Népújság, 1957. november (12. évfolyam, 87-95. szám)

1957-11-30 / 95. szám

1957. november 36. szombat NÉPÚJSÁG 5 Válaszol a kereskedelem! ÉRDEKES HÍREK VILÁG MINDEN TÁJÁRÓL A Népújság november 20-i számában „Szerencsés” cím­mel jelent meg cikk vállala­tunkról és ugyanebben a lap­ban jelent meg még egy má­sik cikk is „Tolvaj kezek az állam zsebében” címmel, mely­ben a kereskedelmi dolgozók­ról alkot véleményt az író. A „Szerencsés” címmel meg­jelent cikket igazságtalannak tartjuk és úgy érezzük, hogy ezzel a cikkel nem segíteni akar vállalatunknak és a vál­lalat vezetésnek a Népújság, hanem lerombolni igyekezett az eddigi eredményes mun­kánkat is. A szerző cikkében bírálja a három napos kabát­vásárt, illetve azt a tényt, hogy a „bárok” stílű Eger vá­ros szívében egyszerűen sát­rakban rendeztük meg a ka- toátvásárt. Az elvtársak figyelmen kí­vül hagyták azt a tényt, hogy a terv törvény, s ezért minden vállalatnak meg kell tenni mindent a terv teljesítéséért. Ezért rendeztük meg a többi nívós, szép kivitelű kiállítá­saink mellett (amelyről ugyan elfeledkezett a Népújság írni) a három napos kabátvásárt is. Szeretnénk megjegyezni, hogy mi is szívesebben rendeztük volna meg ezt a kiállítást va­lami szép kivitelezésű és a vá­ros jellegének megfelelő épü­letben. De mivel népgazdasá­gunk jelenlegi helyzete és eb­ből kiindulva vállalatunk gazdálkodása sem engedheti meg, hogy ilyen célra százez­reket fektessünk be, amikora célnak ez is megfelelő volt, nem beszélve arról, hogy ter­vünk teljesítése mellett a ki­állítás, illetve vásár a vásár­lók érdeké.ben is történt. A dolgozók egészségére va­ló hivatkozással a cikkben bí­rálták vállalatunkat, hogy no­vemberben az eladók egészsé­gének nem hasznos a sátoros árusítás. Szeretnénk megje­gyezni, hogy a kintlévő eladó­kat bundával és védőitallal láttuk el és ugyanakkor az •önként jelentkezett eladókat küldtük ki a vásárra. Azonban, ha minden vállalat olyan eleven lenne, mint a cikk írója, akkor a hideg be­álltával minden külső árusítás leállhatna, pedig országosan még decemberre is terveztek vásárokat. Vagy az építkezé­seknél, ahol még a hideg idő miatt is folyik a munka, vagy az újság árusítás, ahol bizony a legkeményebb téli napokban is kint kell lenni, — akkor a dolgozó „egészségére” való hi­vatkozással, ezeket is be kel­lene szüntetni? Ezért érezzük, hogy igazság­talan volt a vállalatunkról el­hangzott bírálat. Ugyanezen a napon jelent meg „Tolvajkezek az állam zsebében” című cikk is, amelyben általánosítva írnak a kereskedelem dolgozóiról, mint a társadalmi tulajdon tudatos fosztogatóiról. Az igaz, hogy történtek visszaélések a kereskedelem területén és ha a cikk írója ezt egy konkrét esettel támasztja alá, vagy egy konkrét esetből kiindulva tesz ilyen következtetést, ak­kor ez a cikk nem vált ki fel­háborodást a kereskedelmi dol­gozókból, mert a kereskede­lemben dolgozók többségére az jellemző, hogy becsülete­sen helytállnak és mindent megtesznek, hogy a vásárlók igényét, szeszélyeit — mert a kereskedelemben ilyennel is találkozunk, — kielégítsék. Annál is inkább helytelennek tartjuk a kereskedelemről így írni, mivel ez évben a terve­zettnél több, mint 20 százalé­kos nyereséget ért el csak a mi vállalatunk, mely nem az árdrágításból adódott, hanem vállalatunk dolgozóinak jó munkájából. S valószínű, hogy ez jellemzi a többi kereskedel­mi vállalatokat is, amely mil­liókat jelent az állam kasszá­jában. Azt is meg kell mondanunk, hogy félreértés ne essen, mi nem akarjuk a kereskedelem­ben meglévő esetleg kétes ele­meket védeni, de ezek ellen csak konkréten harcolhatunk, úgy, hogy adott esetben név szerint bíráljuk, illetve pellen- gérezzük ki őket. Mert me­gyénknek kb. 3000 dolgozójá­ból úgy érezzük kevés százalé­kot tesz ki, az un. „lumpen proletár” réteg. Vitatni lehetne még a va­sárnapi, 24-i Népújságban megjelent Kovács aláírású cikket is, mely Eger kereske­delmének Gyöngyöshöz vi­szonyított kullogásáról beszél. Ezért azt tanácsolnánk, hogy adott esetben nem ártana, ha tájékozódást szereznének egyes szakszervektől is (vállalati, Megyei Tanács). Szeretnénk, ha a közeljövő­ben a kereskedelemben meg­lévő hiányosságok mellett a kereskedelemben meglévő jó oldalt, az eredményeket is közzé tennék a Népújságban. Mert hogyan szerezzék meg a kereskedelmi dolgozók elis­merésüket a vásárlóktól és fő­leg a vásárlók bizalmát, hogy ha a Népújság cikkei sokszor igazságtalanul, — bizonyíté­kok nélkül, — éppen arra tö­rekszenek, hogy azt lerombolja. Elvtársi üdvözlettel: Fúlöp Károly Szakszervezeti Bizottság ein. Fehér Istvánná Kiskereskedelmi Vállalat MSZMP pártszervezet vezető­sége. Az első cikkel kapcsolatos megjegyzéssel egyetértünk. A másodikkal kapcsolatban sze­retnénk megjegyezni, hogy a megyei ügyészségtől kapott in­formációk alapján szereztünk tudomást enrol, hogy a társa­dalmi tulajdon sérelmére el­követett vétségek döntő több­sége a kereskedelemben mu­tatkozó leltárhiányokból és sik- kasztásokból származik. Mégis a szerkesztőbizottság­nak is az a véleménye, hogy a cikk hibás volt és a benne írt általánosítással mi sem értünk egyet és a cikk így az újság­ban csak alapos ellenőrzés hiányában kerülhetett be. ;.. hogy az Egyesült Államok­ban jelenleg is több mint tízmil­lió analfabéta van? Az iskolakö­teles korban lévő gyermekeknek körülbelül egyharmada nem ré­szesül oktatásban. . .. hogy lzland szigetén 135 tűzhányó van? • ... hogy Atlantic-Cityben, az Egyesült Államokban, egy kiállí­tás keretében olyan porszívókat mutattak be, amely átállítás után felmegy a lépcsőn és le is jön az emeletről? .. . hogy egy méhtojás súlya kb. 0.15 milligramm? Égy méh­anya évente kb. 20 millió tojást rak. . . . hogy Párizsban még ma is tilos virágcserepeket az ablakpár­kányra, vagy a balkonra kitenni? Ezt az utasítást III. Napóleon adta ki annak idején, mert me­rénylettől tartott. Azóta még sen­kinek nem jutott eszébe, hogy ez a régi rendelkezést hatályon kí­vül kellene helyezni. .. . hogy a békák valóságos koplalóművészek? Tizenkét hóna­pig is kibírják minden táplálko­zás nélkül. Igaz, hogy a viperák túltesznek rajtuk és 20 hónapig megvannak élelem nélkül, sőt az aligátorok 24 hónapig is, vala­mennyin túltesz a közönséges házi poloska, amely a hat esz­tendeig tartó koplaló-kúrát is túléli. Kérek egy darab kísérletet Prestocin amerikai városnak még kísértet-kölcsönző intézmé­nye is volt. Mr. derek, a tulaj­donos, megrendelésre a kísértet­től az ördögig mindent szállított, mégpedig — szerinte — elég méltányos áron. A rendőrség ke­vésbé volt méltányos vele szem­ben: a minap csalás miatt bör­tönbe zárta. Az amerikai Maryland- államnak is van már „Szputnyi k“-j a Mint a Washington Post“ cí­mű lap jelenti, Maryland állam­ban egy október 4-én született kislánynak a „Szputnyik“ ke­resztnevet adták. Agglegény nyerte meg5 a pelenkázási versenyt . Az Egyesült Államokban ver­senyt rendeztek a leggyorsabb lisztábarakási módszer megállapí­tására. A versenyt Lloyd Wright toledói lakos nyerte meg, aki -- agglegény. Wright az anyák kri­tikus szemei előtt másfél perc alatt váltotta egy csecsemő zipzáras pelenkáját, saját talál­mányát. A bemutató után egy hátsó ajtón elmenekült. A jelem lévő lányok ugyanis házassági ajánlatok özönével árasztották eL Szóról-szóra így történt Tel-Avivban egy Mosa Tabacs- nik nevű izraeli állampolgár — dühében, hogy az illetékhivatal visszautasította adóhalasztási ké­relmét, — minden kezeügyébe eső aktát felgyújtott a hivatal­ban, végül pedig idegrohamot ka­pott annak láttán, hogy a hiva­talnok 200 elégetett akta pernyé­jéből sértetlenül előhúzza az 5 adóívét. Az „öntudatos” sofför A kanadai Victória államban egy városi autóbusz vezetője váratlanul megállította a zsúfolt kocsit és közölte a méltatlankodó utasokkal, hogy neki mára elege volt. Ezzel nyomtalanul eltűnt. Furcsa öröm Az egyik északfrancia lap nyílt-terében jelent meg a kö­vetkező közlemény: „Az özvegyek közgyűlése a. nyári szabadságok letelte után örömmel látja viszont valameny- nyi tagját, s remélik, hogy szá­munk sok új taggal szaporodott“. Nevet as utca Megyek az utcán, — jön velem szemben Kubala. Már messziről nevet, teleképpel, szí­vélyesen, egész lényé­ből szinte árad a bol­dogság és az öröm, — hogy találkozhat ve­lem, hogy egyáltalán azon az utcán jöhet, — amelyen én, hogy azon d Földön járhat, ame­lyen én élek. Ha most a Holdban lennék, ez a Kubala volna a világ legszerencsétlenebb embere! Jön és mo­solyog. Az egész em­ber egy boldog, szívé­lyes mosoly, az öröm májusa, az ősz novem­berében. Tetszik nekem ez a Kubala. Rendes ember. Aranyos ember. Ha so kan élnének ilyenek a földön, akkor nem lennének háborúk, és házasságtörések, nem lenne gyilkosság és lo­pás, még egy kis köz­lekedési kihágás sem. Ez biztos nem ismeri a fúrást, ez őszinte, — nyítszívű, igaz ember, érdemes arra, hogy visszamosolyogjak rá, kedvesen, ahogyan csak én tudok. Azzal a ben­sőséges közvetlenség­gel, amely annyira a sajátom, hogy azért ne­hogy messzemenő kö­vetkeztetéseket vonjon le belőle az illető. Ki­csit filmszínészies, ki­csit kamaszos, de még­is férfias és határo­zott. Nagyon tudok mosolyogni. ... és rámosolygok. Kubala képe ebben a pillanatban túltesz a Holdon! Még a tarkója is nevet, a szeme is, a kalapja, a ruhája, a fü­le, a kesztyűje: minde­ne nevet. Egészségesen, felszabadultan, teli életkedvvel. lm, az én lényem, az én moso­lyom mire képes? A nevetése magával ra­gad, állunk egymással sál szemben, szó nél­kül, nézzük egymás ar­cát és... igen, röhö­günk. Hangosan, hogy az emberek megállnak, ránk néznek, aztán rám, s látják, hogy én is nevetek, s nevetnek ők is. Már fáj az ol­dalam, már könny cso­rog a szememből, Ku­bala már a falat tá­masztja, a körénk se­reglett embrtömeg egy­más hasát fogja... Te... te... jaj... az ol­dalam — nyöszörgi Kubala — meg kell dögleni a röhögéstől... Nézz már tükörbe — nyüszíti, a tömeg kaca­jától kísérve. Valaki tükröt tart elém. Fel­szisszenek! A búcsú­csók, amelynek ívelt foltjai vagy négy he­lyen virítanak a képe­men! Tönkre tesz en­gem ez az asszony, ne­vetségessé, a világ csúf­jává tesz... Eloldalgok a tömeg­ből, s két kézzel dör­zsölöm a képem. Kuba­la még mindig röhög azzal a hájas fejével. Nem is csodálom, hogy azt a ronda képét nincs senkinek gusztusa csó­kolgatni... Gazember. Az ilyen cinikus, kár­örvendő, jellemtelerii áruló alakok viszik romlásba az emberisé­gét. (egri) FERI FOLYTON INGERELT azzal a légpuskával. A kongó folyó­són álltunk. Színes pamacsok röp­ködtek a kartontáblába, s halk csat­tanás, a rúgó szinte durva hangja kalapácsütésként érte sóvárgó agya­mat. Anyám otthon az elfolyó, vé­kony pénzecskét számlálgatta: -így éltünk, én vágyakkal, álmodozva, ő a kijózanító valót takargatva. Lég­puskát? — Drága Kisfiam. Nagyon ■drága. Ferinek lehet. De neked, tu­dod, nincs apád. Ha néha Feri ideadta s kezem­be foghattam, hideg nikkelezett fo­gója úgy sütött, mint idegen, búj- togató láz. Megpihent az október, ideges, szeles novemberi alkonyok jöttek, betegesen felpuffadt felhők lézengtek a falu fölött s a verebek mint megtűrt koldusok gubbasztot­tak az ólakon. Ilyenkor egy szúette oszlophoz támaszkodtam s remegve lestem a célgömb tompa hegyét. A kis, tollas rongy elhuppanit a sze­métdomb mögé, éhenkórász bodzák ágai közt libegett, míg eltakarta a •csiillagtalan esték szemfödele Nem gyilkoltam sekat, s kéjjel. Talán háromszor, talán négyszer volt enyém e furcsa les vad és futó •öröme. Anyám petróleumlámpát gyújtott. Nyeltem az iskola szinte mértani formák közé vont világát. Rojtcs, va?aha szürke kabát lógott a konyhaszekrény oldalán. Ha elkon- dították az estét, anyám magára kapta s tejért indult. A tűz tűnődve zümmögött s érezte: csöndben, részvéttel fülelnek a vénséges falak, megereszkedik a repedt kredenc és nyújtózva hívogat a fehéren vetett ágy. Mérhetetlen álmosság fogott el ilyenkor, szemem könnybelábadt, amint a lámpaüveg végén gyülekező korom rajzát bámultam. Oly fekete volt ez a lámpa, mint egy varjú- sereg Varjúsereg a széles, hallgatag szántáson. Ha légpuskám lenne, fel­kapnám s belelőnék a komor csapat­ba és messzire kergetném a kóvály- gó bizonytalanságba. Ilyenkor hó végén már tejet va­csoráztunk, pár krumpli száradt a sütőben. Szerettem a sültkrumlit tejjel. A kettő íze, együtt hasonlít a szalonnáéhoz. Nem tudtam, hogy ez a szegénység. Nem tudtam hogy a könyvek, iskola, zenede miatt van, PAGONY LAJOS: mint ahogy arra sem volt gondom: anyám honnan, s mennyit kapar elő a minden napok közönyös Molochja számára. Ha tejet és krumlit esze­gettem is a légpuskára gondoltam. Nyúlánk, hideg szépsége egy futó őz kecsességére hasonlított. Mintha nem is halott vas, de elvarázsolt élőlény lett volna: az éj néma ten­geren úszó ágyamban sokszor lát­tam. Csövének csúcsán kéken ragyo­gott a held s agya is meleg volt, mintha láthatatlan kezek szorították volna és szellem arcok heve tüzesí- tette volna a merev fémet. ÉS A MADARAK, a falu min­den madara, mintha megneszelték vdlna, hegy nekem nincsen légpus­kám. Mire elfonnyadtak az utolsó őszi lombek is, megtelt a kertünk minden rendű s rangú szárnyassal. Peckes stiglincek hintáztak a szilva­fákon s a deres hajnalokon szarkák feleseltek a szétszórt szalmaszálak közt. A verebek csapatostól rebben­tek az udvarvégi rőzserakásra és mire lehullott az első, kékesen vé­kony decemberi hó: szigorú szemét rám meresztve gubbasztott a kút melletti akácfán egy vén, lomha varjú. Nem, ezt a gyászos madarat nem állhattam. Ha van jelkép a vi­lágon, mely komor és néflkülözésteli tél elébe mutat, e mord és rossz in­dulattal kétkedő arcú madár bizo­nyára az. Haraggal és szégyenkezve futottam vissza a házba s míg oda- kinn a koldussá aszott erdők az ól­mos eget vádolva integettek, én még mindig e károgó had első követét láttam, amint mozdulatlanul ült és tollászkodott. A háború ránknehezedett, vo­nattal jártunk iskolába, de a déli járatot beszüntették. A gimnáziumot alig fűtötték, s tanítás végén ki gya­log, ki biciklin, ki meg bricskán vá­gott neki a mindennapos hazai út­nak. Míg egyedül kutyagoltam, el­őhúzott mellettem a Méray Pali bricskája. Kocsissal s Palival, más­különben üresen. De hisz ez így van rendjén. Palié a falu, a füzes, a nagy réti LÉGPUSKA szőlők, a kastély, a bricska és a hely is a bricskán. Ferié a légpuska, az enyém pedig... az enyém a kis ud­var, az álmok, az öt kilométeres út levegője, s az ott születő és meghaló gondolatok egész serege. Különben is ötödikes voltam s Pali nyolcadi­kos. Mégha magamfajta lett volna velem. De így? A kocsisuk másféle ember volt. Ha elporoztak, megbök- te a kalapját. Egyszer — hallom — azt mondja Palinak: „Fel kéne ven­ni ezt a kis suttyót.” De Pali, a szép. barna Pali, első tornász az iskolá­ban (nem, nem az apja, hanem az ügyessége miatt) kihúzta magát és elbiggyesztette a száját: „Tovább, tovább Jani, éhes vagyok.” Szájtát- va, nem haragvó, inkább édesen fá­jó irigységgel bámultam, amint me­sebeli hercegként robogott tova a két fényes ló szárnyain, barna szarvas­bőr zekében, iskolatáskáját hanya­gul az inasülésre lökve. FERI APJÄT — református pa­pot, — december derekán hirtelen Miskolcra helyezték. Lakással, bú­torral. Oly hirtelen jött az egész, hogy a papi ház apraja, nagyja csak hápegott bele. „Látja, ilyenek ezek! A felsőbbség!” — zsörtölődött a pap­nő anyámnak, mert szomszédok vol­tunk. „Mintha olyan könnyű volna egy falusi lakást egyszeribe nagyvá­rosba költöztetni. És az állatok? Li­bák? A disznó?” Jajj, a szűk városi odúba bizony nem fért el minden. Egy csomó dolguk itt maradt. Őriz­ték az ismerősök, jobarátok. Mi is. Már javában csomagoltak, amikora sutból, porosán és rozsdásan előke­rült-a légpuska. „Hát ez minek? — kérdi a pap a fiától — Miskolcon semmi hasznát sem veszed. Add a barátodnak.” És nyújtotta már. Úgy álltam, sápadtan, ólomtal­pakon, mint akit főbekólintottak, az örömtől. Reszkető kézzel fogtam, megköszönni is elfelejtettem. Úgy rohantam vele, árkon, sáron át. Kis­fiú koromtól, ha izgalom ért, szinte tapintható gombóc indult útnak tor­komon át gyomrom felé. Ilyenkor beszélni se tudtam, ügy lobogtattam anyámnak a puskát, mint egy győ­zelmi zászlót, ő szótlanul merte ki a bablevest Alig ettem. Délután a határba vetettem magam. Most aztán reszkessetek varjak. Gyönge szél fújt, a hó elta­karodott, de a föld meggémberedett és kuszálta a lábakat a rög. A kas­tély kertje mellett mentem, a hosz- szú, szinte végeérhetetlen drótsö­vény mentén, a majoron túlra, ahol berzenkedő jegenyék mutogattak bütykös ujjal a menybolt felé. A fákon — mint kedvetlen papi sereg­let valami nagyszabású zsinaton — száz és száz varjú feketéllett. Újra éreztem azt a furcsa gombócot a mellemben. Mintha bugyborék in­dulna el a szívem felől. Mélyet lé­legeztem. Odatámaszkodtam a pajta osz­lopához, szélvédett helyre s hogy a varjuk se lássanak. Felemeltem a puskát, de nem lőttem Táncolt a csöve a kezemben. Vannak megta­lált percek, melyek távolról oly egy­szerűnek látszanak s ha elérjük őket, szinte megbénítanak s alig tudunk mit kezdeni velük. A puska kezem­ben most nem az éjszakák élő, me­leg kísérője, hanem súlyos, szinte ellenségesen idegen. Mintha ezt mondta volna: „Jó, tiéd lettem, de azért én a gazdámé, Ferié maradok. Mit adtál értem? Megvettél? Gon­doztál? Törted magad miattam? Á, éhenkórász vagy, úgy pottyantam az öledbe. De nem szeretlek s idegen maradok számodra mindörökké.” VÉGRE MEGNYUGODTAM, gondosan céloztam, ujjam már a ra­vaszon pihent. Ekkor — ki tudja honnan — Méray Pali termett előt­tem, felmagasodva, araszokkal szé­lesebben, mint én, könnyű vadász­puskával vállán, mely oly otthono­san, oly hanyagul fityegett, hogy szinte megsemmisültem a csodálat­tól. Egyáltalán minden oly természe­tes és magátólértetődő volt rajta: puha kis bőrsipkájától ragyogó lakkcsizmájáig, s könnyelmű, szel- lősen kigombolt bekecséig. Foghegy­ről szólt, szinte rám sem nézett: — Mit akarsz itt? Ez itt magán­terület! És mert látta, hogy habozom, szinte atyáskodó leereszkedéssel: — Naa! Kis mafla. Fordulj meg és iszkiri. Gyorsan! Varjut akarsz lőni? Ezzel? Fitymálva bökött az ütött-kopott légpuskámra, aztán többé ügyet sem vetve rám, hátatfordított s puskáját állhoz kapva, szétterpesztett lábak­kal állt elém s míg célzott, hatalmas vállaival eltakarta előlem a fákat, a varjúsereget, s a major házait te. Egy pillanatra nem láttam mást csak a bekecs barnaságát, mely vég­telen és kietlen sivatagként takarta el előlem a látóhatárt. Aztán könnyű dördülés: egy varjú kiterjesztett? szárnyakkal zuhant alá, majd fel­akadt az első ágakon s fityegett a szélben, mint ottfelejtett fátyolda­rab furcsa, égi gyászból. A fekete sereg pedig felkerekedett és örvény­lő énekkel vonult tova a kopasztott fák végtelen során át. Aznap éjjel kisütött a hold. A légpuska egy sarokban kushadt, mint csömörlött, elunt játék. Kimenteni a ház elé. Kutyaugatást rongyolt a szél, a táj kék hullámokban úszott. Valahol messzi, ahol a major jege* nyéit sejtettem apró, elmosódott ár­nyék imbolygott, nem láthattam, de tudtam, hogy ott himbálódzik az al­vó házak fölött tollai kékesfeketén ragyognak. És akkor, először életem­ben oly nehéz lett a szívem, hogy — magam sem értettem miért — hang­talanul zokogni kezdtem. S velem zokogott anyám szürke verébkabát­kája, a sütőben felejtett pár szem sültkrumpli s a tej is, felébredve csöndes álmából az ablakban hallga­tó köcsögben. Sírt a légpuska is, el­felejtve és megalázva, a legyalogolt kilométerek és foszladozó cipőm az ágy alatt. AZ ANYÄM kezétől görnyedő kút hintázva csikorgott, lánca a mo­hák közt imbolyogva várta e kérlel­hetetlen éjszaka végét. Csak a szaru­fák hallgattak, meggörnyedve és sze­rényen, ahogy r-'-yon ör°g emberek­hez illik, kik ' ’Mtak és éltek B tudják már: a „-.nat a jobbsors vemhét, a gyász a vigasságot hordoz­za, eljön majd a tavasz is, fénnyel, derűvel, könnyszárító reggelekkel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom