Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)
1958-07-13 / 146. szám
6 NÉPÚJSÁG 1958. július 13., vasárnap FORGÁCS KÁROLY: Épülő új világ Az élet-termő új idők Szíve dús vért lökön dobog E tájon. Futnak, mint kilőtt Nyilak a forduló korok. A Holnap e káoszban forr, E nyüzsgés a rosszt tépi szét, Akinek idegen e kor: Nem érzi annak jó íziét, Hogy minden nap új születik. E függőhíd még itt feküdt Tegnap a földön. Most feszít Ernyőt az égre. Belefügg A tájba két karcsú daru Szöcskefejének csápjain. Alatta lapul a falu, — Esővíz folyik árkain — Mint halálraítélt, ki fél — Vért izzadva — percnyi jövőt. A zaj dobhártyát nem kímél: A függőhídon mennydörög A légkalapács, sín sikolt, A sok hordszalag zúg, morog: Téglát szállit, maltert, betont A foghíjas falakra, hogy Betonpillér és téglafal Védjen embert, fát és vasat, Villamosgépet. Fiatal Kúp: a meddő-hegy — magasabb, Mint mellette a tömzsi Bükk — Nő percről percre. Dömperek öle homokot hord. Szívük Robbanva ver, nem szendereg. Itt ház épül, ott iskola. Csatornát bújtatnak amott, A gépfűrészek sikolya Rezdít ajtót és ablakot; Úthenger döngöl új utat, Hidat vernek át a Sajón, A hegygerinc alatt kutat Egy fúrógép. Nyers földhalom Körül gépsor, embersereg Egy folyót új mederbe hajt, Mert rejt a föld sok jó szenet A régi folyó-ágy alatt. Az ó-falu a dombra lát, Hol új város épül, terül, Sorra nyílnak a paloták A gyermek-játszótér körül; Egy gyárkémény az égre tör, Ha csúcsra ér és széttekint: A szemébesütő tükör Már nem vissza, előre int. O! Épülő szép, új világ, E nagy káoszban élni szép, Mert munkám ütemein át Érzem a holnap jó ízét! FERENCZY JÓZSEF: Életűt Mindenki keresi az egyenes utat, Szaladgál föl, le, vizsgálgat, kutat, S aztán elindul egy élethajó, Hát tehet ő róla, ha nem az a jó? KOLTOK ES VERSEK ANTALFY ISTVÁN versel: rr Ot éneklem . . • Éneklem őt, kit akkor láttam, amikor az ég meghasadt. Ott fenn, a szédítő magasban markolta a fagyos vasat. Zimankó marta, tépte, vágta, arcába köpködött a szél, ki tudta, hogy fenn a toronyban egy ember küzd a holnapér’? Szikrázó ívet csalt a vasból, ormótlan vastraverz hegyén, én álltam szótlan, bűvöletben, ember-alkotta remekén, az ívet néztem a magasban, mely a viharban ragyogott, s az embert, aki ott szerelte a jövőnket, — a holnapot... Este A falu már aludni készült, hallgattak a dalok, a nóták, ásítva már magára húzta téli ködpaplan-takaróját. Elgondolkozva lépegettem, lábam nyirkos homokra lépett, s éreztem én halk dobbanását a falu szíve ütemének. Itt-ott sötét lett egy-egy ablak, csak én voltam késői vendég, jártam az utcákon az estén, mintha a falu őre lennék. Igen, a falu őre lettem, én is vigyázok már e népre, amely már nem petróleummal, villannyal üzen fel az égre ... ifelállt az eső... Az alkony, mint egy kifulladt, űzött, álmos madár bujt meg a dús kócu, kövér levelű ringlók lombhajában. A fák árnyékai óriásokká nőttek s mint halott, megölt titánok feküdnek a megázott rögökön sorban, hogy mikor a piaci tócsákba lehull a fény, újra fel- álljanak onnan és beárnyasít- sák az éjszakát. A mezőről szénával felpúpozott szekerek kocogtak hazafelé, s eltűntek egy-egy hosszan csikorgó kapu mögött. Anna a szobában az asztal mellett ült. Nemrég tért haza. Fejét kezére támasztva, makacs, dacos töprengéssel nézte a kert fáit a nyitott ablakon át. Olykor az ajkába harapott lázas idegességgel, fejrándító gyűlölettel s hangos meg-meg- csukló szuszogással szívta magába a levegőt. Fehér, feszes kis selyemblúza alatt nyugtalanul hullámzott melle s vele emelkede+t, süllyedt a reá tűzött kicsi kis margaréta is. Kedvese tűzhette oda. Néztem meg-megránduló ajkának remegő pirosságát, át- izzó, könnyek harmatában fürdő. kékestüzű szemének gyűlöletes, elszánt villanását. Tudtam, mi zajlott le most a lelkében, Tudtam, hogy némasága gyötrelmes érzés vérző sebét takarja, hogy kínjain többé nem képes uralkodni összetört szívével. Hirtelen felugrott az asztal mellől s egy pillanat alatt elMargaréta tűnt a szobából. Csak az udvar kiskapuja nyöszörgött felcsattanó léptei után. Sokáig vártam, visszajön-e. Teltek a percek, negyedórák —, s ő nem volt sehol. Elindultam, hogy megkeressem, Gondoltam, a falu-széli fűzfa alatt találom majd fájdalmasan zokogva. Kedvenc helye volt az öreg fűz. Itt találkozott gondolat és vágy, női akarás és férfi epedés, itt találkoztak egymással mindig, ő és a férfi. Lassan sötétség borult mindenre. Nem találtam az öreg fűz törzsénél. — Anna, Annuska! — kiáltoztam mindenfelé. Nem válaszolt a kiáltásra. Csak a békák brekekezése hallatszott a sekélyvizű árokból. Indulni akartam visszafelé, de valami különös fény megfogta a szememet, s nem eresztett. Az öreg fűz tövében, a rögök között meggyűlt tócsa közepében — az elomló homályt is átütve ragyogásával — fehérlett az eldobott pici virágfej, a margaréta. Néhány órája még Anna keblén pompázott tiszta színével, a fiatal lány duzzadó, bujfá szépségén örülve. Lehajoltam érte. Féltőn, vigyázva emeltem tenyeremre a eárbahullt virágot és elindultam haza. Otthon, úgy ahogy volt, a sáros víztől bemocskol- tan, vázába tettem, s a vázát az asztalra helyeztem. Nagysokára ő is belibegett a szobába. Mint egy szélfútta, letépett kis virág. Halk, köny- nyű léptekkel jött. Pici arcán rózsaszínbe, forrópirosba az átélt, könny-szenvedt órák ijedtsége, a kiábrándultság, csalódottság lelket összeszorító bánata. Nem nézett rám, lesütötte a szemét. Aztán fürgén, tettetett vidámsággal, kényszeredett mosollyal jártatta szét tekintetét a szobában. Pilláin még ott rezgeti a könny. Megpillantotta a margarétát. Mint a vércse a védtelen madárkára, úgy csapott le a pici virágra. Szelíden simogatta meg a szakadozott, tépett szirmokat, az összegyűrt, sárba- taposott virágfejet, aztán félve rámnézett. Lámán lehunyta szemét és pilláin újra megcsillant a könny. — Miért sírsz, Annuska? — Ezért a kicsi virágért, látod? Nézd csak, mi lett belőle?! Hallgattam, nem tudtam, mit válaszoljak neki. — Talán a könnyeid letisztítják róla azt a csúf sarat — szóltam. Fájdalmaskék szemeit rámijedte: — A könnyek már nem tudnak tisztítani, a könnyek csak perzselni tudnak. — S a virágot belevetni q. tűzbe. — A tűz a könnyeknél is jobban perzsel! — kacagott rám merészen, s könnyes szeme vakmerőén, boldogan csillogott. S akkor már tudtam, hogy Annuska is megperzselte magát... P. D. PATAKY DEZSŐ: Csókos-rőlgy kincse Erdőkendős dombokon túl — így mesélte még nagyanyám — hegyek börtönébe zárva rabságban szenved egy leány. Jó tündér volt — s elrabolta rút, vörösorrú boszorkány, hogy lányát ültesse trónra karcsú várba a hegyfokán. Jóságos apja egyre várta, siratta könnyel, csendesen, száz ifjú ment. hogy visszaváltsa, de nem tért vissza senki sem. Temérdek kincs ül a hegyben s ki e leányra rátalál, ha nem bírt meg a banyával, ő sorsa is csak: száz halál — s ha a szipirtyót levágja, mellére hengerít követ: a kincs övé, s övé a lányka, övé a völgy, a domb öreg erdeje, sok vadvirága, piciny pataknak halk nesze, hol az aranyló pirkadásba rigó, pintyőke zeng bele. Nekivágtunk egy délután — négyen voltunk jó cimborák — a váltunkon kapák, meg ásók, kezünkben botok, jókorák s ástunk, mig a szemünk látott, vágtuk a domb kő-oldalát: fűtött a vágy a sok-sok kincsért, megszabadítani a lányt. Hetekig csak el-eljártunk, de nem jutottunk semmire, mélyre bújt a boszorkányunk, — s már nem mertük követni se... Szaladt a nap — sok évünk elszállt meg se pihenve, mint a fény — s újra ott álltunk mi négyen, csodát lesve a völgy ölén: fúrótorony dalolt karcsún, telt csillék sora énekelt. „Nézzétek, a mi gyémántunk” — s hangom örömmel égre kelt... Szénporos bányászok jöttek, fény ült mindnyájuk homlokán, messzevillant a ‘-nk-sok lámpa — s a fák között dalolt a lány... ^MOLNÁR BÉLA: Dal a betűkhöz Velük kelek, velük fekszem, ha fáj szívem, úgy menekszem sűrűjébe, mint űzött rab; — védj meg, védj meg, álomdarab! Kis játékszer, csak vak bábu vagy kezünkben; lehetsz ágyú! ölhetsz is, meg simogathatsz a lelkűnkben; ez légy: malászt! Káinnal élsz egy kenyéren, — Káin, tudod, nem testvérem! — úgy sorakozz a papíron: ne legyen szem, ami sírjon! Ne engedd, hogy úgy szedjenek, — ne öljenek a kék szemek; mint a gyöngysor, ragyogjatok, — s ragyogjanak az emberek!... GYURKÓ GÉZA ; TALÁLKOZÁS A kis vendéglő „táncpar- kettje”, amely szabályos és ezernyi lábtól már simára koptatott kockakövekből állt, lenyúlt egészen a strand homokozójáig. A medence mögött nagyot bukott a talaj, hogy szinte hanyatt-homlok belevesse magát az itt már tóvá gzélesült kis folyóba. A vendéglőt, a táncteret, a homokozót, de még a folyócska partjait is mindenütt fa, bokor övezte, mintha valami ügyeskezű díszletmester tervezte volna meg annakidején. A társaság, amelynek jórésze már hosszú-hosszú éve nem látta sem egymást, sem ezt a vidéket, de amelynek minden tagja vagy egy évtizeddel ezelőtt sokat fürdött, táncolt itt, újból és megint felfedezte e hely, a régi szerelmek emlékét idéző strand-kert szépségét. Elismeréssel nyugtázta az érettségi találkozó rendezőinek leleményességét, hogy régi, ifjúkori világa, vágyai színterére térhetett vissza tíz esztendei élet sok tapasztalatával tarsolyában. Már elmúlt tíz óra. A hangulat ott járt, ahol a csillagok sziporkáztak. Már mindenki levetette magáról azt az öltönyt, amelyet nem szabó, hanem tíz év, a férfivá érettség szabott lelkére, s ismét, sikerrel, sikertelenül megpróbált csak diák lenni. De egy kicsit mégis ugyanaz volt, így a régi diákszerepben is, mint tíz évvel ezelőtt. Vas, az osztály esze, most tanár, de hisz akkor is tanáros volt. Győrit kétszer vágta oda az áram, — harmadszor és véglegesen ő győzött: maradt az elektromosság kicsit titokzatos szakmájánál. Zsoldos most is, akkor is nagyképű volt, Cser- nus, aki soha nem nézett a lányokra, ma is agglegény. Ott ültek egymással szemben, a bor és a kedv mámorában, s az emlékezés hátán ki dicsekedve, ki szerényen beszélt az életről, amely ugyan nehéz, de mégis szép volt, amely adott pofont is, de tudott simogatni is. Ki, hogyan viselkedett! lAlyan volt az egész, mint- ha soha el sem váltak volna, mintha nem tíz év, de talán csak tíz nap telt volna, — azóta... A hosszú és a már kissé megviselt asztal végén egy férfi állt fel, kinézve a teraszról a sötétbebújt folyóra. Magas volt és sovány, kicsit aránytalan, mintha megállt volna a kamaszkor hosszúkar— hosszúláb világában. De magabiztos mozgása, sovány arcából kikandikáló vidám szeme mégis vonzóvá tette. Körülnézett egy pillanatra az asztaltársaságon és aztán elindult a homokozón keresztül a folyócska felé, mintha csak sétálni akarna egyet. Meg- megállt egy-egy széknél, bólintott, vagy maga szójt valamit, szeme azonban üri-felvil- lanva kutatott valakit, aki távolabb ült, látszólag vidám és fesztelen beszélgetésbe merülve asztalszomszédjával. A valaki: nő volt. A következő pillanatban a férfi eltűnt a lámpák fényéből. A nő is felállt, intette a mellette ülőket, hogy csak maradjanak, s összehúzva meztelen vállán a kendőjét, lelépegetett a folyócskához. ... Álltak egymással szemben, a víz partján. Álltak és hallgattak, mert egyikük sem tudta, hogy mit mondjon, — hogy lehet-e egyáltalán valamit mondani és érdemes-e? Álltak és nézték egymást kíváncsian és kicsit számonké- rőn, kutatva és kérdve, lehet-e érett fejjel, szabad-e ott folytatni, ahol a két diák abbahagyta? A férfi törte meg a csendet: — Megcsókolhatlak? — Ha te nem kérded, én kérdeztem volna... A z összefonódó két árny úgy nézett ki messziről, mintha váratlanul, sudár fa szökkent volna törzsbe a föld termékeny méhéből... — Nyolc éve nem láttalak... de mindig rád gondoltam. Soha, egyetlen pillanatra sem felejtettelek el — nézte a férfi a nőt, a kincsét elvesztett és újra megtalált ember önfeledt boldogságával. — Én sem... de annak már kilenc éve és nem nyolc — tette hozzá a nő tárgyilagosan. — És most... most mit mondjak neked? Mit mondjak, — miért nem tettem azt, amit akkor akartam, amibe hittem... miért szakadtunk el? — Hagyjuk ezt most. Jó? Tíz év nagy idő. Talán jobb is. Diákszerelem, forró, de nem hiszem, hogy forrasztani is lehetne vele... Legalább is a mi példánk ezt igazolja — rántotta meg a vállát a nő, s hozzátette: — Asszony vagyok, két gyermekem van.* — Nekem is... — Két gyerekem, becsülöm a férjem. Hagyjuk a múltat. Vártam rád öt évig, a férjem rám háromig. Aztán nincs tovább... Üljünk le... — Megfázol.. — Dehogy fázom. Kellemes, szép az este. Beszélgessünk, hogy vagy, mit csinálsz, hogyan élsz, szereted-e őt, hogy hívják, hogy néz ki? Ó, hisz annyi a beszélni valónk... Mindent mondj el, ha akarsz — tette hozzá egy kis kacérság- gal. Leültek. A férfi hanyatdob- ta magát a fűben, karjait a feje alá tette és egy ideig csendben figyelte az éjszakát, mintha arra várna, hogy az súgjon neki. — Nos? — kérdezte a nő kicsit türelmetlenül. — Tudod, Erzsi, mindig attól féltem, hogy más leszel, mint ahogy megőriztelek emlékeimben ... Féltem is a találkozástól, pedig nagyon vártam, mindennél jobban vártam, de féltem, hogy a valóság más lesz, mint az emlék ... — Gyerek vagy ... Hosszú évek teltek el, kétszer szültem, te is változtál, ahogy látom, megkomolyodtál végre egy kicsit ... hát én is változtam ... Látod, én nem féltem ettől a találkozástól... Mi, nők, nemcsak hiszünk, de bízunk is az emlékeinkben. — Igen... természetesen változtál, de mégis ugyanaz vagy. A búzakalász is változik, amikor érik, de búzakalász marad ... — Ó, hogy te még mindig milyen költői vagy ... Emlékszel Kornyára? Szegedi, maga lehet, hogy jó költő lesz, de most hallatlanul rossz diák ... — Emlékszem a tuskófejű- re ... S mit mondtam rá? — Tanár úr, a jelent megállapíthatja, de a jövőmet nem jósolhatja meg ... Na, jó a memóriám? Különben valóban rendkívül rossz diák voltál. — Nem lehet mindenki olyan magolós, mint maga, Lukács... — Még mindig szemtelen vagy... — Te meg még mindig nevelni akarsz... — Veszekedjünk? — Veszekedjünk! Tj'rzsi ölébe vette Szegedi fejét, nézte egy ideig az arcát, aztán végighúzta ujjait a férfi szája szögletén. — Ez a ránc már akkor megvolt ... Ettől olyan akaratos kinézésű voltál... Az állad most is hegyes, mintha döfni akarnál vele. . Vajon a szemed olyan ártatlan kék-e, mint volt? Nem tudtam még megnézni... — A szemem megőriztem ... — És az ártatlanságod? — Biológiai, vagy pszichikai értelemben gondolod? — Nem ... nem változtál, Péter... most is tudálékos vagy, feleslegesen. Pedig már Szigeti tanár úr megmondta, hogy Szegedi, ez szofizma ... — Kikérem magamnak, nem vagyok tudálékos, csak precízen akartam válaszolni... De- hát, úgylátszik, nem vagy rá kíváncsi! Erzsi magához szorította a férfi fejét. A strand vizén végigborzon- gott a könnyű szél s ide, a fák alá is elhozta a zene hangját: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám ...” — Hallod? — Hallom... még éjjeli zenét is adtam neked ezzel a számmal. — Te voltál az első, aki éjjeli zenét adott. A... a feleségednek is adtál? — Neki nem. Valahogyan addigra már kinőttem a lírából. — Dehát beszélj, beszélj már magadról. Te jó isten, itt ülünk már félórája, még feltűnik, hogy ennyi ideje távol vagyunk és csak fecsegünk ... fecsegünk... És Szegedi beszélni kezdett. Egy ember élete, sorsa, mindig érdekes, ha maga mondja el, s ha őszintén mondja el. Különösen az, ha valamikor, az emlékek hajnalán, közös volt a gyökér, s csak később ágadzott el egymástól a két élet, hogy most újra találkozzon. Együtt maradhatnak-e? Vagy csak közös temetése lesz mindannak, ami volt, s ami úgy élt éveken keresztül a két ember gondolataiban, mint valami lassan fakuló fénykép, amelyet a képzelet végül is szebbnek lát, mint az valaha is volt. rzsi néha közbeszólt. Nem kérdezett, csak hozzáfűzött, csak kereste a hasonlóságot, akaratlanul ie talajt próbálva varázsolni valamiféle közös holnapnak. — Igen, ez ígv van nálunk is, — helyeselt, vagy kijelentette: — Én is ... lehet, hogy én is többre vittem, mint gondoltam, de az is lehet, hogy kevesebbre. II. — Nem vagyok éppen jó elbeszélő, de mindent elmondtam. Te meg... hát milyen ügyes vagy, elmondtál nun* E‘
