Népújság, 1957. november (12. évfolyam, 87-95. szám)
1957-11-23 / 93. szám
4 NÉPÚJSÁG 1957. november 23. szombat ■BW KÖLTŐK ÉS VERSEK „Sorsa virágzás, élet és örök“ Lapunk hosszú idő óta közöl verseket. S a verseken keresztül olvasóink számos tehetséges költőt ismerhettek meg. A szerkesztő-bizottság úgy határozott, hogy a lap köré tömörült költőgárda tagjait még közelebbről i s megismerteti olvasóival, s ezért egy-egy költőt a fényképével, életének rövid ismertet ésével mutatunk be. Most Molnár Bélát, valamint néhány versét mutatjuk be kedves ol vasóinknak. Molnár Béla 1916-ban, Erdélyben (Őrváralja) született. Édesapja áthelyezése folytán Békéscsabára került, az iskoláit itt végezte. Felsőkereskedelmi érettségit tett. Első verse Makón, 1940-ben jelent meg, majd később Losoncon, Rimaszombaton és Salgótarjánban. Folyamatosan 1954 óta ir, amikor több fővárosi folyóirattól és napilaptól komoly biztatást kapott. Egyik versét 1956-ban a Népszava közölte, ez évben pedig két versét a Népakarat. Jelenleg is több versét fogadták el a fővárosi lapok, sajnos, a kevés folyóirat miatt a sorozatos megjelenés akadályokba ütközik. Ez év májusa óta az egri „Uj Utón”, illetve a „Népújság” közli verseit. A Salgótarjáni Beruházási _Bank_dolgozó j a. _____ Em lékezés Látom most is, ahogy lohol a síneken át a hóban, otthon is mint ritka rokon csak úgy volt — átutazóban. Épp megjött, már fát aprított, a dézsába vizet hordott, megitatta még a hízót, egyikőnket összeszidott, aztán ledőlt s már csattogott vele a rémek vonata, sok-sok jegyet lyukaszthatott, — nyöszörgött egész éjszaka, hánykódott ágyán, mint aki érzi, ott áll édesanyám, ki nézi, hogy siklassa ki álmát az álmok vonatán... Mázsás éje volt és morgott, hogy nincs egy nyugodt perce itt a földön s már káromkodott, szidta a vasút istenit, gondolatát, mely elvitte, el, Izsákról a vasútra, sütött volna a fejire bélyeget a homok sodra... így duzzogott, aztán felkelt, elindult s csak mi gyerekek örültünk, hogy az éj eltelt, és Lőkösről visszajövet ebéd kell, főtt, meleg étel, s irigykedve, sorsot húzva néztük kiégett szemekkel, ki mehet ki a vasútra... Ott álltunk, lestük a csíkot, állomáson, a fák fölött, ugrándoztunk, ha már sípolt és robogva bepöfögött, s füstölögve, csikorogva fékezett a vonat, megállt, s néztük: apám a mogorva, komor tiszteknek szalutált. Két percig állt, csak átraktuk az étket, s egy-két pillanat: már a mozdony előtt álltunk, s elindult a gyorsvonat, a pesti gyors... Apám lépcsőn állt és már csupa mosoly volt, s gurult a pénz, gurult kéklőn, ott csengett lenn a kavicson. Ott gurult el a pénzdarab lábunk előtt bongva, csengve, kongatott mint lélekharang, ott, ott csengett a szívembe, a telkembe szállt az a hang, talán fröccse, az utolsó folyt el így a földön, alant, vagy tíz deka erős túró, amit kenyérre kent volna Békéscsaba és Pest között; megkérdezném, de nem szólna... (Érzem, akkor nem früstökölt!) Néztem, ahogy a lépcsőn állt. Csak egy percig! És lobogva bukdácsoltam a sínen át cukorért a cukrosboltba. ~ÍQil LziMtnik 'ütni u&y szeretnék verset írni, csobogjon mint tiszta patak; ki engem olvas, elmerengjen, könnyes legyen és hallgatag. Erdőben mormolják versem tisztáson a mészégetők, két könnycsepp közt idézzenek elhagyott, megcsalt szeretők. Tanyákon, villanyfény mellett rólam olvasson szép leány, a paraszt rábólogasson: fiam ő, öcsém, unokám. Futás közben a kisgyerek, ki rólam olvas: megálljon, kinek egyszer rosszat szóltam; kezet rázzon, megbocsásson... Osszeigazítotf szívvel Szép vagy így is, ahogy duzzogsz, — nézed a virágos fákat, vagy most, ahogy földre guggolsz, gyomlálod a palántákat, s mint a zúgva futó zápor, vagy a tavaszi fénysugár; hull az ágról, a kapádról, úgy hull a vád e délután: hogy ismersz embert tán százat, ezret; merengőt, rosszat, jót, de nem lelsz közöttük hármat se ily bolond álmodozót; szavam se cseng mint a másé, mint olvasót csak morzsolom, nem szilárd kő, — álmodásé, — bár sóhajtva is zokogom, — más az álmom, szívverésem, tüdőm, vesém, az idegem, úgy pislogok ajtórésen kis fészkünkben, mint idegen: a fal, amit óvni raktam magunk köré; lassan bedül, kályhánk kihűl s akaratlan oly magad vagy, oly egyedül... Mint gyöngyszemek, a tört szavak — szavaim így hullnád feléd, körüldongnak, mint darazsak, bár ezt te hogy is értenéd? Hisz messze vagy, olyan messze mint az égen a pisla fény, mely lehullt a végtelenbe s most folyt szét itt e földtekén... Jöjj közelebb, segíts' végre! Mint levélen az erezet: fut egyenest fel a fénybe az út, amely hozzám vezet. Mérdd a hosszát, honnan jöttem, — ismered jól — s a kis partot, hol füttyögve elköszöntem, a magasságát, hová tartok s mérdd hozzá a szívverésed, igazítsd át mint az órát, úgy mérje az ezerévet mint a percet a karórád, mint hóié, folyjon el érved, az egészben lényegülj át, hogy a lélek ezredrésze se ismerje magamagát... így jöjj kedves! Oly szép lenne így a Nyár is mint a pille, s körülszállva, célt keresve terpeszkedne szíveinkre... Hallga, kedves! Itt, bezárva a kis csengő hogy dörömböl, meglásd, meglásd nemsokára kiszállok e zárt körömből. Jer, édes, add kezed híven, meglásd, nem leszel védtelen, s összeigazított szívvel átszáguldjuk a végtelent... Falusi est Megcsikordul már a rozsdás kulcs, zörren s fordul a magtár-zárban, az esteli harang megkondul s végigszitál... Kinn már homály van. Az utolsó szekér elporol, egy udvaron, kerítésen át vicsorogva egy dühös komondor biztatgatja a gazda lovát. Még egy utolsót vág a kapa a földbe s a váltakra rándul; megcsillan rajt’ a hold sugara és elindulnak a határúul. Egy ház előtt a zöld kispadoa öreg asszonyok szapulgatnak, szomszéd lánya, Terka van soron, — hogy odaérek, elhallgatnak. • Sietek már s a falu végén látom a lehullott éjszakát, nézem az új üstökös fényét s hallgatom a kapások dalát... Ady Endre születésének nyolcvanadik évfordulójára — így hitte a költő és így érezte az utód, József Attila. De vajon így látjuk és érez- zük-e mi, akik országszerte ünnepeljük a költő születésének évfordulóját? Vagy jogos az a vélemény, amely szerint mintha egy idő óta csökkennék az érdeklődés Ady költészete iránt? Bizonyos, hogy Adynak ma is sok rajongója van, de ha ez a rajongás nem változik át a költő nagyszerű lírájának igazi ismeretévé, érthetően alábbhagyhat lelohadhat. Volt idő, mikor ez a rajongás önmagában jelentős dolog volt. Milyen igaza volt Benedek Gézának, a nagyenyedi Bethlen Kollégium egykori diákjának, aki 1910. IV. 10-én, mint ,„III. éves tanítónövendék” tollat ragadott és levelet írt az akkor Párizsban, a Rue de Levis 92. sz. alatt lakó Ady Endrének. „Én egy árva fiú vagyok, 18 éves létemre én tartom fenn magamat itt a Tanítóképzőben azzal, amit priváttanításért kapok. Ez éppen elég arra, hogy az intézeti díjakon kívül némelykor vacsorára is jusson valami” — írja magáról levelében, amelyben Adyt, mint költő-fejedelmet, Felségednek. Felséges Uramnak szólítgatja és arra kéri, hogy küldje el neki kézaláírását. „Tolakodásának” indokait pedig így foglalja össze: „Roppantul érdekelt az az Ember, aki mellett és ellen annyi ember harcol, akinek munkáit a közönség egy része (s talán ilyenek vannak többen) gúnymosollyal, — más része pedig óriási lelkesedéssel fogadja. Fényképét is megszereztem a Nyugat-ból, ágyam fölött van. Mintha csak mártyrja volna tengernyi bűnnek, megannyi eszmének. Es nekem annyira tetszenek azok a vonások, mintha saját magamat látnám bennük.” Ady nem őrizte volna meg ennek a „bús, szegény diáknak” a levelét, ha nem érezte volna őszintének, meghatónak és igaznak. Az ilyen rajongás azonban ma már nem volna ilyen hatású. Nemcsak mert a költő maga is elmondta már Bizonyos, hogy zsúfolják, [félik Ezeket a bűnös dalokat, Kik az életet félig-élik. (Uj könyvem fedelére). hanem mert bizonyos idő elmúlása után ma már tisztán látjuk, hogy milyen harcok zajlanak Ady körül, és azt is, hogy mi volt az igazi oka ennek a késhegyig menő küzdelemnek. Az, hogy a költő sorsát örök virágzásnak hitte és remélte, azt jelenti, hogy jóidéig mindig újabb és újabb igazságát, értékét ismerhetjük fel. József Attila 1930-ban teljes joggal érezhette Ady legnagyobb igazának, hogy „Ezer holdon kiált és haragjában szeleket űz a Hortobágy felett”. De az ezerholdak ma már visszahozhatatlan a múltéi és azop túlmenően, hogy Adynak a „grófi szérűk” felosztásáért vívott harcát forradalmi hagyományként őrizzük, ez ma legfeljebb olyankor válhatna eleven erővé, ha a nagybirtok- rendszer levitézlett híveinek még mindig támadnának hiú reményei és hitvány tervei. S mindaz, ami 1945. óta Ady költészete társadalmi alapjainak feltárása, forradalmi jellegének tisztázása terén történt, feltétlenül óriási jelentőségű. Szükség volt őt elragadni bitorlóitól, akik először oly durván támadták igazságaiért, majd pedig, mikor az első világháború után a történelem Adyt igazolta, oly hitványán igyekeztek meghamisítani, és kisajátítani. Ma azonban azt már tisztán kell látnunk, hogy ezt a nagyon is jelentős munkát bizonyos értelemben egyoldalúan, mereven végeztük el. Néhány elméleti kérdés ma márWnyil- vánvalóan tévesnek érzett értelmezésével elhanyagoltuk az Ady művészi vonásainak, esztétikai értékeinek számbavételét és megfigyelését. Elég lett volna Móricz Zsig- mondra kissé jobban figyelnünk, aki Adyról nemcsak azt állapította meg, hogy „csordultig volt töltve csodálatos életérzéssel”, hanem azt is, hogy „Ady Endre költészetében az az életigenlés, ami őt az embert a meggyulladásig fűtötte: még sokkal fokozottabban művészi értékben ég”. Móricz Zsigmondról senki nem tételezheti fel, hogy szándékában állott volna Ady politikai, társadalmi hatását csökkenteni az öncélú művészkedés kedvéért. Hiszen elvileg tisztáztuk, és hangoztattuk azt mi, hogy Ady költő volt, nem jövendőmondó, a gyakorlatban azonban Adyt mégis inkább csak a „prófétai” tisztéért becsültük. Hiába énekelt róla már Tóth Árpád is így: „S áldalak, mert újra zengő s ámbrás csókod ízétől Ajka ama holt lánynak ki a magyar Póézis”. P edig Ady annyira tuda - tosan törekedett arra, r.ogy eszméit magas művészi fokra hevítse, mint talán senki a magyar irodalomtan. S bár mindennél jobban távol áll tőlünk a felületes provincializmus üres és hamis hasonlítga- tó kedve, de mégis ki kell mondanunk azt a véleményünket, hogy Adyhoz hasonló művészi igénnyel az élet igazságainak, gondolatainak és érzéseinek lírai kifejezésére senki nem vállalkozhatott nemcsak a magyar, hanem az egész világirodalomban. Az ő hű barátja, életművének egyik legjobb ismerője, Földessy Gyula fejtette fel ma már mindenki számára megközelítő módon azt az Ady költészetét átfogó, azt a különleges egységbe foglaló szimbólumrendszert, amely az ő költészetének a lírai műfajban szú*te egyedülálló jellegzetessége. S aki ezt nem tudja, nem véletlenül ütközik bele az Ady-versek érthetetlenségének a kérdésébe. Hiszen az említett organikus egység miatt szinte természetes, hogy Adynak nem minden verse tekinthető olyan önmagában megálló, megérthető lírai alkotásnak, mint más költők költeményei, vagy úgy is mondhatjuk, hogy Ady egyes verseiben felbukkanó „érthetetlenségek”, azonnal és könnyen érthetők azok számára, akik költészetének ezt a sajátos jellegét, művészien kialakított motívum- rendszerét ismerik. Ady költészetének ilyen megfigyelése után érezte őt Babits Mihály Dante rokonának, a két nagy költő szimbólum világának művésziességét azonos értékűnek látván. Ezért és így mondotta Adv nevezetes cikkében azt, hogy „a legérthetetlenebb verseinket se hisszük csalhatatlanul érthetetlennek”. Ady művészi vonásainak ilyen megfigyelése és megismerése egyaiiaian nem arinat az ő költészete forradalmi jellegéről már megállapított jelentős eredményeknek. Nem véletlen az, hogy éppen Földessy Gyula volt, aki több ponton már is korrigálta Révay József pompás Ady-tanulmái.yainak bizonyos tévedéseit. Kimutatta, például, hogy Adynak mennyivel mélyebb és alaposabb volt az ismerete az 1905-ös orosz forradalomról, mint ahogy azt Révay József feltételezte. Nem vélelen az sem, hogy az Élet és Irodalom hasábjain legélesebben tiltakozott Ady nevében is a vörös zászlók, a vörös csillag meggyalázásai ellen. 15 .onyos vagyok abban, hogy az Ady költészetének itt éppen csak érintett és felvillantott művészi vonásait egyáltalán nem volna különleges nehéz feladat szélesebb körökben ismertté tenni. Ennek a lehetőségéről bárkit meggyőzhet Schafíel Gyula szervezett munkásnak a Népszava 1909. I. 29-i számában közölt nyílt levele, amelyben a Csizmadia Sándor által részben hiúságból, önérdekből, részben szektáriá- nus felfogásából következően megtámadott Ady Endre mellé állt: „...De kiegészítés és igazság szempontját tekintve hadd beszélje ki magát egy proletár is... Hogy érti, hogy szereti, hogy Adyval együtt érez... A sok felolvasás, amelyet az új, modern emberek megtettek érdekünkben, meghozta az eredményt... Megtanították a munkásokat zenét érteni, képet, minden művészetet, az életet élvezni tudni tartalmasán, igazán. Sőt Adyt is megérteni, az igazi Adyt. És ha verset akarunk élvezni és a mi sorsunk tükrébe belenézni, belenézünk Ady verseskönyvébe, amely nekünk munkásoknak szent, ha kávéházban is írták és csodáljuk az ő nagy művészetét”. PATAKY LÁSZLÓ Klubhelyiséget kérnek a gyöngyösi iparosok ... hogy Franciaországban akkumulátoros villanyborotvát készítettek, mely áramhálózattal nem rendelkező helyeken is használható. ... hogy Anglia partjait állandóan mossa a tenger, így az ország egy év alatt akkora területtel kissebbedik, mint London grófsága... hogy egy év alatt a világon a közlekedési bolesetek 40 ezer ember halálát okozzák és a sebesültek száma jóval felül van az egymillión. ... hogy Tokióban megkezdték a világ legmagasabb fémtornyának építését, mely nyolc méterrel lesz nagyobb, mint a párizsi Eif el-torony. ... hogy az Egyesült Államokban jelenleg is több mint 10 millió analfabéta van. Az iskola- köteles gyermekek egydiarmada nem jár iskolába. ... hogy a bambusz a trópusokon naponta 55 centimétert nő. ... hogy Izlaná szigetén 135 tűzhányó van. Gyöngyösön jártam, s öreg iparos emberekkel beszélgettem. Panaszkodtak. Nem az adóra, nem az anyaghiányra, még csak nem is a politikára, hanem egyszerűen arra, hogy nincs egy megfelelő helyisége a gyöngyösi iparosságnak, ahol összejöhetnének, szórakozhatnának, egyszóval, amely az iparosok otthona volna. Tudom, hogy lakás és helyiségprobléma van Gyöngyösön is. Mégpedig elég nagy. De azért mégis van valami igazuk a gyöngyösi iparosoknak. Hiszen majdnem minden kisebb vállalatnak van már kultúrterme, s a nagylétszámú iparosságnak még nincs. Pedig ők mindig komoly társadalmi életet éltek, a gyöngyösiek még emlékeznek a kiváló iparosdalkörre, s a jólsikerült iparosbálokra. S nekik a múltban volt helyiségük, amelyet annakidején elvettek tőlük. 360 kisiparos, több, mint száz segéd és 106 iparostanuló van a városban. Jelenleg csak egy kis irodájuk van. Klubhelyiség kellene, ahol az iparosok egy-egy fröccs mellett elbeszélgethetnének, kártyázhatnának, biliár dozhatnának, s amely tulajdonképpen második otthonuk lenne. Ezt hiányolják most, s úgy gondolom, igazuk van. (rnárkuiz)
