Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)
1958-07-20 / 152. szám
1958. július 20., vasárnap SiEPOJSAü 5 GYILKOSOK Az élet néha nagyobb tragédiákat produkál, mint a legvakmerőbb fantáziáié drámaíró csapongó és borongós képzelete. Ilyen tragédiát sodort elém az élet a minap Gyöngyösön. A gyöngyösi Bugát Pál kórház női belgyógyászati osztályán az egyik kórteremben öreg asszony fekszik az ágyon. Most is előttem van az arca, melyhez hasonlót még nem láttam. Szemei hihetetlen mélyen ültek arcában, melyre valósággal rászáradt a bőr. Keze olyan, mint a csontvázé, szinte félelmetes, amint erőtlenül nyugszik a paplan tetején és olykor gyengén felemelkedik, hogy egy mozdulattal nyomatékot adjon az asszony vértelen szájából előtörő sípoló, alig érthető hangoknak. Az emberi roncs Sztrihova- nyec Mártonné, 76 éves asz- szony, akinek múltjából, a szaggatott mondatokból, csak annyit tudtam meg. hogy mint mezőgazdasági cseléd végigbolyongta az országot. Pihenője soha nem volt, a gyerekeket is munka közben szülte. Mert hat gyereknek adott életet, hat gyerek bölcsője fölé hajolt féltő gonddal, sok hosszú éjszakán, amikor fáradt teste kívánta volna az ágyat. De hiába. — Nappal apa voltam, éjjel anya — mondja és szavai köhögésbe fulladnak. Két fiát elvitte a háború, férje meghalt, az ő nyakába szakadt minden teher. De állta! Állta olyan hősiességgel, melyre csak egy anya képes. Jelenleg három fia és egy lánya él. Lányával szintén mostohán bánt el az élet. Négy gyereke van, a férje súlyos beteg, házukban a gondé az uralom. A három fiú azóta megnősült, családjuk van és a hírek szerint igen jól élnek. De csak a hírek szerint. Az asszony ugyanis semmi közelebbit nem tud a fiúkról. De nem bántja őket most sem, pedig minden oka meg volna rá. A „hálás” gyerekek a szerencsétlen, magatehetetlen öregasszonyt nem tűrték meg maguknál, beadták a szociális otthonba. Oda, ahol ténylegesen azoknak a szerencsétlen embereknek van helyük, akik öregkorukra önmagukra maradtak, akiknek nincs családjuk, ahol a nehéz élet után, boldog örömben és nyugalomban élvezhetnék életük őszét. Mit várhatott ez a szerencsétlen asszony az élettől? Legfeljebb csak annyit, hogy öregkorára meghúzódhat valamelyik fiánál, eljátszogathat az unokákkal, kiülhet a ház elé és elnézegetheti, amint az emberek mennek a földekre dolgozni, úgy mint valaha ő is, amikor még fiatal volt. És most itt fekszik a fehér kórházi ágyon, a halál küszöbén. Talán még soká jött volna a halál, de ő maga hívta. Nem bírta tovább. Egy este, valahonnan egy csomó gyógyszert szerzett és 50 tablettát bevett, hogy véget vessen árva életének. De visszahozták az életbe, és ahogy kábulatából feleszmélt, újra rászakadtak a nehéz terhek. Naponta látja, hogy a többi betegekhez sorra jönnek a látogatók, nála csak egyszer volt a lánya, aki szerinte „áldott jó lélek”, de ő sem tud segíteni. A három fiú pedig éli világát és nem is sejtik, de nem is érdekli őket, hogy anyjuk éppen miattuk induit el önként azon az úton, ahonnan aztán nincs visszatérés. Szörnyűek az asszony szavai. Mintha minden mondatával, lelkének egy darabja szakadna ki: — Ne is hívják őket idejöjjenek el majd a temetésemre... kár volna őket háborgatni ilyenkor, a dologidőben... mert nagy munka ez a parasztnak... Aztán szemeivel az ablakot keresi, ahol belátszik a kék ég egy kis darabja. — Tudják mit szeretnék mégegyszer? — kérdi és próbálom keresni a választ. Biztos a fiaival szeretne lenni, vagy a férjével találkozni. De nem tudok felelni. Valahogy gombóc van a torkomban. Csak nézem ezt a ziháló öregasszonyt és megpróbálom magam elé képzelni Sztrihova- nyec Pált, a „Palit”, aki megkapta az anyja nyomorúságos kunyhóját, meg a részére kiosztott két hold földet és azóta feléje sem néz. Megpróbálom ideidézni Bujdosó Mártont (erre magyarosított) aki „Palival” együtt Vácbottyán- ban él és önálló kerékgyártó iparos. Biztos, hogy egészséges, jól megtermett ember mind a kettő. Most talán söröznek valahol, vagy éppen dolgoznak, de semmiképpen nem gondolnak arra. hogy az az asszony, aki valaha éjszakákat virrasztóit az ágyuk mellett, aki bármikor az életét adta volna azért, hogy ők egészségesek legyenek, itt fekszik elhagyottan, csontjára aszalódott bőrrel és régi életéből nem maradt meg más, csak az a kis darab kék ég, amely bemosolyog a kórház ablakán. Egyre nagyobb a gombóc... Aztán megszólal és felel saját kérdésére: — Tudja mit szeretnék? Aratni . Szedni a markot az én uram mögött... ügy hallom, rossz termés lesz az idén... Aztán egyre inkább a harag és düh kerít hatalmába. Ismeretlenül is gyűlölöm ezt a két embert és a harmadikat ott Mályban. Szeretném őket idehozni ehhez az ágyhoz, szeretném látni az arcukat és szeretném elmondani nekik, hogy valaha az ő pirospozsgás arcukról is eltűnik az egészség pírja, megráncosodik a bőrük és elfogy a mosolyuk. Valaha ők is fekhetnek még egy kórházi ágyon önmagukra maradva. szerencsétlenül és esetten. Szeretném nekik elmondani, hogy súlyos adósság terheli őket. Tartoznak az életükkel, tartoznak számtalan átvirrasztott éjszakával, sok ezer elhullatott könnyel. Szeretném megkeseríteni esteli sörüket, elrontani a vácbottyáni kuglipartijukat, szeretném, ha ott lebegne előttük az a csontvázkéz, amely most erőtlenül hever itt az ágyon, de amely olyan lágyan tudott simogatni, amely annak idején kimösta őket a piszokból... Szeretném megmondani nekik, túlordítva a mulatság harsogó zenéiét, hogy gyilkosok, ho"v meg akarták ölni, halálba akarták kergetni anyjukat. Felelősségre vonósukra nincs törvény. Nincs arra paragrafus, hogy a fiú köteles egy darab kenyeret is adni anyjának. Kár! Nem hiszek semmiféle természetfeletti erőben, a sorsban, a bosszúálló hatalmakban. De hiszek az igazságban és hiszem, hogy az élet nem marad velük szemben adós. Úgy legyen! És még egyet! Talán e cikk mást nem is ér el. Sztrihova- nyec néni kérését tolmácsolom az illetékeseknek: Ha felgyógyul, azt kéri, hogy ne a hatvani szociális otthonba vigyék vissza, hanem a vámos- györkibe. Évekkel ezelőtt ott sokkal jobban érezte magát, és ott is szeretne meghalni. Fiaihoz nincs és nem is lehet kérése. Ezt tőlünk, a társadalomtól kéri és teljesíteni kell, hisz most már mi gondozzuk őt elveszett gyermekei helyett. HERBST FERENC Akik már a télre készülnek (Képesriport folytatása az 1. oldalról) A „mindenes" fiatalok ff A utcák lassan elnéptelenednek, csupán néhány szekér ballag hazafelé a mezőről. Itt-ott fiatalok sietnek a kiskörei KISZ-helyiség felé. A KISZ-irodában már vannak egy páran. Vezetőségi megbeszélés van. — Tehát akkor vasárnap reggel négykor mind a tizen- ketten itt találkozunk — mondja Bagi József, a KISZ titkár. Elhatározták, hogy Bak József pedagógusnak, aki régebben a szervezetben, mint kultúrfelelős dolgozott, vasárnap elmennek és segítenek az aratásban. Hasonló társadalmi munkát mór végeztek a fiatalok és most is szívesen jelentkeztek az aratásra. Tavasszal elültettek a községben 3000 facsemetét, rendbehozták a szovjet emlékmű környékét, segítettek Rab István és Molnár József házépítésében. i/— A nyáron milyen terveik Vonnak? — kérdezzük. — Egy artézi kutat kap a község, ahonnan több helyre elvezetik a vizet a község területén. A KISZ szervezet vállalta, hogy körülbelül 12 ezer forint értékű földmunkát, a csövek helyének kiásá- Isát társadalmi munkában végezik el. Jelenleg Urbán Ernő: Tűzkeresztség című háromfelvoná- sos színművét tanulják, amit szeptemberben szeretnének bemutatni. — Hát azt nem mondod? — vág közbe Molnár József pedagógus, a KISZ szervezet kultúrfelelőse, — hogy augusztus 20-án szovjet vendégeket várunk. A brijánszki komszomol küldöttMEZEI ÉVA: Ismerjük meg egymást Lengyelországi űtinapló IZGALMASNAK ígérkezik az utazás. Már az indulásnál nem mindennapi élményben volt részünk: fenn ülünk a Pannónia-expresszen, de az útlevél még nincs meg. Indulás előtt 10 perccel pihegő hírnökök hozzák és hipp- hopp... máris Csehszlovákiában vagyunk. A vonaton össze ismerkedtünk két szlovákiai magyar fiatalemberrel, gyors tapasztalat- cserét tartunk az árak körül. Ök ballonkabátot szeretnének venni Pesten, mi motorkerékpárt Pozsonyban, ök bort szeretnének inni Egerben, vagy Badacsonyban, mi sört Pilsen- ben. Most az egyszer gyorsan teljesül a kívánság: a két fiatalember leszáll Pozsonyban és sörösüvegekkel megrakodva térnek vissza. Nagyon jól jön a melegben, mert az expresszen nincs étszolgálat (!) még egy pohár szódát sem kaphatunk. A sziléziai iparvidék Oszl- ravánál nagy füstfelhővel és koromszaggal jelentkezik. Még a levegő is elsötétül. A határ- állomás, udvarias vámvizsgálat: megérkeztünk Lengyelországba. Első feltűnő dolog, hogy a házak általában vakolatlanok. Mindenfelé piros téglafalakat látunk. Ragyogó napsütésben érkezünk Kattovicébe. Még nem sejtjük, hogy hosszú időre ez az utolsó meleg napunk, így. különösebb hálaérzés nélkül szállunk ki a vonatból. AZ ORSZÁGGAL való ismerkedésünk a restiben kezdődik. Krakkóit kapunk, (valódit, jobb mint nálunk), és rengeteg teát. Feketét kérnénk, de nincs. Később, miután megkóstoltuk a lengyel feketét, megértettük, amiért inkább teát isznak a bennszülöttek. Uvaga, uvaga! harsogja a mikrofon, megtanuljuk hát az első lengyel szót: figyelem, figyelem! Kattovice meglehetősen kopott, kormos, öreg iparváros. Félórás sétánk alatt is felmérhető: drágaság van. Néhány iparcikk kivételével az árak lényegesen magasabbak, mint itthon. Az élelmiszerek kb. ugyanannyiba kerülnek. Indulunk tovább. Szervezési hibák miatt a 4—5 órás Kat- tovic—Zakopane utat 12 óra hosszait fogjuk megtenni. Kellemetlen, mert a személykocsi vagonjai elég szűkek és meglehetősen piszkosak. A tátrai táj szépsége azonban mindent feledtet, jó hangulatban ván- szorgunk be Zakopanéba. Az első reggel nem valami szép. Köd, felhő, eső. A második is ilyen. Sőt, két nap kivételével az összes ott töltött nap ilyen. Csodálatos felfedezéseket teszünk. Az ember például azt hinné, hogy a felhő az egy vízszintes dolog, szépen elfekszik, mint valami párna. Az újdonság varázsával hat ránk eleinte, hogy az itteni felhők egyáltalában nem fekszenek, földtől égig érnek és függőleges járatú függönyként ereszkednek hol lejjebb, hol még lejjebb. Felhő mellett nem jó lakni. Néha bejön a szobába is tudniillik és akkor szárítgatni kell az ágyneműt. KÜLÖNBEN Zakopane nagyon kedves kis város, igazán városias, tiszta és rendezett. Újabb szót tanulunk a szemétládákról: dzsenkujem. Annyit jelent: köszönöm. A virágágyakban kis táblákon összetett kezű nefelejtsek és árvácskák könyörögnek: ne bánts! Az építkezési mód elég vegyes, legtöbb és ezért domináló a „gurula”, hegyi stílusa, nagyon meredek tetejű, egyemeletes, erkélyes faház. Nemcsak a házak, az emberek is gurula stílusban öltöznek. Csuklyás ballonkabát, vagy pullover és nadrág az általános viselet, hozzá trampki (a kisebb számot tramplicskinek hívják) a gumitalpú túracipő. Szabad kezek, hajtogatja állandóan lengyel vezetőnk túrázás közben és így mi is hamar megtanuljuk, hogyan kell minden felesleges ruhadarabot a derék köré csavarni, — persze, amíg nem zuhog az eső. Dehát ez ritkán van. RENGETEGET túrázom. Már olyan izomlázam van, hogy sírva jövök le a lépcsőn, de mégis mennem kell. Arról van szó ugyanis, hogy a csoség nyolc tagja látogat el hozzánk. — Milyen műsorral várják? Szöveges műsor nem lesz, mert úgysem értenék, hanem terveztünk egy tiszai csónakkirándulást, halászlé készítéssel egyetemben, s közbe táncos, énekes műsort mutatunk be a vendégeknek. Ahogy beszélgetünk a szomszéd teremből áthallatszik a fiatalok zsivaja. ÁtmegyünK. Egy csapat a rex-asztal körül, mások társasjátékkal szórakoznak. Már 10 óra is elmúlt, de még mindig vannak. w Mikor van itt záróra? — Hát az úgy van, hogy nálunk nincs megszabva. Van úgy, mikor még éjfélkor is itt vannak. Szívesen járnak ide, mert jól érzik magukat a fiatalok. KISS BÉLA porttól függetlenül el szeretnénk látogatni Varsóba és Krakkóba, ehhez azonban a vezető engedélye szükséges. Vele pedig nem lehet találkozni kizárólag 2000 méteren felül, t. i. szenvedélyes turista. így hát néhány nap alatt megismerkedem az összes lengyel csúccsal, a Giewonttal, a Kasprowy Wiercchel, a Gra- natival, a Zavrattal, az Öt-tó völgyével, a pienini hegylánccal — a 2500 méteres Ryszire csak azért nem hurcol fel bennünket, mert ott ilyen koranyárban még méteres hó van. Már nem állunk a lábunkon, de rendületlenül felmászunk és lemászunk. A Zavratról például szakadó esőben, 1000 méteres szakadékon át jövünk le, minden fordulónál végigcsókol bennünket annak örömére, hogy még életben vagyunk. De elenged Varsóba és ez megéri a fáradságot. (Engedjék meg, hogy zárójelben hozzátegyem a történet végét. Varsóból visz- szaérkezve ünnepélyes csoportgyűlésen megkaptam a lengyel turistaszövetség 120 pontos, bronzérmes igazolványát. Ez volt a teteje, 'hogy én most bronzérmes tátrai turista vagyok. De igazán nem tehetek róla!) A TÁJ — pedig hegyi embernek hittem magam, — számomra idegen és vad. Csak fenyőfák vannak, apró hegyi virágok, és rengeteg csupasz, sziklás hegyoldal. Nem tudok felmelegedni. A tátrai csúcsok között a Bükk után vágyakozom. Hosszú szalag viszi a borsót az adagolóhoz. A szalag mellett végig lányok és asszonyok állnak, akik kiválogatják a hibás szemeket, hogy az üvegekbe már kifogástalan minőségű borsó kerüljön. Felvételünk Bálint Istvánnét, Javorek Katalint és Gártosi Máriát örökítette meg. A megpucolt borsó a töltőgépbe kerül. Ez a gépezet pontosan egyenlő mennyiségű borsót tölt az üvegekbe. A gép mellett Bognár Mária és Márkus Erzsébet. (Folytatjuk) Többféle gyümölcsbefőttet készítenek a konzervgyárban. A befőttek nagy részét ötliteres üvegekbe rakják, s nagy üstökben „dunsztolják”, de úgy, hogy megmaradjon a gyümölcs vitamintartalma. Podonyi Mi- hályné és Banya Pálné légmentesen elzárják az ötliteres befőttes- üveg tetejét. A befőttesüvegek a többi konzer- vekkel együtt a raktárakba kerülnek, s majd az őszi hónapokban elindulnak a kereskedelmen keresztül a fogyasztók felé.
