Népújság, 1958. július (13. évfolyam, 135-161. szám)
1958-07-06 / 140. szám
6 NÉPCJSAG 1958. július 6., vasárnap HOLTOK ES VERSEK SZALAY ISTVÁN: FORGÁCS KAROLY: A vándor énekel Ki fejet mellre ejtve megy s a szépségek nem érnek el szívéig és nem fest a kedv ajkára dalt, s nem énekel együtt kövekkel, fákkal; kinek szívére nem feszül fel pengő húr és nászdal nem záporoz rá, mert a fül az élő hangra rest, nehéz; kinek szeme nem lát, ha néz: vándorútra ne keljen. Négy fallal zárja el magát, írja, hogy sivár a világ s béklyóba vert a szellem. Őrzött engem már sok lakat, éltem egy ember életét, de szétrúgtam a falakat, mert vakított a mély, sötét; csodálkozó szemem kitártam, megnéztem mindent, ami már van s látom, mi lesz: a van Ígér. a holnap feje az égig ér! A gyökerem a földbe szúr, a törzsem, lombos koronám a csúcsok fölé tornyosul. E széles mellű antennán minden kis hullám megakad: felfogom mind a hangokat, mennydörgést és tü<- "'«zenét, a gép teremtő ütemét s merre utánam út poroz: az ég dalomtól záporos, csillog mint kábán táncoló pisztráng, a habot vert folyó tükre felett. Szavam van a mögém futó fákhoz, a vénhez, aki fát hoz az erdőről roskadtan; a gyermekhez, ki játszik még, az ifjúhoz, ki rombol, hogy kifusson a romból s átfesse a világ színét: a bőrsisakos bányász, a kőműves a pallón, a szerelő, kit megráz a nagyfeszültség, vajon nem égig érő hőse e szikra-szóró kornak? Kezük illeszti össze mozaik-képed: holnap! Csorog örömöm vére, ha eltűnik egy házsor, mert látom, hogy helyére már beton-zsalut ácsol az ács. Hol falu tespedt öreg sárban és hitben: gépsorok énekelnek holnap. Ha megmerítem magam ez évtizedben: századok fénye sápad. S az eljövendő század ragyog ennél is szebben! A vándorévek útjain míg éhes szemmel nézek, megremegteti ujjaim a rohanó igézet: az Erő láncolt szárnyait felodotta az Eszme és minden kaput tágra nyit hogy rajta áteressze a jobbágyélet kínjait csontig megszenvedőket, kik kalodába zártan is merev gerinccel nőttek. Zengő tükörként élek én, korom, zuhogj át rajtam! S mit nem vetít se szín, se fény, lüktessen bent a dalban! MOLNÁR GÉZA: Nyugtalan gondolatok... Mint tarka lepkék, A gondolatok — Csak szállnak, Szállnak, szállnak, Keringenek fenn, Majd itt idelenn, Pihegve megállnak, Erőt gyűjtenek, S mint telt keblű Terhes fellegek, Üjra nekivágnak, Szállnak, szállnak. Anyám és az élet • . . Hajdan egyenes derekát, A földhöz mind közelebb Súlyos élet-kövek nyomták, Eltemette két lányát s fiát, Majd apámat Is. Kik alig ismerték — Csodálkoztak kicsit, Hogy csak negyven éves Hússzal többnek, Hatvannak gondolták. Havasok lánya SZEPESSY MIHÁLY: EGER Nem szól a hant... a némaság fecseg. Eger bástyáit járom, a lőréseket, — Vén kövek között hallgat a m Még állnak a ak. mint halott dicsőség, De pihen a vár, és benne már az őrség — örökre csendesek. Vén obsitos. Néha, néha regél, És elmereng a múlt idők felett, Mikor jönnek az iskolás gyermekek. A véres napok hallgatnak már, Szálló évek roskadoznak a falakon. Lent a minaret kőtornyos feje, Távol zöld fényben szikrázik a Dóm. Egy új Eger néz csendes házaival A várdombra, hol a falba temetve, Dobó vitézei álmodnak a dicsőségről. Itt fekszik arccal keletre A kétméteres török vitéz. Kit sorsa idehozott, hogy buzogány zúzza szét fejét. Békesség van már. — A vémyomok helyén, Vígan virít a réti fű És a hű szívek Jézusban, Allahban megpihentek. Most csendesek a termek, Hol vitézek csizmája dübörgőit, A lőrésről szakállas néz, (A vár kútjában háromszáz évet pihent) De nem hull a tűz, a kénköves ördög. Mellettük gúlában vasgolyók, És kőmozsár, melyben puskapor volt. Szekrényben kard és buzogány. Szétzúzott török fejek, Sisak, pisztoly és nyereg. Kormos folyosókon diáklányok jönnek, Fáklyát gyújt szemükben a hit, — Gergely diák, ha látnád őket, Megdobbanna szived egy kicsit. — Nézd, mily pompásak, erősek, Jövőben bízók és boldogok, És megcsodálják dicsőségtek, A mostani magyarok. FAZEKAS ISTVÁN: Hajnali séta Én szeretem a kora sétákat reggel, hús, harmatittas bokrok édenén. Szabad szép szárnyakra lehelem a lelkem, s e színes fényből fonok költeményt. Megyek ott kint, rövidre fogva a léptem, még alszik a réten élet s remény. Egy felébredt kis bogárka fénye zálog: A szivem — és e fényben élek én. Emlékeim átdolgoznak, zajt se verve, Éhes ihletem Irigylésig megetetve, és már túl, lépek a bús vágyakon. Hozzámszegődik a gyári füst lebegve, Almokat rajzol játszva kacagó szemembe, — S a szél a fák közt vígan átoson. ANTALFY ISTVÁN: Feltámadtam Lehajtott fejjel, mint a vének úgy állok most elétek én, de jó fiúk, derék legények, ne mondjátok: „Szegény... szegény...” Vajúdott bennem élnivágyás, és halálmarta gondolat riasztott vad, hangos kiáltó' és halálmarta gondolat, űzött önnönmagam lidérce, megtörte csontom, agyvelőm porral keverte, meg ne értse, hogy feltámadni lesz erőm. Mégis feltámadtam, legények! S úgy állok most elétek én, felemelt fejjel, mint az élet, ne mondjátok: „Szegény... szegény...” Olga volt a legszebb lány, • akit valaha is láttam. Olga, • egy fiatal rutén parasztlány, | akire az istenek rászórták a • menny minden ékességét. • Termete sudár, tartása kecses, ; egész lénye bájosan elragadó. ; Szeme kék volt, mint a ten- ; gerszem mélye, haja selymes ; és puha, mint a havasi gyo- ; pár. Arcán a fiatalság hamva, ; két eper ajka maga az élet. Emlékszem jól, áfonyaérés- ! kor láttam meg őt a havas ! alján. Egy kis erdei tisztásra | értem. Erdei kaszáló, amelyen ‘ ezer és egy van a mármarosi • hegyek között. A Nap ragyo• gott és fönt, távol az elérhe■ tétlen messzeségben tejszerű • ködön át, inkább csak sejteni • lehetett a havast. Pillanatra • megcsillant hófödte csúcsa, • aztán a másik percben már ; sűrű ködben rejtette szégyei- ; lős arcát a hó örök hazája, a ; Volaszanka. Ott fenn hó csi’■ logott a távoli csúcson, itt • lejjebb nyár volt és piros-fe- ; kete gyümölcsét ontotta az ; áfonya. Leültem az erdő szé- ; lén és virágot téptem a fű ; közül. Csend volt... ág se ; mozdult, gally se rezzent, ; csak a vadméhek döngicsél- ; tek virágról, virágra szállva. Hanyattfeküdtem, lestem a : kék eget. Egyszercsak messzi- ; ről, a szomszédos oldalból ; megszólalt egy havasi kürt, ; a havasi pásztorok csodálatos : hangszere. Valaki erdő fia ! fújt valami egyszerű, kedves ; dallamot. Tu, tuu .. szálltai« I a hangok, s egymásn- iobái- ! ták a kéklő hegyek gott a I havasi kürt, elfáradni soha- ! sem akart. Azután szinte ész- ! revétlenül a tisztás másik ! szélén, egy tiszta, csengő női 1 hang énekelni kezdett, ruté- ’ nül. Nem értettem a dalt, de ' a hang szívemig hatolt. A 1 kürt ott messze elhallgatott, • csak a nő énekelt tovább, ■ majd ismét együtt folytatták. • Nem tudom, már nem emlék■ szem meddig tartott ez a cso- ’ dálatos hangverseny, ahol két | szív beszélgetett egymással a ' hangok szárnyán, csak azt tu• dBm, hogy hozzá hasonló szé• pet nem hallottam még soha. | Hangverseny a havasok kö■ ott. Csodálatos volt. Felálltam és csendesen, észrevétlenül közeledtem az énekes felé. Ott állt egy bokor mögött és nézett, figyelt mesz- sze a havas felé. Észrevett. Megrettent, mint a csínyen kapott gyerek, gyönyörű arca lángra gyúlt és indulni akart. Megszóllítottam. Kámnézert, aztán elmosolyodott és kedvesen nemet intett fejével. — Szépen nézünk ki — gondoltam. — Itt ebben a tenger rdőségben egy tündérrel találkoztam és nem értjük egymás nyelvét. Kezet nyújtottam, ő vonakodott elfogadni, aztán mégis meggondolta, ideadta kezét. Bőre puha volt és selymes, keze forró. Leheveredtem, hellyel kínáltam magam mellett. Fejével nemet intett, újból menni akart. — Lipovó, — mondtam ka helység nevét, ahol laktam. — Lipovó? — Kérdezte csodálkozással és még valamit tett hozzá a maga nyelvén. — Nem értem, — mondtam magyarul. Elnevette magát. Két piros ajka közül előcsillantak gyöngyszem fogai. — Kár, hogy nem tudok veled beszélni, te angyali szép teremtés! Milyen kár, hogy nem értjük egymás szavát. — mondtam neki. Kedves lány, te havasi virág! Ne menj el, maradj itt velem! Mond meg, hadd tudjam legalább a neved! — Csordultak lelkemből a szavak. Rám nézett. Arca nem árult el semmit. Csak nézett, nézett szép szemével. Láttam, ismét menni akar. Kezet fogtunk. Arcomat elöntötte a forrósáé. Átkaptam a derekát, magamhoz öleltem és hirtelen megcsókoltam az arcát Egy pillanat alatt kiszabadult karjaimból és futott, szaladt át a réten, az erdő széléig. Ott megállt, visszanézett, aztán egészen jó magyarsággal megszólalt: — Hozza el a kosaramat, áfonya van benne a boglya tövén! — Olgával azután többször is találkoztam a faluban, de ő mindig hűvös és tartózkodó volt. Később szemmellátható- an került. Arca halványabb és napról-napra szomorúbb lett. Mi baja Olga — kérde*- tem egyszer. Csodálkozva nézett rám. — Mi lenne? Semmi. Egy mondatot mondott még utána ruténül, amiből mindössze egyetlen szót értettem — Prodán. — Ez egy név, rutén név. — Prodán, — ismételte mégegyszer, aztán gyönyörű szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan végigcsordult bársonyos, kedves arcán. — Do- szvidányia — nyújtotta felém kezét és elszaladt. Olga másnap eltűnt a faluból. Nem került elő másnap, harmadnap sem. Tűvé tették érte a falut, a közeli erdőt. Anyja, mint egy eszelős kaparta a kutak fenekét és holttestet keresett a Borsavában. Minden hiábavaló volt. Olgának nyoma veszett. Negyed napra ceruzával írt kuszáit sorokat találtak a kapun. — „Jó helyen vagyok, anyám ne haragudj, Olga”. A kis falu szájára vette a lányt. Fantasztikus történeteket találtak ki. — Megszökött valakivel, majd hazakerül, —• mondogatták. — Valaki elra- rabolta — jött a hír másnapra. Anyja, az öreg Olga Szim- kánics csak sírt és kezeit tördelte. Olga eltűnésének igazi okát. azonban sohasem tudta meg senki, — a faluban. Valami tíz nappal a lány eltűnése után újból a havasok felé vitt utam. Szívem az erdei rétekhez futott, ahol Olgával először találkoztam. Lehevertem a fűre és felőle álmodtam. Sokáig maradtam itt. nem volt erőm tovább menni. Valami titokzatos erő visszatartott. Késő délután volt. A Nap lecsúszott a hegyek mögé. az erdőn hűvös párák gyűltek. Szemem a messzi távolba bámúlt, s egyszercsak ott távol, azon a másik oldalon újból megszólalt a havasi kürt Hangja nem volt bánatos, fájdalmas. hanem inkább boldog és vidám. És néhány pillanat múlva felhangzott a dal. a jól ismert kedves hang — Olga hangja — már nem mellőlem, hanem onnan a havas oldalából, ahol a havasi kürt szólt [Régi mondák — régi történetek Galya és a Darnó regéje Dégrj monda elevenedik *•' meg, amely a nép aj• kán keletkezett és él még ma > is. Elhangzik fonás közben, ; vagy ha nagyon zajosak a gye- ; rekek, kukoricái osztáskor. — Élt valamikor, nagyon ré- \gen, amikor a mezőkön arany- ; virágok illatoztak, a fákon !gyönyörű hangú madarak tril- í láztak, — élt két király. Az egyiket Darnónak hívták, a >másikat Gályának. Nagy békesség uralkodott a két király ; között, de csak egy darabig, •míg a gyerekek fel nem nőt- J tek. Darnónak volt egy gyönyörű lánya. A haja olyan volt, \mint az érett búzatenger, a ) két szeme úgy tündökölt, mint >a legtisztább gyémánt. A szomszéd ország királyáénak, Gályának a fia is meg> látta és olyan szerelemre gyulladt iránta, hogy se nem evett, • se nem ivott. Múltak a napok! Már a vi>rágokat hozó tavasz is elmúlt ;és helyébe röppent, mézédes > gyümölcsökkel, a nyár tündéire. A királyi udvarból szomo- \rú híreket hallott a királyfi: Ifeleségül akarják adni a ki- Irálylányt. A fiú nem bírt sajgó > szívével és elindult, hogy fel- 1 keresse imádottját. Ment, émendegélt, sűrű erdőkön, vi> rágós réteken át, míg végül > meglátta a látóhatár szélén •csillogó kastélyt. Félelem töltötte el, vajon szabad-e még a •lány? Három napig kerülgette >a kastélyt, míg meglátta kedvesét. Szaladt felé boldog J örömmel. Térdre borulva \mondta el neki, ami a szívét ! nyomta. A lány szemében két könny> csepp jelent meg és szomorú íhangon mondta: — Az én apám már másnak • ígért, akit én nem is láttam és >nem is szeretek. A harag tüzes villáma csap •ki a fiú szeméből. — Ha meg kell halnom is érted, de a másé nem leszel! Jgy kezdődött a két fia- tál szerelme, de tragédiája is. Boldogságban teltek a napok. A fényesen sütő nap együtt találta őket virágot szedni a selymesfüvű réten és a leszálló est kellemes muzsikával búcsúztatta a szerelmeseket. De a boldogságuk kék egére komor fellegek törtek. A két öreg királynak tudomására jutott a fiatalok szerelme. Hej, lett is hadd-el-hadd. Mint a megáradt patak, úgy ömlött a sok szitok az öregek ajkáról. A lány bátran kiállt kedvese mellett, ezért az öreg Darnó elátkozta: — Óh, te engedetlen gyermek, mily bősz atyai haragom. Kezem remegőssé vált az évek súlya alatt, megverni már nem tudlak, de légy átkozott ezen a földön. Légy patak, mely meg nem áll, folyton rohan. Menj hát, érjen utol atyai átkom! A lány szembenézett a mérges apával, s látván, hogy hajthatatlan, keserű szavakra fakadt: — Nem apa vagy te. kőszívű ember, ha egyetlen lányodat halálba kergeted. S ezzel eltávozott a házból. Az égen haragos fellegek tornyosultak és egy mennydörqés- szerű hang félelmetesen szólalt meg a magasból: — Légy azzá, amivé apád átkozott! Éles dörrenés, villámlás közben megnyílt a föld a lány alatt és a helyén egy szőke forrás buzogva tört elő. A kis forrás egyre bővült, nőtt. hatalmasodott. Utat keresett magának. Kanyarogva haladt új medrében, körülfolyta a fűzfa alatt_szomorkodó király fiút. dívány fény ragyogja be a tájat. A csillagok, mint apró lámpások világítanak az égen. Egyszercsak kiemelkedik R a patakból a lány alakja. A- fiú rohan hozzá, megöleli és a lány elmeséli szomorú sorsát. — Nem lehetünk egymásé. Látod, engem apám elátkozott, patak lett belőlem. Élj boldoj gan, szerelmem, élj boldogan! — Egyre halványul a lány alakja, majd egy csobbanés és eltűnik a fodros ví zgyűrük között. — Hogy élhetnék én nélkü* led! Nem hagylak el soha, vii qyázni fogok Rád Te szellem, bosszúállások szelleme, jöjj ide! Kénes gőzök szállnak a földből és a gomolyból emberalak formálódik. — Hívtál, fiú! — Hívtalak, szellem! Munkát akarok adni, te óriások óriása. Átkom kísérje a két avat, a két kőszívű zsarnokot. Váljanak azzá. amilyen a gonosz szívük, kősziklává és haragjuk tüze örök időkre megmaradjon. Én legyek szellő kedvesem felett, hogy soha el ne hagyhassam őt. Szellem, teljesítsd kötelességedet. Zúgó szél fut végig a tájon, sírva törnek le az ágak. A felkorbácsolt vatak vize szeszélyesen nyaldossa a vartnt. A nagy erejű szél felkapja a fiút és viszi a maoasba. Eltűnik a fiú, elül a szél, csak a patakmenti bokrok levelei zizegnek. Azóta fúj mindig szellő a Tárná patak vize felett, félti kedvesét a fiú. Hogy a két királyon fogott az átok. bizonyság rá a két hegy: a Darnó és a Galya. Az örökös viszály még mindig tart közöttük, mert ha a Galya megzördül, a Darnó visszamordul, lelez- vév az őröl-«- ’-^■"^"■nséget. Ipzt tartják róluk a kör- J nyékbeli emberek, akik igy hallották, talán az ükapjuktól, és igy adjAV tovább a Galya—Darnó regéjét, a következő nemzedéknek is. KOVÁCS JÁNOS.
