Népújság, 1958. május (13. évfolyam, 84-109. szám)
1958-05-18 / 98. szám
f» NEPOJSAG 1958. május 18., vasárnap (Negyedik folytatás.) Másnap Dugó nem jött iskolába, hozzám pedig nem szóltak egy szót sem. Az iskolában mindenki az esetről beszélt. Volt, aki jót nevetett a dolgon, mert nem is olyan nagy dolog az egész, hiszen Ezri csak elszédült az ütéstől és egyesek már látták is sétálni a mamájával. A rákövetke. ző nap Ezri és Mészáros egyszerre futottak be. Csengettek, de nem jött be tanár. Mészáros nem készült, mert táskáját, mint bűntárgyat elkobozták. Volt egymásután két lyukas óránk is. Ezri játszotta a sértődöttet és csak egy-két meghitt barátjával beszélgetett suttogva. Általában nyomasztó csend ült az osztályon. Mindenki érezte, hogy nagy dolgok történnek. Végre jött a pedelus és behívattak hármunkat az igazga. tói irodába. A teremben az igazgató körül ültek a tanárok. Horváth tanár úr ült a legszélén. Távolabb, egy dohányzó asztalkánál Ezri papája szivarozott és félszemmel megvetéssel tekintett Mészárosra, akit ekkor már előre szólítottak. Mészáros mindent elmondott, úgy, ahogyan történt. Én is úgy bizonyítottam. — Meg harapásba, igazgató úr kérem. — Hallatlan impertinencia! — kiáltotta az igazgató —, még a végén neki áll feljebb. És te? — fordult felém. — Tudtál mindezekről? — Igenis, tudtam, igazgató úr kérem — feleltem. — És ha tudtad, miért nem jelentetted barátod sötét szándékát? — Nem szóltam semmit. Mit is szólhattam volna? — Akkor kérem, uraim, — folytatta az igazgató —, az imént javasolt formában talán felolvasom határozatunkat. — Többen is felnyújtották kezüket és szólni akartak a tanárok közül, de az igazgató közbevágott. — Nem tartom célszerűnek a további vitát, hisz a tanulók csak megerősítették feltevéseinket, — és máris felolvasta a határozatot, mely szerint: — A tanári testület úgy döntött, hogy Mészáros István tanulót súlyos vétsége miatt, amely esetleg tragikus szerencsétlenséget is idézhetett volna elő, kizárja az intézetből. Ezen túlmenően Takács József tanulót igazgatói megrovásban részesíti és magaviseleti érdemjegyét ennek megfelelően leszállítja. Mint az álomkórosok menBkartad ijeszteni? — kérdezte a kecskeszakállú igazgató Mészárostól, gúnyosan. — És ha meghalt volna ez a szegény fiú, akkor most mit csinálnál? — faggatta tovább a gyereket. Mészáros egy darabig nem szólt semmit, aztán később halkan megszólalt: — Én is belehalhattam volna a kutyatünk ki az irodából. A kis Dugó csak úgy rázkódott a sírástól. — Nem igazság! — zokogta elfúló hangon. — Engem összetépethettek a kutyával büntetlenül és én ... én ... én velem most mi lesz? — zokogott szegény gyerek. Bementünk az osztályba. — Budai és Gáger izgatottan rohantak felénk. — No, mi van? — Kicsapták! — mondtam szó- ; morúan és most már nekem is ; potyogtak a könnyeim. — ; Legalább majd máskor meg- : gondolja, hogy mit csinál —: kiáltotta Ezri az első pádból. — Még te beszélsz, te, te ... — sziszegte feléje Budai. — Te, aki félholtra tépetted a ku-j tyáddal és meg se büntettek \ érte, mert elintézte a papád. Te, gazember! — mondta elnyújtott, de jól érthető han- ; gon. Ügy éreztem ebben a pil- ; lanatban, nem sok gyerek van,; aki ne megvetéssel tekintene Ezrire és ne sajnálná a kis ! Dugót. Horváth tanár úr jött be. — ■ Azt hittük, nagy beszédet fog tartani, de nem szólt egy szót sem a dologról. — összepakol- ni és sorakozni — ennyit mondott. Kettőnket visszahívott. - Mit kezdesz most, kis Mészá- ; ros? — kérdezte inkább magá- : tói és megsimogatta Dugó fejét. — Nem tudom, tanár úr, én otthon meg se merem mondani, — sírta a gyerek. — Ettől több eszetek is lehetett volna, — nézett Horváth tanár úr szó. morúan mindkettőnkre, kissé ; szemrehányóan. — Tanár úr, kérem, — zokogta Dugó. — Mikor engem megharaptatott a kutyával és megúszta büntetés nélkül, azt mondta az igazgató úr anyu- j kámnak: — így kellett hatá- • rozni, mert ez az igazság! — ; Most engem a táskaügy miatt kicsaptak és megint csak azt ; mondja az igazgató úr, hogy ez igazság. Hát tanár úr, kérem, hányféle az igazság? A tanár úr két tenyere közé! vette Dugó fejét, két vörös, kisírt szemébe nézett és így szólt: — Igazad van, fiam. nincs kétfajta igazság, igazság csak egyfajta van, mert a másik „igazság” az már hamisság. Ám az igazság erős és le fogja győzni a hamisságot. — Ezt : mondta Horváth tanár úr, s sokáig elgondolkozva, a semmibe nézett. — Most pedig gyere, elmegyünk hozzátok és átviszünk majd egy másik is- j kólába — szólt Dugóhoz és megfogta a kezét. Szegény kis Dugó másik iskolába került. De attól kezdve : Horváth tanár úr még többet beszélt nekünk az igazságról.: Azt mondta: — Az igazságért mindig harcolni kell. (Vége.) mm A csiga és a% elefánt "IXol volt, hol nem volt, történt egyszer, nagyon régen, hogy a hatalmas elefánt nagy bajba jutott. Emberek vették körül az erdőt és fogságba akarták ejteni az elefánt-mamát, fiacskájával együtt. Már egyre szorosabbra záródott a vadászok gyűrűje és elefánték órája, bizony meg volt számlálva. — Vége szabadságunknak —, búsult elefántmama és hosszú ormányával megsimogatta alig néhány napos fiacskáját. — Rabságba kerül, szegény —, sóhajtozott és már-már ott látta szeretett fiacskáját valamelyik nagyvárosi állatkert vasrácsai között. Búsult, búsult elefántmama, de mindhiába... Az ember el. len mitsem tehetett... Tudta jól, hogyha nem engedelmeskedik, a puskák csövéből a halál repül szívébe, kicsinyét pedig úgyis rabságba ejtik. — Mitévő legyek? — töprengett tovább, mert menekülésre már nem is gondolhatott. Bébike gyenge volt még és erőtlen, úgysem bírná a több órás futást a vadonon keresztül. Segítséget nem remélt, hiszen az oroszlán, az állatok sörényes királya is elmenekült az emberek elől, kiknek kezében van a pusztulás és a halál. Amint így tűnődött, azt vette észre, hogy a hatalmas vadonra leszállt az este. A vadászok abbahagyták az üldözést, tüzeket gyújtottak őrhelyeiken és várták a hajnalt... Elefánt, mama nem aludt, csak kicsinyét takargatta be száraz falevelekkel az éjjeli harmat elől. Eleredt az eső is. Sakál ordított bele az éjszakába és messziről fel-fellobogtak a tüzek. A tiszta levegőből füst- és emberszagot hozott feléje az éjjeli szél. Az elefánt hatalmas testén most, életében először - végigfutott a félelem. Egyszer, úgy éjfél felé, valami halk neszt vett észre a páfrányok felől. Egy csiga csúszott a nedves földön, egészen az elefánt orráig. Az elefánt nagyot nézett. — Hát te, te kis csúszkáló, nem meneküljél el az emberek elől? — kérdezte a csigától. — Engem nem bánt az ember, észre sem vesz — válaszolt a csiga, hanem most kevés idő van a beszédre. Gyertek, tartsatok velem, mert meg akarom menteni az élete, teket. — Ugyan, ugyan, csacsi csiga, — méltatlankodott az elefánt, — csak nem akarsz talán mindkettőnket a hátadra venni? Mit is tehetnél, te, parányi állat, a mi érdekünkben? — Megmentelek titeket! — válaszolt határozottan a csiga. — Gyertek utánam. — És hátukra mászva, vitte, vezette őket nagyon lassan, lépésről lépésre, ki a rengetegből. — Mindenütt utánam, — intette őket a csiga. Találtam egy helyet, ahol elhagyta őrhelyét az ember és ott akarok kijutni a gyűrűből. Mire hajnalodott és a napsugár először áttört a nedves bokrok levelein, elefánték már rég túljártak a veszélyes vidéken. Megmentette őket a rabságtól, visszaadta szabadságukat a parányi csiga. Az elefántmama azt se tudta, hogyan köszönje meg a csiga jóságát. — Szívesen tettem, semmit se köszönj — mondta a csiga, csupán azt tanuld meg, hogy sok. szór a leggyengébb a legerősebb és a parányi is tehet sokat a nagyért. (Sz. I.) ======= KOLTOK ÉS VERSEK ANTALFY ISTVÁN: Értem már ... Megértem már a szél fuvalmát, a barack csengését az ágon, a viharfelhők mély sötétjét, s ha a szíveket ronggyátépték, megértem, és kikiabálom. Értem már az időt, s megértem, a napot, mely ébredni késztet, testvérszíveknek dobbanását, s hogy arcom szemtől-szembe lássák, égő szemek fényébe nézek. Megértem már, mi fáj a földnek, s hogy mi vajúdik a hegyekben, játékaimat eldobáltam, s bár reszket még, de tart a lábam, és nem kell szívem’ eltemetnem. STERC ZSUZSA: Kísérő levél Vénlányságomhoz megvan minden, két macska meg egy papagáj, Kutyám is van, hű és bátor, rozsdás szögem, meg bibliám. Ami hiányzott, azt most Te küldted, egy szál fehér, kis hóvirág... ezzel búcsúztál örökre tőlem, vénlányoknál ez így szokás. Hogy ne feledjem nevedet el, szívemben mindig itt legyél, az egész csodás kis gyűjteményem elküldöm, mert szeretlek én! FORGÁCS KAROLY: Üzenet az űrhajóból Halló, Föld! Halló, halló. Emberek! Az űrhajó mikrofonja előtt Mint elszabadult léggömb lebegek. Csak néhány perce még, hogy elszakadt A nyügző szál: a gravitáció S mint nyíl: síklom a nagy Zenit alatt. Felcsillanó gömb már csupán a Föld, Nem vibrál intőn szemhártyáimon Se tenger, se folyó, se hegy, se völgy Mi eddig csak a vágy méhében élt, Mint embrió: most közelről ölel A Világűr. Mit eddig el nem ért A képzelet kinyújtott karja sem: Mint száraz szivacs, a tenger vizét, A Tejutat úgy szívja be szívem; A Mars-lakók csápja felém kinyúlt Átbújtam a Saturnus gyűrűjén, A Hold Salome-fátyla mélybehullt; Lüktet köröttem milliárd világ: A Kozmosz dobol dobhártyáimon. . Mégis csontot tőrön villámlik át Rajtam az egyedüllét sóhaja: Jaj! Hiányzik egy ennem tükröző Emberi szem és az Ember maga! Oly messze vagytok, embertársaim! A társtalanság ökle leterít. Éj ül a szívem dobbanásain, Mert nem lüktet vissza a szivetek Az enyémre. A kín az ujjaim Egy gombnyomásra bírja... És megyei Zuhanok vissza, hozzátok. De fel S nem le! Mert semmi azzal fel nem ér Ha szavamra egy másik szó felel! BELLA LÁSZLÓ: Rózsák, pipacsok . . . Rózsák, pipacsok, szegfű-bimbók! Piros tüzekben lengők-ringók Búzavirágok forrókékje, Virítsatok csak, tarkán, égve! Ki egyszln este. egy szín reggel, Viaskodik nappal, szelekkel. Azért, hogy égőbb színre gyűljön, S ha hullik, hát pirosán hulljon... Ne kérdezze: minek, mivégre? — ha hullni kell a semmiségbe — Lobog, ha újra nyár — nap lobban Vörösszirmú új pipacsokban. Belőletek szakít az ember Gyönyörű, gyilkos szerelemmel, Hogy is figyelné — meg se hallja - Mikor felétek nyúl ki karja: Síró szavatok: élni, élni! Véres színeteket kérni, kérni. Véres színeket — égő daccal, Látod levelünk — forró dac van: Rejtve a szívek bársonytestén, Friss hajnalokon, langyos estén Rózsák, pipacsok, szegfű-bimbók Piros tüzekben lengők-ringók Búzavirágok forrókékje, Virítsatok csak tarkán, égve! VARSÁNYI PÉTER: KOROK HATÁRÁN Tüdőmben zsengezöld füvek illatával, és lelkemben gonddal, örömmel, vággyal, megsimogatlak, gyerkőc kikelet. Bennem úgy égnek a rozsdásodó gondok, akár nyárutón az őszbehajló lombok, ha lehullanak óvni: örömet. öröm az alvó mag, s tavaszlelkű ember, ki világot formál tiszta értelemmel: hittel, erővel, bátran, szabadon. Óh, bomoljatok ki, titkot rejtő vágyak, nyíljatok, virágok, szépek, lengék, lágyak, viruljatok túl minden bánaton. Világot formálunk, gyúrunk verejtékkel, eszménk igazával, munkások hitével, a megálmodott korok hajnalán. Napjaim úgy égnek, mint lobogó fáklya, füstje a vágyam és örömem a lángja, télszívű korok letűnt alkonyán. OROSZ SÁNDOR: Emlékezés Egyszerre tizen sohse voltunk, mégis: én vagyok a tizedik. Tíz gyerek — szent ég! — az anyámnak, tizenháromtól harmincháromig. (Sötét idők, hej! koldús-rongyok, őrjítő, tépő élet-gondok.) Az állomásnál cukorrépát egyelt, vitéz-telekben semmiért kapált; negyvenéves volt s az uráért elküldte az isten a halált, özvegyen élni gonosz mindig, de hogy ő mint élt, el se hinnék! Hét gyerek maradt vele árván, azután hat lett nemsokára: csöppnyi hatéves kisfiából elszállt, kiszállt az élet-pára. (Sötét idők. haj! — sötét napok, sötét évszámok, komor lapok. .1 Később háború vitt el egyet újra tőle a semmiségbe ... s hiába minden égi erő, nincs már hite a szentmisébe’.- Nem temette, csak elsiratta.- Ma sincsen nyugta még miatta Negyedszázada özvegyen él, a gyermekei itt. amott... tíz gyerek volt, ma csak öt él már. a mi számunk is elkopott, — s bár különfelé fut az utunk, — anyánkhoz mégis mind eljutunk. Anyánk valaha szén lánv volt. az apánk: ő meg kemény legény... most az anyánk már hervadóban, apánk meg a föld alatt, szegény. — Anyánk a sírho2 elmegy... kijár... — de az apánk nem hallja már! FARKAS ANDRÄS: Évike Arcát torzzá faragja Haszontalan haragja, Szemére kihegyezve Elnéz felette messze. — Ujjúval még mutatna Felém, mert én. az apja. Kell, hogy segítsek rajta — A gyermek apja-fajta — Megkérdezem: Mi baj még? A könny, a tiszta tajték, Hívatlan, félve, orvul Borult arcára csordul. Rámnéz. Már eltagadja. Hogy létezett haragja, Már fent trónol nyakamban Hogy lovagolni hagyjam. Mosoly bimbója pattan És visszavonhatatlan Ártatlan kacagása — Ki gondol elmúlásra? MOLNÁR JENŐ: Rigó köszönt a iáról A hajnal még hűvös, de ébred már a Nap, versenyt kelek a Nappal és a fülembe csap egy „jó reggel”-t a fáról, vidám hallali-hó. késtem, megelőzött, frissen a rigó. Féléjszakai álom a reggel keserű, elpárolog minden, megtölt a derű. Füttytől felfrissül lelkem és szépül a világ: mosolygó szívem is „jó reggel”-t kiállt. Daliban, fényben fürdik Már minden pórusom, szép az élet dallal, hát tovább dúdolom rigónk dalát, amely az ajkamra folyt: rigó leszek, kedvem fakasszon mosolytl
