Népújság, 1957. november (12. évfolyam, 87-95. szám)

1957-11-20 / 92. szám

1957. november 20. szerda

NÉPÚJSÁG

7

A tsz könyvelője

ke számoszlopok sok mindent árulnak el annak, aki ért a nyelvükön.

Nap-nap után kijárnak dolgozni a tsz tagok, ki kapálni, ki kaszálni, mikor minek van itt az ideje. Szóval végzik a munkát, ami éppen soron van, ki kényelmesebben, ki lassabban. Este aztán a munkacsapatvezető sorra beírja a könyvecskékbe, kinek hány munkaegységet ért a munkája. Eddig tudja is mindenki, de azt már kevesebben, hogy ezután bövetkezik a könyvelő szerepe. Összesíti a munkaegységeket, összehasonlítja a tervekkel, s a következő közgyűlésen a beszámoló, sokszor figyelmezteti a tagokat, jó lesz vigyázni, mert erősen fogy a munkaegység, s ha | többet használnak fel, a vége az lesz, hogy kevesebb részesedés jut egyre.

Nem egyformák az emberek. Van aki takarosán beosztja a jövedelmét, hogy jusson belőle mindenre egész éven át, van aki olykor-olykor tovább nyújtózik, mint a- hogy a takarója ér. Van aki szereti előre megkapni a járandóságot, — s itt megint csak a könyvelő az, aki figyelmezteti, hogy a sok előleg miatt ősszel üres marad a kamra. Persze van rá eset, hogy ebből harag lesz, de ez csak addig tart, amíg nem látják ősszel a részesedést fuvarozó teli szekereket.

MIT VETÜNK, mit csinálunk jövőre — sokat vitatott dolog ez a kömlői tsz-ben is. S megint csak a könyvelőn a

sor, hogy segítsen bebizonyítani, mit érdemesebb termelni. Az idéni is addig-addig számolt, míg kikerekedett belőle, hogy ha nyolcvan holdon termelnek borsót a tavalyi 30-al szemben, legkevesebb 600 ezer forint bevételre számíthatnak. Meg is kötötték a 80 holdra a szerződést. Hasonlóképpen bizonyította be azt is, hogy nemcsak otthon érdemes hizlalni, a közösben még jövedelmezőbb. — Azóta minden évben meghizlalnak 50—70 darabot.

Úgy nagyjából ennyi volt eddig a könyvelő munkája. De ez nem minden, amit meg tud csinálni. Növekedik a tsz területe, nőtt a tagság is, s vele nőtt a könyvelő is. Eddig elment ahogy csinálta, de egyezer holdas gazdasághoz több kell. Most mérlegképes tanfolyamot végez, hogy bevezethessék a kettős könyvitelt. Ez újabb lehetőségeket nyit meg előttük, mert ezután kiszámíthatja, hogy mennyibe kerül nekik egy liter tej, vagy egy mázsa búza megtermelése, s e szerint módosíthatnak a munkán, hogy minél olcsóbb legyen, minél nagyobb legyen rajta a tsz haszna. Nem csak azt számíthatják ki, — hogy mennyit jövedelmez: egy-egy növény termelése, hanem azt is, hogy melyik kerül kevesebbe. Mert ez sem mellékes.

DE EZEK MÉG csak tervek a jövőre. Megvalósításuk a könyvelőn, Csáthi Jónáson mú- li, s hogy meg lesz, arra biztosíték eddigi munkája.

S-zínttázi este.

VESZÉLYES FORDULÓ

Újból megkezdődtek az egri Gárdonyi Géza Színház kamaraszínházának előadásai, s a bemutatkozás: sikert hozott.

Kamara-hangulatban mutatta be a színház együttese Priestley Veszélyes forduló című há- romfelvonásos játékát, s az intim hangulatú kis színház közönségének tapsa megérdemelten jutalmazta a színészek játékát.

A Veszélyes forduló békés, derűs, kiegyensúlyozott családi otthon, barátok és rokonok együtt, vidámak, fesztelenek, hogy az embert akaratlanul is elönti egy kis irigység: példa lehetne előttünk ez az élet. S egy véletlenül elejtett szó, egy fölösleges kérdés, egy kis semmi zenélő dobozka, amelynek felnyitják a fedelét: s olyan mély erkölcsi fertőbe kell beletekinteni, hogy szédül

az ember és émelyeg tőle a gyomra.

Ebben a hattagú, baráti, rokoni és üzlettársi körben minden szenny és mocsok a mai nyugati, közelebbről a mai amerikai életforma minden bűnössége megtalálható. Sikkasztó és gyilkos, homosexuá- lis és kéjenc, hűtlen asszony és morfinista ad találkozót egyetlen szobában, s az, aki a legtisztább, aki az igazságot keresi, s közben maga is beszennyeződik, nem talál más kiutat ebből a fertőből, ahol egyetlen mondat ilyen veszélyes fordulatot időzett elő, — mint a halált.

Priestley a színpad ragyogó mestere, ennek ismerte meg darabján keresztül az egri közönség. Nem tétovázik, szinte in médiás rés kezdi mondanivalóját, s már az első percekKÖNYVESPOLC

Vértes László:

Medveemberek krónikája

A „Medveemberek krónikája” az emberiség sokezer éves múltjába viszi vissza. A Bükki istállókői barlang ásatásainak történetét és az itt talált gazdag tudományos lelet anyagát mutatja be, közel hozza legtávolabbi őseink mindennapját, szokásait, küzdelmeit. A könyv első részében a négy évig tartó ásatások élményeit beszéli

Épül az atomjégtöri hajó

Irta : V. Oszipov

A HAJÖTEST mellől még nem bontották le az építőállványokai, a festetten vasfedélzeteken még vakítóan villog a villany hegesztők fénye, a hatalmas portáld aruk még gondterhelten hajobiak az üres hajóraktárak fölé, de már fehér sirályok keringenek az első atomjégtörő körül, s a Balti-tenger hullámai kíváncsian verik a partot, mintha csak azt tudakolnák. mikor bocsájtják vízre ezt a különös, élteink eddig' még nem látott hajót?

.'. , A hajógyár igazgatójának dolgozószobájában egy nagy üvegbúra alatt áll a világ első a to mmeghaj tású jégtörők aj ó j ának kétméteres modellje.

— Nézétek, ez az első hajóállomás, ahová a mi atomjégtörőnk befutott — tréfálkozik az igazgató.

Az igazgatóságról Vlagyimir Barabonov fiatal mérnökkel együtt indulunk el a sólya felé, afnelven a hajótest áll.

A kazánrekesz felé tartva egy négyzetalakú tátongó mélységre

leszünk figyelmesek. A munkások itt már az utolsó simításokat végzik a reaktor helyiség szerelésén, beállítják az atomhajtómű véd-tömbjeit.

— Reaktorunkat megbízható vastag válaszfalak rejtik majd el az idegen szemek elől — "mosolyog Vlagyimir Barabanov és hozzáteszi: — Természetesen nem az idegen szemekről, hanem a sugarakról van szó, amelyekét a hasadó anyag kibocsát. Ezek a válaszfalait védik majd meg a hajó legénységét és utasait az egészségre ártalmas sugarak támadásaival szemben.

MENNÉL TÖBBET magyarázott kísérőnk az épülő atomjég- törőhajó szerkezetéről, annál jobban csodálkoztunk e nagyszerű hajót létrehozó emberi értelein bátorságán és eredetiségén. Csak egy tényt említünk: a hajón nem lesznek fűtők, hiszen az üzemanyagot nem a sok helyet elfog laló szén és folyékony fűtőanyag szolgáltatja,

— „Atomfával“ fűtünk —

mondja nevetve Vlagyimir Barabanov.

Nem tréfa ez, hanem valóság, ha mesébeillő is, de valóság. Az óriási mennyiségű tüzelőanyag, amelyet á hajókon az indulás elölt tárolni kell, valósággal átka az emberi közlekedésnek. Az atomjégtörőn azonban nem kell fűtőanyagot tárolni, ami felbecsülhetetlen előnyökkel jár.

lígy ' hágcsón' leereszkedünk az atomhajó orrálja, ahol egy kényelmes szalont találunk. Mellette a személyzeti kabinok helyezked Bell cl. Az atomjégtörőhajón nem találunk nagy. tömeges legénységi férőhelyeket, a matrózok egy- és kétszemélyes kajütökben laknak.

... Lassan elérkezünk az atomjégtörő legmélyebb pontjához. A hajófalak itt, a lábunk alatt futnak össze, s kialakítják a jégtörő fő fegyverét — a hatalmas acél- agyarat.

— A MI ATOMJÉGTÖRÖNK a világ legerősebb jégtörőhajója — fejezi be elbeszélését Vlagyimir Barabanov. — Ezzel a hajóval megvalósítható Makarov híres orosz tengernagy vágya, hogy a jégtáblákon áttörve hajóval érjük el az Északi-sarkot.

el a szerző, az esti tábortűz körüli beszélgetések közvetlen hangján.

ITALO CALVINO: A pókfészkek ösvénye. — Az új olasz regény egy partizáncsoport életéről szól. Pin, a tíz év körüli kölyök, egy utcalány öccse, hetvenkedésből ellopja egy német matróz pisztolyát és a vizsgálati fogságuol akaratlanul is a partizánosztag életébe avatkozik bele. Megszökik. Az őt körülvevő új emberek, Fiskális, * Keselypofa, Nyápic, Koma meg a többiek, partizánok, de nem fetisizált félistenek, hanem hús-vér emberek, rengeteg hibával, komiszsággal és drasztikummal. Az író Írásmódja is ilyen: sok költőiség mellett annyi naturalizmus szorul meg a sorok között, — hogy Zola összes műveiben, sem több.

A regény — vagy inkább hosszú lélegzetű novella — fő erénye, hogy Hemmingway egy hasonló írásával egyetemben — természetes képet fest a partizánok életéről, rokonszenves közelségbe hozva, őket az embere«. küzködő, csetlő-bötló világához. Nem emberfeletti hősöket, hanem jó-rossz embereket rajzol, s parancsnokuk, a Fiskális se valami gáncsnélküli lovag. A háború, az aljas elnyomás tette őket ilyenné, érzi az olvasó, s haias az írónak, amiért nem dajkamesékkel, — hanem egyszerű emberi történetekkel szórakoztatja.

ben elindul útjára, a tragédia, melyben nincs törés, megtorpanás, amely még az utolsó pillanatokban is tud újat, meghökkentőt, és nagyon mélyen elgondolkoztatót adni. A darab utolsó képe szó szerint megegyezik az elsővel: ugyanazok a szavak, mozdulatok, ugyanaz a kedves fesztelenség, — mintha a színészek megfeledkeztek volna magukról, s elölről kezdenék az egészet. De nem: a veszélyes fordulat nem következik be, a baráti társaság most átsiklik azon a mondaton, amely a darab elején elindította a tragédiát. Lám, így is történhetett volna! De nem így történt, mert a színre- vitt életben elég egyetlen mondat, elég egyetlen kis félrelépés, talán csak egy gesztus: és kirobban a tragédia.

Kilátástalan, hazug és bűnös életet fest Priestley, s ez az élet maradéktalanul teret kap a kamaraszínház kis színpadán. A rendezés — Solti Bertalan — jó munkáját dicséri, — hogy apróbb, inkább szöveg- mondásból adódó hibáktól eltekintve, hiteles és hihető életet lehelt a színpad. Peregnek, vágnak a mondatok, a gondolatok, átéltek, és rendkívül impulzívák a monológok: pereg, robog az esemény a végső kifej lés felé. Egységes és ösz- szehangolt volt ez az együttes már az első előadáson is, s ez nyilván csak mélyül és kristályosodik a hátralévő ‘ előadások folyamán.

Nehéz volna bárkit is kiemelni ebből az együttesből, amelynek csak egyetlen halványabb pontja van: Almássy Gizi (Maud Mockridge), aki elsősorban hangjával nem tudott kellően beleilleszkedni az együttes játékába, a színház jellegébe. Györvári János (Robert), a feleségét alakító Olasz Erzsébet, Szende Bessy (Ol- wenj és Stanton-t színre vivő Solti Bertalan sokoldalú, az érzések széles skáláján mozgó játékukkal járultak hozzá a sikerhez. Igen kellemes meglepetés, hogy az eddig jobbára csak az operettekből ismert Antal László új arca: Gordonja — ha egy kicsit mértéktartódban bánik a hangjával — a darab egyik legjobb alakítása lehet. Betty-t, a feleségét alakító Lenkey Edit, különösen á harmadik jelenetbeli monológjában nyújtott megkapó alakítást.

Csak az elismerés hangján lehet szólni az ízlésesen megoldott színpadról és a ruhákról is.

Szép és magával ragadó színházi este volt, az egri közönség minden bizonnyal szívébe zárja majd a közvetlen hangulatú, . meghitt kamara- színházat. (gy-.ó)

GYURKÓ GÉZA:

NOVEMBER

SZÁZ CSALÁD ezernyi gondja, baja, pénzügye, egy ezerholdas gazdaság bevétele, kiadása, 2 millió feletti közös vagyon számontartása, sok egy embernek, még akkor is, ha az a tsz köztiszteletben álló elnöke. Nagy szüksége van névtelen, szerény munkatársára a könyvelőre.: Névtelen, mert alig esik róla szó, amikor a termelőszövetkezetről beszélnek. Legfeljebb csak akkor és ott emlegetik őket, amikor valami baj van, túllépik a hiteleket, eladósodik a szövetkezet. Akkor viszont azt mondják: ott volt a könyvelő miért nem vigyázott. De amíg rendben van minden, a tagság nem sokat törődik vele, s az sem ritka, hogy a nagy nyári munkák idején még meg is jegyzik egyesek; könnyű annak, csak ott ül az íróasztal mellett a hűsön.

Ideje hát, hogy róluk is szóljon dicsérő szó, — már azokról, akik megérdemlik. Csáthi Jónás a kömlői Kossuth tsz könyvelője pedig azok közé tartozik, akik megérdemlik.

Még 1950 őszén lépett a csoportba, a megalakulás után néhány hónappal. Azelőtt a tanácsnál dolgozott, az adóügynél. Azóta hét esztendő telt el, de soha sem volt rá oka, hogy megbánja a cserét Munkaegységre dolgozik, jövedelme, havi fizetésre átszámítva eléri minden évben az 1500—1700 forintot. Jól keres.

S mit csinál? Az elnök, amikor megkérdezem, mit csinál a könyvelő, milyen jelentősége van a munkájának, először hallgat, aztán egész röviden foglalja össze; El sem tudom képzelni munkámat könyvelés nélkül. Nem lehetne vezetpi sem, nem tudnám hogyan állunk.

Aztán egy kicsit beszédessebbé válnak, s kialakul a. kép, hogyan dolgozik, mit csinál Csáthi János.

FILLÉRRE, DEKÁRA bejegyez minden bevételt, kiadást, számon tartja az esedékes tartozásokat, mit kell visszafizetni az állami hitelekből, milyen bevétel jár különböző vállalatoktól. És ezentúl, szá- montartja mit kaptak a tagok előlegként... így leírni is elég sok, — elvégezni még több. Bizony sokszor világít késő este a lámpa a szövetkezet irodájában, s aki beles, láthatja, hogy a könyvelő görnyed ott a számokkal teleírt papírlapok fölött.

De bármennyire is soknak tűnik a munka, ez csak az egyik oldala. A másik, ami nem kevésbé fontos, hogy a számok mondanivalóját közölje az emberekkel. Mert az ■egymás mellett sorakozó szürNYÚLÓS LETT AZ ÉG, a föld, nyúlósak a fák: az egész világ valami nyúlós masszává kocsonyásodott a novemberi ég alatt. Az emberek, az autók, szekerek lebegni látszottak és verítékezni: ködöt, hideget, unalmat és közönyt. Barátságtalan •és mogorva lett mindenki, mint a permetet hordó őszi szél, s bár még messze volt a fagy, mégis dermedtté vált a láb, amely a híg latyakot taposta a kásás utcák során. Az egyik kapu alatt álltam, kabátomnál csak a cipőm talpa volt vékonyabb ás dideregtem. Hazamehettem volna. ahol halkan duruzsolt a kis kályha, ahol ugyan nem porosz szénnel fűtöttünk, dq mégis meleg volt, mintha a kora nyár melege szorult volna az öreg bútorok és a régen festett falak közé. Haza mehettem volna, de az otthon unalmat, nem áhított csendet, a világtól való el- zárkódást jelentette abban az időben •számomra, mintahogy egy kicsit azt jelenti ma is.

Álltam a kapu alatt, ahol kevésbé ért a szél, nézegettem, mint lépnek elő és tűnnek el az emberek az estébe forduló szürkületben, mint gyúlnak ki egymásután a kisváros kopott üzleteinek kirakatai, s vártam, magam sem tudom, mire. Talán a tavaszra, talán egy baráti szóra, egy női mosolyra, valami kalandra, hogy odajöjjön hozzám egy halk, illatos testű nő és intsen, szóljon, hogy menjek, hogy odagördüljön egy luxusautó és beleüljek és elringasson a nagy úton... Vártam, álldogáltam, az egyik lábamról a másikra és terveket szövögettem, olyan terveket, amelyeknek, egyetlen realitása, hogy legénykeember agyában fogantak meg és .öltöttek csodálatosan szép testet.

Lassan besötétedett. Az utca másik oldaláról, mintha tejüvegen szűrték volna, úgy sárgállott át a fűszeres kirakata, s mellette a ruhásbolté, amelynek kincsei iránt ebben a korban már érthető és meleg érdeklődést tanúsítottam.

VALAKI MEGÁLLT előttem , aztán mellémlépett.

— Kire vársz? — kérdezte halkan, s öntudatlanul is megigazította csapzott haját. Vékony arcából, kicsit horgas orr kandikált elő, keskeny volt a szája, válla kicsit szögletes, kopott kis veréb volt egész lénye, csak a szeme volt meleg, kicsit riadt és szeretetet sóvárgó. Az öreg pedellus unokája volt, nálam alig valamivel fiatalabb lány, aki valami csodálatos véletlen folytán, egyesek szerint a plébános úr egyáltalán nen$ megmagyarázhatatlan jóindulatából, mint ösztöndíjas tanulhatott a leánykereskedelmiben.

Csúnyácska volt, nem az volt,' — akiről magunkfajta serdülő diákok álmodoztak, de aki majdan minden bizonnyal nagyon jó feleség és még jobb anya lesz. Abban az időben azonban ez a majdani mivolta édeskeveset érdekelt, s mérges is voltam, hogy szürke veréb létére ígv kizökkent aranyló gondolataimból.

— Nem terád, afelől nyugodt lehetsz — förmedtem rá nyersen, hogy összerezzent.

— Ne haragudj, hogy megkérdeztem, csak azt hittem, hogy vársz valakire — felelt vissza csendesen, hogy megbántam nyerseségem.

— Nem várok senkire — mormogtam — csak úgy állok... Nincs más dolgom.

Ó... én is ráérek most, megállhatok melletted? — lelkesült fel egy kicsit. Rögtön megbántam iménti jószívűségemet. Kellett ez nekem. Valaki erre jön az osztályból, s meglát, hogy itt álldogálok ezzel a csúnya lánnyal, nem hagynak békén hetekig. Egyszer, fogadásból táncoltam vele. azóta köszönök neki, most meg ide akar állni mellém. Mit válaszoljak?

—... vagy kellemetlen lenne számodra? Szégyélnéd a fiúk előtt? — folytatta, hogy elöntött a méreg is, meg egy kicsit a hősködés is. Mit gondol ez, ki vagyok én? Azzal állok, akivel akarok, nem vagyok én csecsszopó!

— Áll csak nyugodtan mellém, — legyintettem fölényesen, s nekitámaszkodtam a falnak.

A KISLÁNY MELLÉM állt, hallgattunk egy darabig.

— Valamin gondolkodói? — törte meg kisvártatva a csendet, nyilván a tánciskolái illem alapján, hogy a nőnek kell irányítani a társalgást.

— Nem — vágtam vissza nyersen. Min gondolkodjak?

— Ó, én szoktam, nagyon sokat szoktam gondolkodni. Esténkint, meg elalvás előtt. Nagyon szépeket szoktam kigondolni...

Meglepve néztem rá. Igazán nem néztem volna ki keszeg kis testéből, hogy szép gondolatok támadhatnak életre benne.

— S min szoktál gondolkodni, hogy olyan szépek? — kockáztattam meg a kérdést, alig rejtett gúnnyal.

— Hát... sok mindenről! Mikor ilyen csúnya idő van, sok-sok virágról, távoli kéklő hegyekről, arról, hogy milyen szép is lehet a Balaton, meg a sok vitorlás...

— ...na és nyáron, vagy tavasz- szal ?

— A puha hóról, szánkózásról, nagyon szép, meleg, és illatos bundáról, nagy... nagy kandallóról, amit a filmen láttam, meg... meg... nem is tudom még mi mindenről.

Egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam szavait. Én is, szoktam álmodozni, ki nem álmodozik ebben a korban? s úgy éreztem, lehet, hogy csúnya, lehet, hogy kopott kis madár ez a lány, de végeredményben érdekes, amit mond...

— Unalmas, amit mondtam? — kérdezte váratlanul és rámnézett két, nedves, nagy szemével.

— Nem... dehogy... miért volna unalmas... Én is szoktam álmodozni, jó dolog az. Olyankor az lesz az ember, aki csak akar, az lesz az övé, amit csak megkíván, s odamegy, — ahová csak akar.

— Na ugye... és is így vagyok — fordult most már egészen felém. A távolból, mintha ólomlábon járna, úgy vánszorgott a kapualjig a harangszó, az estében megtompultak a zajok, s elmosódott árnnyá váltak az ablakok. Álltunk a kapu alatt, mint két kopott kis veréb a telegráf póznán, és beszéltünk, hol egyik, — hol másik, meséltük álmainkat, terveinket, csodás ruhákat szőttünk egymásra, csodás tájakon repített az expressz, megfürödtünk Hawai öblének simogató vizében, vadásztam oroszlánra, míg ő mellettem állt, — bátran, hogy segítsen, ha kell.

Regényt írtam és színdarabot, s ő volt a közönség. Drága bundákba öltöztettem e"- nőt, aki hozzám tartozott — ő volt. Beteg voltam, hogy ápolhasson, énekeltem, hogy zongorán kísérhessen. Megfestettem arcképét és nagydíjat nyertem egy kiállításon: minden voltam, — érte, a ’"■éri. s minden volt — értem: a férfiért. Kigyulladt arcunk és szemünk, megfeledkeztünk ködről és a novemberről, a vékony kabátról, s az otthoni délről maradt krumplifőzeiéiről... mindenről megfeledkeztünk, — csak álmainkról nem.

AZTÁN AHOGY JÖTT, úgy múlt el a varázslat. Miért? Talán, hogy mögöttünk becsapták a kaput, talán valaki csov....xozva megállt mellettünk, talán csak azért, mert kifogytak az álmok — de álltunk némán, és csendben egymás mellett és fáztunk. Nagyon fáztunk. Láttam, hogy ő is d.^ereg, s csontos arcára szinte kiült a nyálkás, csúnya ősz. Megborzongtam az ősztől is, tőle is. Ke- zetfogtunk, szótlanul, s elindultunk ki-ki hazafelé, mint két ázott, szerencsétlen veréb. CsaK a köd permetezett kitartóan, s lassan elfedte mögöttünk a kapualjat, ahol egy órára miénk volt az egész világ.