette volna meg ... Vacak anyag ... Mert az embernek nincs egy rendes ruhája ... Agyon hordom — mormogta dühösen és úgy nézett az anyjára, mint ahogy a bűnösre szokott nézni az ügyész. Mereven és hidegen, idegenül! Az anyja felhúzta a szemöldökét. — Dehát hogy mondhatsz ilyet, Zsuzsa? ... Még egy hónapja sincs, hogy kaptad? Hát azért ne legyél már ilyen követelődző. Arád csak érted dolgozik... Én csak érted dolgozom ... Te vagy már csak nekünk egyetlen örömünk ... hát... hát... azért mégis csak szemtelen vagy — mondta ki a kemény szót, hogy a következő pillanatban már megbánta. — Igen, mert mindig a fejemhez vágjátok, hogy menynyit dolgoztok értem... Ki mondta, hogy a világra hozzatok? Én nem! Most vagyok és mert szép akarok lenni, ez ba j... Elmehetek dolgozni... el is mentem volna... Ti nem engedtetek, ti mondtátok, hogy tanuljak ... Hát most tanulok és nincs egy rendes ruhám ... Igenis, nincs! — futotta el Zsuzsa szemét a könny és nagyot toppantott körömeipős lábával. Az anyja nem tudta, hogy most odaugorjon-e és letörölje lánya könnyeit, vagy maga is sírva fakadjon mérgében, szomorúságában, hogy ilyen Zsűzsa, hogy ilyen lett kettejük között. — Nagyon jók vagyunk ml hozzád, az a baj,.. Meg az, hogy semmi gondod, bajod... Bezzeg ... — ... tudom, bezzeg a te idődben ... bezzeg neked ... bezzeg a nyomor, meg bezzeg a nélkülözés — vágott közbe Zsuzsa és felkapta a táskát, hogy elrohanjon. — Igenis, bezzeg az én időmben ... Ha tetszik, ha nem, én is voltam fiatal, de én hiába szemtelenkedtem volna szüleimmel, kaptam volna egy pofont ruha, meg körömcipő helyett... Pedig én is szerettem volna a szépet, a csipkés aljat, a rakott szoknyát, meg mindent... De nekem nem volt... Nekem csak a munka volt... Én ... én szerettem volna tanulni, és olvasni is a hirdetéseken tanultam meg ... Voltam olyan szép, mint te, s állt volna rajtam úgy ez a szoknya, ami neked már vacak, hogy megfordultak volna utánam a férfiak az utcán ... — vörösödött el a méregtől az asszony. Zsuzsa csak nézte, hogy önti el a méreg az anyját, meg is szeppent egy kicsit, mert egy éve is van már, hogy az anyja megharagudott rá, de amikor olyasmiket mondott, hogy ő utána megfordultak volna ... Ezzel az alakkal? Ezzel az arccal és ezekkel a lábakkal? — Ugyan, anyu, hogy utánad megfordultak volna? — nevette el magát és lehuppant egy székre. Csuda mulatságos lenne, hogy az anyja megy az utcán, bütykös lábain körömcipő, ormótlan kezén kesztyű, szögletes csípőjén az ő szoknyája ... — Hátravetette magát és visítva nevetni kezdett. Az anyjában elhalt a szó, s egy pillanatra a mérge is elszállt. Nem értette, hogy min nevet, hogy min nevethet a lánya, miért dobálja lábait az égnek, hogv a combjai is kivillannak. Aztán lassan belelopakodott agyába, hogy a lánya őt neveti, hogy valamikor ő is nő volt. Szép és kívánatos. Hogy nemcsak az anyját, de anyiá- ban a nőt, a mindent, a szépségét. alakiát. szerelmét gyermekeiért feláldozó nőt neveti ki a saját lánya. Kicsit begörbült ujjú, bütykös keze felemelkedett.. Lánya sírását már csak a konyhából hallotta. Leült a tiszta hokedlire és maga is sírni kezdett. Saját magát és a lányát siratta... anyám, gondolkodom: van-e a bőrömnek — alapszíne.:. ? és ha van, az vajon melyik: a fehér, vagy a fekete;..? PAPAGÁJ: Hogy mindig másokat utánzók ... — ezt sokszor fejemre olvasták. De nem könnyebb így?! Gondolkozz csak, s mondd utánam: „Ez az igazság.,.” BÉKA: Csupa muzsika az egész világ, s én igen szeretem a muzsikát, és a békadal a legszebb zene, dalolok mindig;«. Kurutty, brekeke:,. CSEREBOGÁR: Megtudtam, vád van ellenem, hogy halhatatlan szellemem. Nem jöttem volna soha rá, hogyha ezt más nem mondaná. De mondják... s kik?! Az emberek! Hát kételkednem nem lehet] (Folytatása következik) molnár JENŐ: Csillagok Az este vitt haza s míg mentem, úgy hatott, hogy velem ballagtak a fényes csillagok. Amint hazaértem; Lellim lépett elém, a csillagok után szemébe néztem én. Kint milliót láttam, bent kettő ragyogott, s nem voltak az égen olyan hű csillagok. BÖRZSÖNYI SÁNDOR: Anyámnak Elküldeném néki e nehány sort, mint emlékezést. Le, a tapadó földbe, hogy rám Ismerne-e még A régi szavakról, miket tőle tanultam .. .7 Egyszerű asszony volt végig. Csak hitt és dolgozott. Ontotta a föld gyümölcseit gazdagon, s ő maga is Hat gyermeknek osztotta szét magát, s mégse fonnyadott Még szemében az élet szürkére, mikor a Halál Sebesen leszállt ablakunk alá... A napon barnára égett a bőre, mint a kenyér, Ha kapált, vagy vízért ment a forráshoz. Délután sárga mézet csorgatott nekünk puha kenyérre, S ültünk a pince előtt, hol árnyat terített A gádor körül. [almafánk Látom még az udvart, a pajtát. Elevenen, üdén a mozgástól... Csak a hegy oldalába vésett temető porlad Kopott, késői füvek között azóta. Piros-fürtös kecskerágó óvja a széltől. A sárdombokon ritka parasztvirág lebben... Ö meg alszik, mélyen, gyökerekkel befonva. Összeborulva halhatatlan hitével mindörökké...
