Népújság, 1957. október (12. évfolyam, 78-86. szám)
1957-10-05 / 79. szám
6 NÍPÜJ8AG 1957. október 5. szombat TUDOMÁNY * MŰVÉSZET • KÖNYVEK Nemrég keltett világszenzációt a Szovjetunió bejelentése a sikeres interkontinentális rakéta kísérletekről. Ma már mindenki tudja, hogy ez a rakéta típus olyan távolba- irányítható lövedéket jelent, mely röpke negyedórák alatt földrészeket szel át és atom, illetve hidrogéntöltetét 7— 8000 kilométeres távolsába juttatja el. A nyugati körökben tapasztalt megdöbbenés és zavar arra mutat, hogy az amerikai hadviselés tervezőit készületlenül találta a hír, nem számítottak arra, hogy a Szovjetuniónak ilyen korán sikerül ezt a rendkívül fontos fegyvert megkonstruálnia! A nagy hatósugarú távirányítós rakéta ugyanis az egész légvédelmi tüzérséget elavulttá teszi, s a védekező fél részére is új feladatokat jelöl ki az elhárítás módjának megtalálására. Az amerikaiak a háború befejezése óta a V2-vel folytatott kísérletek során arra törekedtek, hegy elfogadható hatásfokú rakéta típust fejlesszenek ki, s míg kényelmesen kísérletezgettek a Szovjetunió ragyogó bejelentésével keresztülhúzta számításaikat. Van-e Amerikának interkontinentális; rakétája? A szovjet bejelentés nyomán tükröződő zavar és meghökkenés arra engedte következtetni az újságírókat, hogy nincsen. Természetesen egy ilyenfajta fegyver tervezése és gyártása a legszigorúbb hadititok, melyre minden állam éberen vigyáz. Mégis a legutóbbi napokban napvilágot látott egy hírecske, mely szerint egy amerikai interkontinentális rakéta 1500 kilométeres magasságban felrobbant és elégett. Kiszivárogtak bizonyos adatok az Atlas, Wiking, Ftedstone és Rascal nevű távirányítós rakétákról és a Matadorról is, mellyel a nyugatnémet hadsereget szerelték fel. Az Atlas, Wiking Redstone és Rascal jelzésű rakéták üzemanyagukat magukkal viszik és többezer kilométeres távolságra repülnek el. A Matador segédrakétával repül s hatósugara mindössze 1000 km A első négy típus lenne tehát az interkontinentális rakéta amerikai válfaja. Az amerikai haderők szempontjából azonban — és ez a bökkenő — az eddigi kísérletek csaknem kivétel nélkül balul ütöttek ki, mert a rakéta rendszerint a kívánt magasság vWvWA' Urban Ernő: Rakéta és politika fölött — felrobbant. — A szovjet rakéta ugyanakkor sértetlenül ért földet, s ez alapvetően nagy különbség egy fegyver sorozatgyártása előtt. Mire az amerikai rakétákat sikerül „üzembiztosakká” fejleszteni, addigra a szovjet haditermelés a bevált típusból százakat gyárthat le. Ez tehát a szovjet rakétafölény valódi mérlege. Egy kis film — mérleg! t Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy az utóbbi időben elég sok közepes film került a nézők elé, s csak ritkaság számba ment egy-egy olyan alkotás mint az angol Romeo és Julia, az osztrák Koldúsdiák az indiai Csavargó, esetleg a mi Gerolsteini kalandunk. Vígjátékok között minden bizonyai a Nevetés a Paradicsomban vitte el a pálmát, az Oké Néró és a Pillanat embere előtt a mi Csodacsatárunk a maga bárgyú humorával aligha pályázhatott babérokra a vidámság harcmezején. Azelőtt megszoktuk, hogy a nyugati filmek — elsősorban a franciák — mindig megbízható, színvonalas és tartalmas szórakozást nyújtottak. Most se szeri, se száma a hazánkban játszott egészen közepes, sőt kimondottan gyenge francia filmeknek. Jan Gabin alakításán kívül nem sok élvezni való akad a Gyermekbíróság című filmen és a másik Jan Gabin film a Jelentéktelen emberek sem üti meg a közepesen unalmas filmek szokványmértékét. A szélesvásznú moziban elsőként bemutatott Vasárnap gyilkosai pedig minden izgalma, technikai rutinja ellenére nélkülözte a művészi mondanivalót, s bár a közönség izgult és szórakozott, hatástalanul pergett le róla a kétórás élmény, s másnapra elfelejtette az egészet. _____ Kü lön kell beszélni a Gerard Philipe filmekről. Első nagysikerű filmjei után a hálás sajtó felkapta a csinos és akrobatikus ügyességű francia színészt és a világ kedvencévé kiáltotta ki. Nem győzték zen- gedezni filmszínészi képességeit s mellette Gabin, Darri- eux és a többiek bizony az árnyékban maradtak. Nos Philipe legutóbbi filmjei, mint aminő az Ördög szépsége c. Faust film, vagy akár a legújabb Till Ulenspiegel — de bátran idesorolhatjuk a Vörös és Fekete c. filmben Julien alakját is — egytől-egyig adósak maradtak a kedvenc elmélyült drámai készségével s a beharangozott nagy filmekben bizony Gerard Philipétől összehasonlíthatatlanul keveKOLTOK ES VERSEIK Lapunk, hosszú idő óta közöl verseket. S a verseken keresztül olvasóink számos tehetséges költőt ismerhettek meg. A szerkesztő bizottság úgy határozott, hogy a lap köré tömörült költőgárda tagjait még közelebbről is megismerteti olvasóival, s ezért egy-egy költőt a fényképével, életének rövid ismertetésével mutatunk be. Elsőnek Cs. Adám Éva fényképét és önéletrajzának szánt versét, valamint néhány más természetű költeményét mutatjuk be kedves olvasóink nak. • cs. Idám év i ONÉLETRAIZ A ..BAGÓS KASZINÚ -BAN (Mutatvány a szerző „Bagós Kaszinóban“ című hamarosan megjelenő könyvéből) AZ ÁLLOMÁS KICSI. Tömött, ny esetlen orgonabozót a fészke. De annál nagyobb, csaknem a sorompóig fut ki a rakodója. S meglehetős, egész városi-forma a restije is, mindjárt a rakodó mögött, az útkanyarban. Cégtáblája szerint „Fehér bárány”, hivatalosan pedig „Utasellátó” lenne a neve, de mióta a környék „szerződéses” lett, százával neveli a disznót, s rakodás alkalmával se vége- se hossza itt a „termelői” eszmecserének, mindenki csak bagós kaszinónak hívja. A vaslábú, kávéházból ki- szuperált asztalok mellett hangos a szó, bajosan fér, egymás oldalát könyökli a vendég. Az óra ötöt mutat, mozdony sípol, ütközők tenyere csattan, s mikor a restis villanyt gyújt, egy csizmás, be- kecses, csuda-akkurátus kis öreg ragadja támlán asztalomnál a fölösleges széket. — Szabad? — kérdezi. Biccent, s már le ült, de Olyan zökkenve, hogy jómagam viszont csaknem fölállok, mint akit váratlanul megtiszteltek, és azt se tudja, hogyan köszönje. A söntéspult balra, alig karnyújtásnyira esik. így hát a restis oda se jön, csak úgy családiasán, a pulton áthajolva érdeklődik: — Mi legyen, Dóka bátyám? — Bor! — jelenti ki a szomszéd. — De csak akkor, — s itt fölmereszti a mutató ujját — ha somlai! mer’ azt még, annak a tőkéjét, maga Noé apánk duggatta földbe. Mikor a bárkája sziklába akadt, ü meg a vizet méregette. — Á — nevet a restis. — A biblia mást ír. Sohse járt Noé a Somlón. — Mit tud maga? Semmit. Csak a bort vizezni... Igenis ott, a Somló tetején rekedt meg a bárka. Noé meg ki belőle, hamar egy vesszőt, hadd lám, azt mondja, apad-e az ár, szűnik-e ez a tetves vízözön? S addig próbálta, addig méricskélte a vizet, addig dugott le új meg új vesszőt, hogy az ár el, csak az iszapja maradt vissza, a hegy meg nini, szőlőhegy lett közben, mer’ a sok vessző mind szőlővessző volt, mind meg is eredt, a Noé szegény, amilyen totya egy vénember volt már akkoriban, nézhetett káder, úgy mondva: vincellér után... Ezzel megvan, kész is a biblia-magyarázat. Vagy mégse? Gyors szemvágás, hogy hallottam, odafigyelek-e, majd egy jellegzetes, sokatmondó sapka- billentés a pont. Mert azt visebbet láttunk, mint a gyöngébbekben Jean Gabintól, s a Vörös és Feketében nagyon is érezhető volt partnerének Danielle Darrieuxnek _színé- szi klasszistöbblete. Amikor egy színész azt hiszi, hogy teljesértékű alakítást tud nyújtani egy olyan filmben, amit ő ír, s maga rendez is, akkor becsvágyát csak olyan képességekkel tudja kielégíteni, mint aminővel egy indiai Raj Kapur rendelkezik. Gerard Philipe- nek ez nem sikerült a Till Ulenspiegelben. Kitűnt e filmben is, hogy Gerard Philipe kitűnő akrobata, csinos fiú és nagyszerű mozgású színész, de mélységekben és rendezői készségben messze alul marad Raj Kapurral szemben. Ez nekünk egy csalódásba, a francia-német közös filmvállalkozásnak pedig jó néhány milliójába került. Még néhány ilyen film s Gerard Philipet hiába fogja a sajtó ajnározni. a közönség legfeljebb nevetni fog az újságírókon. Fernandelt szeretnénk látni és Jan Gabint, Darriexöt és az Éjszaka lányainak nagyszerű kollektíváját. Jan Mara- ist és Bősét, de megint a Vágyakozást kapjuk, amiről az előzetes kritika — Gerard Philipe kapcsán — ismét vajmi kevés jót zeng. De majd meglátjuk. Viszont igen sok jó szovjet filmet láttunk az utóbbi hónapokban. E filmek rendezői felfogásban és alakításokban egyaránt sokat fejlődtek. Tetszett a „Gyilkosság a Dante utcában”, ahol a rendező arra a merész feladatra vállalkozott, hogy orosz színészekkel játszasson el egy francia háborús történetet. Nehéz lenne mozgásban, érintkezésmódban és temperamentumban szélsőségesebb két népet találni, mint a francia és orosz, s az áthidalás nem is sikerülhetett teljesen. A film mégis sokat mondott. Ügyes, fordulatos film a Kirakat mögött is, új és új vonásokkal a szovjet életről. Nagy érdeklődést keltett a Két óceán titka, kitűnő volt a szinkronizált Othello. sei, szőrmeleffentyűs bőrsipkát a szomszéd, s ahogy billenti, majd ránt egyet rajta, úgy tetszik, hogy láttam már, ismerem valahonnan. Somlai nincs, helyette barnasört ajánl a restis. Korsót öblít, a csap alá penderíti, s míg csorog, zubog, habrózsát pezsget a sör, újabb „produk- ció”-ban van részem. Úgy bizony, produkcióban, mert jól hallom, nem vagyok süket: a restishez beszél, de valójában nekem „játsza meg magát” a szomszéd. — Csak aztán csurig, mércéig azt a sört, — mondja. — Mer’ engem, kartárs, még abba’ a régi, abba’ a reakciós rezsim rendszerbe’ se lehetett átejteni... A Stem bácsit, azóta elment, megboldogult szegény, ismerte-e, kartárs? — De mennyire! — lelkendezik a sovány, kopaszodó, bőrmellényes „kartáns”. — Zseni volt, agy, koponya kérem! Hozzá se nyúlt, szemre megmondta, mit ér, meg hány kilós az állat? — NO LÁTJA — helyesel a szomszéd. — Aztán én mégis kifogtam rajta. Mer’ az volt a szokása, isten nyugosztalja, hogy nem a piacon, a hídmérlegnél, — a rámpán, berakáskor szeretett fizetni. És mér’? Mer’ a pógárok legtöbbje addigra megfeledte, nem mert volna esküt tenni rá, hogy pontosan, dekára mennyit is nyomott a jószág? így aztán Stern bácsi zikcene-zakcene, mikor hogy’ — de mindig de örökké le tudta venni a súlyt. — Magánál is? — Először, első ízben. Mer’ Születtem, mert életrehívtak jó néhány évvel ezelőtt. Április volt, tavasz bomlott mikor megjelentem a világ előtt. Első gyerek voltam. Apám ígérete. De ő kiment életemből, négy év múlva a betegség sírbatette. Még egyszer ... Még egyszer hívjál csókos nászra engem! Még egyszer csókold álomba két szemem! Még egyszer ölelj, hogy, jaj, ne fázzam! Még egyszer legyen házad az én házam! Még egyszer csókolj át egy más világba! Még egyszer mondd, hogy egy kicsit szeretsz! Azután menj! Messzire mehetsz! Anyám dolgozott — most már megtört szegény — de elvégeztem polgárit, képzőt a szegény diák keserű kenyerén. Most már tanítok. Férjhezmentem. Két kicsi gyermek az én mindenem, írok sokat! És szeretek élni! önéletrajzból ugye elég ennyi?! fi ossz-e mar ? MÁMOR Régen csendült akkorát a pohár! Régen buggyant ily őszintén a kedv! Éljen az élet! A szép szerelem! Éljen a búfelejtő nedv! Szeressük egymást és legyünk vidámak! Nézd, hogy emelkedik lopóban a bor! Gyere! Ülj mellém! Nézz ki az őszbe! Kint levél hull, itt nászt ül a mámor! Idd ki a poharadat, s add tovább nekem! Had emelkedjen még jobban a kedvem. Jöjj az őszbe! Szedjünk hulló levelet! Gyere kedvesem! Fogjuk meg az árnyat! Hagy bontson kedvünk végre szabad árnyat! És én megyek boldogan, újra Veled...! Szétnézek este a város felett. És a fények között Téged kerestelek.. Ezer csillaggal ragyog a villany, Fönt az égen ezer csillag villan. Oly szép este van. Magam maradtam. Ma este is soká jössz meg. Magam... mindig magam... CSEND Csend van. Ülök. Magam vagyok. És a csendben nagyokat hallgatok. Hallgatom, hogy nem hallok semmit. S mégis jó a csendbe hallgatni valamit. Se ki nem mondom, se nem mondja más, mégis hallom dörömbölve: Élni jó! Élni jó! Élni oly csodás! másodszor, mikor elkezdte, hogy lássuk csak, hogy’ is volt ez a hitvány kis ökör, előbb csak leintettem, hogy hohó, álljon meg a menet, aztán karon az öreget, s gyerünk, addig egy szót se, míg el nem olvassa nekem, mi van az ökör szarvára írva...? Csigázó, kitartott szünet. A restis a söntéspult pocsétáiba tenyerei— Mi volt, mondja már? — izgul. — A súly! A hiteles! — vágja ki diadalmasan a szomszéd. — Mégpedig — téntace- ruzával! A hídmérlegnél, a mázsálás után írtam oda. A tatus, Stem bácsi meg: ez igen, ez aztán kóser egy munka, azt mondja... Pejg ollyan marhakereskedő, mint ü, keresve se létezett még egy. Igaz, a nyakán, zacskóban hordta a bankót, gyalog is többet járt, mint vonaton, de számít az? Egy mái fölvásárló, — ’jába az aktatáska — még inas, még hajcsárse lehetett volna nála... Újabb sapkabillentés, s akár az imént: a megfelelő szem vágás is hozzá. A szomszéd szörnyen, szerfölött meg van elégedve magával, s orrát a töp- pedt, kipúposodó sörhabba üti. De ütheti! Az oldalvágásról, hogy „jába az aktatáska”, tudom már, fölismertem, hogy kivel van dolgom? A Rába-töltés, a n.-i gát, ott álltam, onnan szóltam le hozzá, márciusban lese harmadéve. — Mit vet bácsi? — kerestem ürügyet az ismerkedésre. A szomszéd fölnézett rám — a forgóban: a földje sarkán állt, éppen pihenőben volt — és „podgyászom”-ra sandítva hideg, taszító gúnnyal mondta: — Aktatáskát. Mer, az köll máma, annak van keletje. Ekkor, ezután a kioktatás után történt a jellegzetes, sokatmondó sapkabillentés. Csak egy a különös. Azóta három év telt el, s ni: a szomszéd — ahelyett, hogy vénült volna — megfiatalodott. Meg bizony. ANNYIRA MEG, HOGY még a bajsza végét is lecsípte, s legényesen, stuccolva viseli, pedig jó ötven inkább, mint ötvenes. Igen, de mit akar, mért ült az asztalomhoz, s mért mondja szinte tollba kerek, akkurátus kis történeteit? S ráadásul nem is helybeli. N-re: ide a második községbe való. A régi nemességére még mindig büszke, „kutyabőrös” N-re, ahol az az elv, hogy az én házam, az én váram, s ahol a gazdákat még napidíj, vagy adómérséklés fejében se lehetne — mint mondják — gyűlésbe édesgetni. De jól van: ha akar valamit a szomszéd, itt vagyok, állok elébe. Sőt, hogy itteni szóval: hamarább „játszhassunk egy cimbalmon”, még elébe is megyek. — A termés milyen lett? — kérdezem tehát csendesen, igen csendesen, azzal a szándékkal, hogy most én leszek az okos. — A termés? — hökken ki a korsóból a szomszéd. — Kié? — A magáé — nyájaskodok. — S hozzá nem búzából, nem is kukoricából, — aktatáskából... Tudja, amit harmadéve vetett. Most a szomszédon a sor. G náz végig, ő erőlteti az emlékezetét. Vélekszik, kapcsol, megbizonyosodik, majd szavakat is alig talál, s inkább nyögi, mint mondja: — Ó, hát maga az? Én meg“, azt hittem... — Mit hitt? — Hát, hogy is mondjam?' Hogy... hogy amolyan iligális; ember. Aki másér’, más miatt gyön-megy, mint ahogy mutatja. — Vagy úgy? — tör ki be- lőem a nevetés. — Értem már? Illegálist akart mondani?! — Azt, persze, hogy azt. Mer, nézze csak... kartárs. Hogy maga itt van, hogy már a harmadik hete egyik ajtón- ki, a másikon meg be, annak híre van. Azt már a szarkák: is csörgik. Hogy így s úgy, mindent fölír, házba, istállóba, de még a födő alá is benéz, s amit a legjobban kedvel, aminek csettent is örömi- be’, az az... istória. Igen, de- passzióbul, csak úgy a világba bele, ember csak három-fajta mászkál... Mondjam, vagy magátul is tudja? — Nem én, — adom az ártatlan. — Akkor mondom... írhatja is akár. Egy: akit fölvet a jómód, s nem tud mit csinálni se a pénzével, se az idejével. Kettő: aki bolond, mer’ annak minden mindegy. Három: akinek célja van, akit megbízták valamivel, csak titkolja.
