Népújság, 1958. március (13. évfolyam, 34-58. szám)

1958-03-12 / 42. szám

1958. március 12. szerda BißPÜJSÄO S Latm-Amerika tragédiája írta: J. Andrejev és I. Eumerov Mi van a rekiámfények mögött Az „amerikai életforma” propagandistái minden erejü­ket latba vetik azért, hogy amikor kiejtik azt a szót, — hogy „Amerika”, az emberek csak a newyorki felhőkarco­lókra, vagy a gyorsan suhanó Limousinekre gondoljanak. A Wall-Street érdekei védelme­zőinek erőlködése arra irá­nyul, hogy elkenjék az ame­rikai valóság néhány más ol­dalát, amelyről az üzleti élet urainak véleménye szerint a világnak nem kell tudnia. — Mert Amerika nem csak a Brodway reklámfényeit je­lenti, hanem az Egyesült Álla­mok országutain bolyongó, ke­nyeret kereső munkanélküliek millióit, Brazília, Chile, Bolivia, Paraguay, - Columbia, Peru, Guatemala, Cuba és a többi latínamerikai ország több tíz­millió éhezőit, a Wall-Street urainak tulajdonában lévő ércbányákban és ültetvénye­ken uralkodó rabszolga viszo­nyokat. Mint a patak vize, úgy áramlik az amerikai monopó­liumok páncélszekrényébe az arany — a dolgozó nép verej­téke és vére. Kiszámították, hogy az Egyesült Államok minden egyes lakosára jóné- hány latinamerikai, középke­leti, afrikai, stb. lakos dolgo­zik. Míg az amerikai mono­póliumok minden munkás ki­zsákmányolása révén az Egye­sült Államokban évi 3036 dol­lár profitot vágnak zsebre, ad­dig a latinamerikai országok­ban majdnem 14 000 dollárt, vagyis négy és félszer annyit. Az amerikai monopóliumok az extraprofitért folyó ver­senyben kezükbe kaparintot­ták a latinamerikai országok gazdasági kulcspozícióit. Az Egyesült Államok tőkebefek­tetése ezekben az országokban óriási összegeket ért el — több mint 9 milliárd dollárt. Min­den évben egymilliárd dollár készpénz az amerikai mono­póliumok nyeresége Latin- Amerikában. Az amerikai propaganda­gépezet már-már kimerült ab­ban a fáradozásban, hogy be akarja bizonyítani: az ame­rikai tőkebefektetés a latin­amerikai országok iparába mindenekelőtt ezeknek az or­szágoknak előnyös, mert „fel­virágzást” eredményez szá­mukra. A latinamerikai országok­ba történt amerikai beha­tolás siralmas gyümölcsöt ter­mett: a legtöbb latinamerikai ország a gazdasági katasztrófa határán áll. Az amerikai mo­nopóliumok meggazdagodtak, mert kifosztják a latinameri­kai országok nemzeti gazda­ságát, ezeknek az országoknak a népei pedig szenvednek az éhségtől és a betegségtől. A krónikus rosszultápláltság és betegségek a latinamerikai lakosság tömeges elhalálozá­sát eredményezik. Például minden ezer gyermek közül Chilében 134, Bolíviában 127, Peruban 105, Brazíliában pe­dig 107 hal meg. Az amerikai monopóliumok latinamerikai uralma évről- évre növeli az országok lét- fenntartási költségeit, lerom­lik a dolgozók amúgy is sú­lyos helyzete. így például Ar­gentínában a létfenntartási költségek 1937 óta több mint 9.8-szorosára. Brazíliában több mint 12-szeresére, Chilében pedig több mint 63-szorosára emelkedtek! A latinamerikai lakosságnak több mint a fele nem tud írni, olvasni. A la­tinamerikai dolgozók életszín­vonala rendkívül alacsony, el­lenben magasabb az amerikai monopólumok profitja. Egy dollár után nyolc dollár profit Vegyük például Brazíliát. Az ország gazdasági életére súlyos teherként nehezednek a kolosszális külföldi adóssá­gok, amelyek 1956-ban 1,736 millió dollárt tettek ki, tehát az adósság annyi volt, mint az évi állami költségvetés. Eb­ből az összegből több mint kétharmad rész az Egyesült Államokra jut, s az Egyesült Államok évente több tízmillió dollárt kapott Brazíliától az adósságok kamatai fejében. Az amerikai tőkebefektetés Brazíliában évről-évre növek­szik. 1956 végén az amerikai tőkebefektetés több mint 1.2 milliárd dollár volt. Az ame­rikai monopolisták ellenőriz­ték valamennyi fontos kiter­melő és feldolgozó iparágat. Emellett az amerikaiak Brazí­liát arra használják fel, hogy mezőgazdasági termelésük el­fekvő „feleslegeit” elhelyez­zék. Az utóbbi időben az ameri­kai propaganda nagyon hí- reszteli, hogy Brazíliának „ön­zetlen” segítséget nyújt köl­csön formájában. Miközben a washingtoni urak nagyhangon erről fecsegnek, egymás után kaparintják meg a brazíliai katonai támaszpontokat. En­nek a „jótékonyságnak” az a lényege, hogy miközben az amerikaiak uzsora-feltételek mellett adnak kölcsönt Brazí­liának, lényegében nem köl­tenek el egyetlen dollárt sem a saját pénzükből, mert ebből az országból kisajtolt profit (öt év alatt 1.700 millió dollár) jóval fölülmúlja az amerikai kölcsönök összegét. A jótékonyság washingtoni akrobatái a népek kizsákmá­nyolásából szerzett pénzt e népek rabságba döntésére használják fel. Az „amerikai barátok” ilyen formán kihasználják Brazília belső nehézségeit saját meg­gazdagodásukra. A széles nép­tömegek helyzete pedig évről- évre rosszabbodik. A létfenntartási költségek szakadatlan növekedése miatt a brazíliai dolgozó családok havi létminimuma 1956-ban körülbelül 9000 cruizero volt, szemben az 1950. évi 4000 cruizeroval. A brazíliai mun­kások évi átlagos munkabére 1956-ban csak 3031 cruizero volt. A brazíliai munkás mun­kájáért egy tized, egytizedne- gyed annyit kapott, mint ugyanezért a munkáért az Egyesült Államok munkása. Az amerikai monopóliumok Chilében évente 250 millió dollár profitra tesznek szert. A Braden Cooper amerikai társaság, amelynek tőkéje 1953-ban 2,332 ezer dollár volt, ugyanebben az évben 18,555 ezer dollár profitra tett szert, vagyis minden egyes dollár után majdnem nyolc dollár profitot zsebelt be. A Rockefellerek az urak Venezuelában A természet bőkezűen meg­áldotta Venezuelát. Venezue­lában évente több mint 400 ezer tonna kőolajat termelnek ki. A „fekete aranynak” ez a hatalmas áradata nem a vene­zuelai népé, hanem az ame­rikai monopóliumoké, élükön a Rockefeller-féle „Creol Pet­roleum Corporation”-nal. Ki- mondhatalanul nagy a kőolaj monopóliumok profitja. . Az utóbbi hat esztendő alatt az amerikai monopóliumok Venezuelában majdnem más­félszer akkora profitra tettek szert, mint amekkora az Egye­sült Államok tőkebefektetése volt ebben az országban, 1956 végén. Az amerikai monopóli­umok venezuelai tőkebefekte­tései akkorák voltak, mint az Egyesült Államok összes la­tinamerikai tőkebefektetésé­nek a fele. Az amerikai monopóliumok profitjának növekedésével mindjobban romlik a venezu­elai dolgozók helyzete. Az egy főre jutó élelmiszerfogyasztás 1955-ben több mint 10 száza­lékkal volt alacsonyabb, mint 1948-ban, A venezuelai mun­kás napi 12 órát kénytelen dolgozni az amerikaiak kő­olajtelepén, munkabére pedig egyharmad annyi, mint az Egyesült Államokban a hason­ló szakmájú munkásoké. Kenyér helyett kokain Peru az amerikai kontinens egyik leggazdagabb országa. A létfenntartási költségek 1948-hoz képest 1956-ban itt is kétszeresére növekedtek. Az Egyesült Államok militarista fegyverkezési hajszába rántot­ták be az országot, s most a hatalmas katonai kiadások terheit nyögi. Az ágyúkra köl­tött összegek növekedésével együtt növekedtek az adók is. A közvetett adók 1938-tól 1955-ig 34-szeresére növeked­tek. A perui dolgozók, hogy csillapítsák éhségüket, a koka nevű növényt használják élel­mezésre (olyan bokros növény, amelyből a kokaint nyerik). A koka gátolja azoknak a belső elválasztási mirigyeknek a működését, amelyek az étvá- gyat gerjesztik. Az amerikai üzletembereknek teljesen megfelel a Bolíviában uralko­dó éhínség és nyomor. Ezt kihasználva, fillérekért vásá­rolják a munkaerőt, s napon­ta tíz-tizenkét órát dolgoz­tatják a munkásokat. La Pas-ban, Bolivia legna­gyobb városában a munkás átlagbére napi 575 boliviano. Ugyanakkor egy kiló vaj 2500 bolivianoba, egy .kiló hús 800 bolivianóba. egy pár cipő 20 ezer bolivianóba kerül. A nyomort, az éhséget, s be­tegséget, a latinamerikai dol­gozó életének ezeket a velejá­róit, még mígtetőzi, a kegyet­len politikai elnyomás egész sor országban, ahol az Egye­sült Államok jóváhagyásával és támogatásával véres dikta­tórikus rendszereket terem­tettek. Olyan országokban, mint Cuba, Nicaragua, Para­guay, Salvador, Honduras, a Dominicai Köztársaság és több más ország dolgozói rab­szolga-sorba süllyedtek, akik­nek csupán a kimerítő mun­kára, az éhezésre és a nyo­morra van joguk. Az ameri­kai monopóliumok elnyomásá­val szembeni fellépést itt ál­lamellenes bűncselekménynek tekintik és kegyetlenül bün­tetik. A latínamerikai dolgozók helyzete a legvilágosabban megmutatja, hogy a kapita­lizmus nem tud magas életszínvonalat teremteni a széles néptömegek részére. A 170 millió latinamerikai ala­csony életszínvonala az ame­rikai monopóliumok uralmá­nak az eredménye, amelyek a dolgozók többszörös kizsákmá­nyolása révén mesés profito­kat vágnak zsebre. Ez lehető­vé teszi, hogy az amerikai mo­nopóliumok több ország né­pei életviszonyainak a meg­rontása révén, időnként növel­jék az Egyesült Államok munkásosztálya egy-egy privi- légizált rétegének a munka­bérét. De a kapitalizmus nem tud magas életszínvonalat terem­teni valamennyi ország és vi­lágrész népei számára. „A tő­kés országok dolgozói — han­goztatja a szocialista orszá­gok kommunista és munkás­pártjai tanácskozásának nyi­latkozata — most olyan viszo­nyok között élnek, amelyek mindjobban meggyőzik őket arról, hogy a szocializmus az egyedüli kivezető út nehéz helyzetükből”. ,,Mintha ma lett volna.. Emlékezés a Bélapátfalvi Cementgyár államosítására HOL VAN MÁR az ala­pító lovag Wessely Vilmos, a francia—belga részvénye­sek, meg vitéz Ruhmewerthi Rapaich Richard altábornagy elnök úrék, a Bélapátfalvi Cementgyár régi urai? A fia­talok nem tudnak róluk, de az idős munkások, mint Ka- kuk Máté és Csuhány János emlékeznek a múltra, s ha rég volt is, nem felejtenek! Amikor az este fénylő csilla­got ragaszt az ég kárpitjára, összeülnek a bélapátfalvi öregek és régi történeteket mesélnek emlékezésül a fia­taloknak, az urakról, a mes­terekről, akiket csak hajcsá­roknak hívtak. Görnyedő hát­tal, esőben, sárban dolgoztak, mert élniök kellett. Ha de- rékegyenesítésre, vagy ciga­rettára megálltak a kezek, már süvöltött a munkafelvi­gyázó úr hangja: — Ti büdös bugrisok, dol­gozzatok, azt a... — Nyavalyás kommunisták! Mi az, szabotálás? Mozgás, mozgás... Ég menni kellett. Sietve dolgozni, mert a telhetetlen klinker-kemence enni kért és vitéz Rapaichék olaszországi autóútjuk is sokba került. Luxusautók cikáztak a Bél­kő alatti kis faluban és a Casino helyiségeit takarító asszonyok a tivornyák, a za­jos mulatozások szennyét sú­rolták. A Casinoba csak ak­kor volt szabad bemenni a munkásnak, ha takarítani ment, vagy dolgozni. De más­kor még csak a közelébe sem mehettek, mert a kapuban állt a kakastollas biztos úr, a „rend és az igazságszolgál­tatás” őre. Csak a munka volt az övék, a napi testfá­rasztó robot. S a kis cementüzem fej­lődött, terjeszkedett és már a magasbatörő gyárkémé­nyek ontották a füstöt, a kormot. A meredek dombol­dalakon drótkötélpályán fu­tott a kő le a gyári törőkbe. A KÖZELGŐ HÁBORÜ szele a belga, francia részvé­nyeseket biztosabb vidékre kergette. Az utódaik a Zirci Apátság, a Hitel és Keres­kedelmi Bank nem sokat gondolt a munkásokra. Az ő zsebük tele volt és mit tö­rődtek a zirci apátok azzal, hogy a szegény „báránykák” nyomorognak a földi „paradi­csomban”. A vérzivataros háború is elvonult. Lassan visszatért az élet a kis faluba. Szántottak, vetettek az emberek és a cementgyárban újra mozgás­ba lendültek a keverőgépek. Akadozva bár. de megindult az anyagszállítás. A régi tu­lajdonosok hízelgő arccal új­ból megjelentek, s a cement­gyáriak törlesztettek a régi adósságból, népbírósági tár­gyalásokon ítélkeztek a nép- nyúzók felett. A gazda nélkül maradt gyáron megindult az érdekeltek torzsalkodása. A vagyon utáni marakodás igen meglátszott a termelésben. A munkások intézkedéseket vár­tak, ami rendet teremt eb­ben a helyzetben. Az 500 kommunista valami megol­dást keresett és a bélapát­falvi „kommunista gyárban", — mert így nevezték a kör­nyéken — a dolgozók össze­fogásával megindult a rend­szeres munka. 1948. tavaszát mutatott a naptár lapja és a napsütéses idő bizonyítékul szolgák a tavasznak. Az országot, a gyárak, bankok és a nagyobb üzemek államosításának híre járta be. Izgatottan tárgyal­ták az eseményeket és az új­ságban öles betűkkel hirdet­ték: „Államosították Weiss- Manfréd gyárát Csepelen" Bélapátfalván is intézkedési vártak a gyár munkásai, ami nem késett sokáig. A szem­tanú Kakuk Máté szavai nyo­mán kibontakozik, hogy mi­csoda örömet jelentett a gyár államosítása a dolgozóknak. — Úgy emlékszem erre a tavaszi napra, mintha ma lenne, — meséli az idős mun­kás. Éppen az előkészítő üzemben dolgoztunk, amikor beszaladt egy fiatal munkás, hogy „államosították a gyá­rat és délelőtt érkezik az úi igazgató...” — TÍZÓRA FELÉ minde­nütt leállt a munka, porosán, piszkosan jöttek a munkások ki a gyárkapuba. Nem szer­vezte senki a kivonulást, mégis ott volt mindenki. A jólértesültek már az igazgató nevét suttogták, amikor egy személyautó érkezett a kapu elé. A munkások a bejárai­hoz tolongtak. — „Éljen az első munkás­igazgató!” — felkiáltással fo­gadták az autóból kilépő Ho- lecz Balázst, volt munkatár­sukat. — Olyan szívből jövő sza­vakat még nem hallottam, — emlékezik Gönczöl János fő­mérnök, — ahogy beszélt a Balázs. Nem kellett oda brossura, meg jegyzetfüzet... Ezzel a verőfényes tavaszi nappal új rend költözött a cementgyárba. Az igazgatói iroda ajtajának kilincséi egy­másnak adták a dolgozók. Volt aki házhelyügyét akarta elintéztetni, de sok munkás ment újító javaslatokkal az igazgatóhoz és nem volt sen­ki, akihez ne lett volna egy pár baráti szava. Gyors fejlődésnek indult a gyár. Uj mészmű építését kezdték el. Újabb gyáregysé­gek indultak. Két cementőrlő malom építése után egy iszapőrlő nyersmalom falai emelkedtek a magasba A Bélkő oldalába alagutat fúrtak és az újonnan feltárt pálabányába ezen jártak a munkások. S ma? Dörrenések zavar­ják a bélapátfalvi vclgy csendjét. A kőbányában rob­bantanak. Az oldalból szür­kés-barna füst-pamacs száll az ég felé és éktelen robbaj- jal szakad le a sziklafal egy- része. A nyikorgó sodrony- oályák mellett karcsú vil­lanyoszlopokra feszítetl dró­tok húzzák az energiát: a hajtóerőt, a füstölgő cement­gyárnak. A gyors futással elröppent tíz év alatt takaros kis fa­lusi házak nőttek ki a föld­ből, a gyáriak otthonai. Tíz év gyermeki kor. csupán, mégis óriássá nőtt, magaso­dott az emberi kéz alkotása. Aki tíz évvel ezelőtt elkerült a faluból, ma rá sem ismer­ne, mert a régi házikók he­lyébe egészséges, világos há­zakat építettek a gj'ár dol­gozói. • A CEMENTGYÁR modern fürdőhelyiséget és tiszta ét­termet, munkásszállót kapott, a tíz év alatt. Kakuk Máté, Csuhány Já­nos most már magukénak vallják ezt a gyárat, ahol már nekik is van szavuk, nem úgy, mint a vitéz Rapa- ichok idején. KOVÁCS JÁNOS A nyereségrészesedés munkaversenyre ösztönzi az építőket (Tudósítónktól.) A Heves megyei Állami Építőipari Vállalat múlt évi mérlegbeszámolója elkészült. A dolgozók átlagosan három- négy heti fizetésnek megfelelő nyereségvisszatérítést kapnak. A vállalat dolgozói között a nj’ereségrészesedés ismertetése lelkes hangulatot teremtett. A kőműves és ács-brigádok ver­senyre hívták ki a többi bri­gádokat. A verseny célja, hogjr, az 1958-as évet is olyan szép eredménnj'el zárják, mint a múlt évit. Résztvesz a versenyben a gyöngyösi ,.t02 lakás” Taos-féle éptésvezető- sége, a Bozókl ácsbrigád és az Erdélyi komplex-brigád. A brigádok és az építésvezető­ség versenyfelhívásában sze­repel a minőségi munka, az anyagtakarékosság, az igazo­latlan hiányzások és a selejt megszüntetése. A versenyt ne. gyedévenként értékelik, s a legjobb eredményt elérő há­rom brigádot 300 forinttól 1000 forintig terjedő pénzju­talomban részesítik. Jó kaszáló az elvizenyösödölt terület helyén Nagyarányú víztelenítési munkák folynak Váraszó köz­ség határában. Részben álla­mi segítséggel, részben közös erőből már több kilométeres szakaszon tették rendbe a vízlevezető árkokat a község északi részén levő völgyben. Az idén tovább folytatják a munkát, melynek nyomán jó kaszálók, termőföldek lesznek az eddig hasznavehetetlen el- vizenyősödött területek he­lyén. A felnémeti kissisták között EGY ESTÉT töltöttem a fel­németi falusi KISZ-szervezet kultúrházában. Igen dicséret­re méltó az az elhatározás, amit a fiatalok kezdeményez­tek. Elhatározták, hogy véget vetnek annak a „tespedés”- nek, ami a falun évek óta ül. Meg kell említeni ugyanis, hogy Szilveszter kivételével mór régen nem volt kultu­rális megnyilvánulás. Most a fiatalok lelkesedés­sel, aktív tenniakarással hoz­záláttak a munkához. Móricz Zsigmond „Sári bí­ró” című háromfelvonásos népszínművét óhajtják bemu­tatni, a tervek szerint hús- vétra. Ezt a tervet szeretné ha megvalósulna, a fiatalok által felkért Németh András, az iskola igazgatóhelyettes ta­nára. Lelkes irányítás, jószándékú támogatás jellemzi munkáját. A próba előtt párperces be­szélgetésünk folyamán felve­tettem, hogy bizony vélemé­nyem szerint ezek a próbák alapos többletet jelentenek neki. A hetenkénti kétszer — hétfőn és pénteken — meg­tartott próbára szánt időt sza­badidejéből szorítja. Ő azonban elmondja, hogy szívesen teszi, hiszen a fia­talok fegyelmezetten és ko­molyan végzik a próbákat. NEKI MAGÁNAK nem is kell holmi fegyelmezésekkel bajlódnia. Mikor beléptünk a kultúr­terembe, saját szememmel győződtem meg az általa el­mondottak bizonyságáról. A 19 falusi fiatal: fiúk és leányok szívesen hallgatnak Németh András nevelő szavai­ra. Hiba volna azonban, ha cau­pún a pozitív tényeket emlí­teném meg. Helyes és szükséges a hiá­nyosságokat is feltárni. Az egyik ilyen hiányosság hogy egyes ' szereplők sokszoi nem jönnek el idejére a pró­bára és így helyettük másnak kell felolvasni a szerepet. Ez bizony baj, de nem olyan nagy baj, hogy ne lehetne raj­ta segíteni. A baj orvossága, hogy a KISZ-vezetőknek szigorúan kell venni, a pontos és min­denkori megjelenést: így elérhetik hogy zökkenő mentesen tudják a próbákat lebonyolítani. Természetesen ezt a kis hibát elhomályosítja az előbb említett többi nagy, odaadás­sal végzett pozitív munka. A szerep tanulását egyébként megnehezíti a darabban elő­forduló sok tájszólás is. Mó­ricz nyelvére jellemző pro­vincializmus. Ezen Németh András úgy segít, hogy min­den egyes - a fiatalok előtt ismeretlen — szót megmagya­ráz és így a megértett szö­veget könnvebb tnee+anuln* és előadni. A felnémeti fiatalok tehát jó munkát végeznek. - munkájuk elismerést és di­cséretet érdemel. DICSÉRETET érdemelnek azok a fiatalok, ak'k szor­galmasan készülnek az elő­adásra és dicséretet érdemel Németh András, aki nemcsak az iskola padiai között ta­nuló gyermekeket, hanem az esténként összejövő fiatalo­kat is tanítja és neveli, s mintegy elősegíti a darab sike­rét. Dóra Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom