Új Úton, 1957. június (12. évfolyam, 43-51. szám)

1957-06-08 / 45. szám

1957. június 8. szombat 0 J ÜTŐN s SARUDI EMBEREK KÖZÖTT A hídvégi csárda-malomtól szé­les ívben kanyarodik az országút Sarud íelé. A szem nem lát mást a határban, csak a végtelen zöl­det, melyen itt-ott halvány sárga- szín vegyül, meg a facsoportok •emelkednek ki és távolabb vörö­ses színben égnek a falu háztetői. Szekerek jönnek az úton, zsákok­kal rakodottan és komótosan ülve rajtuk néhány ember be­szélget: szomszéd, rokon, vagy jó ismerős, akik ilyenkor egy kocsi­ra pakolnak, ha malomba mén­nél:. Sáros az út és göröngyös, nagyokat bakog rajta a lassan gördülő kerék, szétfröccskölve a mélyedésekbe összegyűlt esővi­zet. Nagyon üres a határ, alig alig látni valahol embert, aki dolgozik — munkaszünetet csi­nált szombatra a kiadós éjszakai ■eső. Lágy a föld, ragad a kapá­ihoz, várni kell, míg szikkad va­lamennyire. Süt a nap, izzasztó, A Kossuth Tsz udvarán csak ■egy fiatalasszonyt látni, amint ■cipeli a nehéz vödröt. Az iroda­helyiség üresnek látszik. Az asz­talt és a székeket középre tolták, ■mögöttük súrolja a padlót Török írén. A lépések zajára feláll, vi- -zes kezével megigazítja tarkójára csúszott baboskendőjét, mint aki biztos a dolgában, kijelenti: — Nincs itt az elnök elvtárs, •nemrég ment el, de hamarosan visszajön. Még két lány jön be a szobá­ba, rövid ideig hallgatnak csak, majd ők is bekapcsolódnak a be­szélgetésbe. Hamarosan elmonda­nak mindent, amit jelenleg tudni *kell a csoportjukról. Dicsekednek a szép vetéseikkel, meg azzal is, hogy már kétszer kapálták a bor­sót, a cukorrépát is kiegyelték, ■de tiszta a kukoricájuk és kerté­vetkőztető forróság van már kora délelőtt is, mely legtöbbször csal: eső után és előtt szokott előfor­dulni. A parasztember azt mondja rá — „vakmeleg“. A faluban már egészen más kép fogad. Nyoma sincs a határ nyomasztó csendjének, felváltja azt a falu nyüzsgő élete. Siető emberek az utcán; a kútnál né­hány nevetgélő asszony beszéli meg a legújabb helyi híreket, melyet a köztudat pletyka néven emleget: itt-ott az elnyúló ud­varok mélyén kalapálják „a szer­számot“; a tanácsháza mellett épülő új ház falainak lerakásánál több ember segédkezik és hallani, amint tompa puffanással végig- zuhan a földön egy-egy gerenda; az iskolaudvarról pedig a tízper­ces szünet szabadságának örülő gyermekek hangos lármája hal­latszik. resztül a számításukat. Most kö­zülük majdnem mindenki kint van a Nagyfordítónál, töltik a gátat, mert jön a víz. Máskép már semmi bajuk sem volna, mindennel végeztünk, csak a ka­szálás, meg a gyűjtés van még hátra. Később persze az aratás, — meséli komoly arccal Kovács Róza. — Dehogy nincs bajunk, — hunyorít huncutkásan Irén és nagyot kacsint az ablaknál tá­maszkodó szőke Kun Margitra. — Férjhez akarunk menni mindannyian, — fűzi tovább a szót mosolyogva, s néha meg­megvillannak egészséges, fehér fogai. Nevetnek, hangosan, hamisan, vidáman. Bólogatnak is hozzá és kiegészítik egy-két megjegyzéssel. „Ezt írja meg“ A gátoldalt keresztül csíkozzák a száradó rendek. Messziről idehallatszik a déli harangszó. Két ember ül a gátoldalban, ka­szát kalapálnak és hátuk erősen ráhajolva feszül, mint a nyíl. Az egyik még fiatalember, szabályo­san igazoltat, gyorsan átfut a betűkön, majd megelégedetten visszaadja az igazolványt, barát­ságosan mosolyog, leteszi maga a fényes kaszapengét, jelezve, hogy most már lehet. Tsz. tagok mind a négyen, mert közben idejön a „pantallós ember“ láttá­ra az a két társuk is, aki az alj­ban kaszált. Elmondják, hogy munkaegységben dolgoznak itt és még van egy pár napravaló erős munka. Dicsérik a vetésüket, az öreg Gacsal Mihály számít ma­gának, vagy 75 mázsa életet, mert hárman dolgoznak a cso­portban. — Magamfajta cselédembernek nem volt még ennyi terménye soha. Nem is mennék én másho­vá dolgozni, csak tsz-be. En meg­találtam a számításomat. Szó esik lassan mindenről. El­mondják azt is, mennyire szét­zilálódtak októberben. Sokan ki­léptek, de akik most együtt ma­radtak, azok megértik egymást. Nincs már veszekedés köztünk. — Mert az a fő, hogy szót értsünk — szól a fiatal Kun Béla. Meg is nézzük ezután, hogy kit veszünk be magunk közé. Dol­gozni kell itt és nem szájaskod- ni. A többiek helyeselnek, Gacsal Imre nem szól, csak hallgatja amit az idősebbek mesélnek — a szatmári püspöki uradalom volt munkásai. Nem is érti meg egé­szen, hogyan lehetett úgy — nem ismerte. A férjhezmenendők As exporttervért (MÁRKUSZ LÁSZLÓ képesriportja) Heves határában terül el a Kertimag- és Gyógy­növénytermelő Vállalat hevesi gazdasága. A gaz­daság magterme léssel foglalkozik, amelyet főleg Angliába és Kelet-Németországba exportál. Je­lenleg 200-an dolgoznak a gazdaságban, de a nagy munkaidőben növekszik a létszám. Ezen a képen egy 50 holdas területű borsót kapálnak a gazdaság dolgozói. Ezt a munkát főleg lányok végzik szetük is. — Ma is mentünk volna ^krumplit tölteni, ha nem jön az cső. Az emberek meg szénát ■akartak kaszálni a Jánosi részen, -de nekik meg az árvíz húzta ke­— Mert tudja — fordul felém Kovács Róza — a hozományunk már megvolna, de ahhoz még ke­vés a tudományunk, hogy vőle­gényeket palántáljunk a kerté- ' szetben. — Tudja-e mit írjon meg? — emeli fel a fejét Kun Béla. Azt, hogy az apám 15 évig dolgozott cselédként és nem volt semmije, csak nyolc éhes gyereke, most meg építeni tudott magának egy takaros kis házat és minden év­ben öl egy disznót. Tavaly volt neki egy hárommázsa körüli, most sem áll rosszul. — Nyolc süldőm van, szól szűkszavúan az öreg Kun. Meg­igazítja szemüvegét, újra a kasza fölé hajol, a kalapácsütések pon­tosan csapódnak egymás mellé. Egy pillanatra mindenki hallgat, én nézem az öreg izmos nyakát, melyet szinte feketére égetett a nap és amelyen úgy ülnek ki az inak, mintha erős szíjak lenné­nek. — Gyerünk — áll fel helyéről Gacsal Mihály bácsi, — igyekez­nünk kell, mert még ma végigver rajtunk az eső. Igaza van a Nagyállás felől ha­talmas sűrű. fekete felhő húzódik lassan felfelé az égen. A szél is fújni kezd. Még villámlást nem látni, nem is dörög, csak lent a Gátoldalben suhog az éles kasza, a gyengeszárii sűrű fű között. HANK0CZ1 SÁNDOR A tehene» ember Az országúi mellett az árok­parton legelteti a két tehenet, ^kötőjében friss füvet gyűjtött •össze. Arcát már sötétbarnára •égette a nap, s a ráncok a ráhul­ló fa árnyékától még feketébbnek látszanak. Jókedélyű beszédes em- Sber, a bemutatkozás utáni rövid csendet, rögtön megtörik fesztelen szavai. — Azt akarja tudni, ki va­gyok? Hát ezt feljegyezheti. Negyvennégy éves, jól összetört -gazdasági arató, aki életének ja­vát az uraságnál töltötte, és a (felszabaduláskor szabadult meg »tőle. Szenes Géza a nevem, — löki fel homlokán a kopott bőr- sapkát. írtak már rólam az újsá­gok, hogy jó teheneket tartok, de *én nem olvastam, a sógorom mondta, mert ő Gyöngyösön la- 'kik. Hat és fél hold földem van, négyet kaptam a demokráciától. Kutyarossz földek, fekete, szikes, nehéz talaj az a Daruhát, de kijövök vele. Elmondja, hogy a tavaszi munkák nagy részén már túl van, csak az időjárás nem kedvé­re való. Az árpájából sokat kiölt a víz, egyrésze megsárgult, majd teljesen megvörösödött. A kukori­cát meg a krumplit is megcsípte a fagy, de ezek még kiheverik, há jó időt kapnak. — Látja, így szoktam én — folytatja a beszélgetést, amit tu­dok kihasználom, most jóllaka­tom őket — mutat a tehenekre — és aztán kimegyek egy kocsi­derék zöldért, van itt úgyis annyi rét, melynek sem istene, sem gazdája. Hamiskásan nevet. Lassan megindul u kocsi felé, a tehenek átbukdácsolnak az árkon, nagyo­kat harapnak a buja zöld fűből és lábuk meg-meg csúszik a sá­ron. Dinnyetermesztéssel is foglal­kozik a gazdaság. Tíz lóval ka­pálják a 10 hold kiterjedésű magról ültetett görögdinnyét. A dinnyéért is, de főleg a magvakért komoly valutát kap az ország. Állattenyésztése is van a gaz­daságnak. Itt, ezen a képen az őszi takarmánykeveréket silózzák. •VWWWWVVVVWWVNM/WVVVWVWVVW' ÁLDÁS A HÁZNÁL egy jó tehén — szokták mondani fa- duhelyen... Nekünk volt három tehenünk is, de bizony egyik- íhez sem volt valami nagy sze­rencsénk. Az első tehenünket Hegyes­ének hívták. Nagyszarvú, ma­gyar fajta volt, csavarral a szarva hegyén. Alig volt ná­lunk pár hétig, mikor betévedt a répaföldre és ctt egy egész­ben lenyelt répától megful­ladt. El kellett vágni a nyakát. A másik tehenünknek nem volt neve. Budainak szólítot­tuk, mivel a Budai-féle ma­lomban lakott előző gazdája, igazán jó tehén volt, szép pi­rostarka. Anyámtól sokat hal­lottam dicsérni jó, sűrű tejét. No, de ez sem épített nálunk házat, mert rá egy évre, hogy megvettük, szöget nyelt, és ez Is csak a mészáros bicskája ■alá került. Legjobb, legkedvesebb tehe­nünk mégis a harmadik volt. Szép, piros, fehérfoltos jószág. Apám, nem tudom miért, Al­másnak nevezte el. Kezes és jámbor volt, de ami a legfőbb, sok tejet adott. No, el is kelt nálunk a tej, mert családunk minden tagja igen szerette a tejet. A harmadik esztendő után megint csak ránk sza­kadt a balsors. EMLÉKSZEM, volt apámnak valami banki adóssága, — ta­lán régi kölcsön — amit soha­SZALAY ISTVÁN: sem tudtunk visszafizetni. An­nak is örültünk, ha a kama­tokat tudtuk úgy ahogy ren­dezni. Apám gondterhelt arc­cal járkált abban az időben, és egyre mélyebbek lettek a ráncok a homlokán. Gyakran beszélgettek kettesben anyám­mal, és ilyenkor kiküldtek minket, gyerekeket a konyhá­ból. Egyszer, úgy tavasz felé. hallottam, hogy anyám sírva panaszkodott valakinek, hogy lefoglalták a tehenünket. En­gem ugyan nem sokat érde­kelt a dolog, hisz- Almás to­vábbra is nálunk maradt és adta a sok, jó tejet. Csak ép­pen azt nem tudtam, hogy Al­más már igazában nem a mi­enk. Elmúlt lassan a tavasz is, — nyár felé hajlott az idő. Egyik reggel arra ébredtem, hogy emberek álltak az istálló előtt. Állnak, füstölnek, tanakodnak. Apám is ott volt közöttük, he­vesen magyarázott valamit, és igen gyakran ezt a szót emle­gette: „árverés”. Ezt a szót én még akkor sohasem hallottam, Annyit azonban tudtam, hogy nem jót jelent, és szüléimét szomorúvá teszi... Tovább fi­cAmejtfa gyeltem és füleltem, apámék körül. — Megvesszük a kikiál­tási áron — szólalt meg egy hang a csoportból. — összead­juk a pénzt, aztán majd csak lesz valahogy. Az a fontos, hogy megmaradna a jószág — bólingatott az apám mellett álló ember. — Ilyen szavakat kaptam el az emberek beszél­getéséből. Láttam azt is, hogy jól esik apámnak, hogy az em­berek segíteni akarnak rajta. — Csak valami gazember fel ne verje az árát — szólt va­laki aggodalmaskodva. — Nem igen — válaszolt apám — em­bertelenség lenne. — Igaz, — bólintottak rá mindnyájan, és bementek az istállóba. DÉLELŐTT 11 ÓRA lehe­tett, amikor sárga hintó állt meg a ház előtt. Az urak a hátsó, kényelmes ülésen, a kisbíró a dobbal a kocsis mel­lett ült a bakon. Leszálltak a kocsiról és megálltak az is­tálló küszöbén. A jegyző akta­táskájában kotorászott, a má­sik idegen a szemüvegét tö- rülgette zsebkendőjével. Ek­korra már falusiak is gyüle­keztek az ajtó elé, vagy hú­szán. Látszott azonban rajtuk, hogy a kíváncsiság csalta őket ide, és eszük ágában sincs megvenni a mi tehenünket. Az idegen intett, és csend lett. Be­jelentette, hogy megkezdik az árverést a már korábban le­foglalt tehénre. Kikiáltási ár hatvanöt pengő — jelentette be az idegen és feltette csillo­góra törült szemüvegét. — Hatvanöt! — kiált egy ember apám mellől. Csend. Nem szól senki, csak az Al­más ropogtatja a friss csala- mádét, a jászol előtt. Hatvan­öt először, hatvanöt másodszor, — Hatvannyolc! — kiáltott be valaki kívülről. Az embe­rek, apám megdermedtek. Az istállóban lévők kifelé figyel­tek és keresték a hatvannyolc gazdáját: Ott volt leghátul. Most érkezett, az utolsó pilla­natban, még le se szállt. On­nan kiabált. Nagy, vizsla-szemeivel éle­sen figyelte az ajtóban álló urakat. Látszott az arcán, hogy harcra készül és győzni akar. — A kupec. — Szólt oda apám az embereinek és le­mondóan legyintett a kezével. És ekkor ismét belehasított egy hang a levegőbe: — Hetven! Ez a „hetven” olyan hangon volt kijelentve, hogy szinte vágott, mint a be-< retva. Erő volt benne és gyűlö-s let, harc és elszántság. > — Hevenöt! — Ordított a ku-> pec a kocsijáról és ostorával? élesen belevágott a levegőbe...? — Tovább nem bírjuk, — szól-? tak csendesen apám emberei? — és láthatólag feladták a? harcot. ? Az idegek feszültsége fel-? engedett, a nép még zúgott? egy darabig, aztán lassankint? mindenki elszállingózott haza-? felé. Tudták, látták már, hogy? győzött a pénz, a kupec... A? többi már jött magától. Hét-? venöt először, másodszor, sen-? ki többet, harmadszor. Igen, és> ebben a pillanatban Almás, a? mi kedves, jó tehenünk gaz-? dát cserélt. ? APÁMAT ELÖNTÖTTE a^ keserűség. Odalépett a kupec? tehenéhez, levette fejéről a? láncot és kizavarta az istálló-? ból. Szegény Almás csak né-? zett apámra nagy, bánatos, fe-? kete szemeivel, mintha azt? mondaná — én nem tehetek? semmiről. Apám nagyon elke-? seredett volt. Nem Almást, ha-| nem a kupec tehenét látta és? végig vágott hátán tiszta ere-| jéből a lánccal, amit kezében? tartott. Én nagyon sajnáltam,? de éreztem, hogy ez az ütés? nem Almásnak, hanem új gaz-? dájának, a kupecnek szól. ? KÜLPOLITIKA — SOROKBAN — Angol és amerikai delegá­ciók között bizalmi tárgyalá­sok kezdődtek az egyes atom­fegyverekkel, s az atomener­gia békés felhasználásával kap­csolatos tájékoztatások kicseré­léséről. — A Keresztény Demokrata Unió Saar-vidéki szervezeté­nek, a Saarvidéki Demokrata Pártnak és a Német Szociálde­mokrata Párt Saar-vidéki szer­vezetének elnöke megállapo­dott, új hárompárti kormány alakításában. — Az ENSZ bizottsága, amelyben a világszervezet mini­den tagországa képviselteti magát, úgy döntött, hogy 1959-ig elhalasztják az ENSZ alapokmány felülvizsgálatának tanulmányozását. — A Jugoszláv Szövetségi Atomerő bizottság, atomdoku­mentációs .könyvtárat kapott ajándékba az Amerikai Atom­erő Bizottságtól. Az ajándékba kapott dokumentációs könyv­tár összesen 13.100 tudományos és műszaki jelentést és egyéb segédmunkát tartalmaz. — Eden visszavonul a politi­kai élettől. Mint képviselő megmarad az alsóház kötelé­kében, de nem szándékozik he­lyet foglalni a Lordok házában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom